Az ember útjának állomásai | Száz Magyar Falu

Az ember útjának állomásai

A század elején még sok gyermek volt minden családban, a gazdagoknál is, ahol ennek következtében elaprózódott a vagyon, s a meglevőt már azzal óvták, hogy nem akartak többet egynél, de az lehetőleg fiú legyen, ne csak lány! A nők akkor érdemelték ki az asszony nevet, ha szültek. Egyik menyecskének sokára lett gyermeke, s kétségbeesve azt mondta: „nem leszek olyan hibás asszon, akinek nincs gyereke!” Ugyanakkor a sokgyermekes családokat lenézték.

Kamondiné Bóta Melinda a falu népességének alakulását elemezte, első adatai 1775-ből valók. Észrevette, hogy a januári és az augusztusi születések száma mindig magasabb volt az évi átlagnál, ugyanakkor decemberben – a nagyböjt önmegtartóztatásra intő tanítása miatt – alig jött a világra egy-két gyermek.

Általában ágyban szültek, de előfordult, hogy a bába két kisszékre ültette a vajúdót, mert úgy könnyebb a szülés. Az újszülöttet másnap már vitték is keresztelni, addig rózsafüzért tettek a vánkosára. Ha életképtelennek ítélte a bába, fődi keresztségge megkeresztőte, ekkor már pap temethette el. A kis halott ruháját és szemfödelét mindig a keresztanyja vette meg.

A halva született csecsemőt kis fehér koporsóba tették, és az öregszülők sírjába ásták el. A század elején még a temető árkába helyezték, mert „kereszteletlenül nem nyughatott a megszentőtt fődben.”

1945 előtt többnyire ismerőst, barátot választottak keresztszülőnek, velük legtöbbször kölcsön-, dupla-, kettős komák lettek (mindhárom kifejezést használják), azaz visszahívták egymást. A szegények gyakran jómódú keresztszülőt kértek föl a tisztségre. Háború után inkább a rokonok mellett döntöttek mondván, „nem szaporittyuk a rokonságot!”

A kicsit négyszögletes pólába kötötték, csipkés pólatakaróval letakarták (ezekből később sublótterítő lett), a keresztanya a bábával együtt ment a templomba. A bába nem engedte, hogy bárki megnézze a gyermeket, nehogy megigézze. Ha valaki mégis megnézte, piros rongydarabot kötöttek a csuklójára. Hazafelé jövet senkihez se mehettek be, nehogy felnőve csavargó váljék az újszülöttből.

Amint beléptek a házba, az édesanya megkérdezte: Mit hoztatok? Keresztelt vagy szentelt bárányt! –válaszolták. Amikor a mamája először látta az unokáját, tojással vagy szép piros almával körülkerítette a kicsi arcát, hogy olyan sima és hibátlan legyen, mint a tojás, és olyan piros, mint az alma.

A keresztanya ellátta a gyermekágyas asszony családját étellel. Háromszor vitt paszitot. Húsleves, főtt hús, paradicsommártás, rántott vagy töltött csirke, fasírozott, rétes, sütemény és egy üveg bor – ez volt az egyszeri adag. A fejkosarakat a legnagyobb télben is fogás nékün kellett vinniük, ráadásul a kezükben volt egy dugó nélküli üveg bor. Fehér bor vót, nem piros, és „azér nem vót szabad bedugni semive, nehogy előre beduggyák a lánt,” vagyis házassága előtt elveszítse a szüzességét.

A gyermekágyas asszony egy-két hétig feküdt. Addig nem mehetett ki az udvarból, nem ülhetett a többiekkel az asztalhoz, csak az ágy szélén ehetett, amíg el nem ment a templomba avatásra vagy az itt ismert kifejezéssel élve: amíg ki nem vitték a misére. Az anya és a keresztanya együtt mentek hétköznap a reggeli mise után a sekrestyébe. Ott a pap elmondott egy imát, majd a templomban letérdeltek az oltár elé, meggyújtották a magukkal hozott gyertyát, imádkoztak és hazatértek.

Az anya megtisztult, ismét teljes jogú tagja lett a családnak és a falu közösségének. Az eddig mellette fekvő gyermeket áttették a bölcsőbe.

Most hetekkel, hónapokkal később keresztelnek, a szülők jelenlétében, s ekkor a pap egyúttal megáldja az anyát is. A XVIII. századtól vannak adatok a pap stólajövedelméről. Például 1837-ben keresztelésért negyven, beavatásért 24 krajcár járt.

A nehezen lélegző gyermekre azt mondták, hogy lerakódott, a nehésség bántya, s anyja esküvői ruhájával kell letakarni, attól meggyógyul.

Ha nem tudták betegségének az okát, szenes vizet csináltak. Elvitték a gyermek kisingét és a hajából levágott tincset. Az öntőasszony három parazsat dobott a hideg vízbe, mindegyiknél imádkozott a gyermek védőszentjéhez. Ezután egy kis pálcából keresztet csinált, a szenes víz aljára tette, s erre öntötte rá a megolvasztott viaszt, ami olyan alakot vett föl, mint amitől megijedt a gyerek. Otthon a kisinget a gyermekre borították, haját egy kis rongyba csavarva a feje alá tették, és itattak vele egy kicsit a szenes vízből. A beteg meggyógyult. Még 1980-ban is megcsinálták.

Ha összenőtt szemöldökű nő vagy férfi nézett egy gyermekre, az anyja a péntő ajjával (legalsó szoknya) háromszor lehúzta, miközben mondogatta: Ronda csunyák megigéztek! És közben kicsint megköpködte.

A gyermekre a nagyanyja felügyelt, ő tanította imádkozni. Reikortné Iker Anna anyósától, Király Máriától hallotta ezt a régi imádságot, amely szájról szájra hagyományozódott, és még egy tanító-ismétlő részt is magába foglal. Már a dédunokája is tudja: Én lefekszem én ágyamba / Testi-lelki koporsómba. / Nehéz álom meg ne nyomjon, / Hogy a sátán meg ne csaljon. / Őrizz angyal éfélig, / Boldogságos Szűz Márija virradtig. / Három angyal fejem fölött: / Egyik őriz, másik vigyáz, / Harmadik Krisztus urunk koronáját tartja. / Szól a kakas éfé tájba, / Máriját káttya. / Márija kejj föl, / Mer megfogták szent Fijadat. / Két csöpp vére lecsöppent, / Szent angyalok fölvitték / Jézus Krisztus elejbe letették. / Jézus Krisztus azt felete: / Ki este, reggel elimádkozza, / Hét halálos bűne megbocsáttatik. // Hány Isten van? – Egy. / Hány személye? – Három. / Ki teremtett? – Atyaisten. / Ki váltott meg? – Fiúisten. / Mivel? – Szent malasztjával és kegyelmével. / Hová mennek a jó gyerekek? – / A jó gyerekek a menyországba, / A rosszak tüzbe, pokóba elégnek. // Jézus, Márija, Szent József, / Velem voltatok ez áldott nap, / Legyetek velem ez áldott éjszaka. / A te kezetekbe ajállom testemet, lelkemet, / Életemet és mindenemet. / Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Lefekvéskor szokták közösen elmondani.

Fiúk-lányok egyaránt kis kékfestő szoknyába, ubikába vagy zubikába jártak hétköznap mindaddig, amíg szobatiszták nem lettek, de sokszor iskoláskorukig. A lányoknak-fiúknak hátul hasított bugyikat varrtak még az ötvenes években is. „Mikor átak, védett a hidegtül, mikor legugótak, akkor szétnyilt.” Iskoláskortól a felnőttekéhez hasonló kis réklijük, slingelt köténykéjük volt. Télen különböző színűre megfestett horgolt kóckendőben, pargetruhában, magasszárú cipőben, a fiúk posztóruhában és csizmában mentek az iskolába, otthon pedig horgolt kócpapucsban, kalapból készült topánkában szaladoztak.

A bencés apátság segítette a szegény gyerekeket taneszközökkel, karácsonykor cipőt, ruhát, játékot kaptak, meg egy hadiárva minden nap a plébánián ebédelt. Emlékeik szerint 1946–47-ig minden reggel iskola előtt szentmisén voltak, imával kezdték és végezték a tanítást.

Trianon után minden imát Pappváry Elemérné versének fohásszá nemesült soraival fejeztek be: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!

A gyerekek tavasszal és ősszel sokat hiányoztak az iskolából, mert dolgozniuk kellett. A jó képességűek továbbtanulásáról a szülők hallani se akartak. Kicsi kortól belenevelődtek a napi teendőkbe, s 12-13 évesen szinte már minden munkában részt vettek.

Továbbképzésüket az 1930–40-es években a KALOT, KALÁSZ, Katolikus Legényegylet, énekkar, olvasókörök, színdarabtanulások, főző- és var-rótanfolyamok biztosították, sőt a leventeoktatás keretén belül is fontos szerepet kapott a sport, az olvasás, a művelődés. 1945 után többen elvégezték a dolgozók iskoláját és különböző tanfolyamokat, amelyek a gépkezelésekhez kellettek.

Természetesen nem szabad azt hinnünk, hogy ezek a gyerekek és fiatalok amolyan megkeseredett rabszolgasorban éltek volna. Anyjuk, nagyanyjuk rengeteget mesélt, énekelt nekik, játszott velük – apjuk viszont soha –, később maguk is az életkoruknak megfelelő játékokban vettek részt az utcán, a réten. A lánypajtások elmentek egymáshoz, vitték a kézimunkájukat, közben énekeltek, és a maguk világában a nehézségek ellenére boldogok voltak, mert a fiatalság öröme élt a szívükben.

A fiatalok legszívesebben a falujukból, ritkábban valamelyik szomszédos községből választottak párt. A lányok 16-17 évesen eladó sorba kerültek, a fiúk katonaidejük letöltése után házasodtak. A legény a szüleivel ment megkérni a lányt. Ha egyikük nem helybeli volt, következett a háztűznéző, a vagyoni helyzet megszemlélése, majd megbeszélték az eljegyzés – a kéretés – napját. Délelőtt a vőlegény és a menyasszony a násznagyok kíséretében a körjegyzőnél beiratkoztak, addigra otthon egész kis lakodalom várta őket.

A kéretésen részt vettek a közeli rokonok, a két násznagy és a két szomszéd. A húszas évekig ez alkalommal adták a móringot (vagyonlevelet), amelyben gyermektelenség esetén szavatolták a túlélő házastárs vagyoni biztonságát. Ennek megszűnte után jött divatba, hogy a menyasszony díszes kendőtartó párnát készített, és ebbe tette a vagyoni helyzetétől függő számú jegykendőt, amelynek átadásakor a vőlegény pénzt csúsztatott a mátkája kezébe.

A vőlegény násznagya a jegykendőtartót a karján vitte a vőlegényes házhoz, hogy minél többen láthassák. Ha az eljegyzés a lány hibájából bomlott fel, a fiú a kendőket a csizmájába húzta, jelezve, hogy ennyire becsüli volt jegyesét. Rendes körülmények között azonban az esküvő napján visszaadta azokat a menyasszonyának.

Az esküvőt az eljegyzés után három hétre tűzték ki: három vasárnap kellett a templomban kihirdetni, hogy ha valaki házassági akadályról tud, jelentse. A leány meghívta a pajtásait koszorúslányoknak – nyuszolólányoknak –, a legény a barátait vőfénynek, régiesen bőfénnek.

Mindkét részről általában a keresztőtt keresztapjuk volt a násznagy, a bérmakeresztanyjuk a nyuszolóasszon. A fiatalok meghívása azonban csak akkor lett érvényes, ha a szülők az esküvő előtti csütörtökön személyes megjelenésükkel is megerősítették azt.

Végiglátogatták az összes közvendéget is. Ennek a gesztusnak valódi jelentősége a megtiszteltetésen kívül feltehetően abban rejlett, hogy 1960-ig a vagyon a szülők kezében volt, tehát ők dönthettek a meghívottak szemé-lyéről.

Noha a sütemények készítése már a hét elején megkezdődött, csütörtöktől hozták a lakodalomhoz szükséges természetbeni hozzájárulást: tejet, vajat, lisztet, cukrot, túrót, szombat délelőtt a baromfit. Erre külön figyeltek, mert ha az első szárnyas kakas volt, fiút, ha tyúk, lányt várhattak elsőszülöttként a fiatalok.

Szombat este vitték az ajándékot: törülközőt, asztalterítőt, blúzanyagot, fejkendőt, kitől mi tellett, s ezért tiszteletükre vacsorát terítettek. A legényes háznál legénybúcsút tartottak.

A negyvenes évek végéig vasárnap rendezték a menyegzőt, azután szombaton. A kismisén a jegyespár gyónt, áldozott. A nagymise után került sor az esküvőre. A menyasszony csak akkor öltözhetett föl, amikor a vőlegény a teljes nászsereggel megérkezett. Színes viseletbe, nem fehérbe. Csak a fején volt koszorú, legtöbbször fátyol nélkül, vagy egészen rövid, derékig érő fátyollal. A koszorúslányok is viseletben vettek részt az eseményen, csak a koszorújuk jelezte tisztségüket.

Az ezerkilencszázötvenes évek legelején kezdték a fehér vagy vajszínű paplanselem anyagokból készíttetni a hagyományos bő szoknyás menyasszonyi ruhákat, fehér fátyollal, de még nekik sem volt menyasszonyi csokruk, csak a fényképész adta a kezükbe arra a pár percre, miként a vőlegény kezébe is a fehér kesztyűt.

A hosszú fehér menyasszonyi ruha, a földig érő fátyol, a virágcsokor, meg a hozzá illő rózsaszínű vagy kék koszorúslányruha az 1950-es évek közepe felé jött divatba. A század elején a menyasszonynak is ritkán volt karikagyűrűje, legfeljebb ezüstből. A vőlegényeknek pedig még a harmincas években is kölcsön kértek egyet a szertartás idejére. Tulajdonképpen a cserevilág idején, a háború után lett általános a férfiak körében is a jegygyűrű.

A viseletes öltözetű esküvőkön a násznagyok mellét mirtuszbokréta díszítette, a vőlegény és a vőfélyek kalapjára széles fehér szalagot tekertek, kabátjukon mirtuszcsokor ékeskedett. A nyoszolyóasszonyok nem viseltek semmiféle, a tisztségükre utaló díszt.

A menyasszony cipőjébe rontás ellen egy krajcárt tettek. Templomba indulás előtt az első vőfély kikérte a szülőktől a lányt, aki megcsókolta a szüleit, és elköszönt tőlük: Isten vele, Édesanyám! Isten vele, Édesapám! A szülők csak tizenöt-húsz éve vesznek részt gyermekeik esküvőjén. A násznép a menetben a következőképp rendeződik: elöl halad a menyasz-szony násznagya és nyuszolóasszonya (újabban nászasszony), mögöttük a vőlegény násznagya és nyuszolóasszonya, azután a menyasszony az első vőféllyel, utánuk a vőlegény az első koszorúslánnyal, végül a többi vőfély és koszorúslány meg a rokonok, a muzsikusok. Esküvő után ugyanez a sorrend, de az ifjú pár már együtt megy haza.

A nászmenetnek rengeteg nézője volt. A koszorúslányok kendőkbe kötött süteményt dobáltak nekik, a vőfélyek a borosüveg nyakára cukorpe-recet húztak, s annak adták, akit először kínáltak meg az üvegből.

Hazaérve a szakácsnők addig nem engedték be a násznépet, amíg tréfás-kétértelmű találós kérdéseikre nem kaptak helyes választ. A vendégek asztalhoz ültek, de az ifjú párt még a hatvanas években is sarokra ültették, és közös életük jelképeként egy tányérból ettek. Őket az első koszorúslány szolgálta ki.

A vőfélyek köszöntöttek be minden ételt egy-egy humoros verssel. Az első tál levesnél ezt mondták: „Uraim, halljunk szót! Hozom az első tál levest, forró mint a tűz! Aki utánam jön, egy se szűz!…” Ugyanis mögötte álltak a fiatal menyecskék a tálakkal. Az ebéd vége felé megjelent a bekötött kezű főszakácsnő két kísérőjével, akik szűrőkanálban szedték a gyógyításra a pénzt, s aki nem fizetett, bemeszelték. A muzsikusok dusoltak, elhúzták kinek kinek kedves nótáját, folytatódott a tánc, a mulatság.

Alkonyat előtt vitték el a leány kelengyéjét leendő otthonába, miközben énekelték: Kocsira, ládám, kocsira, párnám, magam is felülök, jaj, édesanyám, szerelmes dajkám, de hamar elvisznek.

Lovas szekérre tették a XIX. század végén a ládát, azután a sublatot, a harmincas évek közepétől a szekrényt. A szekrény tetejére kötötték a szépen felhúzott dunyhákat, párnákat, a szekrény mellett álltak a koszorúslányok és a vőfélyek, a bakon ült a menyasszony nyuszolóasszonya, aki nagy kosárban süteményt, húst, tortát vitt, és egy megfőzött, azután megpirított, gondosan felöltöztetett kakast. Két előre nyújtott lábára piros paprikából csizmát húztak, nyakára piros masnit kötöttek, csőrébe cigarettát dugtak, és különösen ügyeltek rá, hogy a taraja szépen álljon. Ezt a díszes kakast az újasszony elé tették az asztalra.

Azután, hogy a kelengyés kocsi az udvarról kigördült, hamarosan elköszönt szüleitől a kis menyecske is, és a násznéppel együtt a férje szüleihez indult. Az újasszonyt apósa (ipa) és anyósa (napa) várta. A násznép énekelte: Édesanyám jöjjön csak ki, az ajtóját nyissa csak ki. Most hozzák a legszebb menyét, Varga Julcsa kökényszemét. Ezután az asszonyka hozzájuk lépve mondta: „Édesanyám, fogaggyon el lányának, én is elfogadom édesanyámnak. Elfogadlak” – és megcsókolták egymást. Ugyanez ismétlődött az apóssal. Aztán kezdődött a vacsora.

Valaha nagyon sok leső jött el megnézni a lakodalmat. Süteményt, bort vittek ki nekik, sőt egy-két fordulóra behívtak lányt is, legényt is. Tárkány-Szücs Ernő szerint ez egy szép középkori hagyomány maradványa, amikor még az egész falu hivatalos volt a lakodalomba.

Éjfél előtt került sor a kontyolásra, itt azt mondják, hogy főtették a haját. A szomszédban öltözött át a menyasszony, a nyoszolyóasszonya pedig az eddig tarkón hordott lányi kontyát a fejtetőre fésülte, ráhelyezte a fehér főkötőt, a díszes gyöngyöskontyot és a fehér kendőt. (Csak az ötvenes évek második felétől lett piros a menyecskekendő.)

A menyasszony teljes öltözetét, gyűrűjét, a kontyát és a kendőjét is a vőlegény vette, a menyassszony pedig hosszú fehér alsógatyát, fehér inget, zsebkendőt és zoknit adott leendő urának. A koszorúját elrejtették, nehogy valaki egy ágacskát is letörjön belőle, mert akkor megrontják a menyasz-szonyt.

A vőfély beköszöntötte az újasszonyt, a násznagy táncolt vele, azután mindenki megvehette egy fordulóra, közben igyekeztek ellopni vagy ő magát, vagy legalább a cipőjét, s azt a násznagynak kellett kiváltania. Végül az ifjú férj rácsapta a kalapját vagy a bugyellárisát az összegyűlt pénzre, s „Enyém az újasszony!” kiáltással fölkapta, és kiszaladt vele. Ekkor olvasták meg a menyecsketánc összegét. Ezután az újasszony tortával, a férje pálinkával kínálta a vendégeket, majd az újasszony beállt az asszonyok közé tálalni, s ezzel megkezdte holtig tartó szolgálatát.

Ha a mulatásba elfáradtak, előjöttek a játékok, táncok: Hogy a csibe, hogy, A facipős tánc, A gólyás tánc, Az üveges tánc, Ritka búza, ritka árpa, Megy a gőzös Kanizsára, Bene Vendel tánc, Bóhás játék.

A valaha széles körben elterjedt halottas játékok két változatára emlékeznek: az egyik egy széken vagy padon elnyúló csodahalott, aki a tartós, és néha vaskos szövegű nógatásra felugrik és táncol, a másik a talpig lepedőbe burkolt kaszás halál, aki mindenkire ráolvassa bűneit és egyet húzva a kaszakővel a kaszapengén azt ígéri, hogy elvágja a nyakuk csigoláját.

A két háború közötti zalavári lakodalmakból nem hiányozhatott a lóalakoskodás sem. Ennek lényege, hogy két férfi egymás mögött négykézlábra ereszkedve összekapaszkodik, pokróccal letakarják őket, az első egy botot tart maga előtt, rajta cserépfazékkal. Gazdája vásárra viszi, ahol alkudoznak rá, de nem tudnak megegyezni, ezért a tulajdonos leüti a cserépfazekat, vagyis a ló fejét.

Hajnalban sokan haza, a vidékiek a szomszédokba aludni tértek, de reggel a vőfélyek és a fiatal nők, férfiak elmentek értük: megkötözve, kordén húzva, talicskába ültetve szállították vissza őket a lakodalmas házba az újabb mulatságra.

Hétfőn, ebéd után került sor a szakácsnék táncára. Ekkor adták át a kásapénzt a zenészeknek, mert az őket illeti. A lakodalom hétfő délután az állatok etetésének idejekor szokott véget érni. Kedd reggel takarítottak, meszeltek, hordták szét a kölcsönkért edényeket. De a férfiak még vissza-visszatértek egy-két kupicára azzal az ürüggyel, hogy itt felejtették a bicskájukat.

Egy hét múlva ment az új asszony a férjével, az apósával, anyósával elő-ször haza a szüleihez. Ez a kállátó (kárlátó) vagy kislagzi. Előbb nem lehetett, mert akkor nem maradt meg az új helyén. Ugyanez vonatkozott a férjre is, ha ő ment vőnek.

Ezzel a látogatással fejeződött be ez a hosszú, hónapokra visszanyúló dramatikus játék, amelyben a régi világ minden szereplője ismerte a maga dolgát, minden a hagyományok szerint történt, s még olyan apróságokra is figyeltek, hogy a menyasszonynak nem szabad nevetnie, mert akkor szomorú asszony lesz. A régi asszony magázta, kendnek szólította a férjét, de az tegezte őt. Ezzel is kifejezésre juttatta, hogy ő a ház ura.

1837-ben azt írja az egyházlátogatási oklevél a temetőről, hogy a falu északi részén fekszik három és fél holdon, és körül van árkolva. A gondozott temető ma is ugyanott van, de árok helyett kerítés veszi körbe. A régi felében néhány szép síremlék emlékeztet a korai idők halottaira. A falutól délre helyezkedik el a gondozó hozzátartozókat nélkülöző, elhanyagolt zsidó temető.

Álmok, látomások, hangok, láthatatlan léptek, állatok és érthetetlenül „viselkedő” tárgyak jelzik a halál közelségét. Ha a hozzátartozók elérkezettnek látták az időt, a beteghez papot hívtak, hogy feladja neki az utolsó kenetet. A XVIII. században, nem volt önálló papja Zalavárnak, Zalaapátiból vagy Alsópáhokról kellett hívni. Ha csónakon indult a beteghez, háromórányit utazott, ha a mándi hidat választotta, négy órát.

Az asztalt fehér abrosszal terítették le, kis tányérban sót, pohárba szenteltvizet, annak szájára két búzakalászt vagy puspángágat fektettek. Egy másik pohárba tiszta vizet tettek, hogy ha nehezen nyelné le a haldokló a szentostyát, azzal segítsék. Egy talpas keresztet, két égő gyertyát és kenyérbelet (azután vattát) helyeztek az asztalra, hogy a szent kenet olaját a pap letörölhesse az ujjáról. Az oltáriszentség előtt az asszonyok letérdeltek az utcán, a férfiak kalapot levéve megálltak.

A szertartás végeztével a rokonok, szomszédok bementek a szobába, és közösen imádkoztak. Néha a haragosok is elmentek meglátogatni a beteget, a bocsánatkérést és a megbocsátást jelezve. A nagybeteg kezébe égő szentelt gyertyát adtak, s ha már nem tudta megtartani, a hozzátartozó fogta össze a haldokló ujjait. A régiek a haldoklót „égő szentőtt gyertyáva háromszor körükeritették, vagy szentőttvizze meghintették”, hogy a gonoszt távol tartsák tőle.

A halál beálltakor a tükröt letakarták, nehogy a halott meglássa magát benne, az órát megállították, az ablakot becsukták. A testet lemosták, haját megfésülték, arcát megborotválták, állát felkötötték, szemét pénzzel vagy fémmel lezárták. A lemosóruhát és a halott szalmazsákját elégették, az állfelkötő kendőt a koporsóba helyezték, mert azzal, ha valaki megszerezte, rontani lehetett.

Mindenkire, életkorának megfelelően, a legszebb ruháját adták fel. Az öregeket sötét árnyalatú vagy fekete ruhába temették, a férfiak mellére ráhelyezték a kalapjukat is. A fiatalasszonyt legcifrább ruhájába, a leányt koszorúban, menyasszonynak, a legényt bokrétásan, vőlegénynek öltöztették. Lábukra harisnyát vagy zoknit, régente sokan cipőt is húztak. Egyesek szerint ezt nem szabad, „mer ha a tisztittótüzön megy keresztü, sokárig ott kő lebegni a tűz fölött, amíg a cipő le nem ég a lábáru, zokniban viszont hamar átér”.

A gyermekhalandóság az országos átlagnak megfelelően igen magas volt a faluban. A különböző járványok sem kerülték el a települést. 1826–1850 között három nagy epemirigy nyavalya (kolera) söpört végig az országon. A halottkém bejegyzéseiből nem derül ki, hogy itt hány áldozata volt. Csak 1830-ban és 1849-ben emelkedett meg a halálozási arány, amiből a járványra következtethetünk – amint arra Kamondiné rámutat.

A körzeti orvos megjelenéséig Tüttő Gábor asztalos volt egyben a halottkém is, aki kiállította a halotti bizonyítványt, és megcsinálta a koporsót.

A fiataloknak fehérre, a középkorúaknak barnára, az öregeknek feketére festette.

A ravatal az első szobában volt, az egyik ágyon. Három fehér lyukhímzéses, szőttes vagy vándorkereskedőtől vett halottas lepedővel terítették le úgy, hogy egyet-egyet az ágy két végén, egyet pedig a külső hosszú oldalán lógattak le csaknem a földig. Erre terítették azt a fehér lepedőt, amelyre a halottat fektették.

A századfordulón a halottas lepedők még beletartoztak a leány kelengyéjébe, ezért nem szoktak kölcsönkérni. Az elkopott lepedő hímzett szélét levágták, és új lepedőre varrták fel. Valaha szokásban volt, hogy a ravatalon fekvő halottra egy fehér hímzett halottas inget terítettek, amelyet a koporsóba tételkor levettek róla. Hogy ne féljenek a halottól, háttal fordulva megfogták a lábujját. A két estig tartó virrasztásra az előimádkozót, a rokonokat és a szomszédokat hívták meg. Az előimádkozónak szoktak pénzt adni, de ő ezt a templomnak ajándékozta.

1967-ben megépült a ravatalozó, attól fogva az elhunytat oda viszik.

A halottat mindig lábbal kifelé hozták ki a házból, az udvaron a szenmihállovára helyezve búcsúztatták. Sírját rokonok, komák ásták meg, a koporsóvivőket a családtagok kérték meg, és ezt a megbízatást nem volt szabad visszautasítani. A lányokat, legényeket koszorúslányok és vőfélyek vitték. Valaha ezért a szolgálatukért mindegyikük egy-egy szőttes szalvétát kapott emlékbe, és meghívták őket a torra is.

Ha a gazda halt meg, és már kivitték az udvarból, valakit megkértek, hogy az állatokat eressze ki az istállóból és vigyázzon rájuk, mert a nagykapu egyik szárnyát egy hétig nyitva hagyták éjjel-nappal: „hogyha a halott lelke haza akar gyüni, akkor begyühessen.”

A temetés után egy hétig nem mostak, nehogy halottjuk vizes ruhában feküdjön a sírjában. Emiatt nem szabad nagyon siratniuk sem.

A temetéséről néha maga a haldokló rendelkezik. Például megmondja, hogy ki vigye a zászlót, a koporsóját, vagy esetleg van valami más kívánsága is. Elől a miniszter gyerek (ministráns) viszi a halálkeresztet. Utána halad a pap a kántorral, majd a zászlóvivő és a két lámpatartó, mögöttük hozzák a sírkeresztet, ezt mindig az elhunyt keresztgyereke viszi, majd a koporsó, a legközelebbi hozzátartozók, a rokonok, ismerősök következnek.

A századfordulón még szalvétát kötöttek a halálkeresztre, s a szalvéta temetés után egyszer a papé, másszor a kántoré lett. Azután e szokást elhagyták, és helyette szalagot kötnek rá. Valaha a koporsót letették a temetőkapu előtt, beköszöntötték, azután léptek be vele.

Akinek a sírjába beleesik az eső, arról azt tartják, hogy üdvözül. Akinek a temetésekor viszont hirtelen förgeteg, forgószél vagy dörgés, villámlás támad, arról azt, hogy rossz, tudálékos volt. Amikor egyik boszorkányosnak tartott idős asszonyt temették, előzőleg egész nyáron nem esett eső. Haldokolva azt ígérte, ha temetik, küld esőt. Hát valóban, olyan eső zúdult alá, hogy a temetést félbe kellett szakítani.

Úgy hiszik, hogy a halott lelke akkor megy föl itéletre, ha a koporsóját a sírba helyezik. A jó lélek galamb formában is elrepülhet, de van, aki álmában látta kedves hozzátartozóját, amint fehér pillangóként száll ki a koporsóból. Egyesek állítják, hogy a halottjuk hazajár vagy sokat álmodnak vele, mert elfelejtették kedves tárgyát a koporsójába beletenni. Az elmúlt években is előfordult, hogy egy imakönyvet s egy kalapot ezért elástak a sírba.

A hagyomány szerint az utolsó halott addig áll őrt a temető kapujában, amíg a következő halott föl nem váltja. Ezért a hozzátartozók elmennek a következő temetésre.

A húszas években papjuk, Holler Konrád határozott tiltakozása miatt megszűntek a faluban a kisebbfajta lakodalmakra hasonlító torok, ahol néha már énekeltek is. Most is megkínálják a vidéki vendégeket, de nagy tort nem tartanak.

Valamikor temetésre sem vittek virágot, csak a hozzátartozók kötöttek egy koszorút. A hatvanas évektől azonban megnőtt a temető jelentősége. Már nemcsak mindenszentekre hozzák rendbe a sírokat, hanem hetente kijárnak a sírkertbe. A nyolcvanas évek vége óta karácsonykor fenyőágakat visznek a sírokra, de túlzásokat is említenek, vannak, akik feldíszített karácsonyfával vagy húsvétkor csokoládényúllal meg piros tojással „ajándékozzák meg” elhunyt szeretteiket.

A közeli hozzátartozót egy évig gyászolják. A két háború között nem volt kötelező a fekete, gyászolhattak sötétzöld, sötétkék vagy más sötét színű ruhában is. A gyászt sohasem szabad a halál évfordulójának napján levetni, csak vagy előtte, vagy utána. Akkor is fokozatosan térnek át az egyre világosabb árnyalatokra.

Mindenszentek estéjén annyi gyertyát tettek ki az ablakba, ahány halottja volt a családnak. Mindig ludat vágtak, és rétest sütöttek. A rétest cseréptepszibe kitették az ablakba – ahogy ez egész Zala megyében szokás –, ilyenkor vendégelik meg halottjaikat.

Van is erre egy mondásuk: Mindenszenteknek rétesse, Vendelnek meg bélesse – vagyis mindennek megvan a maga ideje.