Kisközség a maga kenyerén | Száz Magyar Falu

Kisközség a maga kenyerén

A XIX. században gazdaságilag folyamatosan erősödő polgári rétegek mind nagyobb politikai hatalomra tartottak igényt az öregkontinensen. Magyarországon a polgárság kis számú és politikai-gazdasági súlyban ekkor még meglehetősen gyenge volt, így a nemesség felvilágosultabb csoportjai léptek fel modernizáló törekvésekkel. Az 1848-ban Európa-szerte végigsöprő forradalmi hullámhoz csatlakozva Pesten március 15-én kezdődtek a megmozdulások, amelyek a polgári szabadságjogok kivívása után 1849. április 14-én az ország függetlenségének kikiáltásában, a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztásában tetőztek.

A magyar Országgyűlés 1848 áprilisában hozott törvényei közt a nemzetőrség felállításáról szóló is szerepelt. Ennek a fegyveres erőnek elsősorban helyi rendfenntartó szerepet szántak. Somogyban a megyei bizottmány a főszolgabírák mellé tizenhét nemzetőri megbízottat nevezett ki a hat járásba. A nemzetőrök rendeltetéséről a vidék népét jórészt a települések papjai tájékoztatták a templomokban. Zalán 54 helybeli férfit vettek jegyzékbe. Ez elég magas szám, ha tudjuk, hogy 1850-ben a csecsemőktől az aggastyánokig összesen 624-en éltek itt. Tekintélyes szám azért is, mert a nemzetőrségbe kerüléshez elvben legalább fél telekkel kellett rendelkezni. A lajstromba vettek közül féltelekkel 27-en rendelkeztek, tizenkét főnek volt egész telke, míg a többiek neve mellett semmilyen birtoknagyságot sem tüntettek fel. Az 54 személy közül – az előírásoknak megfelelően – a legfiatalabbak húszévesek voltak, de az ötvenéves felső korhatárt négyen – köztük a tanító és egyben jegyző – már túllépték. Egyébként az összeírók még a 43 éves, sánta Gergula Mihályt is számításba vették. Az egész zalai „seregben” két fegyverforgatásban jártas személy volt mindössze: a tíz-tíz év rendes katonai szolgálatot maga mögött tudható 40 éves Farkas János és a 36 éves Horvát József. A zalai nemzetőrség akár egy „somogyi szakaszt” is kiállíthatott volna, mivel kilenc Somogyi vezetéknevű került soraiba. Ha a zalaiak részt vettek fegyveres összecsapásokban, akkor azt valószínűleg a tabiakkal együtt tették, akiknek a szerepéről az alábbiakban még szólunk.

A bécsi birodalmi államvezetés természetesen nem nézte jó szemmel a magyarországi eseményeket, és már 1848 szeptemberének elején katonai beavatkozásra szánta el magát vagy inkább teret engedett a déli határ mögött beavatkozásra kész, Jellasics vezette fegyvereseknek. A horvát bán szeptember 11-én nyomult magyar területre és haladt a Csáktornya–Letenye–Nagykanizsa vonalon keresztül, a Balaton déli oldalának partvidéke mentén a főváros irányába. A támadók egyes egységeit Somogyban a nemzetőrök több helyen megfutamították. Ezért sem meglepő, hogy szeptember 29-én a még felkészületlen magyar honvédsereg Pákozdnál megállította a horvátok előrenyomulását, akik eztán Bécs felé húzódtak vissza.

Szeptember 27-én gróf Zichy László őrnagy parancsára a Somogy megyei nemzetőrség V. zászlóaljába tartozó tabi, igali, göllei, berki, nágocsi, kéri, karádi, ádándi, endrédi, kisbári, kőröshegyi és kötcsei nemzetőri egységek a Jellasics csapatainak jobbszárnyát vezető Roth tábornok ellen vonultak. A mintegy kilencezer fős ellenséges hadtestet a magyar csapatok bekerítették és lefegyverezték, így nem tudtak a Pákozd és Pest irányába tartó Jellasicsékhoz csatlakozni. Október 3-tól az Ádánd és Hidvég közti Sió szakaszt őrizte az V. somogyi zászlóalj, majd a Sió hídját kellett felszedniük. Október 7-én a somogyi és tolnai nemzetőrök Ozoránál megadásra kényszerítették Rothot és csapait.

A békés őszt és a tél elejét katonailag nem jól használta ki a magyar kormány. Az újoncállítás Somogyban is nehezen ment. 1849 januárjában Johann Burits tábornok vezetésével az osztrákok különösebb ellenállás nélkül megszállták a megyét.

1849. március 19-től egy termetre kis ember nagy napjai következtek Somogy történetében. Noszlopy Gáspár ekkor kapta meg a cibakházi táborban Kossuth Lajostól megbízólevelét arra, hogy a törvényes magyar kormány nevében felszabadító harcot kezdjenek a Dunántúlon. Noszlopy néhány tucat társával április 18-án átkelt a Dunántúlra, és 30-án már, testvérének, Antalnak, valamint Berzsenyi Antalnak (a költő Berzsenyi Dániel fiának) segítségével mintegy tizenötezer embert mozgósítottak. A rögtönzött haddal bekerítették a megyeszékhelyt, ahonnan előző nap még sikerült kiszöknie a császári katonaságnak és a Habsburg-hű adminisztrációnak. Noszlopyék ezután kétezer somogyi honvédet toboroztak, de a júliusban a megyébe törő osztrák csapatok elől, egyre fogyó híveikkel, előbb Veszprémbe, majd Komáromba vonultak vissza. Reményeik, hogy a helyzet megfordulhat, a magyar szabadságharc záróakkordjával, a világosi fegyverletétellel 1849. augusztus 13-án foszlottak végleg semmivé.

Az 1848. évi törvények legjelentősebbjei közé tartozott a jobbágyság földesúri terheinek megszüntetése és az úrbéres földek jogviszonyait tisztázni szándékozó jogszabály. Ezek kapcsán településenként számba vették a birtokokat. Falunkban a Győri József-féle 1835-ös birtokkönyvet használták 1848 novemberében. Eszerint özvegy Zichy Sándorné Zalán 208 és fél holdat bírt, melyből 26 és háromnegyed hold belsőtelek, 17 és ötnyolcad hold szántó, 22 és fél hold kert, 113 és hétnyolcad hold legelő, egy hold kaszálórét és 28 és háromnegyed hold hasznavehetetlen terület volt. Szőllőspusztán 2069 hold volt az övé. Ennek mintegy fele, 1030 és negyed hold szántó, több mint harmada, 710 és hétnyolcad hold erdő, alig több mint tizede, 216 és hétnyolcad hold kaszálórét, tizennégy és ötnyolcad hold belső telek, tizenhárom hold kert, 22 és ötnyolcad hold szőlő volt, hatvan és háromnegyed holdnyi földje pedig minősége miatt nem állt művelés alatt. Mindezeken kívül Zichyné tulajdonában volt még Zics határában 345 hold erdőterület.

Ugyanekkor egykori jobbágyi birtokként vettek számba 1290 és hétnyolcad hold területet Zalán. Ebből 121 és egynyolcad holdnyit tett ki a belső telek, több mint fele, 653 és hétnyolcad hold szántóföld, 191 és egynyolcad hold kaszálórét, 234 és egynyolcad hold legelő, 86 és háromnyolcad hold volt a szőlő, terméketlen föld csak négy és egynegyed holdnyi volt a jobbágygazdák kezén. Szőllőspusztán – a nevéhez illően – csak szőlővel beültetett területeket bírtak az egykori jobbágyok, együttesen 132 holdat. Mivel a legelő egyszersmind erdő is volt a rajta található nagyszámú fa miatt, ezért „ebbül 120 2/8 holdat egész évben bírnak a volt jobbágyok; – 227 6/8 pedig csak kisasszonynapig, azért ez kétfelé osztatott”.

Zala úrbéresei: harminc jobbágya, négy házzal bíró és két házatlan zsellére ekkor gyalogrobotban kifejezve 3277,8 nap robottól mentesült, pénzszolgáltatása 34 ezüstforintra rúgott.

A XIX. század közepének nagyszabású geográfiai-demográfiai vállalkozása volt hazánkban Fényes Elek Magyarország geográfiai szótára című munkája. Zala kurta ismertetését betűhíven idézzük. Részben azért, hogy lássuk a korabeli „szótárírók” által leginkább kiemelésre érdemesített adatokat a településről, részben, mert ez az eddig ismert második legrégebbi leírás a faluról. „Zala, magyar falu, Somogy v[ár].-megyében, hegyes, völgyes vidéken, ut[olsó]. p[osta]. Siófok. Lakja 580 kathol[ikus]., 24 ágostai, 20 ref[ormátus]., kath[olikus]. fiók-templommal. Földe agyagos; erdeje, szőlője, s a földesuraságnak sok majorsági földe van itt. Birja a Zichy nemes család.”

A higiéniai ismertek hiánya és a gyakran fertőzött ivóvíz miatt Magyarországot a XIX. században több nagy kolerajárvány sújtotta. Bán Béla adatai szerint az 1855-ös járvány 42 zalai áldozatot követelt, ami meglehetősen magas szám, ha tudjuk, hogy 1857-ben 664 lakost mutattak ki a statisztikusok a helységben. Orvosságra a többségnek nem volt pénze, pedig ennek beszerzéséhez 1849-től már nem kellett volna messze utazni, ekkor nyílt meg Tabon Krebst Vilmos gyógyszertára, az első a környéken.

Az 1848-as forradalom vívmányai közül a törvény előtti egyenlőséget és az úrbéri terhek megszüntetését – a realitásokat felismerve – a megszálló, abszolutista kormányzású, régi-új Habsburg állam is jogrendjébe illesztette. Utóbbi gyakorlati megvalósítására részben az 1850-es, 1860-as években került sor. T. Mérey Klára adatai szerint 1858-ban Zalán 27 és kétnegyed úrbéri telket és tizenegy zsellért vettek számba. A legelőelkülönözés telkenként nyolc holdat eredményezett, összesen 235 holdat tett ki. (Eddig 363 hold közös legelő volt.) Az erdőelkülönözés összesen 58 holdra rúgott, ami telkenként két hold erdőt jelentett. Maradvány földről nem esik említés.

A Zalával szomszédos Tab mezőváros 1847-től rendelkezett országos vásárok tartására szóló joggal. Ez nyilvánvaló viszály forrása: Zala és földbirtokosa sérelmezték az indokolatlannak minősített konkurenciát. Az éles ellentétek az 1870-es években mégsem emiatt, hanem a már a XIX. század eleje óta hivatalosan is engedélyezett tabi hetivásárokkal összefüggésben jelentkeztek. A zalai vásárok napjai minden év április 9-én, május 15-én, augusztus 20-án és október 4-én voltak esedékesek, ennek ellenére – praktikus, majd a későbbiekben ismertetendő okokból is – az ezeket a napokat megelőző szerdákon tartották őket. Ez természetesen nem tetszett Tab közbirtokosságának, mivel településükön már évtizedek óta a szerda volt a hetivásár napja.

Az ügy további részleteiből képet kaphatunk a hiteles okiratok fontosságáról, valamint a kollektív emlékezet buktatóiról. Zala elöljárósága bizonygatta, „hogy mindig szerdai napokon tartattak a vásárok de semmi okmány kezeik, vagy a Zichy Család kezei között nem létezik, sőtt arra sem emlékeznek bizonyosan, hogy 1838, vagy 1839 években volt é az első vásár”. Nem tudjuk, hogy a Zichyiek és Zala azért nem találták elő a vásári privilégiumot, mert nem volt náluk, vagy pedig azért, mert abban egyértelműen le volt írva, hogy egy másik napon tarthatják a vásárokat. Mi az utóbbi felé hajlunk. Kacskovics szolgabíró úgy próbálta átvágni a gordiuszi csomót, hogy megkérte Csépán Antal alispánt: kerestesse elő Somogy vármegye levéltárából a kérdéses vásári privilégiumot. Itt is legalább két eset volt lehetséges. Vagy fellelte az okmányt a vármegye levéltárosa, és az ügyből kifolyólag hivatalosan kiadta (bár ezt nem tartjuk valószínűleg, mert nincs nyoma az alispáni iratokban, hogy ilyet kiadtak volna), és nem került vissza (tehát ezért nem találtuk a megyei levéltárban), vagy pedig, ami valószínűbbnek látszik, nem is volt ott soha, tehát nem is találhatták annak idején fel itt (és jómagunk sem e könyv készítése során). Végül is valószínűleg a tabiaknak adtak igazat, mert – mint majd lentebb is olvashatjuk – külön kellett 1884-ben is kérelmezni, hogy szerdai napon legyen az egyik zalai országos vásár.

Az Osztrák Birodalom a sorozatos külpolitikai és katonai kudarcok után az 1860-as évek közepére rákényszerült, hogy az 1850-es években még megszállt államként kezelt Magyarországgal a korabeli szóhasználat szerint keresse a „kiegyenlítődést”, ami államjogilag oda vezetett, hogy 1867-re létrejött a két ország kiegyezése, mely az Osztrák–Magyar Monarchiában öltött testet.

Az 1870-es népszámláláskor 726 fő volt a jelenlévő lakosság a településen. A község százötven lakrésze összesen 177 szobával bírt, melyekbe 650-en családtagként, 54-en cselédként és 22-en albérlőként voltak bejelentve. Nem találtatott mindenhol külön konyhahelyiség, csak 113-at vettek számba, előszoba pedig egyetlen épülethez sem tartozott. A Zichy-kastélyban tizenhárom szoba állt a hat fős család rendelkezésére.

A helybeliek zöme természetesen ekkor is a mezőgazdaságból élt. A foglakozással bírók közül 348-nak ebből az ágazatból származott a jövedelme. A 62 „birtokos” kategóriába sorolt közül csak a Zichyek nem voltak kisbirtokosok. 198-an éves szolgaként dolgoztak a földeken, míg 85-en még ennél is kedvezőtlenebb helyzetben, napszámosként kellett előteremtsék a mindennapi betevőre valót. Két haszonbérlő és egy gazdatiszt is lakott a faluban ekkor. Az iparban – melyen ebben az időben gyakorlatilag még a kisipart érthetjük – tizennyolcan dolgoztak. Hét önálló vállalkozót tüntettek fel a fém- kő- és faipar gyűjtőkategóriában, ahol egy munkást is említenek a források. A korszakban még vagyoni cenzushoz és iskolai végzettséghez is kötötték a választójogot. Egy 1869-es alispáni kimutatás szerint a helybeli iparosok közül csak két kádármester számított választóképesnek: Dinczkoch János és Schuster Ferenc.

Szövőipari tevékenységet öt egyéni vállalkozó és két munkás folytatott a településen. A kereskedelemben egyetlenegy személy dolgozott, egyéni vállalkozóként. Ugyanezen forrás arról is beszámol, hogy négy ház takács-, kettő kádár-, egy-egy pedig csizmadia-, illetve kovácsműhelyül is szolgál, valamint kettőnél bormérést, egynél pedig bormérést és kiskereskedést is folytatnak. A tizennégy éven felüli népességből foglakozás nélkülinek számított hatvanhat nő és tizenegy férfi. A falu meglehetősen „fiatalos” lehetett, mert a lakosság 37,2 százalékának (270 fő) kora még nem haladta túl a tizennegyedik életévét.

A községben 79 istállóban és tíz akolban helyezhettek el nagyobb haszonállatokat. Az egyetlen csődörre 99 kanca jutott, és ezeken kívül tizenhét herélt ló könnyítette a zalaiak munkáját, tehát átlagosan „háromnegyed” ló jutott egy háztartásra. A szarvasmarhafajták közül ekkor még a magyar fajtákat favorizálták a helybeliek. Ilyen jellegű volt az 58 tehén, 32 ökör és a 81 növendék állat, szemben a nyolc svájci tehénnel és hat borjúval. A juhállomány tekintélyes mennyiségre rúgott: az uradalomban több mint másfél ezret tartottak, de számos parasztgazda is tenyésztette őket, olyan is akadt, akinek negyven darabról kellett gondoskodnia. A 224 darabos sertésállomány nyilvánvalóan csak a saját fogyasztás igényeit eléghette ki. Ezeken kívül tizenhét szamár, két bivaly és öt kecske színesített a korabeli nagyobb haszonállatok seregletét. Kétszáznégy kasnyi méhcsaládot gondoztak a faluban.

A dualista rendszer nyújtotta jogi és gazdasági lehetőségekkel egyre jobban tudtak élni a vállalkozó szellemű emberek az 1873-as gazdasági válságot követő évtizedekben. Közöttük több ágazatban élen jártak az élet számos más területéről kiszorított zsidó származású bérlők. Ebben az időszakban a Zichy Antal és Mihály tulajdonában lévő zalai birtokot is haszonbérbe adták: az 1895-ben 1550 hold kiterjedésű uradalmat Lővy Zsigmond bérelte. Lővy a Zichy családtól Zics határában is vett bérbe területeket, és itt saját tulajdonra is szert tett, így a Zalához közeli településen összesen 1577 hold földet igazgatott. A több mint másfélezer holdnyi zalai uradalom 969 hold szántóból, 168 hold legelőből, nyolcvan hold rétből, 237 hold erdőből, nyolc hold szőlőből, hat hold kertből és 82 hold használatlan területből állt. A gazdaságban ekkor 44 cselédet foglalkoztattak, akiknek a munkáját 53 eke, 23 igás szekér, tíz-tíz borona és henger, négy vetőgép, két-két szecskavágó és triőr (magtisztító és fajtázó gép), egy-egy lokomobil (vontatható, álló gőzgép), járgány és cséplőszekrény is segítette. A föld évenkénti regenerálódását a birtok nagyállattartásából származó szerves trágya jórészt biztosította. A gazdasághoz tartozott 88 szarvasmarha, 48 ló, 298 sertés és nagyszámú, 1088 juh jelentős hasznot biztosított a bérlőnek és így természetesen a tulajdonosoknak, a Zichyeknek is.

A zalaiak szülőfalujukban nemigen éltek a polgári szabadságjogok nyújtotta lehetőségekkel, és közös érdekeikért is csak ritkán szövetkeztek. Kulturális, jótékonysági egyesületről nem tudunk, és gazdasági egyletet is csak egyet ismerünk a korszakból. A Zalai Gazdakör 1913-ban alakult meg, de tényleges működéséről mindössze azt tudjuk, hogy 1914 januárjában másfél hónapos ingyenes kosárfonó tanfolyamot szerveztek. A kosárfonómesterről a megyei gazdasági egyesület állami támogatással gondoskodott. Helyszűke miatt a 27 tanulót három csoportban oktatták.

A zalai egyesületek hiánya jórészt a közeli járási székhelyen létrejötteknek köszönhető, ugyanis itt szép számmal alakultak ilyenek a dualista korszakban. Bősze Sándor kutatásaiból tudjuk, hogy a Tabi Kerületi Népnevelési Egylet 1868-ban, a Tabi Polgári Olvasókör 1869-ben, a Tabi Olvasókör 1878-ban, majd 1880-ban, a Balatonvidéki Gazdasági Egyesület 1888-ban, a Tabvidéki Gazdakör 1904-ben alakult meg az alispáni nyilvántartások szerint.

Cégbírósági bejegyzések alapján számos tabi egyéni és társas vállalkozást sikerült azonosítanunk. A teljesség igénye nélkül csak néhány nagyobbat sorolunk fel, amelyekhez alkalomadtán a zalaiak is kapcsolódhattak. A Tabi Segélyszövetkezet 1876-tól, a Tabvidéki Takarékpénztár Rt. 1888-tól, a Tabi hengermalom 1898-tól, az Északsomogyi Közgazdasági Takarékpénztár Rt. 1906-tól szolgálta a vidék gazdálkodóit, lakóit.

Ez idő tájt – az 1890-es évek elején – Zala község saját tulajdonban öszszesen 203 hold területet birtokolt, ebből 59 hold használaton kívüli terület. A többi, művelés alatt álló földből 42 hold a szántó, tíz hold a legelő, négy hold a rét és 88 hold az erdő. Egy részét kishaszonbérbe adták ki, gyarapítva a község meglehetősen szerény kasszáját. A falu területének túlnyomó többsége a Zichyeké. Az 1617 holdra rúgó itteni birtokuk majdnem kétharmadát szántóföldként hasznosították, de a 237 hold erdő, mely 14,7 százalékát tette ki a zalai gazdaságuknak szintén, tekintélyes vagyonrésznek számított. Zichy Antalnak ezen kívül Tab határában is volt 1182 hold területe, zömét szintén szántóként művelték.

Egy település lakóinak közérzetét az élet- és vagyonbiztonság alapvetően befolyásolja. A dualista korszak első felében a közbiztonság – vagy ahogy akkor nevezték, a közbátorság – még meglehetősen ingatag lábakon állt Somogy vármegyében, gyakran kellett statáriumot hirdetni a gonosztevők megfékezésére. A híres-hírhedt somogyi betyárvilág Zalát jobbára megkímélte, de törvénybe ütköző cselekedetek azért itt is előfordultak. Az adószedők mestersége a történelem folyamán sehol sem örvendett nagy népszerűségnek, és a gyújtogatás erre felé is elterjedt módja volt a vélt vagy valós sérelmek megtorlásának. 1880 márciusában ismeretlen tettesek lángra lobbantották egy Pintér nevű helybeli volt adóvégrehajtó házát, mely teljesen leégett, vele együtt megsemmisült a körülötte felhalmozott takarmány és mintegy hatvan-hetven mérőre való gabona. A vizsgálat szerint a gyújtogatás bosszú műve lehetett. Az újságíró az esetről tudósítva azt is megjegyezte, hogy „a falubeliek nem igen erőltették meg magukat az oltás művelete körül”.

Az előző fejezetben ismertetett zalai bűntény tettese egy takácslegény volt, ahogy annál az 1883-ban történtnek is, amikor a Zichyek itteni majorjából loptak el különféle holmikat. Tóth István nágocsi illetőségű takácslegényt talán a szakmai hozzáértés is vezette, mikor „1 pár ujj zerge bőr czipő, 9 rőf szoknyának való kelme, 1 nyakkendő, 1 tartó szijj s 1 pár lovagló kantárszár” magához vétele után kereket oldott Zaláról.

Az 1882-es zsidóellenes tiszaeszlári vérvádat követően Somogyban is több településen pogromok, zavargások törtek ki. Az iratok tanúsága szerint Zalát nem érintették ezek az események, pedig a közeli járási székhely, Tab lakosságának volt a megyében a legnagyobb hányada zsidó: 1881-ben 22,9 százalék. (Somogy népességének 4,05, a megye járási székhelyeinek 13,29 százaléka volt ekkor zsidó.) Zalán ekkor tizenhét izraelita vallású lakott, akik a helybeli népességnek 2,1 százalékát tették ki.

A település lakóinak emlékezetében még hetven évvel később is elevenen élt az 1882. év Orbán napi ítéletidő csapása. Olyan jégverés érte ekkor a zalai határt, hogy következtében szinte az egész falut az éhínség fenyegette. Ha az évtizedek távolából kissé fel is nagyítódtak az események, azért higgyük el a természeti katasztrófa idején körülbelül kilencéves Kovács István visszaemlékezésének jó részét, melyet 1951-ben mondott el. „…Úgy porrá verte a jég a termést, hogy semmi sem maradt. A falubeliek, ki kocsival, ki gyalog, faluról falura jártak, kéregettek, hogy legalább annyit adjanak, hogy éhen ne haljanak. Az ő anyja is Karádról hozott egy zsákban 80 kiló búzát; annyit kapott a faluban. Sokszor elmondta, hogy milyen nehéz volt. Ily keményfejűek voltak a régi asszonyok; a mostaniak már nem tudják, milyen nehéz volt régen a parasztasszony élete.” (Ne feledjük, mindezt 1951-ben mondta!)

Ez idő tájt egy nevezetes családi tragédia háborgatta a falu lakóinak kedélyét. 1884-re Varga István 58 éves helybeli gazdának erősen megromlott a kapcsolata fiával, Imrével. Az ellentéteket csak fokozta, hogy az idős gazdálkodó bejelentette: új asszonyt visz a házhoz. Az egyik este fia megfojtotta az öreget, és 35 forint készpénzt is magával vitt a szülői házból, de a tabi csendőrök szinte azonnal elfogták.

Nem tudjuk pontosan, mikor, de a Zichyek át- vagy eladhatták a Zalára érvényes vásártartási jogukat. A források szerint az 1880-as években Lővy Zsigmondé volt a vásár tulajdonjoga, akitől ebben az időben ezt Maller Adolf bérelte. (Ennek ellentmondani látszik, hogy 1902-ben Zichy Mihály és Antal nevén szerepel a vásárjog, azonban ennek forrásértékét némileg csökkenti az a tény, hogy Zichy Antal ekkor már négy éve nem élt.)

A korszakban továbbra is a zsidók bonyolították a kereskedelem jelentős részét. Ez volt a fő oka annak, hogy 1884-ben a zalai illetőségű Maller kérelemmel fordult a földművelés- ipar- és kereskedelemügyi miniszterhez, hogy az október 4-i, szombatra (és egyben a zsidók első sátoros ünnepére) eső vásárnapot három nappal előbb, szerdán tarthassák meg. Folyamodványához a környező települések vásárjog-tulajdonosainak és -bérlőinek támogató ajánlása is kellett. Közülük többen ecsetelték a zsidók nélkülözhetetlenségét a kereskedelem terén: „e vidéken izraelita nélkül a vásár mit sem ér” – írta Schvartz Ábrahám, a nágocsi vásárjog bérlője. Megfelelő vásárnapra azért is szüksége volt Maller Adolfnak, mert az augusztusit is csak a következő hónapban tudták megtartani, mivel a kijelölt időpontban és az azt megelőző napokban annyira esett az eső, hogy lehetetlenség volt megfelelő körülményeket teremteni.

A szőlő legveszélyesebb kártevője, a filoxéra, vagyis a szőlőgyökértetű az 1860-as években került át Európába az Újvilágból. Magyarországra az 1870-es évek közepén jutott el, ahol másfél évtized alatt az ültetvények mintegy kétharmadát pusztította ki. Mindenesetre Zalán 1887-ben még olyan sok szőlő termett, hogy két csőszt is fel kellett fogadni az esetleges hívatlan látogatók ellen. A Kis-hegyre stílszerűen Kis Jánost, a sérseki szőlőhegyre Kovácsik Andrást fogadta meg a község, akiknek fegyverviselési engedélyt is kieszközöltek szolgálati idejükre.

A magyar honfoglalás ezredik évfordulójának megünneplése a dualista korszakban fontos politikai esemény is volt. Somogy megyében 1896. május 28-án a Kaposvári Egyházkerület Római Katolikus Néptanítók Egylete szervezte az egyik legnagyobb szabású ünnepséget a somogyvári Kupavár évszázados romjainál. Az életfa a magyar mitológiában is fontos szerepet tölt be a múlt–jelen–jövő közti kapcsolat szimbolizálásában. Talán ezért is ültettek olyan sok fát a honfoglalás millennium emlékének szentelve. Zala képviselő-testülete örömmel vette az Igalból, Pál Tamás magyar királyi erdész által juttatott huszonöt tölgyfacsemetét, és Fekete József községi bíró és erdőgazda vezetésével egy kis bizottságot nevezett ki az „ültetés foganatosítására”, hogy a fák felcseperedve álljanak sokáig „nemzeti öröm ünnepünk tartós emlékeként”. A község vezetőinek üléseit rögzítő jegyzőkönyvekben ritkán fordult elő emelkedett hangvétel, de itt nem fukarkodtak a patetikus fordulatokkal: „hő fohászunk száll a Magyarok Istenéhez, hogy az ültetett csemetéket erős törzsekké fejlessze és minden egyes levelökkel küldjön áldást és boldog ezred éveket hazánkra, a tölgyek és sarjadékai emlékeztessék utódainkat hazánk első ezer éves fennállása feletti hála és öröm érzeteinkre, s az emlékezet lelkesítse őket haza, szeretett királyhozi hűség és Magyarország felvirágoztatás körüli munkásságra, áldozatkészségre”.

Három évvel korábban praktikus okokból jelölt ki a község területet faültetésre: a képviselő-testület arról határozott, hogy a Hamuházi-dűlőben egy hatszáz négyszögöles földdarabot szederfakert létesítésére szán.

„Száz vasutat, ezeret!” – írta Petőfi Sándor 1846-ban. Ezeknek a közlekedésfejlesztő, gazdaságélénkítő beruházásoknak a zöme a dualista korszakra esett. Somogy megyét a Balaton déli partjánál elhaladó, 1860-ban megnyitott Pest–Nagykanizsa vonal érintette először. A XIX–XX. század fordulója körüli években Kaposvár központtal sorra megszülettek a szárnyvonalak. A kaposvár–mocsoládi vasúti pálya 1894-re rendkívül rövid idő alatt megépült, ám a Siófok felé való folytatása csak 1906-ra készült el. A tabi járás felvilágosult emberei vidékük elmaradottsága mihamarabbi leküzdésének eszközét látták a vasútban. Sokáig úgy vélték a megyeszékhelyen is, hogy nem Siófokig, hanem Szántódig kell kiépíteni a pályát, mivel előbbinek már jól kialakult piaca van, és úgyis másik megyében fekszik. Szerintük Tabnak sem jönne jól a siófoki összeköttetés, mivel Tab kivitelének négyötöde Nagykanizsa felé irányul, és behozatalának is legalább ekkora százaléka kerül ki innét.

A zalai képviselő-testület már 1891 júliusában tárgyalt a vasútról. A község érdekeit szem előtt tartva feltételekhez kötötték hozzájárulásukat: „Kaposvárról kiinduló és Tab községet érinteni tervezett vasút építése esetében törzsrészvény beszerzésével úgy a vasút építés mint a község érdekeit előmozdító törzsrészvény beszerzési összegnek megállapítása is levén a képviselő-testület kimondja, hogy Zala község részére 2000 /kétezer/ forint összeg erejéig törzsrészvényt jegyez s azt beváltja, ha az építeni tervezett vasút iránya Tab község képviselő-testülete által f. hó 3án tartott képviselő-testületi gyűlésben hozott határozatban körülírt feltételeket követi s Tab községnek közvetlen közelében állomás rendszeresíttetik. Más irányban haladó vasúti vonalra a község érdeke nem kívánja, hogy törzsrészvény jegyeztessék és Zala községe nem is jegyez.”

Három év múlva – mikor már a tab–siófoki vasúti szakasz is szóba került Zalán – már háromezer forint értékű törzsrészvény beszerzését helyezte kilátásba a község annak tudatában, hogy ha átmenő forgalom lesz a tabi állomáson, jobban ki lehet használni a teljes kaposvár–siófoki vonalat. 1906-ban, mikor már tényleg a kertek alatt füstöltek a megyeszékhely és a Balaton part közt közlekedő mozdonyok, az utóbbi összegnek megfelelő, hatezer koronás kölcsön felvételéről is intézkedett a község vezetése. Ennek ezerkoronás első részletét az 1888-ban alakult Tabvidéki Takarékpénztár Részvénytársaságtól vették fel.

Az elhunytak végső nyughelyének méltó biztosítása az utódok erkölcsi kötelessége a legtöbb kultúrában. A helyi temető a XIX. század végére megtelt sírhelyekkel, ezért a község a Suszter Ferenctől vett földdarabon új sírkertet létesített, erről 1898-ban határozott a képviselő-testület.

A község tulajdonában lévő földeket ez idő tájt évi 290 koronáért adták bérbe, ami Zala bevételeinek 13,7 százalékát tette ki 1900-ban, amikor egyébként 1831 korona hetven fillérrel lépték túl a kiadások a bevételeket, ám a hiányt pótadóval fedezték. A településnek egy másik ingatlana, a községi korcsma bérbeadásából is származott némi bevétele. Ám amikor gyorsan új bérlő után kellett nézni, 1904-ben, mégsem pénzügyi okokból sürgették: „Maller Adolf korcsmáros elköltözésével Zalán csak egy korcsma maradt, ez a fogyasztási szükségleteknek nem elegendő, még egy korcsma nyitása szükséges, ha ez máskép nem biztosítható a község az addigi korcsma házat kibérli és még egy jogot szerez, ha pedig alkalmas korcsmáros jelentkezik ezt támogatja.”

Még az olyan, nem túl nagy gazdasági lehetőségekkel kecsegtető település, mint Zala kötelékébe tartozni is sokak számára volt kívánatos a dualista korszak évtizedei alatt. Az öntudatos zalaiak azonban nem bántak bőkezűen ennek a jogosítványnak az osztogatásával, alaposan megvizsgálták, hogy a kérelmezőket érdemesnek tartják-e a községi kötelékbe történő felvételre. A képviselő-testület általában elutasító határozatot hozott, mint ebben az 1903-as esetben is: „Takács Mihály zalai illetőségűnek nem ismerhető el, mert Zalán nem született, sem néki sem szüleinek itt birtoka nem volt közteher viseléshez nem járultak. Nevezett Zala községhez tartozó Szöllős pusztán mint bojtár /: cselédnek cselédje :/ szolgált, a tárgyiratok közt levő gazdájánál felvett jegyzőkönyv szerint adó tőle lefogva nem lett, ugyancsak a tárgyiratok közt levő elöljárósági jegyzőkönyvek szerint köz szolgálatokat nem teljesített /: éjjeli őrség, közmunka, pap, tanítónak munka stöbb :/ ilyenek alá felvéve nem volt, illetőséget nem szerezhetett.”

A XX. század első évtizedében főleg nem természetes szaporodással nőtt Zala népessége. 1900-ban 851 fő lakott a faluban, kilenccel kevesebben, mint tíz évvel korábban. A mezőgazdaságból élők helyzete az 1900-as években csak tovább romlott, a falunak 1910-re mégis 946 főre nőtt a jelen lévő népessége. Mindez a betelepedéseknek volt köszönhető. A Zichy-birtokra olcsó munkaerőt hozattak a Felvidékről, a Vág folyó mellől, Vágsellyéről. Pontos számukat egyelőre nem ismerjük. Ők alkották ekkor Bótapuszta lakosságának zömét. Az ekkor tótnak nevezett, vagyis szlovák anyanyelvű lakosok száma Zalán 1910-ben 106 fő volt. Mivel eddig elsődleges forrásra ez ügyben nem akadtunk, így Bán Béla XX. század közepén írt sorait idézzük. Figyelemre méltó, hogy a betelepítettek nemzetiségéről nem tesz említést: „1906-ban a Vág mentéről mintegy húsz családot telepítettek le ide [Bótapusztára] és ezek leszármazottjai mai [1954] lakói.” Egy másik forrás szerint már 1718-ban is érkeztek Bótára, valamint Csabára és Tabra Észak-Magyarországról szlovák nemzetiségűek – ahogy erre korábban már utaltunk.

Ez idő tájt német nemzetiségű családok is költöztek a faluba. 1908-ban Somogydöröcskéről (egy másik forrás szerint Szorosadról is) érkeztek a külterületei részekre németek. Erről bővebbet egyelőre nem tudunk, de hivatalos adatok szerint Zalának 1910-ben pontosan száz német anyanyelvű lakosa volt. Mindkét XX. század eleji nemzetiségi betelepedésnél gyaníthatjuk, hogy az ekkor országos méreteket öltő arató- és cselédsztrájkok kapcsán kerültek Zalára az új lakosok. 1905 körül is előfordultak mezőgazdasági sztrájkok. A felvidékieket szinte bizonyosan, a németeket pedig valószínűleg a sztrájkolók helyett és a helyi mezőgazdasági munkabérek letörésére csábították ide.

A falu vezetése nem vádolható pazarlással, alaposan megfontolták, hogy mire adják ki a közösség pénzét. A XX. század elején sokáig húzódoztak okleveles szülésznő megfogadásától mondván, eddig is elvégezték a bábák a szülés körüli teendőket évi rendes fizetés nélkül. 1903-ban még a Somogyvármegye című újságban is pellengérre állították – több más társával együtt – a települést, mert nem akarják végrehajtani az egészségügyi törvényt. Hosszas huzavona után, 1908 őszén volt hajlandó a képviselő-testület határozni arról, hogy a következő januártól évi százhúsz koronás fizetségért képzett községi bábát fogad fel. Nevét egyelőre nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy az 1930-as években Kovács Gáborné volt a falu hivatalos, fizetett szülésznője.

A XX. század első évtizedében a Tabi járásban a veleszületett gyengeség – azaz a csecsemő- és kisgyermekhalál – az aggkori végelgyengülés és a tüdővész után a harmadik leggyakoribb halálok volt. Zalán mindenképpen elkelt volna egy jó szülésznő, mert itt a járási 13,2 százalékos veleszületett gyengeségben meghaltak arányával szemben az elhunytak 22,1 százalékánál volt ez a halálok.

Az országos egészségügyi helyzetnek megfelelően a gümőkór, a „morbus hungaricus” volt a felelős a legtöbb zalai haláláért ezekben az években. A járási 16,7 százalékos aránnyal szemben a község lakosainak 22,6 százaléka ennek következtében halt meg. Mindezek a szegénység, a hiányos táplálkozás, a túlzott fizikai igénybevétel velejárói voltak. A tisztes korban, aggkori végelgyengülésben jobb létre szenderültek aránya 1901 és 1910 között mindössze 16,9 százalékra rúgott a 195 zalai halálesetből, ugyanekkor a járásban ez a szám 20,7 százalék. Ebből is láthatjuk, hogy a helybeliek életesélyei még az egyébként rossz mutatókkal rendelkező Tabi járáson belül is a legrosszabb kilátásokkal kecsegtettek, bizony a megfeszített munka keveseknek engedte megérni az öregkort. Pedig a zalaiak jó katolikusokhoz híven megbecsülték az életüket, egyetlen öngyilkost sem kellett gyászolni ebben az évtizedben, és balesetben is csak hárman vesztették életüket.

A kettős monarchia éveiben a nemzetgazdaság szinte minden ágazata jelentős fejlődést tudott felmutatni. Ezek a pozitív változások azonban nem hozták el néhány társadalmi réteg életének lényeges javulását. A modernizációra képtelen néhány holdas törpebirtokosok, kisbirtokosok és a még náluk is kiszolgáltatottabb helyzetben lévő mezőgazdasági napszámosok százezrei próbáltak szerencsét a XIX–XX. század fordulója körüli évtizedekben Horvát-Szlavónországban és Észak-Amerikában. Az 1880-as évtizedben a fő útirány még Horvátország, Szlavónia volt.

Az első világháború kitörését megelőző évtizedben alispáni kimutatások alapján több mint tizenháromezer ember kapott kivándorló útlevelet Somogy megyében. Az 1910-ben 946 jelenlévő és kilenc külföldön tartózkodó lakost számláló Zaláról 29-en kaptak kivándorlási útlevelet 1904 és 1914 között. Az 1906–1908 között „útjára bocsátott” 703 somogyit név szerint is említi egy tanulmány. Köztük hat zalai illetőségűt találtunk, akik mind 1907-ben jutottak az utazást lehetővé tevő irathoz: Kázik András és Somogyi Bernát földműves fél-fél telekkel, szántóval és házzal rendelkeztek, Somogyi András napszámosnak öt hold föld és ház, Takács József napszámosnak mindössze fél ház és fél hold föld, Kovács István napszámosnak ház, kert, évi kétszáz korona jövedelem, Vajda László napszámosnak fél ház és egy negyedtelek szántó volt a nevén. A szerencsésebb, ügyesebb „amerikások” a kinti keresettel hazatérve törlesztették adósságaikat, és sokan földet, házat is tudtak venni idehaza.

A javuló közlekedési, gazdasági feltételek sem hozták el a zalaiak többségének azt a gazdagodást, hogy hajlékukat a dualista korszak utolsó évtizedében korszerűbb anyagokból és módon építsék meg. A több évszázados formák és alapanyagok tovább éltek a gyorsuló világban. 1910-ben a faluban 161 lakóház állt, ezekben összesen 946-an éltek, tehát átlagosan majdnem hatan (5,88-an) alkottak egy háztartást. A lakóházak túlnyomó többségének – a 161-ből 136-nak – még mindig vályogból vagy sárból készült a falazata. További húsz házé szintén ilyen anyagokból épült, de ezek egy fokkal különbeknek számítottak, tartósabbak voltak, mivel kő- illetve téglaalapra emelték őket. Mindössze öt ház (3,1 százalék) büszkélkedhetett kő- vagy téglafalakkal a faluban ekkor. Az épületek teteje tekintetében sem volt sokkal jobb a helyzet. Száztizenegy lakóház zsúppal volt fedve, ez pedig, mint tudjuk, a jó hőszigetelése mellett rendkívül gyúlékony. Négy lakóépület tetőzete volt zsindelyes. Az időjárás viszontagságainak és a tűznek ellenállóbb cserép-, pala- vagy bádogtető 46 házat fedett.

Egyelőre nem tudjuk, hogy a vagyonbiztonság lazulása váltotta-e ki azt helyi szabályrendeletet, melyben a község képviselő-testülete arról határozott, hogy a beltelkek határán kötelező kerítést emelni. Az 1912. évi rendelet szerint másfél méter magas, tartós anyagból kellett a szomszédoknak egymástól elhatárolniuk birtokukat. A megszövegezéséből arra lehet következtetni, hogy sok vitás telekhatár lehetett a belterületen, melyeket az érdekeltek kötelesek voltak a község segítségével is tisztázni a kerítés elkészítése előtt.

Az osztrák és a magyar trón várományosának, Ferenc Ferdinándnak és feleségének életét kioltó szarajevói lövések hangja 1914. június 28-án a „boldog békeidők” záróakkordja lett Magyarország számára is. Egy hónap múlva az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, miután az nem teljesítette a szinte teljesíthetetlen ultimátumot. Ferenc József, az agg uralkodó ígérete szerint „mire lehullanak a falevelek”, Szerbia megleckéztetése véget ér, és katonáink újra otthon lehetnek. Súlyos tévedéséért már csak az égiek vonhatták kérdőre 1916. novemberi halála után. Még két levélhullást kellett megérniük a katonáknak 1918 őszéig, hogy az elejétől fogva világméretűvé, azaz világháborúvá terebélyesedett összecsapásoknak vége szakadjon.

A Somogy megyéből bevonultatott katonák zöme a 44-es, Albrecht főherceg nevét viselő ezredbe került. A szerb, majd az orosz fronton is helytálló somogyi és tolnai „rosseb-bakák” közül azért kerülhettek olyan sokan ugyanebbe az ezredbe a háború öt éve alatt, mert az óriási emberveszteségek miatt a világégésben tucatszor kellett feltölteni teljes létszámra a 44-eseket. Az első világháború idején bevonult zalaiak száma meglehetősen magas. Különösképpen akkor, ha tudjuk, hogy a 149 hadfit kiállító Zala az 1910-es népszámláláskor 469 férfiembert számlált, beleértve a 220 húsz év alattit.

Románia elárulva és hátba támadva eddigi szövetségeseit, a központi hatalmakat, 1916 augusztusának végén hadseregével betört Erdélybe. A polgári lakosság tömegesen menekült nyugat felé. Szeptember közepén a magyar minisztertanács engedélyezte, hogy a dunántúli megyékbe is beköltözhessenek a földönfutókká vált erdélyiek. A tervek szerint 31 ezer, a Dunántúlra menekítendő személyből Tolna mellett Somogynak kellett a legtöbbet befogadnia: közel öt-ötezer főt. Belőlük a Tabi járás községeibe 529 személyt irányítottak. A Zalával szomszédos települések közül Tabon 115, Kapolyon 48, Torvajon 19 személyt helyeztek el. Zala két férfit, hat nőt és tizenhat gyermeket, összesen huszonnégy rászorulót fogadott és látott el ekkor.