Támasz nélkül, egyedül | Száz Magyar Falu

Támasz nélkül, egyedül

A második világháborút is vesztesként fejezte be Magyarország, és a veszteseknek mindenkor ki kell elégíteniük a győztesek igényeit. Hazánk fizetett: emberáldozatban, „málenkij robotra” vitt ezrekben és a Szovjetunióba „jóvátételként” szállított javakkal. A két hatalom által is lerabolt országnak kellett mindezt állnia, diktatórikus vezetéssel a nyakában – de a magyar teherbíró nép.

A nemzeti bizottságok a szovjetek által felszabadított/megszállt területeken szinte azonnal átvették a helyi közigazgatás vezetését, és 1949-ig – fokozatosan csökkenő befolyással – jelen voltak annak irányításában. A Zalai Nemzeti Bizottság tevékenységéről keveset tudunk. 1948-ban az iskolák államosításáról is ki kellett fejteniük véleményüket, ez a program az itteni vallásos népesség körében kevés sikerre számíthatott. Az idők (és a kommunista párt) szavát nehezen fogadták el, mert „Zala község Nemzeti Bizottsága egyhangúlag elhatározta, hogy az iskolánk állami kezelésbe vételét javasolja, de kéri hogy a hitoktatás ezen túl is kötelező legyen”. Mondanunk sem kell, hogy csak a határozat első fele teljesülhetett.

1945-ben megszüntették a nagybirtokrendszert és nagyszabású földosztás kezdődött. Hazánkban százezrek jutottak földhöz ezekben az években. 1948. júliusi adatok alapján Zalán tizenöt föld- és házhelyigénylő élt, de ők nem részesültek juttatott földből, ugyanis itt nem voltak kiosztásra váró területek, mert sem egyházi vagy világi nagybirtok, sem kitelepített németektől elkobzott földek nem feküdtek a falu határában.

A parasztok tömegeinek szovjet mintára téeszekbe való kényszerítése az egész országban csak hatalmi eszközökkel sikerült. Zalán a községi tanács végrehajtó bizottságának egy 1952. szeptemberi ülésén Jóba Ferenc helyi vb-titkár hangsúlyozta, hogy több termelőszövetkezeti szakcsoportot kellene szervezni a meglevő egyen kívül, mivel „így könnyen kiküszöbölődik az, hogy valaki azért marad távol a csoporttól, mert valaki a csoportban haragosa”. Még ennek a hónapnak a közepén Kovács István, a Magyar Dolgozók Pártja helyi szervezetének elnöke, a szinte kötelező sikerpropaganda szellemében bejelentette, hogy Zala „termelőszövetkezeti községgé” alakult, mivel lakosságának 96 százaléka a „nagyüzemi közös gazdálkodás útját választotta”. Az elnök szóbeli tiszteletkörei a „Nagy Testvér” irányába a sztálini diktatúra éveinek terminológiájába engednek bepillantást: „Nem volt életemben nagyobb öröm számomra, mint az, hogy Zala község dolgozó parasztsága rálépett arra az útra, melyen a Szovjetunió és annak hős népe halad eredményeket felmutatva. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a nagy örömet, melyben az egész falu él, a dicsőséges Vöröshadsereg és annak bölcs irányítója Sztálin Elvtársnak köszönhetjük”.

Buzás Gerő tabi plébános egész másképpen írta le ugyanebben az évben a környék parasztságának az új viszonyokhoz való kényszerű alkalmazkodását: „A nagy állami beszolgáltatásokat, úgy vélték híveink, hogy ’megkönnyítik’ azáltal, hogy ’rátérnek az üzemi nagygazdálkodásra’. Az elkeseredés népünknél oly nagy fokú, hogy azt leírni nem lehet.”

Köztudomású, hogy a sok nehézségen átment, elnyomott népek fejlett humorérzékkel rendelkeznek. A tabi plébános merészségét dicséri, hogy a Rákosi diktatúra legsötétebb éveiben is le merte írni a helyi historia domusba (a plébánia „háztörténetébe”) vidékének korabeli keserű rövidítésmagyarázatát. A tszcs-nek rövidített termelőszövetkezeti csoport kifejezés a nép ajkán a helyzetének megfelelő értelmet nyert: „T. Sz. Cs. = Továbbszolgáló Cselédek”.

Az 1952-es év folyamán két gazda, Somogyi Károly és Pék Mátyás kezdeményezésére alakult Kossuth, illetve Petőfi Termelőszövetkezeti Szakcsoport kezdetben 153 taggal és 850 holdnyi területen, illetve 65 taggal és 330 holdon kezdték meg működésüket, csak tizenkét gazda maradt kívül a szövetkezeteken. Az elkeseredés és az ellenállás a következő év őszére oda vezetett, hogy a Petőfi téeszcsé teljesen felbomlott, a Kossuth téeszcsében mindössze negyvenen maradtak mintegy háromszáz hold területtel.

A beszolgáltatási rendszerben, majd a téeszesítések nyomán a háztáji gazdaságok szerepe csökkent. Szinte minden portához tartozott konyhakert is, ezek azonban kizárólag saját fogyasztásra termettek, nem volt különösebb gazdasági jelentőségük. A néhány évvel korábban még jó nevű zalai vásároknak már se híre, se hamva nem volt az 1950-es években. Ezért írták, hogy „a konyhakertészet kialakulásának egyik hátránya az, hogy községünk igen kiesik a vásári terekről”.

Az egykor jó vörösborokat rejtő zalai pincékben ez idő tájt inkább már csak a noha bor volt otthonos. Ezt sem eladásra készítették, hanem szinte kizárólag saját fogyasztásra. Ennek pedig sok hátulütője volt. Korabeli meglátás szerint is „…a ’noha’ szellemileg igen romboló munkát végez. Ez nem engedi úgy dolgozni az egyes gazdákat, mint kellene. Ugyanis mikor megtörténik a szüret a nohások mindaddig, míg a noha tart, józan állapotban igen ritkán vannak. Így ezen állapot rányomja a bélyegét az egész lakóhelyre”.

A kommunista párt diktatúrája, a súlyos beszolgáltatások, a rendszer működésképtelenségét jelző ellátási zavarok hazánkban 1956 októberében forradalomhoz és szabadságharchoz vezettek. A fővárosi események hatására a vidék is mozgolódni kezdett. Zalán rendkívüli események nem történtek. A fővárosból érkező híreket követően október végének egyik napján nagygyűlést tartottak a faluban, kilengések, atrocitások nem fordultak elő. Az egyébként is gyengén gazdálkodó termelőszövetkezeti csoport felbomlott. Mindenki hozzálátott újra az egyéni gazdálkodáshoz. A forradalom napjaiban a községben is létrejött egy helyi hatalmi szerv, a Zalai Független Nemzeti Bizottság, melynek elnökévé Bársony Gyulát választották meg.

A szovjet csapatok leverték az antikommunista forradalmat, és vérbe fojtották a magyar szabadságharcot. Mindehhez Kádár János bábkormánya engedelmesen asszisztált, majd a véres megtorlással szinte teljesen megtörte a belső ellenállást. A később a nevével jelzett korszakot, mely 1989-ig számítható, a szalonképesnek szánt „gulyáskommunizmus” körülírással is illették, mely a szocialista tömb országainak „legvidámabb barakkja” címet is kiérdemelte (mint ahol legpuhább a diktatúra és viszonylag jól élnek az emberek).

1957-ben még reménykedtek a faluban, hogy a gazdáké maradhat a forradalom alatt feloszlott zalai téesz földje. A helyi tanács végrehajtó bizottsága határozatba is foglalta, hogy „…megelégedéssel vette tudomásul hogy a község határában a beművelés gyors és egészséges ütemben folyik. Azt is megállapította, hogy a föld kiadással a község lakói meg vannak elégedve. Éppen ezért kéri a Járási Tanács VB-át hogy ezt hagyja jóvá.” Indoknak felhozták, hogy az országban a felszín alatt parázsló ellenállással szemben „a községben nyugalom van”.

A kormányzó kommunista párt előszobájának számított az 1957. március 21-én megalakított Kommunista Ifjúsági Szövetség, röviden a KISZ. Zalán két év múlva ifjabb Szabó Bálint tanácstagot bízták meg egy helyi alapszervezet létrehozásával, azonban még 1961 novemberének végén sem működött helyi alapszervezet, mert „nincs megfelelő titkár” – áll egy vb-titkári beszámolóban. Mivel a fiatalok idejük nagy részét lakóhelyüktől távol töltötték, így különösebb „mozgalmi életet” helyben aligha tudtak volna élni. 1968-ban tizennyolc KISZ-tagot tartottak nyilván a községben. Közülük az előző évben még négyen helyben dolgoztak, azonban eddigre már egy sem, így nem meglepő, ha a zalai fiatalokról szóló községi tanácsülésen megállapították, hogy „társadalmi tevékenységük a fenti okok miatt egészen minimális”.

Az ország „szovjetizálása” keretében 1956 után újabb átfogó téesz-szervezési kampányt indított a Kádár-kormány. A mezőgazdasági munkásság és földjeik „közösbe” kényszerítése során 1958 októberében szervezték meg az újabb termelőszövetkezeti csoportot Zalán. A tizenhat családdal és mintegy száz hold földdel alakult csoport az 1960-as nagy téeszszervezések idején szinte minden zalai földműves szövetkezete lett. A község 1606 katasztrális holdnyi területének mintegy nyolcvan százalékát az 1960-as években szántóföldként hasznosították. Kertészetet a termelőszövetkezet ennek az évtizednek a közepén alakított ki „az öntözést azonban nem sikerült megoldaniuk, s így az jelentős jövedelmet még nem hozott” – olvashatjuk a helyi tsz évtized végi kimutatásaiban. A szövetkezet gépesítettsége ez idő tájt közepesnek volt mondható. A közös állományban lévő nagy haszonállatokból jóval több is lehetett volna: száz hold szántóra csak 14 statisztikai ló jutott.

A zalai téesz egyik fő problémája a tagság elöregedése volt. A fiatalok többsége nem tartotta vonzónak a legnagyobb helybeli – szinte egyetlen – munkahelyet, inkább máshol keresték a boldogulást. A szövetkezeti tagok átlagéletkora 1968-ra elérte az 57 évet. A 159 fős tagság több mint a fele nyugdíjas volt.

A zalai Előre MgTsz nem tartozott a megye nagy szövetkezetei közé. Az 1960-as évek közepén összesen 1235 katasztrális holdon gazdálkodtak, 967 hold volt a szántóföld. A mélyszántáshoz öt erőgépük és tizennyolc pár lófogatuk volt. Ez idő tájt három brigádba osztották be a tagságot, akiknek brigádonként mintegy 415 hold földet kellett művelniük. 1963-ban mindössze 101 szarvasmarha és a még várható tizennyolc ellésből származó borjúk, harminc anyakoca és 47 ló téli takarmányozására készítettek tervet.

A település szerény költségvetése ellenére 1958-ban négyezer forinttal járult hozzá a Tabon létesítendő járási mentőállomás megvalósításához. Az 1960-as évek elején a legsürgősebb feladatok közé tartozott a hullaház és ravatalozó építése Zalán, mert még az is megesett, hogy a szabad ég alatt végezte el az orvos a tetem boncolását. A második ötéves tervben (1961– 1965) épült fel a hullaház és ravatalozó, mint ahogy orvosi rendelő, valamint ezerkétszáz négyzetméternyi járda is ekkortól állt a zalaiak rendelkezésére.

A tűz továbbra is az egyik legnagyobb veszélyforrásnak számított a faluban. A helyi tűzoltótestület 1960-ban 24 főt számlált, de szerencsére a korszakban nemigen kellett bizonyítaniuk rátermettségüket. Talán ezért találjuk azt a forrásokban, hogy öt év múlva már csak tizenöt önkéntes tűzoltó volt Zalán. Rajtuk kívül ekkor egy ifjúsági raj is működött hét fővel. A község vezetése elégedett volt a tűzoltók ellenőrzési munkájával is. A tűzjelzés és riasztás továbbra is a rég bevált harangfélreveréssel történt.

Az új politikai rendszer azt is jelentette, hogy 1950 után az ünnepek is zömében újak lettek. Május 1-je a munkásmozgalom kiemelt ünnepei közé tartozott. Ennek 1963-as zalai lebonyolítási terve jól mutatja a település akkori szerény lehetőségeit: „Ez alkalommal egész napos szórakozást kívánunk biztosítani a község dolgozóinak. A reggeli órákban a zenés ébresztőt úgy kívánjuk megoldani, hogy a rádiótulajdonosok rádiójukat az ablakba tegyék ki. Délelőtt 10 órakor ünnepi nagygyűlést tartunk. Az ünnepi gyűlésen az úttörők és az alsótagozatú ált. iskola tanulói szerepelnek pár szavalattal. Az ünnep jelentőségének megfelelően a lakosság házait lobogózza, illetőleg virágozza ki. A KISZ szervezet lemezjátszójával a délután folyamán szórakoztató és tánclemezekkel kívánjuk a lakosság, különösen a fiatalok igényeit kielégíteni.”

Helyi kimutatások szerint az 1960-as évek közepén a község 273 dolgozó lakosából 54-en már nyugdíjasként voltak állásban. A 273 aktív keresőből 213-an (78 százalék) a mezőgazdaságban, 35-en (12,8 százalék) az iparban dolgoztak, míg a többiek a szolgáltatásban és egyéb kategóriákban tevékenykedtek, tehát a község alapvetően agrárjellegűnek számított. 1967-ben községen kívüli munkahelyen dolgozott 62 zalai, közülük ötnek pedig még a megyehatáron is túl volt a szolgálati helye. A 238 dolgozóból tehát minden negyedik ember ingázó volt ekkor Zalán, így megállapíthatjuk, hogy a kevés munkalehetőség jelentősen befolyásolta a népesség alakulását, az elköltözések tovább folytatódtak.

Az 1919-es kommün emlékét 1969-ben, a kerek évfordulón szerte az országban emlékművek avatásával is ünnepelték. Zalán az 1919 augusztusában itt kivégzett Dinczkob Jánosnak állítottak egy emlékoszlopot a régi temetőben, melyet később áthelyeztek a falu belsejébe. Az oszlop mára már nehezen olvasható felirata: „A Tanácsköztársaságért 50 éve hősi halált halt Dinczkob János emlékére 1919-1969. Emlékét őrzi Zala község lakossága.”

A község közbiztonsági állapotára ebben a korszakban sem lehetett panasz. A közeli tabi rendőrőrs állományába tartozóknak csak ritkán akadt erre dolga, ám ha kellett, a hat zalai önkéntes rendőr nélkülük is intézkedhetett. Az 1960-as évek legsúlyosabb nyilvánosságra került esetei közé számított, hogy a bálványosi fiatalok néhány májusfának való fát vittek haza a zalai erdőből (ám miután számon kérték rajtuk a rendőrök, visszavitték, és átadták a zalai téesz embereinek), valamint, hogy egy, a helyi tanácsháza lépcsőjére letett esőköpenynek lába kelt. Kerítést is csak azért akartak emelni a helyi természetvédelem alatt álló területek köré, mert a bitangságba tévedt szarvasmarhák lelegelték ott az aljnövényzetet.

A XX. század folyamán fokozatosan mind kevesebb terméket, élelmiszert állítottak elő házilag, így kis szatócs- majd vegyesboltok kínálták portékáikat a kisebb településeken is. Zalán többször akadozott az ellátás, részben a közeli Tab bővebb árukínálata miatt. Annyira nem voltak ideálisak helyben a vegyesbolti körülmények, hogy 1968-ban még a berendezéseit is elszállították, miután egy tanácsülési felszólalás után szemlét tartottak az üzletben. Megállapítva, hogy „az egerek az élelmiszereket összemászkálják és rágcsálják”, fogyasztásra alkalmatlanná teszik.

Hazánkban a magánszektor az 1960-as évek közepén még a megtűrt kategóriába tartozott. A községben egyetlen kőműves és egyetlen női szabó „maszekolt”. A helybeli igények többségét a közeli járási székhelyen biztosítottnak látták a zalai tanács vezetői, azonban egy borbély működését – még ha magánvállalkozóként is – mindenképpen kívánatosnak tartották. Mint annyi más téesznek, a zalainak is volt melléküzemága. Itt egy kőműves- és egy ácsbrigád is dolgozott, „bár munkájuk hiányos, azért a lakosság ilyen irányú szükségletei is kielégítést nyernek” – olvasható a község ipari helyzetéről szóló beszámolóban.

A falu lakosainak áru- és szolgáltatásigényét továbbra is főleg a közeli Tab biztosította. Az üzleteken kívül itt áprilistól októberig hét országos állat- és kirakodó-, illetve hét állatvásár adott lehetőséget a kereskedésre.

Bár a közeli Tabra több gyáregység települt ezekben az évtizedekben, az elvándorlás Zaláról ennek ellenére nem szűnt meg. A vidéki ipartelepítési program keretében 1969-ben kezdte meg itt a működését a Videoton tabi gyáregysége. A Kaposvári Textilipari Vállalat 1964-ben létesített itt üzemet, mely három év múlva Tabi Campingcikk Vállalat néven önállósult, és 1980-tól a Budaflax Lenfonó és Szövőipari Vállalat Gyáraként működött tovább. A Budapesti Vegyipari Gépgyár 3. számú gyáregysége 1972-ben kezdett itt termelni.

A zalai bekötőút 1972-ben kapott szilárd burkolatot, de a közlekedési feltételek ezzel még messze nem lettek ideálisak a „zsákfaluban”. Ekkor 18 személyautót és 26 motorkerékpárt tartottak nyilván a településen.

Zala önállósága tovább csorbult 1974-ben, mikor a helyi téesz egyesült – gyakorlatilag beolvadt – a tabi Béke MgTsz-be. Utóbbi ekkor már tekintélyes területen gazdálkodott: Bábonymegyer, Lulla, Sérsekszőlős, Torvaj, Tab és Zala határában összesen 6797 hektáron.

Az ország lakossága már évtizedek óta csökkent, a társadalom elöregedése fokozódott. Zalán 1980-ban 364-en laktak. Közülük 152 fő (41,8 százalék) volt az aktív kereső, míg 109-en (29,9 százalék) már inaktívként jutottak jövedelemhez. A 364 lakosból a legtöbben még mindig a mezőgazdaságból éltek, összesen 210-en (57,7 százalék), míg az iparból származó jövedelemből 54-en (14,8 százalék). Csak a nagyobb foglalkozási kategóriákat figyelve, rajtuk kívül még a kereskedelem 24 és az építőipar 22 személyt tartott el.

A családszerkezet változása itt is megfigyelhető. Míg a XX. század elején még öt-hat tagú családok voltak jellemzőek Zalán, addig ez 1980-ra 2,74 főre csökkent. Ekkor összesen 113 család és 118 háztartás volt a községben. 126 lakásegységet vettek számba, de csak 118-ban laktak. A legjellemzőbb a kétszobás ház volt, ebből 67-et (56,8 százalék) találtak, vert földes szobából már csak tizenhetet használtak. Konyha ekkor már minden háztartáshoz tartozott, de fürdőszoba vagy mosdófülke csak 32 helyen (27,1 százalék) szolgálta a kényelmet, vízöblítéses WC-ből 26 akadt. A 118 lakás – öt főbérlet kivételével – mind saját tulajdonúként szerepelt. Villanyárammal 114 lakás rendelkezett, 89-ben palackos gázt is használtak, vezetékes víz azonban még csak 37-be volt bekötve.

A település ellátottsága a „fejlett szocializmus” idején sem nevezhető irigylésre méltónak. Az 1980-as években orvos például csak kéthetente rendelt a faluban kétórányit. 1987-ben Tabon és társközségeiben 52 féle kisipari szolgáltatást összesen 194 kisvállalkozó végzett. Ebből Zalán öt szakmában hatan tevékenykedtek: két kőműves és egy-egy asztalos, géplakatos, kötő-hurkoló és villanyszerelő. A kereskedelem és a vendéglátóipar egy élelmiszerbolttal és egy italbolttal képviseltette magát.

Az 1989–1990 folyamán végbement rendszerváltás elsöpörte a kommunista párt hatalmát és ennek egyik kiszolgáló rendszerét, a tanácsokat is.

A politikai változások éveiben Zalán is nagy várakozással és érdeklődéssel figyelték a fővárosi eseményeket. Az 1990 tavaszi szabad parlamenti választások után a szeptember 30-i önkormányzati választásokon a 235 helybeli szavazásra jogosult közül 121-en éltek állampolgári jogukkal. A polgármesteri széket két pártoktól függetlenül induló jelölt előtt Szarka László foglalhatta el a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt színeiben. Az öt önkormányzati képviselői helyre összesen hatan pályáztak, közülük hárman – Hucskó Bálint, Hlavati Róbert és Kadlicskó György – pártoktól függetlenként mérették meg magukat sikeresen, míg az FKGP két helyet szerzett Bognár Péter és Nagy János révén.

A soron következő, 1994. december 11-én megtartott, zalai önkormányzati választásokon is hasonlóan alacsony volt a részvételi arány, de ahhoz azért elegen adták le voksukat, hogy azt ne kelljen megismételni. A kisközség első embere, Szarka László megtartotta polgármester székét, melyet a szavazáson senki sem veszélyeztetett, mivel egyedüli jelöltként indult. A 241 szavazásra jogosult közült százötvenen jelentek meg a választási bizottság előtt. A polgármester „csak” 145 voksot kapott, mert öt nem volt értékelhető. Ezúttal kilencen versengtek az öt önkormányzati képviselői helyért.

Az 1998. október 18-án tartott, immár harmadik polgármester-választást Lelik Zoltánné fölényesen nyerte a másik három, szintén pártoktól függetlenként induló jelölt előtt. A 141 érvényes szavazatból nyolcvan neki jutott. A 239 választásra jogosult közül 152-en adták le voksukat, de elég sokan – tizenegyen – érvénytelenül töltötték ki a cédulákat.

Az aktív keresők többsége a második évezred vége felé a mezőgazdaság jövedelmezőségének csökkenése és a gazdasági szerkezet megváltozásának következtében már nem mezőgazdasági jellegű munkát végzett Zalán sem. A településen 1990-ben lakónépességként 297 főt vettek számba és közülük 108 személynek volt kereső foglakozása. A hatvan aktív kereső férfi közül 22-en (36,7 százalék) az iparban, tizenyolcan (30 százalék) a mező- és az erdőgazdálkodásban hasznosították magukat, míg négy-négy fő (6,7-6,7 százalék) az építőiparban, a közlekedés és hírközlés, valamint az egészségügyi, szociális és kulturális szolgáltatás területén helyezkedett el. A többi nyolc dolgozó négy egyéb kategóriában tevékenykedett. A zalai nők közül 48-nak volt állása. Az összesen 108 aktív kereső zöme, 84,3 százaléka fizikai foglakozású volt, míg tizenheten (15,7 százalék) szellemi besorolású munkát végeztek.

A települések egyik fő lakosságmegtartó ereje, ha helyben tudnak munkát vállalni polgárai. Ezzel a lehetőséggel sajnos – Zalához hasonlóan – a kistelepülések zöme már régen nem rendelkezik. Itt a 108 dolgozóból 98-nak (90,7 százalék) naponta kellett más településre utaznia, ha munkahelyére el akart jutni. A korábban Tabra telepített ipari üzemek többsége átalakult, megszűnt az 1990-es években, ezzel is növelve a térségben a munkanélküliek számát.

A települési erdőbirtokosság 1992 tavaszán alakult meg Király József, Gergula László és Antal Lászlóné kezdeményezésére. A 102 alapító tagnak összesen 57 hektárnyi erdeje volt. Kéthektárnyi legelőjüket fekete diófával ültették be. A lakosság 2000-ben 1217 köbméter tűzifát vásárolt tőlük. A környék nagyvadjai azonban jelentős pusztítást visznek végbe az erdőben, főleg a facsemetékben.

A község lakossága a XX. század második felében jelentősen csökkent. Zalán 1995-ben már csak 297 főnyi lakónépességet írtak össze a statisztikusok. A központi belterületen 95 lakóházban 225-en, a Petőfi Sándor utcában 24 házban 52-en, a Dózsa György utcában hat házban tizenkilencen éltek, míg a Kis-hegyalja-dűlőben egy személy lakott egy épületben. Tehát átlagosan 2,4 fő alkotott egy háztartást a községben.

A településeken megvalósuló építkezési kedv fontos mutatója a gazdasági erősödésnek vagy gyengülésnek és a helyben megvalósítható életkilátásoknak. 1990-ben számba vették a lakóházakat építési idejük alapján is. Ez részben megmutatja, hogy az előző mintegy száz évben miként alakultak a házépítkezések, de azt is, hogy az évezred vége felé hány éve épült házakban laktak az emberek. A Zalán ekkor összeírt 126 lakás közül tizenkettő (9,5 százalék) még 1899 előtt készült. A következő két évtizedben építettek közül még 42-t (33,3 százalék) laktak 1990-ben, míg az 1920 és 1944 között épültekből 34-et (27 százalék). Mivel lakóépületben a második világháború alatt Zalán nem esett kár, így részben érthető, hogy az 1945 és 1959 közti években csak kevés új épült, melyekből 9 (7,15 százalék) 1990-ben is használatban volt. Az 1960-as években fellendült az építkezési kedv. Az ekkor emelt házakból tizenötben (11,9 százalék) még két-három évtized múlva is laktak. Az 1970-es évtizedben összesen kilenc (7,15 százalék), az 1980-asban már csak öt (négy százalék) új ház készült.

A helyi fejlesztések között említhető esemény, hogy az 1990-es évek elején gázcseretelep létesült, melyet az évtized közepén felújítottak. A temetőhöz vezető útra 1992-ben került aszfaltburkolat, a felújított ravatalozóból a következő évtől indulnak utolsó útjukra az elhalálozott zalaiak. A bótai falurész egészséges vízzel való ellátása az évtized közepén oldódott meg egy hidroglóbusszal, a Bótára vivő út 2000-ben kapott új burkolatot. A vezetékes földgázt 1999-ben vezették be a faluba.

Ennek a csendesen zajló életű kistelepülésnek a mindennapjait lehet, hogy a föld mélyéből nyerhető termálvíz változtatja meg, gazdagíthatja talán, ha a remények valóra válnak. Tabi területen, de a zalai határ közvetlen közelében az igali termálvízhez hasonló összetételű meleg vízre bukkantak, az ambiciózus álmokban immár szerepel egy sok hasznot hozó gyógyfürdő is.

A világháborúkban és az 1956-os forradalomban elesett zalaiak tiszteletére a község 2000. augusztus 26-án avatott emlékoszlopot a templomkertben. Zala községnek 2001 nyarától van saját címere és zászlaja.

Zaláról az elmúlt évtizedekben sokan elköltöztek, de a kötődés legtöbbjükben erős maradt szülőfalujukhoz. Ezt van hivatva erősíteni a 2001-ben alakult Zalai Családokért Egyesület. A helyi identitás ápolását, fejlesztését szolgáló civil kezdeményezés elnökévé Kadlicskó Györgyöt választották meg.