A településkép változásai | Száz Magyar Falu

A településkép változásai

Ha madártávlatból szemléljük a települést, a tájszerkezet és a falukép kisparaszti gazdálkodásra utal, még inkább így volt ez a második világháború előtt.

A szalma- és nádtetős épületek belesimultak a környezetbe mint annak szerves részei, és az ott élők csak annyira akartak uralkodni a természeten, amennyire az engedte, s ahogy életük megkívánta. A zalavári apátság göttweigi apátjai a XVIII. század elején birtokaik egy részére német földműveseket telepítettek, de Zalavár megmaradt magyarnak. Lakói, mihelyt tehetségük engedte, szinte körbevették a falut keresztekkel, fogadalmi szobrokkal, hogy a szentek segítségével megvédjék magukat és jószágaikat a betegségtől és mindennemű természeti csapástól. Szentegyházuk 1746-ban épült kőből és téglából, sajnos, nagyrészt a régi zalavári monostor és templom maradványaiból.

1875-ben leégett az istenháza és a fából épült egy tantermes iskola is. 1876-ban az apátság és a község közösen új, most már cseréppel fedett iskolát épített, amelyben a tanítónak kétszobás lakást, a segédtanítónak egy szobát biztosítottak.

A falu képviselő-testülete – Pati Ferenc bíró, Király László h. bíró, Kerék Gábor, Lutz Gábor, Szél József, ifj. Baló Gábor esküdt, valamint Németh Gábor bencés lelkész és Németh Károly néptanító – aláírt egy nyilatkozatot, amely szerint az új iskola római katolikus felekezetű. Még ebben az évben a templomot is megjavították és kibővítették. Három harangját Pfisztermeiszter kőszegi mester öntötte. Az ötmázsás harang Szűz Mária, a hárommázsás Szent István király, a másfél mázsás Szent Gergely nevét viselte. A középső harangot a második világháború folyamán elvitték.

1914-ben kezdték meg az új, ma is álló neoromán templom építését, amely a háború miatt csak 1923-ban készült el, de nem kéttornyú lett, ahogy eredetileg tervezték, csak egy tornya magasodik az ég felé. A soha el nem készült torony helyén ma a Szent Sír-kápolna van, amelynek berendezését Vörös Józsefné Bősze Anna ajándékozta 1924-ben az első világháborúban elesett férje és sógora emlékére. Az egész templombelsőt kitöltő freskóciklust 1971-ben Károly Gyula keszthelyi festőművész készítette Bódis István plébánossága idején. A régi templom kelet–nyugati tájolása helyett az új templom észak–déli fekvésű lett.

A plébániaház a templom mellett áll. 1736-ban a göttweigi perjel azt írja a paplakról: „Font vesszőkből és sárból épített kicsi ház, egy szobával és kicsiny konyhával Bútorzata hitvány ágy, egy pad és egy asztal.”

Sorsát ez a szegényes kis hajlék sem kerülte el, mert 1748-ban porig égett, a plébános 1846-ig egy uradalmi házban lakott. Ekkor Bajom István mérnök terve alapján Frohner József keszthelyi kőművesmester építette a ma is álló plébánia épületét, amelyben négy szoba, két cselédszoba, konyha, két éléskamra, pince található. Tartozott még hozzá húsz szarvasmarhának és négy lónak való istálló, harminc sertés számára ól, cséplő pajta, tyúkház, tágas udvar és kert.

A falu legmagasabb pontján épült a templom, a plébánia és az iskola – a lelki és a szellemi élet központja. Körülötte a legrégebbi falumag: legalul Kiskanizsa (most Ady utca), följebb a Templom sarok, az Ó-szeg, Fő-szeg (ezek mind a mai Dózsa Gy utca részei), majd tőlük távolabb a Békavár (ma Petőfi utca).

Lebujban (József Attila utca) egyedül a Csapás utca nyugati sora a régi, a többi mind új, ahol a cselédek és a szegények kaptak házhelyet.

Falvaink külső megjelenésében, az épületállományban, azok komfortosságában, az infrastruktúra területén talán soha nem volt olyan mértékű a változás, mint a XX. században. Vegyük először a kiindulási állapotot. 1900-ban 202 lakóház állt Zalaváron, közülük mindössze 13 épült kőből vagy téglából, az összes többinek földből készültek a falai, a házak többsége nád- vagy zsúptetőt kapott. A falazat tekintetében a múlt század közepéig nem történt alapvető változás: az 1941-es népszámlálás lakásadatai szerint 364 lakóházból 336-nak még mindig a föld az anyaga. Egyedül a tetőzet változik látványosan: háromszáz lakóépületnek cserép, pala vagy bádog, és már csak alig több mint hatvannak nád, zsúp vagy szalma a héjazata.

A faluban négy kocsma volt: Mészároséké, Patiéké egy kis vegyesbolttal, Kolleréké – fogadóként is működött – és a lebuji Pati kocsma, szintén vegyesbolttal.

Az apátsági cselédházak két csoportban helyezkedtek el. A mesteremberek, a parádés kocsis, a kocsis – a mostani polgármesteri hivatallal szemközti házakban – jobb körülmények között laktak, mint a közönséges cselédek és mint a parasztcsaládok többsége. Minden családnak külön téglával lerakott konyhája, padlós szobája és egy kamrája volt. Itt 1945 előtt öt család élt.

A posta és a tsz-iroda közötti – már lebontott – hosszú épületben tíz család lakott. Ebben egy közös földes konyhához két földes szoba és két család tartozott. A mostani kultúrotthon helyén állt az intéző, a segédintéző és a majorgazda háza, valamint a ma is meglévő magtárak. A napjainkban már csak nevében élő Ürmöspusztán szolgált még négy család.

Az építkezések a hatvanas években azért gyorsultak föl, mert sokan féltek a frissen szervezett tsz életképtelenségétől – hiszen látták az 1949-ben megalakult első közös gazdaság eredménytelen vergődését –, s a mindenfelől terjedő ijesztő hírek hallatán jobbnak látták, ha mielőbb tető alá hozzák a házukat. Kölcsönt nem mertek fölvenni. Mint mondták, főként ennek a félelemből fakadó sietségnek volt a következménye, hogy a házak legnagyobb része nem téglából – szavuk szerint kemény anyagból –, hanem tömésből, vagyis vert falból készült, de már nem hagyományos alaprajzzal és sátortetővel.

A kockaházak általánossá válása meglehetősen egyhangúvá formálta a falvak építészetét, teljesen eltüntetve az egyéni kezdeményezéseket. 1980-ban már 418 lakás volt Zalaváron, ezekből csak 47 volt az egyszobás. A földfalú házak száma pár tucatra csökkent, a kilencszáznyolcvanas évtizedtől az uniformizált sátortetős házak divatja is véget ért.

A század első felében Zalavár semmilyen infrastruktúrával nem rendelkezett a közúton kívül. A legközelebbi vasútállomás csaknem öt kilométerre, a szomszédos Sármelléken volt. Nem véletlen, hogy egy, a húszas évek közepén készült általános felmérés során a kérdőív utolsó rovatában, amely a legfontosabb jövőbeni feladatokra kérdezett rá, az utak, járdák, világítás és a távbeszélő – tehát kivétel nélkül infrastrukturális tényezők – kiépítését jelölték meg az áhított célként. Változás azonban a következő években, évtizedekben alig történt, 1938-ban is még csak ábrándoztak a villanyvilágításról. Ennek megvalósítására csak a háború után, az első ötéves terv elején került sor.

A falu központi részén 1950 decemberében elkészült a vezetékhálózat, igaz meglehetősen hevenyészett minőségben. A lebujiak – mint általában a peremterületek – az első körben kimaradtak a technika ezen áldásából, mivel nem tudták biztosítani az egy kilométerhez minimálisan szükséges harminc fogyasztót. Miután ezt a problémát megoldották, náluk is megkezdődött a szerelési munka.

A villany bevezetése után rögtön kapott a falu kultúrháza egy mozit is. A villamosítási munkálatok egyetlen negatív következménye a nehézgépjárművek által megrongált utak helyreállításának költségessége volt.

A politikai rendszer alaposan kihasználta propagandájában a villamosítást, főként annak egyik termékén, a Zalaváron is ez idő tájt elterjedt vezetékes rádión keresztül. Az ötvenes évek végén már a helyi lakosság kilencven százaléka rendelkezett vezetékes rádióval.

A tömegközlekedésben az 1951-es esztendő hozott lényeges változást, ekkor kapott autóbuszjáratot Zalavár, a járat reggel és este érintette a falut.

Az egészséges ivóvízhez való hozzájutás első eleme volt ugyancsak az ötvenes években az artézi kút fúrása. A vízműtársulat a hatvanas évek elején alakult meg, és 1964-ben készült el a törpevízmű. A víztermelés két mélyfúrású kút segítségével történt, a bekötések folyamatosan zajlottak, a nyolcvanas években már közel százszázalékos volt az ellátottság vezetékes vízből.

Közben folyamatosan zajlott a belső úthálózat felújítása, amely soha véget nem érő feladatnak bizonyult.

A szocializmus évtizedeiben a fejlődés illusztrálására figyelemmel kisér-ték egyes tartós fogyasztási cikkek számának alakulását. 1975-ben Zalaváron 270 televíziót, 280 rádiót, 62 motorkerékpárt és 46 autót tartottak nyilván.

Az infrastruktúra fejlődésében a kilencvenes évek hoztak ugrásszerű változást. Az évtized közepén végre telefonhoz jutottak az igénylők, hozzákezdtek a vezetékes gázszolgáltatás kiépítéséhez is.

A XX. századra már hírmondója sem maradt a faluban a régi építkezési technikáknak, legföljebb a környékbeli szőlőhegyek pincéi között bukkanunk ilyenekre. Mégis szólunk róluk, hogy felidézhessük, milyen lehetett két-háromszáz évvel ezelőtt egy falusi ház Zalaváron.

A XVIII. században még volt elég erdő a vidéken, de a hamuzsírfőzés (emlékét a Hamuházi-dűlő őrzi), faszénégetés és a faigényes építkezések miatt a század végére erősen megfogyatkozott a területe. Amíg bőven volt erdő, ezen a vidéken is fából építkeztek. Ismerték a legrégibbnek tartott falazási technikát, a sövényfalat is: az 1748-ban leégett plébániaházról feljegyezték, hogy font vesszőkből és sárból épült. Ennek a falazásnak két változata ismert: az egyik a karóvázas, a másik a talpgerendás sövényfal. Mindkét esetben vesszővel, vízszintesen átfűzték a karókat, és sárral betapasztották. Zalavár környékén gyakoribb volt a talpas változat. Feltehetően fagerendákból épített boronaház lehetett az 1875-ben leégett régi iskola, amelynek szőlőhegyi megfelelője ma is föllelhető a Zalaszabari-hegyen.

A gyakori tűzesetek miatt ezek a régi épületek mind leégtek, az uradalmak pedig nem engedték meg többé a faépítkezést. A falusiak rákényszerültek, hogy földházakat csináljanak. Az első világháború előtt elsősorban sárgombócból, vályogból és néhány lebontott régi ház tanusága szerint téglából emelték házaikat.

Az ötven-hatvan centiméter mély alapokat kővel kitöltötték, és villával rárakták a pelyvával, törekkel összedolgozott sárgombócokat. Amikor elkészült, az egyenetlen sárfalat ásó élével egyenesre nyesték. Szívesen építettek vályogból is, mert jó föld volt a határukban, s maguk elkészítették a napon szárított vályogtéglákat, amelyeket meszes malterral rögzítettek egymáshoz.

A tömés vagy vert fal az első világháború után terjedt el. Ezzel a módszerrel három-négy nap alatt fölhúzták a falakat. A készülő ház mellett bányászták ki a szükséges mennyiségű földet, amit két, deszkából készült, igával összefogott kaloda közé raktak.

A nők melencében, kisebb fűzkosárban, hordták a falra a földet, a férfiak sulyokkal tömték. Egy-egy réteg közé kötésnek szalmát, faágakat, szőlővenyigét raktak. Gyakran készítettek vegyes falazatot is, híg sárral összetapasztott kőből, tömésből és vályogból.

Az ollólábas-szelemenes tetőszerkezet héjazata zsúp vagy nád volt. A házak végoromfallal – tűzfallal – néztek az utcára, ezeket kivágott keresztekkel, szívvel díszített deszkából készítették, s gyakran innét nyílt a padlásajtó is, ahova létrán mentek föl. A ház hátulján a tető kontyos-faros megoldással készült. Alulról kezdték a tetőfedést, az alsó sort péntölösnek nevezték. Gicának hívták a tetőlécekhez kötözött kis kévéket, szegés, orom húzódott végig az elkészült ház gerincén, és a két végét a kiálló kakas zárta le.

Ma már nincs se zsúpos, se nádas ház a faluban, mindet cserépre vették át, csak a hegyi pincéken maradt meg az eredeti héjazat. Az újabb tetőszerkezetben a falgerendát – koszorúfát, koszorúgerendát – vízszintes kötőgerendákkal hidalták át, majd ráhelyezték a szarufákat – szalufákat –, kakasülővel biztosították a fesztávolságot, és ezután rászegezték a tetőléceket.

A házak három vagy négy helyiségből – derékból – álltak. Szoba-konyha-(szoba)-kamra. Mennyezetük deszka, belső gerendázattal, a legrégebbi házakban volt mestergerenda is. Mikor mindezzel elkészültek, akkor vágták ki baltával az összeszáradt, kemény agyagfalból az ajtó- és ablaknyílásokat. Először csak keskeny réseket, hogy szellőzzön a ház, s csak azután a rendes méretet, ha már elkészültek az ajtók és ablakok. Akadtak, akik beköltöztek a félig kész házakba, és bujkáltak a kis nyílásokon át, mert nem volt pénzük és helyük sem, ahol kivárhatták volna a ház teljes elkészültét.

Minden helyiségbe az udvar felé nyitott oszlopos tornácról – a pitarból – lehetett belépni. A konyhából a füst a padlásra áramlott, ahol barna-pirosra érlelte a sonkát, az oldal szalonnákat és a deszkákon sorjázó zalai füstölt túrót. A hatvanas évek elején még négy füstös konyhás ház állt, de már tűzhelyen főztek bennük.

Az ötvenes években átalakították a régi házakat. Kidobták a konyhákból a kemencéket, de néhányan újat raktak az udvaron, amelyeknek jó hasznát veszik lakodalmak, disznóölések idején.

Az 1960-as években felhúzott házakba két vagy három szobát, sőt fürdő-szobát is építettek, de ez utóbbit csak tíz-tizenöt év múlva rendezték be és kezdték használni.

A lakóház folytatásaként következett az istálló, a pajta, és az ólak. Az utca felől kis virágoskert díszlett, a gazdasági udvar mögött veteményes húzódott. A házakat többnyire sövény- és léckerítéssel vették körbe. A módos gazdák kútja a lakóház közelében volt, a szegényebbeké a domb aljáig hajló telek végében. Ott mostak, oda hajtották itatni az állatokat.

De hogyan is éltek ezekben a házakban az emberek? Vajon volt-e eltérés a gazdag és a szegény életvitele között?

A falu XX. századi életében három periódust különböztethetünk meg az építkezés, a lakáskultúra, a viselet és a szokásvilág alakulásában: az első szakasz a világháború végével zárult le, a második 1948-ig tartott, a harmadik az ötvenes évektől kezdődött és a hetvenes években ért véget. A néprajzi megfigyeléseket a hatvanas évekkel zárjuk, de ha a téma úgy kívánja, nem hagyjuk ki az említésre méltó ezredvégi eseményeket sem.

A füstös konyhában szabad tűzön főztek. A kemecében sütötték a kenyeret, aszalták a gyümölcsöt. De a konyhában tartózkodni nem lehetett, az élet a szobában zajlott. Télen ott is főztek. Pedig próbálkoztak szabadkémény-építéssel, de a helyzet csak akkor változott meg, amikor bevezették a mászókéményt, amellyel sikerült megoldaniuk a ház füsttelenítését. Ezentúl a konyha lett a család nappali és részben éjszakai tartózkodási helye, a szobába pedig csak aludni tértek.

A füstös konyhában a kemence tetején sorakoztak a különböző főző, sütő edények, a falakba vert szögeken az akasztható használati eszközök, néhány házi készítésű alacsony sámliszék, vizespad, kisebb, disznóöléshez használt bontószék.

A konyhát a kemencével és a padkával együtt gyakran meszelték, nem csak a lerakódott korom és a szag miatt: a XVIII– XIX. században még külön korombíró is ellenőrizte, hogy levakarták-e a falakról a tűzveszélyes kátrányos füstöt.

A zárt kéményrendszer bevezetésével megváltozott a konyha berendezése is. A fehérre meszelt falakra a tehetősek szépen faragott falitékát akasztottak, oda támasztották a legszebb virágos tányérokat, tálakat, az alján lévő kampókra meg a korsókat. A rakott katlan fölé – amelyet csak disznóöléskor, lekvár- és szappanfőzéskor használtak – madzagszövővel kenderfonálból díszes madzagot szőttek, a falra feszítették, ez tartotta meg a fedőket. Szegeken függtek a vesszőből font evőeszköztartó, a cseréptálak. Bekerült az étkezőasztal, a székek, a pad, a polcos telázsli, szélein a hímzett (később papír) telázslicsíkkal, egy ágy, alatta az elmaradhatatlan csizmahúzó miska, itt kapott helyet a kisgyermek állószéke is, amelynek kör alakú kivágásába éppen csak belefért, ám biztonságban volt, és nem csetlett-botlott a felnőttek lába alatt.

A hosszú téli napokon a nők vajat köpültek, túrót melegítettek, fontak, a férfiak kosarat, söprűt, szalmaedényeket, halászhálókat kötöttek, a tollfosztókat is a konyhában rendezték.

Egy idős asszony így emlékezett ezekre az alkalmakra: „Valamikor nagyon barátságos élet volt a faluban. Délután meg este elmentünk egymáshoz, beszélgettünk, kártyáztunk, szatyrot kötöttünk, sást pörgettünk, káposztát szeltünk és tapostunk közösen, volt tollfosztó, színdarabok, szokások. Minden rokont meglátogattunk, törődtünk egymással. Most meg semmi sincs. Semmire se érünk rá, mindenki csak bebújik a saját házába.”

A szoba és a kamra most már a konyhából nyílt, hiszen nem kellett tartaniuk a füst beáramlásától. A módosabbaknak két szobájuk volt. Az első szoba egyik ablaka az utcára nézett, a sarokhoz közel eső másik az udvarra. Volt még egy elfüggönyözött vakablak is, amelyben a pálinkásbutykostól elkezdve a szenteltvizes üvegig mindenféle hasznos apróság helyet kapott.

Az első szobát nem fűtötték, nem is lakták, hanem az értékes holmikat őrizték benne. Itt ravatalozták fel a halottjukat, és az esküvőkor is igénybe vették.

A szobák berendezése a divat változása szerint alakult. A század elején az asztal mindig az ablakok előtt, a sarokban állt, mellette pad. Az ágyak a hosszú fal mellett egymás végiben sorakoztak, előttük két-két szék. A festett tulipános láda a XIX. század utolsó harmadáig a lányok hozománya volt, abban tartották a ruháikat. Azután asztalos által készített négy-öt fiókos sublatot kaptak, a láda a férfiak hozománya lett, és nagyládának nevezték.

Az 1913- ban nősült legény még ilyen ládát kapott. Leánya úgy emlékszik, hogy a két ablak között állt, és apjának ünnepi – letejő – ruhái kaptak benne helyet. A belső kis ládafiában tartotta a borotvakészletét és a pénzét. A századfordulóban készült ládáknak alul kihúzható fiókot is csináltak.

A láda divatja az első világháború után megszűnt, s előbb a második szobában a félünnepi ruhákat tárolták benne, majd a kamrában talált menedéket a munkaruhák, lisztes- és korpásládák, gabonás hombárok és zsákok között. A sublótokat a fal mellett elhelyezett ágyak közé állították, és úgy illett, hogy a fiatalasszony hozománya teljesen megtöltse minden fiókját. A tetejét a viseletből kikopott lyukhímzéses fehér kendőkkel takarták le, és telerakták vallásos tárgyú kis szobrokkal, csészékkel, búcsúi emlékekkel. Egészen a hetvenes évekig a szobában maradtak, és csak akkor tették a kamrába, ha a modern új bútorok között nem maradt hely a számukra. Akadtak, akik már a húszas években is szekrényt kaptak hozományként, de használata csak a negyvenes évek végétől vált általánossá.

A harmincas évektől kerültek a szobába a kétajtós alacsony szekrénykék, a kászlik, és a hasonló üvegómáriumok. Ez utóbbit gyakran helyezték a sublót vagy a kászli tetejére, és szép poharakkal, tányérokkal töltötték meg a polcait.

Akiknek csak egy szobája volt – s ők voltak többségben –, hasonlóan rendezték be azt is, mint mások az elsőszobát. A különbség abban állt, hogy itt volt fűthető cserépkályha, s az ágyvégekre fektetett deszkákon magasra vetették az ünnepi letejő ágyi ruhát, hogy az alattuk megmaradt üres részben, a sufniban, éjjel megalhasson néhány gyerek. Ha ez sem volt elég, az ágy alatt tároltak még egy kihúzható supit, ahol összebújva elfért két-három apróság. Nappal mindezt jótékonyan elfedte az ágytakaró. Nyáron a teknőbölcsőbe kötözött kis pólyásokat egyenesen az ágy alá menekítették, hogy a sötét megvédje őket a kínzó légycsípésektől.

Az alvásnak külön rendje volt, ami szegényre, gazdagra egyaránt vonatkozott. Az öregszülők és a gyermekek a szobában vagy a konyhában aludtak, gyakran a fiatal házaspárral együtt. Amint a fiúk kikerültek az iskolából, hálóhelyük az istálló, a szénapadlás lett. Eljártak egymáshoz kártyázni, beszélgetni. „Hajnalban, amikor a csikós durrantott, kiráztuk a hajunkból a szénát vagy a szalmát, és kezdődött a munka.”

A mai napig is mesélnek olyan hajdan volt emberekről, akik „… az istálló tópra (küszöbre) tették a vékát, abba ültek bele, ott aludtak. Mikor elbillent a véka, fölébredtek, és fölkeltették a gyerekeiket is. Az volt a dicsőségük, ha először ők mehettek ki a faluból a mezőre dolgozni.”

Volt olyan nagygazda is, aki a szolgáit alig hagyta pihenni, s ha pár szilvát levettek, hogy elverjék éhüket, nem engedte. „Addig ki kő nektek is birnya, mind az ökröknek!”

1945-ig az öregek tartották kezükben a földet, a vagyont, s vele együtt a gyerekeiket is. „Ha az ágyban vagyok, akkor is én dirigálok!” – mondta egy betegeskedő ember gyakran a családjának.

A középkorú házaspárok közül sokan az öregek haláláig az istállóban aludtak még 1958-ban is! Lakodalmuk után rögtön az istállóba vagy a szénapadlásra költöztek. Ott volt az ágyuk, vagy a födémgerendához rögzített, zsúppal bélelt deszkapriccs, ahová létrával kellett fölmászniuk. Kékfestő ágyneműjüket télen nappalra bevitték a lakásba, nyáron az udvaron megszellőztették, hogy elmenjen a beléje ivódott pára és istállószag.

Néhanapján kifakadtak az asszonyok, mikor nyolcan, tizenketten ülték körül az asztalt: „Az Isten nem tudja megritkítani ezt a népet, ne köllene ennyi kenyeret sütni meg mosni!” És persze a házat meszelni, sározni, a döngölt padlót sikálni, és az sem mindegy, hogy hogyan. Mert a szoba földjét vízben oldott sárga agyaggal, de az asztal és az ágyak alját csak szürke sikálófölddel volt szabad bemázolni.