A Kis-Balaton ölelésében
A Kis-Balaton ölelésében
Zalavár megtelepedésének különösen a korai szakaszában, de a későbbi évszázadokban is meghatározó szerepet játszott a természeti környezet, annak is kiváltképp egyik eleme, a víz, amely éltette, másrészt védte ezt a már nagyon korán központtá rangosodó települést.
Zala hajdani központja ma a megye legszélén fekszik, a Zalai-dombvidék jellegzetes észak–déli irányú hátságai közül a Zalavári-hátnak a legdélebbi nyúlványán. A dombvonulat déli irányban fokozatosan veszíti el magasságát, Zalavár térségében már alig emelkedik százhúsz méter fölé, majd a falu belterületét elhagyva hirtelen zökken a Zala folyó és a Kis-Balaton lapályába.
A terület mélyszerkezetére vonatkozóan – az utóbbi évtizedek bányászati célú kutatásai révén – egyre pontosabb képpel rendelkezünk. A földtörténeti középkorban, pár százmillió évvel ezelőtt, a tengeri elöntés miatt e térségben mészkő és dolomit képződött, amely a Keszthelyi-hegységben bukkan felszínre. A földtörténeti újkorban legnagyobbrészt szintén tenger borította ezt a területet, így ennek megfelelő üledékek rakódtak le. A tengeri szakaszt néhány millió évvel ezelőtt a Pannon-tenger édesvizű tóvá válása, majd feltöltődése zárta le. Ennek az időszaknak a termékei a felszínhez közelebb eső agyagos, homokos rétegek.
Közvetlenül a felszín alatt a legfiatalabb, mindössze néhány tízezer éves löszös üledékek, valamint tőzeg és lápi agyag helyezkednek el. A lösztartalmú üledékekre főként a dombsági környezetben, míg a tőzeg tartalmú lerakódásokra a mocsaras lapályokon bukkanhatunk.
Szinte minden földrajzi elem tekintetében markáns különbséget fedezhetünk fel a dombsági és a körülötte lévő síksági (lapály) területek között. Ez legkevésbé talán az éghajlati viszonyokra igaz, hiszen a relatív magasságkülönbségek nem akkorák, hogy érdemben megváltoztassák egy ilyen kis területen belül a hőmérséklet, a csapadék vagy a szél mértékét, irányát.
Zalavár évi középhőmérséklete alig tér el az országos átlagtól, amely kereken tíz Celsius-fok. A januári középhőmérséklet kevéssel a fagypont alatt, mínusz egy fok körül alakul a sokéves átlagnak megfelelően, míg a júliusi középhőmérséklet húsz fok körül ingadozik. A hőségnapok száma – amikor a napi maximális hőmérséklet eléri vagy meghaladja a harminc fokot – nyolc–tizenkettő, míg az úgynevezett nyári napok száma – amikor a napi maximális hőmérséklet eléri vagy meghaladja a huszonöt fokot – hatvan–hetven között változik. A téli hónapokban a fagyos napok száma – amikor a minimális hőmérséklet eléri a fagypontot vagy az alá süllyed – a nyolcvan-kilencvenet, míg a téli napok száma – amikor a hőmérő higanyszála legjobb esetben a nulla fokig kúszik fel – a huszonötöt éri el. Az első fagyos nap rendszerint október utolsó harmadában érkezik el Zalavárra, és az utolsó, április közepe táján még meg szokta lepni a helybeli kiskerteket. A napfénytartam évi összege kevéssel kétezer óra alatt marad átlagosan évente.
A csapadék évi összege 750–800 milliméter. Ha ehhez hozzávesszük a környező Balatont, Kis-Balatont és a Zala folyót, megállapíthatjuk, hogy nincs vízhiány, bár kijelentésünk természetesen csak statisztikailag igaz. Az országos átlaghoz képest bővebb csapadékhozam miatt több a borultabb napok száma: a százat is eléri. A derült napok száma ezzel szemben mindössze hatvan.
Zalaváron az északi szelek a leggyakoribbak, ennek elsősorban domborzati és vízrajzi (Balaton) okai vannak. A meghatározó északi szelek adják az összes szélirány ötven százalékát.
A talajföldrajz tekintetében már jól érzékelhető az a fajta különbözőség, amely a korábban említett eltérő domborzati viszonyokból ered. A hátságon leginkább barnafölddel találkozunk, míg a Zala folyó mentén és a környező mocsárvilágban a jellegzetesen szürkésfekete lápos réti talaj, valamint a síkláp talaj a legelterjedtebb. Ez utóbbiak meglehetősen kedvezőtlen vízgazdálkodásúak, ez a mezőgazdasági hasznosítás szempontjából jelent hátrányt.
Zalavár környéke a Kis-Balatonnak köszönhetően vízrajzi, még inkább életföldrajzi szempontból országosan, de talán nem túlzás azt állítani, hogy nemzetközileg is ismert különlegesség. A mai Kis-Balaton öbölrendszere egészen a XIX. század elejéig szervesen kapcsolódott a Balatonhoz. Az emberi beavatkozás az 1800-as évek első évtizedeitől fokozatosan, körülbelül száz év alatt ennek a természetes öbölnek a lefűződését vonta maga után.
A térség legnagyobb folyóvize, a Zala nem mindig a Balaton irányába folyt. Körülbelül félmillió évvel ezelőtt még a Marcal-medence felé vezetett az útja, de ekkor a mai Alsó-Zala-völgy hátravágódó eróziós tevékenysége, Dél-Somogy süllyedése miatt felerősödött, és Türje magasságában átvágta a régi medret. A Dráva felé folyó Zalát azután a Balaton medencéjének pleisztocén végi – néhány tízezer évvel ezelőtti – süllyedése ismét eltérítette, ezúttal északi irányba, a Kis-Balaton felé.
A Zalavári-hátat nyugatról a Zala folyó felső-pleisztocénban kialakult terasza határolja.
Mivel a település a Zala völgyéhez képest tíz-tizenöt méterrel magasabban fekszik, ezért a legcsapadékosabb időjárás esetén sem fenyegeti – az őt körülvevő nagy mennyiségű víz dacára – árvíz. Ahogy említettük, az 1800-as évek közepéig a Zala folyó szabályozatlan mocsárvilága Hídvégpusztánál találkozott az öböllel, finom hordalékával itt kezdte meg a tó feltöltését. 1836 és 1886 között a Zalát egyre inkább gátak közé szorították, így már akadálytalanul szállíthatta iszapját a Balaton délnyugati öblébe. Az északkeleti szelek korbácsolta balatoni hullámok is fáradhatatlanul építették a turzást a Fenékpuszta és Balatonszentgyörgy közötti szűkületbe.
A Kis-Balaton eltűnésének azonban volt egy másik fontos oka is. 1863-ban a Sión zsilipet építettek, így megteremtődött a feltétele a balatoni vízszint meteorológiai viszonyoktól többé-kevésbé független szabályozásának. A mai, szabályozott tóvízszint két-három méterrel van az ősállapot köze-pes szintje alatt. Leginkább emiatt zsugorodtak össze a Kis-Balaton egykori vízfelületei.
A mind jobban lefűződő öbölben pezsgett az élet. A védetté váló vízi világ kedvelt ívóhelye lett a halaknak. A halbőség vonzotta a velük táplálkozó madarakat. Már a XIX. század végén Európa-hírű az itteni madárvilág. A madártan olyan jeles képviselői, mint Hameyer (1891), Lorenz (1891) és Krump (1894), a Kis-Balaton páratlan géntelepei kedvéért látogatták meg a XIX. században Magyarországot.
A terület gazdasági hasznosítása, elsősorban a szántóföldi művelés kiterjesztése céljából a XIX. század legvégén tervbe vették a Kis-Balaton teljes lecsapolását. A tervezgetést csak az 1920-as évek elején követték igazi tettek, amikor kotróhajók segítségével a Zala folyónak új medret ástak, és a tóba ömlő csatornák vizét ide vezették be. Ezzel a Kis-Balatont gyakorlatilag kettévágták, ezután zsiliprendszer szabályozta a vízellátást. A XX. század második felében a Kis-Balaton egyre gyorsuló feltöltődésének – valamint ezzel együtt a Keszthelyi-öböl eliszaposodásának – a Zala növekvő szennyezettsége és az intenzívebb szántóföldi gazdálkodás volt az okozója.
A feltöltődés következtében csökkent a szabad vízfelület, ritkult a halállomány, ez a madarak számát is leapasztotta. Ezt a folyamatot állította meg 1951-ben, csökkentve az elsivárosodás ütemét a Kis-Balaton védetté nyilvánítása. A következő évtizedekben stabilizálódott a madárállomány. Az itteni mocsárvilág legnevezetesebb faja a nagy vagy más néven nemes kócsag, a hazai természetvédelem „címerállata”.
A megfigyelések szerint 1897 és 1973 között az itt fészkelő kócsagok száma soha nem haladta meg a harminc párat. 1955-ben egy katonai repülőgép mélyrepülése folytán szinte az egész fészektelep megsemmisült: 1973-ig egyszer sem emelkedett 16 pár fölé az állomány. A következő esztendőben valóságos csoda történt. Több mint száz kócsag lepte el a Kis-Balatont és rakott fészket a berek egyik legrejtettebb zugában, számuk azóta is növekedett.
A mocsárvilág másik jellegzetes madara a kárókatona vagy kormorán, amelynek inkább a gyors szaporodása okozott gondot.
A hetvenes évek végén, a madárrezervátum stabilizálása után az itt élő fajok életkörülményeinek javítása és a fajgazdagság növelése lett a cél. A megoldás a visszamocsarasítás lett, melynek azonban más okai is voltak. A tó vízszintjének jelentős csökkentése, párosulva az üdülők egyre növekvő számával és az intenzívebb mezőgazdasági művelés jelentősen megemelte a Balaton vizének szervesanyag-tartalmát. A Zalán érkezett tápanyagok (melyeket korábban a Kis-Balaton mocsarai vettek fel) a Keszthelyi-öbölre zúdultak. Kézenfekvő gondolat volt az itteni vízminőség romlásának megállítására a Zala alsó szakasza mocsárvilágának tóvá duzzasztása, mintegy szűrővé alakítása.
1981 júliusában, a Zalavár és Zalaszabar közötti öblözetben kezdetét vette a Kis-Balaton első ütemének (Hídvégi-tó) építési művelete. A tározó 1985-ben készült el, a Zala folyó vize mintegy húsz négyzetkilométeres területet áraszthatott el.
A tározó vízszintje két méterrel magasabb, mint a Balatoné. A második ütem (Fenéki-tó) anyagiak hiányában egyelőre várat magára, amely előbbinek több mint duplája, ötven négyzetkilométeres lesz a tervek szerint, és a Zala folyót teljesen megtisztítja természetes szűrőjén keresztül, annak a Balatonra káros hordalékától.
A kis-balatoni mocsárvilág rehabilitációját elősegítő tó megépítése után, 1986-ban alakították meg a Kis-balatoni Tájvédelmi Körzetet 14 745 hektáron. A megnövelt fokozatú és területű védelemre azért volt szükség, mivel bebizonyosodott, hogy nem elégséges a fészkelőhelyek védelme, óvni kell a táplálkozási területet, a mocsárhoz tartozó ősgyepet és a közeli erdőket is.
A tervszerű védelemnek köszönhetően növekedett a területen a fajok száma, megjelent többek között az üstökös réce, kontyos réce, a gólyatöcs, a gulipán, és stabilizálódott a kis kócsag, valamint a kanalas gémek helyzete is. A madárrezervátum még ideálisabb körülmények közé került 1997-ben, amikor a Kis-Balaton, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park keretében a lehető legmagasabb védettséget kapta meg.
Jelenleg a megfigyelt madárfajok száma 232, közülük 110 itt is fészkel, 22 a fokozottan védett fajok száma. A turisták számára a Kányavári-sziget két kilátójából is jól megfigyelhető és felejthetetlen látványt nyújt az őszi költözés és a tavaszi visszaérkezés. Ekkor több tízezer madár is megpihen „tranzitutasként” a Kis-Balatonon.
Az állatvilágot tekintve a már említett madarak mellett nevezetes fajok még: a patkányfejű pocok, a halak közül a lápi póc, a réti csík és a rovarok közül a szitakötők különböző fajai. Jelentős értéket képvisel a mocsári növényvilág is. A sások, fűz- és égerligetek, valamint a bokorfüzesek mellett megtalálható itt a föld egyik legkisebb növénye a vízidara. Különlegesen szép látványt nyújt a fehér tündérrózsa és a sárga tavirózsa; a lápi csalán ritka előfordulása miatt méltó a megkülönböztetett figyelemre.
Zalavár látképe a Kis-Balaton felől
)
A Zala folyó régi medre, tőle jobbra a Kis-Balaton I. számú tározója Zalavár nyugati határában
Védett szárnyasok a Kis-Balaton vízi paradicsomában
