Fogy a határ, fogy a nép
Fogy a határ, fogy a nép
Tisza István 1918. október 7-én a képviselőházban elismerte, hogy elvesztettük a világháborút. A katonai összeomlást az eddigi politikai elit nagy részének félreállítása követte. Október 25-én bejelentették a Magyar Nemzeti Tanács megalakulását, 30-áról 31-ére virradó éjjel pedig felfegyverzett tömegek szállták meg a főváros stratégiai pontjait. Az állami főhatalom a Károlyi Mihály vezette népkormány kezébe került. A Kaposvári Nemzeti Tanács november 1-jén, míg a megyei 4-én alakult meg. Közben 2-án Tabon rövid ideig tartó zendülés tört ki. A Tabi Járási Nemzeti Tanács e hó 25-én tartotta alakuló ülését.
Az új államhatalmi szervek sem a külső nehézségekkel, sem a belső problémákkal nem tudtak sikeresen megküzdeni, és egyre inkább a rohamosan erősödő baloldali erőktől várták a helyzet konszolidálását. 1919. március 21-én, a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesülése után hatalomátvételre került sor. Kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és megalakult a Forradalmi Kormányzótanács, kinyilvánítva a proletárdiktatúra bevezetését.
A Tabi járás főszolgabírájának korabeli jelentése jól érzékelteti az állapotokat. „Népgyűlés népgyűlést követ. A vörös kokárdák szaporodnak. Somogyi Ferenc tabi nyomdász a járási szocialista párt megalakítója, lelke és feje, a pártgyűlésen indítványt terjesztett elő a munkástanács megalakítására, mert a Nemzeti Tanács csak a gazdagok ügyét szolgálja.”
Az antantországok katonai túlereje és hazánk külpolitikai mozgásterének teljes beszűkülése következtében tarthatatlanná vált a tanácskormány hatalmi rendszere, és belső ellenforradalmi erők nyomására a Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1-jén lemondott. Helyette a Peidl- majd a Friedrich-kormány vitte az ügyeket.
A továbbiakban adjuk át a szót Soós Józsefnek, aki 1989-ben megjelent írásában így írt az ellenforradalminak nevezett korszak első heteiben Tabon és környékén történtekről: „A fehérterror és az ellenforradalmi időszak azzal vette kezdetét, hogy [1919.] augusztus 2-án a vörösőrség néhány tagja nyíltan fellázadt, majd Bábonymegyeren ellenforradalmár csoport alakult. Az augusztus 3-án tartott piactéri népgyűlésen már Both Lajos és Szőke János kulák ellenséges nyilatkozatot tett. Visszaállították a főszolgabírói hivatalt, jegyzékbe vették azokat, akik a munkástanácsban tevékenykedtek, megszüntették a szocializált üzemek bizottságait, megszűnt a termelőszövetkezet. Tabra vezényelték a harmadik gyalogezred harmadik századát, hogy minden megmozdulást elfojtson. Itt gyülekeztek a 4. számú tisztiszázad tagjai, Siebenlist Nándor százados vezetésével. Ez a csoport Prónay Pál különítménye volt, amelynek tagjai a későbbi vérengzéseket is végrehajtották. A vésztörvényszék törvénytelen eljárások alkalmazásával a börtönben összegyűjtötte a járás területéről a munkástanácsok tagjait. Az elmenekültek ellen elfogatási parancsot adtak ki, a börtönbe zártakat embertelen kínzásnak vetették alá. A statáriális ítéletek végrehajtásaként augusztus 23. és 30-a között a tabi temetőben tizenkét elvtársat végeztek ki. […] A járás községeiből Tabra hurcoltak közül kivégezték: dr. Fischer Albert karádi orvost, Fehér Imrét és családját, balatonföldvári lakosokat, Libics Imre kőröshegyi lakost. Itt lelte halálát Pusztai István ádándi, Fodor Lajos balatonszemesi, Horváth András bálványosi lakos. Zalán a temetőben Dinczkó Jánost végezték ki. Somogyi Ferencet, a járási munkástanács elnökét a tabi piactéren a kivezényelt és megfélemlített lakosság előtt augusztus 30-án nyilvánosan felakasztották. A kivégzésekről fényképeket készítettek, amelyeket a különítmény tagjai pénzért árusítottak.”
A helybeliek elmondása szerint Dinczkobot – akinek a neve a halotti anyakönyvben Dinckoh-nak és Dinczkob-nak is olvasható – a régi zalai temetőben állt vörösfenyő ágára akasztották fel. Nágocsi származású cipészmester volt, aki a fővárosban élve kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Zalán 1918-ban telepedett le családjával. Lajos Géza újságíró rövid Dinczkob-életrajza egy művelt munkás képét vázolja fel. „A zalaiak szívesen hallgatták a magyarázatait, mert jól tájékozott ember volt, két újságot is járatott, abból az egyik a Népszava volt. Az őszirózsás forradalom után egyre nagyobb szerepet játszott a falu politikai életében. Jó szónok, szenvedélyes agitátor volt, aki mindig kiállt a szegények ügye mellett. Ezért választották be a Nemzeti Tanácsba, aztán a földosztó bizottságba is. Dinczkob János határozottan amellett kardoskodott, hogy 1919 februárjában elsősorban a legjobban rászorulók kapjanak földet. Az 1919. április 7-i tanácsválasztáskor ő is bizalmat kapott, s tagja lett a községi munkástanácsnak. Munkásmozgalmi tapasztalatára nagy szükség volt a Tanácsköztársaság idején. Lelkesen szervezte a vörösőrséget, a főváros ellátását élelmiszerrel, részt vett a vöröskatonák toborzásában. Az iskola államosítása után személyesen ellenőrizte, hogy rendben folyik-e a tanítás.”
1919. augusztus 1-jén a szocializált tabi cipészüzem termelési biztosa lett, de az egy hét múlva bevonuló katonaság a korábbi rendet állította vissza, és a kommün intézkedéseit megsemmisítették. „Dinczkob János nem menekült el, zalai házában dolgozott, amikor 1919. augusztus 25-én megérkeztek a fehértisztek Tabról. A gazdag parasztok különösen haragudtak a Tanácsköztársaság rendeleteit következetesen végrehajtó Dinczkob Jánosra, s az elsők között árulták be a fehéreknek. Délután kivitték a temetőbe, s ott felakasztották egy fenyőfára a temető árkában földelték el, majd később eltemették az új temetőrészben.”
Míg 1920-ban Somogy megyében a lakosság 31,4 százaléka nem rendelkezett saját földdel, addig ez az arány a Tabi járásban 34,9 százalék, ezen belül Zalában mindössze csak 18 százalék volt. Ehhez persze hozzá kell tennünk, hogy legnagyobb számban mindhárom helyen a törpe- és apróbirtokok fordultak elő. Az 1920-as években a sokat vitatott, Nagyatádi Szabó István-féle, földreformnak is nevezett földosztás során a községben 45 hold termőterületet osztottak ki. Ezenkívül kétholdnyi házhelyet is kaptak az igénylők.
Az első világháborúban milliószámra haltak meg katonák mind a győztes, mind a vesztes országok fiai közül. Minden magyarországi település lerótta a maga véradóját. Az 1932-es vármegyei ismertető és címtár kilenc zalai hősi halottról tud, ám a Zalán 2000 nyarán a „Mártírok emlékére” állított oszlopon tizenhét név szerepel az 1914–1919 közti évek áldozataiként. Az 1932-es ismertető szerint a kilenc zalai hősi halott kétharmada hagyott maga után özvegyet. Róluk és az összesen tizennégy hadiárváról részben az állam gondoskodott a hadigondozó intézeteken keresztül.
Az antanthatalmak által 1920. június 4-én a legyőzött Magyarországra kényszerített békediktátum hazánkat szinte megoldhatatlan feladatok elé állította. Az országcsonkítás a korábbi területek mintegy kétharmadától és lakosságának közel hatvan százalékától fosztotta meg az államot. Bár nem ezzel összefüggésben, de a következő évben Zala is területi veszteségeket szenvedett, igaz, békés, adminisztratív úton. Az eddig a településhez tartozó Sérsekhegy és Szőllőspuszta külterületi részek Weisz Ferenc és társai kérelmére 1921. május 23-án kiváltak Zalából, és Szőllőssérsek, majd 1926. június 4-től Sérsekszőllős végleges néven önálló községgé alakultak.
Az új helység 1137,5 katasztrális hold területtel csökkentette a Zalához tartozó határt, és több száz fővel apasztotta annak lélekszámát. Az 1920-as népszámlálás visszavetített adatai szerint 366-an laktak a későbbi Sérsekszőllősön, míg a „maradék” Zalán 590-en. Az új település is a Tabi Körjegyzőséghez tartozott, melynek közös költségeihez Tab hatvan, Torvaj húsz, Zala tizenkét és Szőllőssérsek nyolc százalékkal járult hozzá.
Egyébként Sérsekhegy és Szőllőspuszta kiválási folyamata még 1919-ben, a kommün alatt elkezdődött. Az ekkor itt is megalakult munkástanács áprilisban javasolta a településrészek elszakadását. Bár ezt a munkástanácsot nem ismerték el, mivel Zalán volt a legitim települési munkástanács, a kezdeményezés nem akadt el. 1919 júliusának végén a vármegyei főügyész öszszefoglalóan véleményezte a kiválás okait: „a) Az átalakulást a puszta egész lakossága egyértelmüleg kéri, mert a pusztának a 4-5 km távolságra fekvő Zala kisközségből való közigazgatása alkalmatlan huzavonával és munkaidő veszteséggel jár. b) A kisközséggé szervezendő pusztán a törvényben megkívánt 50 családnál több állandóan megtelepedett család lakik. c) A puszta népiskoláról és tanítólakásról már is gondoskodott s így a községgé alakulás legnehezebb feladatát megoldotta s méltánylandó kulturális törekvésről tett tanúságot. d) Zala község Szőllőssérsek puszta elválása esetén is képesnek érzi magát a közigazgatással járó terhek viselésére. Zala község munkástanácsának azon kikötése, hogy a puszta lakosai, akik különben is ág. evangélikusok, a zalai r. k. templom fenntartásához hozzájárulni köteleztessenek, mint a tanácsrendszerrel teljesen ellentétes, figyelembe sem vehető.” A főügyész javasolta, hogy „az új község rossz hangzású neve helyett, amelyet mint puszta viselt, a Somogyszőlős, vagy Szőlősújfalu nevet vegye fel”. Nem fogadták meg a főügyész tanácsát, mert, mint tudjuk, más neve lett az új falunak.
Egy adatgyűjtő nyomtatványt Szőllőssérsekről is felvettek az 1920-as évek közepén. Mindezt azért érintjük részletesebben, mivel az ebben található adatok szinte mindegyike már abban korszakban is ugyanaz vagy hasonló volt, amikor még Zalához tartoztak Szőllőspuszta és Sérsekhegy néven. Szőllőssérsek lakossága a dokumentum szerint Somogydöröcskéről és Szorosadról települt ide. Ennek időpontjáról hallgat a forrás, de egy másik irat 1908-ról tud. 1925-ben a belterületen 256-an, az ettől másfél kilométerre lévő Sérsekhegyen száztízen éltek. Közülük 339-en a római katolikus, 26-an evangélikus vallást követték, míg egy fő izraelita volt. (Két oldallal odébb megjegyezték, hogy baptista felekezet is létezik a faluban, számukat nem tudjuk, de valószínűleg a római katolikusok – a 339 fő – közé számolták őket.) A belterületen negyven, Sérsekhegyen húsz ház összesen 103 lakrészében éltek a helybeliek. A település birtokívek alapján számított 1137 és fél holdnyi határának 81,4 százaléka, azaz 926 hold volt szántóföld. Ezenkívül 103 hold legelő, 43 hold rét, 25 hold szőlő, öt hold erdő a hasznosítható földterület, míg 35 holdnyit terméketlenként tartottak nyilván. Nagybirtok nem volt a község területén, középbirtokosnak ketten számítottak, mintegy száz-száz holdnyi földdel, a 92 kis- és törpebirtokosnak átlagosan nyolc hold földje volt. Az állatállomány a családok és gazdaságok számához viszonyítva jelentősnek mondható, mivel 175 lovat, 137 szarvasmarhát, 245 sertést és 134 juhot tartottak a szőllőssérseki istállókban, ólakban, aklokban. Az iparostársadalom mindössze két kováccsal és egy bognárral képviseltette magát. Kereskedés nem volt a faluban, de egy korcsma azért akadt. A kisközségben egy evangélikus jellegű elemi népiskola működött, egy teremben és egy tanerővel. Egyesületként csak a kötelezően megszervezendő leventeegyesületet említhették. Közbirtokosság, szövetkezet, pénzintézet nem működött a faluban. A községi úthálózat nyolc kilométer hoszszú volt. Sem állami, sem községi középületek nem álltak a településen, és közüzemek sem léteztek.
Zala községnek is fennmaradt ez az 1925-ben felvett adatsora. A körjegyző által elég hiányosan megírt „Közigazgatási tájékoztató lap”, melynek a „község közérdekű viszonyairól” kellett számot adnia, több helytörténeti momentummal szolgál. Zalán úgy tudták, hogy a településnek fennállása óta nem változott a neve. A helybeliek még azt is számon tartották, hogy a község területén egykor Bóta nevű falu is létezett.
A faluban 1925-ben 591-en laktak, közülük 98-an (16,6 százalék) a település központjától mintegy másfél kilométerre fekvő Bótapusztán. Utóbbiak mind a század elején betelepített szlovákok. Ők 22 lakóépület összesen negyven lakrészében éltek, míg a zalai belterületen mind a 493-an magyarnak vallották magukat, és 95 ház 186 lakrészét lakták.
A birtokívek alapján 2751 hold alkotta az 1920-as évek közepén a község határát. Ebből 2205 hold (80,2 százalék) volt szántó, 142,5 hold (5,2 százalék) rét, 154 hold (5,6 százalék) legelő, 93 hold (3,4 százalék) erdő és 37 hold (1,3 százalék) a szőlő. A földterületből mindössze 119,5 holdnyi (4,3 százalék) számított terméketlennek. Somogyot a nagybirtokok megyéjeként tartották számon, ám Zalán ennek nyomát sem találjuk már ekkor.
A falu életében a két világháború közti időben is fontos szerepet töltött be az évi négy országos vásár. Az 1920-as évek közepén Bleho Józsefé volt a vásártartás joga. Az 1930-as évek elején a zalai sokadalmak megyeszerte arról voltak híresek, hogy itt könnyű eladni a szarvasmarhákat. 1931–1934 között vásáronként átlagosan 544 darabot hajtottak fel belőlük, és ebből majdnem minden másodikat már új gazda vihette haza. Sok szép lovat is felhajtottak évente Zalán a vásártérre, alkalmanként átlagosan 397-et. Ezek viszont jóval kevésbé fogytak, és a 21 somogyi állatvásárt tartó település között a 15,8 százalékos eladási aránnyal a község a kevésbé sikeres fertályába tartozott a megyének.
A község lakóinak 1926-os művelődési és politikai irányultságába ad némi bepillantást az a kimutatás, melyet a többi somogyi postahivatalhoz hasonlóan a tabinál is – egyébként törvényellenesen – összeállítottak. A gróf Bethlen István miniszterelnök (1921–1931) rendeletére végrehajtott összeírás a választásra jogosultak politikai szimpátiáját volt hivatott kipuhatolni. Zalán az elöljáróság az Új Barázda lapot kapta rendszeresen postai terjesztéssel. Erre az újságra fizetett elő Zrínyi Imre, Sztokon (?) Jakab és a bótapusztai Polák Ferenc is. Vitéz Csicsery-Rónai István a kormány félhivatalos lapjának tekintett 8 Órai Újságot járatta, a tanító, Fork József szintén egy a kormányhoz lojális lapra fizetett elő: a Nemzeti Újságra. Utóbbi az egyik megyei lapot, a Somogyi Újságot is kapta. A polgári liberális ellenzék egyik orgánumának számító Magyarország Kővári Ferencnek járt, míg a Kisgazda című lapot Papp Vendel olvashatta rendszeresen.
Egy, a megyei villamosítási program számára készült 1928-as kimutatásból tudjuk, hogy a 128 házban 590 lélek élt Zalán, akiknek pontosan harmada számított valamilyen foglalkozással bírónak. Közülük kettő értelmiségi, egy kereskedő, négy iparos, 105 földműves, 86 napszámos, míg ipari munkás érthetően nem lakott a faluban. A község közös vagyona ekkor 29 625 pengő 38 fillért tett ki. Ennek nagy részét a 27 holdnyi szántó huszonkétezer pengőre tartott értéke adta. Községi épület a kovácslak (nyolcszáz pengő), a pásztorlak (nyolcszáz pengő), a korcsmaház (négyezer pengő) és a mindössze százhatvan pengőre taksált hullaház. Zala rendelkezett még a mocsolád–siófoki vasút harminc törzsrészvényével – azonban ezek együtt már csak 0,48 pengőt értek. Ingóságokban sem dúskálhattak, mivel 1824 pengő kilencven fillérre rúgott a leltár szerinti teljes értékük. A településen motorikus hajtóerőre berendezett üzemek vagy gépek még magánkézben sem voltak ekkor. Az éves költségvetés 4084,26 pengő bevételből és 6477,57 pengő kiadásból tevődött össze, a hiány tehát 2393,31 pengő. Mivel nagyobb bevételi forrást és olyan jövedelmet nem jelölt meg a község, mely a villamosításra felveendő kölcsön fedezete lehetett volna, így további hathatós lépések még évtizedekig nem történtek a településnek az országos áramellátásba történő bekapcsolásáért.
A trianoni békediktátum arra is kitért, hogy nem lehet az országnak általános hadkötelezettségen alapuló hadserege. Hogy az ifjúságot valamilyen katonai jellegű előképzettségben részesíthessék, ezért egy 1921. évi törvénnyel és ennek egy 1924-es kultuszminiszteri végrehajtási utasításával lerakták a leventemozgalom alapjait. Ez kezdetben leplezett, majd az 1930-as évektől nyílt formájává vált a katonai előképzésnek. Minden 12 és 21 éves kor közti ifjú köteles volt részt venni a leventeegyesületek munkájában, gyakorlataikon. A zalai ifjúság is a leventemozgalomban töltötte szabad ideje egy részét, 1930-ban a százhúsz leventeköteles két oktató irányításával sajátított el különféle alapfeladatokat. A község négyszáz pengőt irányzott elő összesen a kiadásaikra, ám ezt az alispán felemeltette hatszázhatvan pengőre. 1935-ben már csak 44 levente volt a faluban, akikkel egy oktató foglalkozott, a községnek mindez kétszázötven pengőjébe került.
Az 1930 körüli évek nagy gazdasági és pénzügyi világválsága Magyarországot sem kímélte. A gazdasági pangás, a nagymértékű munkanélküliség, a létbizonytalanság következtében az erősebb politikai szelek még inkább jobbról kezdtek fújni. A Gömbös Gyula miniszterelnök (1932–1936) vezetésével alakult kormány tovább közeledett Német- és Olaszországhoz. Belpolitikájában a „rend” és a „munka” jelszava mellett a „kisemberek” számára is vonzó jelszavakat hangoztatott. Ennek is köszönhetően települések sora tisztelte meg demonstratívan a „díszpolgár” címmel. Zala képviselő-testülete vitéz Csicsery-Rónay István kezdeményezésére 1934. szeptember 10-i ülésén „vitéz jákfai Gömbös Gyula miniszterelnök urat egyhangúlag a község díszpolgárává választotta”, erről a kezdeményező üdvözlő táviratban tájékoztatta a kormányfőt. Valószínűleg nem ezzel összefüggésben, de a következő évben „vitéz csicseri Csicsery-Rónay István földbirtokos, országgyűlési képviselő” elnyerte a magyar királyi gazdasági főtanácsosi címet, mint ahogy „Somogyvármegye Kis Lexikonjából” is megtudhatjuk.
Talán soha nem lesz olyan települése az országnak, ahol ne akadnának gyámolításra, támogatásra szorulók. A két világháború közti évek nagy részében három helybeli szegényt istápolt a község hivatalosan. Ruháztatásukra összesen évenként negyven-ötven pengőt utaltak ki a községi pénztárból, valamint alkalmanként a gyógyszerüket is ebből fizették, mely több évben is negyven pengőre rúgott.
A község 1920-as, 1930-as évekbeli költségvetéseit megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a meglehetősen szerény anyagi eszközökkel rendelkező település saját tulajdonú ingatlanai és területi joga bérbeadásából származó bevételi forrásai jelentős tételt képeztek. A községi földeket összesen évi 830 pengő értékért adták ki művelésre az 1930-as évek közepén, főleg helybelieknek. Két korcsma várta a szomjazókat a faluban, az egyik községi tulajdonban volt. Ennek bérleti díja 112 pengőre rúgott évente. (1934-ben húsz hektoliter bort mértek ki a két korcsmában összesen.) A település határában folytatható vadászat jogát hosszabb távra adták bérbe, évenként 480 pengőre tettek szert ebből.
Az 1930-as évek közepén Somogyban összesen 102 949 gazdaság volt összesen 1 156 781 katasztrális hold területtel. Ennek a földnek 35,2 százaléka mindössze 189 – ezer holdnál nagyobb – gazdaságé volt. Közülük tizenhét a Tabi járásban feküdt. Ebben nagybirtokok uralta megyében Zala birtokviszonyai egészen más képet mutattak, itt már a húsz–ötven hold közti kategóriába kerültek is helyi nagybirtoknak számítottak. A falu összesen 142 gazdaságának együtt 1614 hold földje volt. A törpe- és kisbirtokok száma itt is jelentős számot tett ki: egy hold alatti tizenkettő, egy–öt hold közötti 48 akadt. Huszonhét tartozott a még mindig szerény megélhetést biztosító öt–tíz hold közti kategóriába, míg 35 a tíz–húsz hold közöttibe. A húsz–ötven hold közötti területet bíró tizennyolc gazda már a tekintélyes birtoknagysággal rendelkezők közé tartozott. Ennél nagyobb már csak egy 81 és egy százharminc hold kiterjedésű gazdaság feküdt a faluban. Utóbbit a helyi legeltetési társulat bírta. Ennek a területnek nagy része erdőként volt bejegyezve és bérlőjeként Marton Gyula szerepelt a nyilvántartásokban.
A helybeliek a sikeresebb értékesítés reményében 1938-ban alakítottak egy tejszövetkezetet, ez a források szerint 1947-ben még működhetett. Tabon a két világháború között több vállalkozás vetette meg a lábát, a környék ellátását célozva. A Dunántúli Tégla- és Cserépgyárat 1919-ben, a Katalin Hengermalmot 1923-ban, a Tabi Egyesületi Szeszfőzde Szövetkezetet 1925-ben alapították, míg a Magyar Általános Takarékpénztár Rt. 1924-től, a Magyar Általános Hitelbank 1938-tól fogadhatta helyi fiókjában az ügyfeleket.
Az egykor szebb napokat látott zalai Zichy-birtokból ekkor már csak töredékek voltak az örökösök kezén. Az 1937-ben megjelent gazdacímtár mindössze 31 hold területet jelöl Csicsery-Rónay István neve mellett Zalánál, igaz, ugyanő Zicsen 834 hold területet bírt. Azt viszont kiemelték a járás leírásában, hogy nemes gyümölcsöket telepített itteni földjeire Csicsery-Rónay.
A kimerülő föld erejét pótolni hivatott trágyázás még mindig nem terjedt el általánosságban a faluban. Az 1246 hold szántóföldből mindössze 308-at (24,7 százalék) istállótrágyáztak, míg a 22 hold szőlőből kettőt, műtrágya ez idő tájt nem került Zala földjébe. A szőlőben tizenkét holdnyi direkt termőként hozta gyümölcsét.
Az első világháborút követően ország- és megyeszerte nagyon sok helységben állítottak emléket a háborúban elhunyt hazánkfiainak. Emlékoszlopok, szobrok, emléktáblák örökítették meg a fájdalmas veszteségeket. Ki tudja, mi okból (a legvalószínűbb, hogy egyszerűen nem tudták előteremteni a hozzá való összeget), de Zalán nem sikerült ebben az időben méltó emléket állíttatni. Pedig itt is elkezdték az előkészületeket, 1935-ben például háromszáz pengőt különítettek el egy világháborús emlékoszlop elkészíttetésére (a jelentős költségvetési hiány ellenére). Az ügy további részleteit egyelőre nem ismerjük, de Zalán köztudott, hogy csak 2000 augusztusában állítottak a két világháborúban, és az 1956-os forradalom és szabadságharc következtében elhunyt helybelieknek egy közös emlékoszlopot.
A község képviselő-testülete jogánál fogva számos szabályrendeletet alkotott ezekben az évtizedekben is. Az eddigi gyakorlat figyelembe vételével 1937-ben intézkedtek közhirdetésekről. Továbbra is dobszóval kísért kikiáltás útján, valamint írásban a község új hirdetőtábláján kifüggesztve lehetett hivatalos és magánhirdetményeket közzétenni. Politikai és üzleti érdekű hírek nem kerülhettek közéjük. A helybeliek előnyt élveztek, nekik egy, míg másoknak egy pengő ötven fillérbe került a magánhirdetmények közhírré tétele.
Somogy továbbra is alapvetően agrármegyének számított, az ipart jobbára a kisipar jelentette. A vidék elmaradottságát jelzi az a tény is, hogy eseményszámba ment, ha egyáltalán úgynevezett háziipari tanfolyamot tartottak, mint például Zalán 1940-ben.
A második világháborút megelőző és a háború alatti úgynevezett zsidótörvények a földjeiktől is megfosztották a zsidókat. Zalán a tabi Schlésinger Józsefnek és feleségének, Goldberger Szidóniának volt mindössze nem egészen hatholdnyi birtoka, melyet a jogszabályok szerint át kellett engedniük. 1941 végén mintegy tizennégy tonna búza értékű ellentételezést állapítottak meg földjeikért, de hogy hozzájutottak-e, az kétséges.
Az 1941. június 26-i kassai bombázás ürügyével Magyarország is belesodródott a második világháborúba. A gazdaságilag és katonailag is gyenge országot a súlyos oroszországi vereségeket követően előbb 1944-ben szövetségese, Németország, majd ezt kiűzve a felszabadító Szovjetunió szállta meg.
A Szálasi Ferenc-féle kormány (1944–1945) alatt a magyar hatóságok 1944-ben a szomszédos Tabon is felállítottak egy gettót, melybe a járás zsidóságát gyűjtötték össze, hogy nyugatra, munka- és megsemmisítő táborokba szállítsák. Nem végleges adatok szerint a megyében Kaposvár (1329 fő) és Barcs (276 fő) után a harmadik legtöbb zsidó áldozatot – 252 főt – Tab nagyközségből hurcolták el.
A német csapatokat 1944 végén lendületesen szorította nyugatra a Szovjetunió Vörös Hadserege és a parancsnokságuk alatt álló katonai egységek. A Sarohin vezérezredes vezette 57. szovjet hadsereg 1944 novemberében és decemberében több mint nyolcszáz helységet foglalt el Magyarországon. Zala község december 3–4. körül került a kezükre ellenállás nélkül.
Hat és fél év múlva egy néprajzkutató járt a faluban, és feljegyzéseket készített az itt hallottakról és megfigyeléseiről. Tóth Imre középparasztnak mondott helybeli gazda mesélte el, hogy Zala aránylag szerencsésen túlélte a második világháborús időket: „A község a háborút szépen megúszta, átvészelte; nem bombázták, nem lőtték; az oroszok csak átmentek rajta. Nem vittek azok semmit sem magukkal.”
A zűrzavaros időknek persze szinte minden korban és minden helyen vannak emberi hiénái. Ezek a zavarosban halászók, rablók, „zabrálók” Zalára is elvetődtek. Erről Tóth Imre egy szellemes szóösszetételt is használva a következőképpen számolt be 1951-ben: „A háború után voltak ’civil oroszok’; ezek tulajdonképpen magyarok voltak, akik kocsival még a negyedik-ötödik faluba is elmentek, és fosztogatták az egyedülálló, gazdag házakat, kastélyokat. Innen is alig tudták az idegeneket kiverni, mire a helybeliek észbe kaptak. Azok vittek el a kastélyból is mindent.”
Bár, mint említettük, Zala nem szenvedett különösebb háborús károkat, 1945. március 14-én a tabi vasútállomás bombázásának zaja és híre komoly riadalmat okozott a faluban. Délután fél négykor négy német repülőgép nyolc bombát dobott az állomás épületeire, mivel tudták, hogy itt raktározta a Vörös Hadsereg a környéken rekvirált terményeket. Az oroszok ekkor éppen vagonokba rakatták a civil lakossággal a begyűjtött áruféleségeket, ezért volt annyi áldozat. Ketten a helyszínen, egy személy a tabi ideiglenes kórházba szállítás közben, egy másik sebesült pedig a Kaposvárra szállítás alatt, Andocs körül halt meg. Rajtuk kívül hatan szenvedtek súlyos sérülést.
Mérvadó politikai körök a hazai németséget is bűnösnek nyilvánították a második világháborús szereplésükért. Főleg az 1941-es népszámlálás adataiból kiindulva nemzethűségi vizsgálatoknak vetették alá őket. Zalát közvetlenül nem érintették ezek az eljárások, de ez csak annak köszönhető, hogy még 1921-ben kiváltak belőle azok a külterületi részei, amelyeken németek laktak. 1941-ben Sérsekszőllősön 337-en éltek, közülük 191-en vallották magukat német anyanyelvűnek. A még a második világháborút követően is itt élő németek nemzethűségi vizsgálata egy héten át tartott Tabon. Közülük tizenöt főt Volksbund-vezetőnek, tizenkét főt Volksbund-tagnak, kilenc főt pedig támogatónak minősítettek, és ezek alapján többek között a kitelepítés várt rájuk. Harminc főt, akik a bizottság szerint ezeken a „szervezkedéseken” kívül maradtak, mentesítettek a hátrányos következmények alól.
Dinczkob János 1919-es mártír emlékműve
Az egykori tűzoltószertár 2001-ben
Koletár József korcsmáros és családja az 1930-as években (Petrus Magdolna gyűjteményéből)
A gazdagodó-polgárosodó falu egy apró dokumentuma. Esküvői meghívó 1930-ból (Antal Lászlóné gyűjteményéből)
Sztranyák Kálmán és családja üzleteik előtt az 1940-es években (Nagy Jánosné gyűjteményéből)
Sztranyák Kálmán pecsétjének lenyomata
„Csumafonó-tanfolyam”, Zala, 1940. XII. hó. (Nagy Jánosné gyűjteményéből)
Kovács János zalai honvéd és társai a második világháború egy békés pillanatában (Nagy Jánosné gyűjteményéből)
