A vászoningtől a bársonyruháig

Teljes szövegű keresés

A vászoningtől a bársonyruháig
Zalavár népviselete a Nagykanizsa környéki falvaktól Sármellékig tartó bő szoknyás, gyöngyöskontyos viseleti csoportba tartozik. Ők magukat azonban e csoport egyik legszebben öltözködő tagjának tartják, egyedül Balatonmagyaródot ismerik el velük egyenrangúnak, vagy még egy fokkal rangosabbnak. A ruhák szépsége elsősorban az anyagok minőségétől függött.
Településünk az állattartása miatt vagyonosnak számított a környező falvakhoz képest. Itt még a szegényebb lányok sem maradtak le társaik mögött, csak annyiban, hogy a módos lányok ruhája hat–nyolc szélből, az övéké meg csak öt-hat szélből készült. Egy kívülálló semmi különbséget nem tudott volna tenni közöttük. Nem így a falu, amely nem a külsőt, hanem a vagyont nézte, és még az Isten házában is szigorúan betartotta a társadalmi hovatartozást: külön álltak a szegények és a gazdagok.
A templomhajóban két padsor van. A jobboldaliban ültek az idős férfiak, a baloldaliban az idős nők. A padsorok és a szentély között baloldalon álltak az iskolás lányok, mellettük, de tőlük kissé elkülönülve egy mellékoltárnál csoportosultak az utolsó éves lányok. Az iskolás lányok mögött és a padsor előtt két sorban álltak a szegényebb lányok, majd a bal oldali padok mellett középen párosával a szegényebb menyecskék. Mindig azok kerültek előre, akik legutóbb mentek férjhez.
A jobb oldalon hasonló volt a kép: elöl voltak az iskolás fiúk, mögöttük két sorban a módosabb lányok, a padok mentén középen kettesével a módosabb menyecskék. A bal oldal volt tehát a szegényeké, a jobb oldal pedig a gazdagabbaké.
A kórusba csak a férfiak és a katonaviselt legények mentek fel, de ott is elkülönült a két társadalmi réteg. Egyedül a leventéknél nem érvényesült ez a megosztottság, ők a padok fal melletti oldalán sorakoztak vagyoni különbségre való tekintet nélkül.
A nők színpompás és drága viseletükben soha nem ültek le! Féltették. Ötvenéves koruk után ültek be a padokba, s akkor kezdték sötétebbre cserélni világosabb ruháikat.
Nem volt mindig ilyen cifra a viseletük, erre még a század elején születettek jól emlékeztek. Kendert termeltek a Háromfertályi-dűlőben, a Mekenyében megáztatták, megtörték, tilolták, gerebenezték és megfonták, a zalavári takácsok pedig megszőtték. 1770-ben hét takácsot írtak össze a településen, a XX. században is még három – Szívós Kálmán, Lucz Bálint és Király Gábor – dolgozott a faluban: a vászon fontos szerepet töltött be mind az öltözködésben, mind a gazdaságban.
Az idős férfiak közül néhányan még a harmincas években is vászongatyában jártak a mezőre. Ezeknek a gatyáknak egyik-egyik szára csak másfé szé vót (egy szél 65–75 centiméter széles anyag). Sötétre festették, kékfestő köténnyel is védték, mert hamar piszkos lett. A régi ünnepi gatyák, amelyeknek a hossza a csizmák felső szárát éppen csak takarták, hat szélből készültek. Télen kettőt is felvettek, hogy ne fázzanak. Van is egy mondásuk: Itt van má a Simon, Júdás, jaj teneked, pőre gatyás.
A vászoningek vállfoltosak voltak – itt kiseleje, kisháta a nevük – hónaljtoldásukat pálhának nevezték, az ujjakat tűre szedve lénzölbe (mandzsettába) dolgozták be. Az ing eleje mellig hasított, amelyet egy kis keresztpánt, a pocák-pintli zárt le. Gombolását kék vagy fehér üveggombokkal oldották meg. Az ing elejét a keresztpántig függőleges zámedlik, mizlik (becsípések) díszítették. Nyakuk vagy egy magasan záródó pánt volt, vagy kis gallér. Az ünnepi ingeket – különösen a jegyingeket – a múlt század végén a gombolópántjukon és kézelőjükön sűrű fehér hímzéssel díszítették, s ha az ing elszakadt, a hímzéseket levágták róla, és másik ingre varrták föl. 1904-ben még készült ilyen hímzett vőlegénying.
A XIX. században a gatyához és a vászoninghez gurcsigombos puruszli (fémgombos posztómellény) járt fekete selyem, elöl csomózott nyakravalóval. Fekete posztókabát, fekete kalap és fekete, elől szív alakú, zsinórral szegett szárú csizma tette teljessé az ünnepi öltözetet.
A módosabb parasztemberek ünneplője a XIX. század második felében fekete posztó csizmanadrág, mellény, kiskabát, fekete kalap és kemény szárú fekete csizma volt. Mindezt télen posztó dolmány, félnagykabát egészítette ki. A férfiak már a XX. század elejétől kerek szárú, hátul varrott csizmát viseltek.
A férfiak egykettőre átvették a polgári öltözetet, a nők viszont ragaszkodtak hagyományos szokásaikhoz. Példa rá az a buffalói fénykép, amely két zalavári fiatal esküvőjén készült 1914-ben. A vőlegény és a szentgyörgyvári származású násznagyok divatos öltönyben vannak, a menyasszony hazai viseletben.
A nők a XIX.század végéig viselték a térden alul érő, kétoldalt toldott, lefelé bővülő vászoninget. Ujja bevarrott, könyök alá ér. Eleje mellközépig hasított, az ünnepi darabok gombolópántja hímzett sifonból készült, ugyanígy az ujja vége is. A hétköznapi ingek díszítetlenek. Később az ünnepi ingeket fehér sifonból varrták. Az alsó ingekre rékliket (blúzokat) vettek fel.
A XIX. század végén csípőn alul érő rövid derekú inget kezdtek hordani, amelyhez péntőt (pendelyt) vettek fel. A péntő már a bővülő, többszoknyás viselet legalsó és legrövidebb darabja. Jellegzetessége, hogy mindig fűzővel kötik a derekukhoz, és a hasítékja hátul volt. Erre vették föl a század elején a két-három hosszú alsószoknyát, amelyeknek alsó harmadát réceorrú szedéssel fodorként varrták a felső részéhez, hogy „szépen kitartsa a szoknya ajját.”
Ezek a korai alsó- vagy fehér szoknyák körben leszedettek, a hasi részen nincs simájuk, mint a későbbi alsószoknyáknak. Az aljukat görbecsipke (farkasfog), horgolt csipke, vágott csipke (madeira) szalag díszítette, a színes nyári karton és a téli parget alsószoknyák alját pedig slingelték, amit külön varrtak a szoknya széléhez.
A fekete kötény alján csipkés szélű fodor volt. A szövetből, selyemből, fehér sifonból készült réklik nyaka zárt, elöl gombos, csipkével, zámedlivel díszített. A századfordulón még a fiatal asszonyok a szélén és négy sarkán gazdag lyukhímzéses fehér fejkendőt, ugyanilyen vállkendőt és zsebkendőt viseltek – utóbbiba a nagy imakönyvet takarták misére menet –, de divatjuk az első világháború idején elmúlt. A kendők ennek ellenére még ma is megvannak, de más a szerepük.
A szoknyák a húszas évek közepétől megrövidültek, és egyúttal megnőtt az alsószoknyák száma. A nők formája kerek, erőt sugárzó lett. Az ünnepi szoknyák sima vagy drága égetett virágos (magában virágos) szövetből, fényes pucok bársonyból, varrott virágos bársonyból, az ötvenes években almás bársonyból készültek. Az esős, havas ünnepeken féltett drága ruháik helyett kasmír-, kékfestő, flokon- vagy kartonruháikat vették fel. A szövet anyagokat vizesen és szárazon rakták le (ez utóbbit vizes ruhán keresztül vasalták). Harmonikapiszérnek nevezték, amelyet megszáradása után ránconként dolgozták a szoknya derekába, ezt mellének mondták. (Az idősebb asszonyok szélesebb rakású ruhát viseltek, hozzájuk az illett.) A szoknyák arasznyi széles belső szegését – a kebelét – a negyvenes évekig bécsi piros kartonból varrták (kivéve a fekete szoknyákét), azon túl a fiatalok a szoknya színével harmonizáló vagy azzal azonos színű szegést alkalmaztak. Réklijeiket hordták szoknyán kívül is, de leginkább a szoknyába kötve. Hívták testhőállónak, lebbentősnek, belekötősnek. Anyaguk szövet, selyem (paplanselem, divánselem, égetett virágú selem, selemparget) és egyszerűbb anyagok.
A harmincas évektől a kötények színe még fekete, de anyaga, szabása már igen változó. Néhány ezek közül: körü fodros, hasbetétes (két oldalán rakott, hasi részén sima), caknis szélü, hátas kötény, kantáros vagy melles kötény. E két utóbbit csak otthon vagy gyüjő-menő alkalomra használták.
A negyvenes évektől jött divatba a lányoknak a fehér fékötény. Viselhette a menyasszony és első gyerekéig a menyecske is. Az ünnepi félkötények állandóra megvarrt masnijába keménypapírt tettek – akárcsak a gyöngyös- kontyokéba – hogy szépen álljanak.
Viseletük legszebb darabja az asszonyok gyöngyöskontya. A XIX. század végén és a XX. század elején az asszonyok magasra fésült kontyát egy hátrakötő kendővel kötötték körbe, a sarkokat duplán áthúzták, hogy azok kilátszódjanak a felső kendő alól. Állandóra tűzködték vagy keménypapírral bélelték ki hogy szépen álljon. 1915 körül készült olyan fekete gyöngyöskonty, amely teljesen a hátrakötő kendő formáját utánozta, csak már szabott volt, és flitterek – pillogók – díszítették. Ekkoriban még újdonságnak számított, bár elkezdték már a díszítetlen fekete kontyokat varrni.
A színes gyöngyöskonty igazi virágzása 1935 körül kezdődött. Félkörös elejét gazdag színes gyöngyhímzés borította, hátlapját pedig négyágú szalagcsokor takarta be. Eleinte Balatonmagyaródon, Nagyradán csináltatták a kontyaikat - Hajdu Györgyné híres magyaródi neccfűző asszony egy télen 72 darabot készített Zalavárra - később megtanulták és maguk fűzték.
Tíz-tizenöt gyöngyöskontya is volt egy-egy ügyes menyecskének, mert minden lakodalomra, minden nagy ünnepre újat fűztek. Erős vászonnal bélelték, hogy a kendő szép magasan álljon rajta. A konty alá még egy fehér kis csipkés szélű főkötöt is tettek. A hiedelem szerint azonban ebből nem volt szabad sokat csinálni, mert akkor sok gyerek születik.
Asszony kendő nélkül nem léphetett ki a házból, csak lakodalomkor, ünnepek délutánján a kispadon és otthon lehetett főkötőben és gyöngyös- kontyban. Mégis minden nő tudta, hogy kinek milyen új holmija készült, számon tartották a köténytől a fejkendőig mindenkinek mindenét, és igyekeztek, hogy nekik is legyen.
Vagyontól függően egy-egy asszonynak harminc–hatvan fejkendője is volt, a drága varrott virágos bársonykendőtől az égetett virágos selyemkendőig, kasmír- és delinkendőkig. A lányok a legnagyobb télben is csak a nagykendőt borították a fejükre, s amint a templomba beléptek, rögtön le is csúsztatták róla.
Ezen a vidéken az asszonyoknak az ötvenes évekig nem volt kabátjuk, csak vállkendőjük, s alatta bélelt szövetblúzt, később mellényt, kötött gyapjúkabátkát viseltek, s majd csak az ötvenes évektől lett divat télire a bélelt bársony félkabát, amelynek alja szépen ráfeküdt a széles csípőre.
A század elejétől a negyvenes évekig nagyon szerették a színes virágos kasmerkendőket, ezeket tavasszal és ősszel tették a nyakukba, és hátul, a farukon lógott a kendő két sarka. Télen nagy szövetkendőkbe, hárászkendőkbe, berlinerekbe, bongyorkendőkbe, nagykendőkbe burkolóztak, amely melegebb volt szerintük, mint a szövetkabát. Hűvösebb időkre tartogatták a kismelegkendőket, gomboskendőket, a kézi horgolású gyapjúkendőket, a kötött moherkendőket. Mindegyikből több szín volt, hogy minél szebben öltözhessenek. Állandóan lefejtették, újrahorgolták, fűzték a rojtokat, hogy a vállukon magasan álljon.
A nők a harmincas évekig oldalvarrott csizmát csináltattak. Azután már hátulvarrottak és torokban gyöngék, ezért a talpat és a kemény csizmaszárat összehúzták madzaggal, hogy a torka szépen álljon. A csizmákat a szobában a mennyezethez vízszintesen rögzített rúdra akasztották.
A század elején színes magasszárú briner cipőt, a húszas évekig gavallérsarkú oldalt gombos cipőt viseltek, amihez színes kötött gombos kapca, illett. Ezek a harisnyák bokáig sima kötésűek voltak, térdig gombosak. Ugyanakkor egyesek már csináltattak fűzős, a harmincas évektől pedig panglis félcipőt. A lányok fehér patentharisnyát, az asszonyok barnát, feketét húztak hozzá. A harmincas években a lányok selemharizsnyát, az asszonyok selemflórharizsnyát vettek. Aki elhagyta a viseletét, és fölvette a hozzá való kendőt vagy cipőt, azonnal megszólták, hogy az nem illik máshoz, vegye le.
A legszebb bársonyruháikat csak gyeles ünnepen vették föl: feltámadáskor, húsvét két napján, pünkösdkor, Úrnapján, éjféli misére, karácsonykor, Szent István napján, búcsúkor. Ilyenkor öt-hat kikeményített, kékített alsószoknyát vettek föl, rövidujjú, hímzett elejű alsóinget, rá az áttört – richelieu – hímzésű, derékig érő, szoros alsó mellényt, ami a melltartót helyettesítette, de egyben átlátszhatott egy vékony selyemanyagon is.
Ha az alsószoknyák túlságosan szétálltak, akkor föléjük egy nehéz parget alsószoknyát vettek föl, hogy az tegye szép kerekké a formájukat. Erre jött a szoknya, a kötény, lányoknak fehér harisnya, félcipő, kezükben színesen hímzett imakönyvfogó zsebkendő, a hajuk a tarkójukban kontyba fésülve. Nagygyászban – teljes feketében – jelentek meg a hozzátartozó temetésén, hamvazószerdán, fekete vasárnapon, nagypénteken és mindenszentekkor. Nagyböjt idején nem jártak világos árnyalatú ruhákban még a kislányok sem.
Ékszert nem viseltek, hacsak amerikai rokonuk nem küldött egy-egy gyűrűt vagy fülbevalót. Azok az idősebb asszonyok, akik gyermeküket vagy férjüket elvesztették, leszedték még a fekete gyöngyöt is a kontyukról, és holtukig nem vetették le a fekete ruhát. Egyébként is 65 év után már mindig sötét árnyalatú viseletben jártak.
A hatvanas években kezdték meg a tömeges kivetkőzést. Efordétotta, vagy megfordétotta a viseletét – így mondják. Ennek sok oka volt: betegség miatt, a család tanult tagjai kívánságára tették vagy megunták a régit. Általában a hajukat vágatták le utoljára, s bár már levetették a bő szoknyát, de a kontyukra egy ideig még rátették a kis fehér főkötőt meg a kendőt. Egy idő múlva elhagyták a fejkendő állandó hordását is.
Ünnepi alkalmakra újabban ismét előveszik viseletüket, és abban jelennek meg, mert szépnek látják, tudják, hogy megkülönbözteti őket másoktól, és ez szorosabbra fűzi összetartozásuk érzését.

Templomi rend

Iker József és felesége 1940-ben

Koller Vendel és Bagaros Júlia esküvője Buffaloban (USA) az 1910-es években

Zalavári lányok 1936-ban

Női viseletek 1934-ben

Szívós Ferenc és felesége, Lucz Anna 1935-ben

Leány fehér berlinerkendőben, 1939-ben (a KBM tulajdona)

Mikó Julianna hátrakötő kendőben a századfordulón

Bősze Ernőné Szabó Margit újmenyecske-ruhában, 1950-ben

Nemzedékek 1941-ben

Zalaváriak Budapesten 1961-ben. Az asszonyok gyöngyös kontyot viselnek

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages