Pusztaságból mezőváros
Pusztaságból mezőváros
A török kiűzésére indított háború és az azt követő létbizonytalanság következtében a megye lakossága jelentősen megcsappant. Somogyban csak néhány településen volt folyamatosan élet ezekben az évtizedekben, a legtöbb helység elnéptelenedett, elpusztásodott, Zala is erre a sorsra jutott. T. Mérey Klára adatai alapján 1699-ben Zalán még tizenkét jobbágygazda, két házatlan zsellér és két iparos élt családjaikkal, de a szebb napokat is látott település 1703 táján már pusztaság, Zichy György és Zichy Ádám birtokolta. Magukénak mondhatták Szőllőst is, ahol valószínűleg szintén nem laktak jobbágyok, zsellérek.
A pusztulás arányait jól érzékelteti, hogy a bécsi udvari kamara egy XVIII. század eleji összeírása szerint Somogy megye termőterületének alig több mint negyedét művelték, a többi cserjés, erdő és legelő volt.
A kedvezőnek ítélt külpolitikai viszonyok és az osztrák elnyomás miatti elkeseredés felkeléshez és szabadságharchoz vezetett. A II. Rákóczi Ferenc zászlaja alatt folyó szabadságharc (1703–1711) hadi eseményei alig érintették vidékünket. 1705 elején Károlyi Sándor kuruc tábornok csapataival a Dunántúlra nyomult, és itt (Vak) Bottyán János egységeivel együtt Pápa térségében támadást intézett az osztrákok ellen. Április elején Kilitinél Heister osztrák tábornagy megszalasztotta Károlyi csapatait, aki a Duna–Tisza közére húzódott. Bottyán sikeresen hadakozott, immár Tolnában. Ezt követően 1606 februárjában Herberstein császári tábornok Igalnál Bottyán seregének utóvédjét megverte, így a kurucok kiszorultak a térségből.
1715-ben Somogy visszanyerte a XVI. században elvesztett önállóságát, és már nem kellett Zala vármegyével közösködnie. Lakosságszáma a XVIII. század elején, a harcok elültével mintegy nyolcvanezer fő lehetett utólagos becslés alapján. A következő, több mint hat évtized folyamán részben a természetes szaporodás, részben a szervezett és spontán betelepedések következtében az 1780-as évek közepére – az első magyarországi népszámlálás idejére – 163 560-ra nőtt a megye lélekszáma.
A XVIII. században a megfogyatkozott népességű dél-dunántúli régióba – így Somogyba is – a földesurak szervezetten telepítettek embereket, hogy legyen, aki megművelje az őstermészet által gyorsan visszahódított földeket. A határainkon kívülről érkező különféle német népcsoportok mellett a belső telepítést is igyekeztek felhasználni a sokat szenvedett országrész újjáélesztéséhez. Zala ez utóbbi kategóriába tartozott, az ennek a századnak a második feléből származó összeírásokban található nevek jellege alapján valószínűsíthető, hogy viselőjük anyanyelve, nemzetisége is magyar volt. Mindezt Szita László kutatásai is megerősítik. Pesty Frigyes 1860-as évekbeli helynévgyűjtésében az adatközlő arról tudósított, hogy az ekkorra már mezővárosnak számító helység lakosságának jelentős részét kitevő két család az összeírásokkal összhangba hozható időpontban költözhetett Zalára: „Az eredeti és első szállók honnét vándoroltak be nem tudatik mint egy 150-200 éve hogy Veszprém Megye Devecser M[ező] városbol és Zala Megyei Vászoly helységből telepedett le a Somogyi és Varga család, kik jelenleg [1864] község lakosainak nagyobbrészét teszi.”
A falu XVIII. század eleji újbóli benépesülésének pontos dátumát nem ismerjük. Egy 1728-as összeírás 1714-et, Reiszig Ede a vármegye monográfiájában – az 1715-ös összeírásra hivatkozva – 1713-at adta meg ennek időpontjaként. Jómagunk nyomát sem találtuk Zalának ebben a dokumentumban. A helység az 1720-as összeírásban már szerepel, és – mint majd alább olvashatjuk – 1717-ből határjárási jegyzőkönyve is ismert.
A lényeg, hogy az 1710-es években újra bizonyosan visszatért az élet Zalára. Valószínűleg fokozatosan szivárogtak vissza volt lakosai. Bár szervezett nagyobb betelepítésről nem tudunk, kisebb migráció elképzelhető. Azt, hogy jelentősebb vándorlásból származó népességgyarapodása nem volt ezt követően sem Zalának, az 1728-as megyei összeírás is valószínűsíti. Ebben csak eggyel több – összesen tizenegy – adózó van feltüntetve, mint az 1720. éviben.
Bolevácz József a Tabi Kilátóban idéz egy 1718-ban kelt „megszállási contractust”, mely szerint Tabra, Csabára és Bótapusztára „egy felső-magyarországi szlovák község evangélikus lakói” telepedtek be. A hivatkozás szerint lakóhelyüket azért kellett elhagyniuk, mert hitük miatt üldözték őket. Közelebbit egyelőre nem tudunk róluk.
A lakott helyek határait különféle módon jelölték meg a kőben szegény Somogy vármegyében. Ezeknek a pusztításnak és természetes pusztulásnak kitett határjelzőknek az ismerete különösen fontossá vált olyan zavaros időket követően, mint amilyenek a XVII. század végi, a törököt kiűző háborúk és a XVIII. század eleji rácdúlások évtizedei. Zala újratelepülése körüli évben készült az az 1717-ben felvett jegyzőkönyv, melyben az itteni határ vonalát elmondások alapján írásban is rögzítették. Mivel a megkérdezettek között nagyberényi, kapolyi, tengődi, karádi és két meg nem nevezett illetőségű, meglett korúnak számító személy volt csak, feltételezhetjük: ha már laktak is Zalán, ők nem a visszatelepültek közül kerültek ki, hanem újonnan érkezettek voltak. A felsorolt négy helység pedig azok közé tartozhatott, ahová biztonságot keresve húzódtak a közelmúltban a zalaiak.
A határjárások alkalmával vallottak jó- vagy rosszhiszemű megtévesztésekre adhattak okot, csak jó hírű, megbízható személyeket hívtak tanúkul a hatóságok. Ez rendkívül komoly eseménnyé emelte az eljárást. A határ tudása a szóbeliség egyik utolsó fellegvárának is minősíthető a XVIII. században. Ennek átadása, átörökítése szinte rituálészámba menően történt, sokszor tettlegességgel, káromkodással fűszerezve. Azt a célt ezek is jól szolgálták, hogy tartós legyen az emlékezet. Például egy hetvenéves bálványosi tanú elbeszélése szerint „… valamely Vak Peti nevű, akkori tihanyi apáturaság hajdúja […] meg ütögetvén, orrát is azon keresztelt fában [határfába] belé verte, káromlásokkal mondván azon fát és kőhányást lenni […] igaz határnak”.
A veszprémi káptalan egy nagyberényi illetőségűnek mondott jobbágya, a 68 év körüli Kis Lukács a következőképpen magyarázta Zala határának Csege felé eső részét 1717. augusztus 11-én: „Egy eleveny főn áló régi Tőll [tölgy] fát, melyet mai napig Csinált fának hívyák, azon Tőll fát még a régiektűl hallotta Zallay és Csegey határnak leny, azon csinált fátul főll szélnek fordul az igaz határya, mindenűt az hegy […]attyaban, nap keletnek, egyenessen a Nagy ereszkődőnek onend [onnan] Sz:pál uttjának onend dekán rétye melet az erdő szilin, hegy oldalig, azon hegy oldaltul kezdődik a Szőllősi határ, onend migyen a Szőllősi hegyre a határ a berkig, azon berekh a kőzépre egyik az bűdős kuttig választya Szőllősi és Csegey pusztákh az határyait ugy hogy al szelrűl Szőllősy főll szelrül pediglen Csegey főld marad azon berek melet lövő réteket egyik az bűdős kuttig jól tudgya hogy Szőllőssiek kaszáltak, ugy mint Szőllősi főldön lévő réteket…” Mindezeket megerősítette a hatvan év körüli Vidos János karádi, Vidos Benedek, szintén hatvan év körüli tengődi, Nimet Ádám mintegy 45 éves kapolyi, valamint Horvát István negyven és Gerencsér György 45 év körüli, nem jelzett (esetleg zalai?) lakhelyű tanú is.
Az állam alapvető terheit ebben az időszakban is természetesen az adózók viselték. Ezek mind pontosabb számának és adókötelezettségének megállapítása a központi hatalom érdeke volt, míg az adózónak és földesurának a szűk látókörű célja a lehetséges adó és adóalany eltitkolása lehetett, hogy minél többet tarthassanak meg maguknak jövedelmükből. Ezért a XVIII. századi megyei és országos összeírások adatai közt jelentős eltérések mutatkoznak.
Az 1718-as vármegyei összeírás Zalán hat jobbágyról, egy házas jobbágyfiúról vagy testvérről, egy nőtlen jobbágyfiúról vagy testvérről és egy zsellérről tesz említést, mely utóbbin itt nem a földesúr majorságában dolgozó személyt kell értenünk, hanem egy szegényebb adózót.
A III. Károly uralkodása alatti (1711–1740), 1715-ös országos összeírásban Zala még nem szerepel. Ez volt hivatva előkészíteni az előző évszázadban még használatos portális adószisztéma felváltását az egységes földadóval. Közel sem terjedt ki az egész lakosságra, csak a telekkel rendelkezőket vették számba, tehát elképzelhető, hogy ekkor Zalán már újra megindult az élet, de bizonyosat nem tudunk efelől. Az 1720-as, lényegében az öt évvel korábbit pontosabban megismétlő országos összeírásban már tíz adózóval vették fel a falut a jegyzékbe. Eszerint 1718-ban települt újra a néhány évvel korábban pusztasággá vált helység. A tízháztartásnyi népesség 64 és fél köblös szántót és 25 és fél kaszás rétet használt. A helység határába tartozó földet agyagosnak írták le, az elvetett mag háromszoros-négyszeres termést adott gabonából. Legelőjét elég tágasnak minősítették, rétje egy kaszás terület, közepes szekérnyi szénát adott. A zalaiaknak ekkor szabad faizási (saját szükségletre való fa beszerzése a helyi erdőből) joga volt, a makkal az uraság rendelkezhetett.
Hogy mennyire nem mondható kevésnek a zalai tíz háztartás 1720-ban, azta az is jelzi, hogy Tabon tizennyolc, Bálványoson tíz, Kis-Kapolyon tizenegy háztartást említ ugyanez a forrás, Torvaj a két összeírásban nem is szerepel. Ugyanígy nem található benne a török idők alatt még népes Bóta és Szőllős, melyek külterületként az elkövetkezőkben Zalához kerültek.
A XVIII. század elején még az évszázados gyakorlatnak megfelelően kétnyomásos gazdálkodást folytattak az ország mintegy felében, és ez volt a jellemző a megye északkeleti részén is. A földek egyik felét őszi vagy tavaszi gabonával vetették be, míg a többit parlagon hagyva pihentették, majd a következő évben felcserélték ezeket. Az 1720-as évek összeírásai Zalánál is ezt a talajművelési rendszert jelezték. 1828-ban már a háromnyomásos (őszi, tavaszi, ugar) rendszerben művelték a földet a faluban, mint ahogy a megye településeinek háromnegyedében.
A földesúri terhek a XVIII. század folyamán a jobbágyságra egyre nehezedő kötelezettségeket róttak. Zichy Antal 1724-ben – a korabeli formulával – „jobbágyai könyörgésére” évenként minden dologra fogható felnőtt számára tíz nap munkakötelezettséget írt elő, melyet közvetlenül az ő számára kellett teljesíteni. Azt is megszabta, hogy ebből két-két napot szántással, aratással és szőlőbeli munkával töltsenek el a zalaiak. Ezenkívül a jobbágyoknak fejenként két-két forintnyit kellett fizetniük a földesúri kilenceden és az egyházi tizeden felül.
Adataink szerint 1726–1733 között bizonyosan Zichy Ádám birtokolta Zalát, és arról is tudunk, hogy 1733-ban Szőllős is területeihez tartozott. A falu a kisebbfajta települések közé számított, földesura a megyében a falvak után fizetendő három–tizenöt forintnyi tizedből a legalacsonyabb öszszeget fizette a pannonhalmi apátnak. 1773–1776 táján Zichy Ferencet, valamint Zichy Ferenc ezredes özvegyét és Boronkay Józsefet említik a források a település földesuraiként.
Az állami bevételek jelentős részét a jobbágyoktól befolyó adók jelentették. A jobbágyság gazdasági védelme – még a földesuraikkal szemben is – az állam érdekében állt. Ennek egyik eszköze volt az urbárium, amely eredetileg a földesúri jogok gyakorlásának megkönnyítésére jött létre. Ebben pontosan rögzítették a teleknagyságokat, a pénz-, termény- és munkaszolgáltatásokat, tehát a földesúr nehezebben tudta eltitkolni, kisebbíteni a jobbágyai által fizetendő adókat, így kevesebbet tudott visszatartani a maga számára. Az urbáriumok gyakran az úrbéresek családfőinek jogi állapotát is megadták. A XVII. századiaknál már általában feltüntették az állatállományt is. A művelési ágak, a termények felsorolása egyre több ilyen iratban kapott helyet, és a táblázatos formája is ebben a században terjedt el.
A XVIII. században kamarai mintára egyre részletesebbek, pontosabbak készültek. Mária Terézia királynő uralkodása (1740–1780) alatt átfogó országos úrbérrendezésre került sor, s nem véletlenül: ebben a században is előfordultak a súlyos jobbágyi terhek elleni tiltakozások, zendülések. Somogyban az 1745-ben Csurgón és az 1766-ban Kaposváron kitört lázadás voltak a jelentősebbek, amelyeket – akár a többit – karhatalommal és ígérgetésekkel rövid időn belül leszereltek.
Mária Terézia királynő 1766 februárjában adta ki a jobbágyvédő, úgynevezett általános tiltó pontokat, és ez év közepén rendelte el az országos úrbérrendezést. Főleg talajadottsági szempontok alapján az ország egyes vidékein eltérő teleknagyságokkal számoltak. Somogy vármegyében az átlagos egész telek nagysága 35 hold volt, ez egy hold belső telekből, 23,5 hold szántóból és 10,5 hold kaszálóból állt. A megyében 5520 és fél úrbéri telek 10 501 jobbágy között oszlott meg, átlagosan 0,52 telek jutott egy jobbágyra.
Zala helység urbáriuma 1767. augusztus 10-én kelt. Több mint negyven telkes jobbágy lakott ekkor a községben, sem házzal rendelkező, sem házatlan zsellér nem szerepel az összeírásban. A megyei átlagnál jelentősen nagyobb volt a faluban az egy kézen levő telkek átlaga (0,68). Az átlagos somogyi területeknél némileg kisebb volt a helységben viszont az egész telekhez tartozó szántóföld, ez pontosan 22 holdnyit jelentett. Köszönhető volt ez annak, hogy a zalai határban elterülő földeket első osztályúnak minősítették, tehát a kevesebb is elegendő termést adhatott. A zalai jobbágyok teljes úrbéres területe a faluban 932 hold volt, melyből 626-at szántóként és 223-at rétként hasznosítottak, a belső telkek együttesen 83 holdat tettek ki.
Major János egyike volt azoknak a telkes jobbágyoknak, akiket 1767-ben számba vettek. Vele azért foglalkozunk külön is, mert 1771-ben halt meg, és fennmaradt írásba foglalva hátrahagyott javainak leltára. Az ilyen jellegű források rendkívül értékesek, segítségükkel részben rekonstruálható, hogy mivel foglalkoztak egy olyan jobbágyportán, mint az örökhagyóé. Nézzük tehát a leltár tételeit: „Egy fejér, herélt vén ló (13 ft.), egy szürke kancza (17 ft.), egy szürke kancza (16 ft.), egy tehén, elő hasi (17 ft.), egy öreg tehén (11 ft.), rúgott üsző borjú (5 ft.), egy eke mindenestül (2 ft.), két sűdő (8 ft.), 4 malacz (2 ft.), egy kocsi (6 ft.), egy ágy (1 ft. 50 d.), egy asztal (50 d.), egy öreg fejsze (50 d.), egy baloska (30 d.), egy szekercze (30 d.), egy öreg fúró (30 d.), három kisebb fúró (35 d.), két kasza (1 ft.), két harang (30 d.), egy véső (5 d.), egy birkanyíró olló (25 d.), egy lakat (10 d.), két avitt vaskarika (6 d.), egy pár kés (20 d.), egy olló 10 d.), egy hosszú láda (2 ft.), egy fa funt (20 d.), két rosta (55 d.), két szita (20 d.), egy kotró véső (10 d.), két bodon (50 d.), egy kas (25 d.), egy sütő teknyő (50 d.), egy vas vella (30 d.), egy vas só törő (30 d.), egy láda (1 ft. 25 d.), egy csutora (20 d.), három öveg (20 d.), két fa mozsár (15 d.), egy pörgő rokka (50 d.), 12 zsák, egy ponyva, tíz fazék, kilencz kisebb fazék, hét öreg tál, öt kisebb tál, 16 fa kalány, két vas serpenyő, egy gyertyatartó, egy kis tőcsér, két víz hordó sajtár, egy víz merő vödör, négy cserép födő, egy avitt vas fazék, egy káposztás hordó, újra a szőlőt megböcsülvén minden edénnyel együtt, három kapával, két meccző késsel 50 ft., a ház hozzá tartozandó földdel és réttel együtt 20 ft., kész pénz 9 ft. 50 d.”
A vagyontárgyak felsorolási sorrendjénél is láthatjuk, hogy az állatok voltak a legfontosabbak. Értéküket tekintve vetekedtek a gazda lakóingatlanának értékével. Az edények száma alapján talán ötfős lehetett Majorék családja, de ha kellett – a többi sütő-főző eszköz számánál fogva – jóval több személyt is asztalhoz tudtak ültetni. A jobbágyok házainak bútorzata a legszükségesebbekre korlátozódott ebben a korszakban is. Majoréknál ágy, asztal és két láda tette otthonosabbá a zsúpfedeles, tömésfalú, földes házat.
A zalai jobbágyok is jól érthettek a szőlőműveléshez. Egy 1772-es összeírásban megemlítik, hogy (Somogy)Túron a helybeli nyolcvan szőlőművelő jobbágyon kívül még négy helység 51 jobbágya dolgozik „vendégmunkásként” a szőlőkben. Három zalai atyafi ekkor összesen tizenhét kapás részt gondozott itt.
Az osztrák államvezetést a hétéves háború (1756–1763) tapasztalatai arra sarkallták, hogy saját birodalma területéről is mihamarabb a lehető legpontosabb térképekkel és a hadászatban hasznosítható helyi információkkal rendelkezzen. Magyarország hadmérnöki felmérésére II. József egyeduralkodása (1780–1790) alatt került sor 1782–1785 között. Zala – melyet tévesen Solarnak írtak – környékéről megjegyezték, hogy erdősége vegyes, magas törzsű fákból áll, és az aljnövényzete nagyon sűrű. A talajt mocsarasnak minősítették, az utakat – főleg az erdőkben – rossznak találták. Ivóvíz szempontjából főleg a Kis-Koppány-patak jöhetett szóba, mert a környék nyáron kiszáradó forrásvizeire nem lehetett bizton számítani. A vidék legmagasabb, így legfontosabb stratégiai pontját Zala felső részén állapították meg. Tab, Kapoly, Lulla, Bálványos, sőt még Kereki leírásánál is szerepel a „Felső-Zala a legmagasabb pont, amely a vidéket uralja” bejegyzés. A „Felső-Zala” elnevezés a mai Halomi-dűlő legtetejét takarja. Hadmérnöki szemmel a faluban egyetlen épület érdemelt figyelmet: a „masszív” jelzővel minősített római katolikus templom.
Az első magyarországi népszámlálásra is II. József uralkodása alatt került sor az 1780-as évek közepén. 478-an vallották magukat zalainak, de csak 464-en éltek falujukban az összeírás idején. A helybeli családok száma kilencven volt, ők összesen 72 házat laktak. Átlagosan minden lakóépületre 6,6 lélek jutott, ami szinte megegyezett a megyei átlaggal (6,8 fő házanként). Zalán átlagosan 5,3 lélekből állt egy család. (A somogyi átlag 5,2 fő volt családonként.) A 246 férfi és 232 nő aránya is egybevágott a nemek megoszlásának vármegyei mutatóival.
Somogy vármegyében mindössze 2108 nemes férfiembert regisztráltak, közülük csak egy lakott Zalán, valószínűleg a település akkori földesura, Zichy Mihály. A községben rajta kívül öt polgárt, 38 parasztot, 33 polgár és paraszt örökösét, 47 zsellért és 18 egyéb kategóriájú férfit tartottak számon. Pap, tisztviselő, szabadságolt katona nem élt ekkor itt. A férfiemberek közül 91-en házasok, a 155 nőtlen fiatal volt a nősüléshez. A „sarjadék”-nak nevezett ifjak és gyermekek létszáma a tizenkét éven aluliaknál 73 fő, a tizenhárom–tizenhét éves korosztályba 28-an tartoztak.
A kiterjedt Zichy család egy 1793-as bérlet lejártával birtokmegosztásra határozta el magát. A helytörténész-tanár Kiss Tamás kutatásai szerint Zichy Józsefé lett a nágocsi, kárai, jutomi és toméi birtok, összesen 104 600 forint értékben, míg Zichy Mihályé Zala, Szőllős, Zics, valamint Gyalud, összesen 105 100 forint értékben. A zalai és szöllősi részeket 51 100 forintra taksálták. Zichy József Sérsekhegyen kapott 24 hold allodiális szőlőterületet is, ahol többek között új présházat és pálinkafőzőt építtetett. „A nemes Zichy család két ágra szakadt, amikor 1793-ban József és Mihály felosztotta birtokait. Mindkét ág leszármazottai kiemelkedő eredményeket értek el, a zalai Zichy ág tagjai elsősorban a kulturális életben, a nágocsi ág tagjai elsősorban a gazdálkodásban” – olvashatjuk a Nágocsról szóló monográfiában, tehát a zalai birtokok földesurai más területen jeleskedtek, mint a nágocsiak. Utóbbiak eredményességét a kastély is jelzi a közeli Nágocson.
A XIX. század eleji, lassan gyarapodó zalaiak erejéből, bár szerény mértékben, de arra is futotta, hogy fontos kulturális célokra adakozzanak. Ebben az időben egy nemzeti múzeum létrehozására országos gyűjtés kezdődött, ennek 1807-es, Somogy vármegyei listáján hét zalai lakos neve is szerepel, akik együtt tizenegy krajcárt szántak a nemes célra. A korszak embereinek értékrendjét az azért jobban megvilágítja, hogy ugyanezen alkalommal szólítottak adakozásra a napóleoni háborúk költségeihez, és tíz zalai erre összesen 148 krajcárt ajánlott fel.
A Rumy Károly György-féle 1812-es vármegyei leírás csak nagyon szűkszavúan érinti Zalát. Az Igali járás területén öt mezőváros, 53 falu – köztük helységünk – és 41 puszta került regisztrálásra. Szőllős pusztaként szerepel, Bótát nem említi a kézirat: „Zala tekintetes Zichy Mihály úr faluja. Határa dombokon és völgyekben fekszik. Lakosai római katolikus magyarok, templomuk a tabi plébánia leányegyháza.” Szőllőspusztáról is lakonikus feljegyzés készült, melyben nevéhez méltó megállapítás szerepel. „Szöllős tekintetes Zichy Mihály úr hegyes-völgyes és erdővel borított pusztája, melynek Silsek vagy Sirsek nevű szőlőhegyén nemes bor terem.”
„Tolna megye felé fekvő hegyeink is: a’ tabi, lullai, kis-szőllősi, sérseghi, döröcskei, szili; ugy a’ középen fekvő karádi, főképp a köttsei hegyek igen jó bort teremnek” – írta Csorba József 1857-ben megjelent munkájában. Tehát a zalaiaknak sem kellett a vízre fanyalodniuk, mert jó itóka bőven akadt vidékén.
A XIX. század elején, a napóleoni háborúk korában, amikor a magyarországi földbirtokosok hosszan tartó háborút és csendes tavaszi esőt kívántak maguknak, jó piaca volt külhonban a hazai búzának. A háborús konjunktúrát 1816-ban Európa-szerte éhínség követte, a rendkívül rossz időjárás a termés nagy részét tönkretette. Bár hazánkban már a XVIII. században számos helyen emberi táplálék volt a burgonya, igazi néptáplálékká való válásához ez a XIX. század eleji ínség nagyban hozzájárult. Az Igali járás 55 településén mindössze 103 144 pozsonyi mérő gabona termett, alig több mint kétszerese az elvetett mennyiségnek! A kimutatások szerint Zalán még ennél is sokkal rosszabb volt a helyzet. Itt 484 mérőnyit vetettek, de csak 418 mérő termett, tehát kevesebbet adott vissza a föld, mint amenynyit beléplántáltak. A vidéken már 1816 kora tavaszán rossz lehetett az időjárás, mert kevés tavaszi gabonát vetettek, Torvaj és Zala pedig azon három helysége közé tartozott a járásnak, ahol tavaszira egyáltalán nem, csak az őszire számíthattak.
A XIX. század eleji európai háborúk következtében Magyarországon is megnőtt a katonaszökevények, a békekötések után pedig az állás nélkül maradt katonák száma, akik törvényen kívül kerülve szerteszét kóboroltak. A „rengeteg Somogyság” sűrű erdeiben könnyű volt a rosszban sántikálóknak menedéket találniuk. Hogy Zala vidéke sem volt a legbiztonságosabb, azt több bűneset is igazolja. Egyik alkalommal, amikor 1832 januárjában a Tab és Nágocs közötti úton hat veszprémi kereskedő igyekezett kis kerülővel az Alföldre jutni, két fegyveres rabló fosztotta ki őket. Összesen négyezer-négyszáz forintjuktól szabadították meg a kalmárokat. Egy másik ismertté vált eset közvetlenül érintette Zalát. A község adópénztárát egy bizonyos Kranitz Ferenc nevű takácslegény ellopta. Tettének pontos időpontját nem ismerjük. Méltó büntetését valószínűleg elnyerte, mert 1830 januárjában Pest vármegye értesítette Somogy közönségét, hogy Kránitzot kellő kíséret mellett rabként megyéjébe visszaindítják.
A XVIII–XIX. század folyamán hetivásárok azokon a helyeken alakultak ki, ahol akadt olyan színvonalú kézművesség, amely piacra is tudott termelni, és a mezőgazdaság is hasonló fejlettséget mutatott. Ezért sem meglepő, hogy a XVIII. század folyamán Somogyban csak a megyében fejlettebbnek számító mezővárosok, Szigetvár, Marcali, Nagyatád és Kaposvár területére kaptak a kérelmezők hetivásár tartására szabadalmat. Egy 1819. évi megyei összeírás szerint néhány további mezővárosban is engedélyezett hetivásárokat tartottak. Ezek között szerepel Tab is, így a zalaiaknak ekkor már nem kellett messzire menniük, ha élelmiszert, illetve fontosabb közszükségleti cikkeket akartak venni vagy értékesíteni.
Míg a hetivásárok a települések közvetlen környezetében előállított termények és áruk cseréjére jöttek létre, addig az országos vásárok nem a szűkebb régióban, hanem az ország többi részében előállított áruk, sőt a külkereskedelemből származó portékák piacául szolgáltak. Somogyban a török kiűzését követően 1700-tól Szigetvár, majd 1703-tól a későbbi megyeszékhely, Kaposvár területén tarthattak országos vásárokat.
Özvegy Zichy Sándorné, született Eperjessy Julianna Zala területére 1841-ben kapott évi négy országos vásár tartására szóló privilégiumot. A Helytartótanács 1841. augusztus 10-iki tanácsülésének kivonata szerint „özvegy Zichy született Eperjesi Juliannának kérelem levele folytán Ő Cs. Kir. Apostoli Felsége, Zala Helységben tartandó négy országos vásárra kiváltsági levelet megadni méltóztatott”.
A somogyi megyegyűlésen 1842. május 2-án hirdették ki a Zalára szóló kiváltságlevelet. Feltehető, hogy a férfi családfő nélkül maradt zalai Zichyek ettől a bevételi lehetőségtől várták pénzügyi megerősödésüket. A szomszédos Tabon csak 1847-től rendezhettek évente ugyanígy négy országos vásárt, de itt már – mint fentebb említettük – évtizedek óta hetivásárokat tartottak, s ezek a vonzáskörzet kereskedelmi igényeinek nagy részét kielégítették, a zalaiak is ide jártak piacozni.
A vásártartási jog megszerzése annál is nagyobb horderejű tény volt, mivel alapos „diplomáciai” előkészítést igényelt. A kérelmezőnek meg kellett szereznie a vidék már vásártartási joggal rendelkezőinek beleegyezését is. A forrásokból úgy tűnik, hogy Zichyné a vidék minden vásártartójának támogatását bírta, kérelme azért néhány évig mégis a magas hivataloknál várt jobb sorsára. A zalai vásárjog érdekeltjei azonban néhány év múlva nem voltak ennyire előzékenyek, mikor Tab mezőváros próbálta elnyerni beleegyezésüket, hogy évi négy orszagos vásárt tarthassanak, mivel tiltakoztak ellene, igaz, sikertelenül. Ugyanis fennállt a veszélye, hogy a zalai vásárok elsorvadnak a tabiak árnyékában. A megyében két, ennyire közeli településen még nem volt eddig országos vásártartási jog. Még, ha természetesen eltérő időpontokban is rendezték ezeket, akkor is nyilvánvaló konkurrenciái voltak egymásnak, bár mindkettő életképesnek bizonyult a későbbiekben.
)
Zichy Ádám bárói címere 1732-ből (a Nágocs-monográfiából)
A falu 1767-es urbáriumának első oldala (SML)
)
)
