A török félhold árnyékában
A török félhold árnyékában
I. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után rohamosan csökkent a század folyamán erős kézben tartott ország gazdasági és katonai ereje. A belső bajokat jelezte és tetézte az 1514-es parasztfelkelés is. I. Szulejmán szultán trónra kerülésével Magyarország térségében a török hódító politika erőteljesebbé vált. 1521-ben a déli magyar határ kulcsának számító Nándorfehérvárt bevették a szultán hadai, nyitva állt előttük az út az ország belseje felé.
A Mohácsnál elszenvedett magyar csatavesztés után két királya is lett az ekkor még a törökök által alig-alig megszállt országnak. I. János (1526–1540) és I. Ferdinánd (1526–1564) más-más háttérrel próbált a romlásnak indult Magyar Királyság fenntartásán munkálkodni. A források szerint 1536-ban Zalának Zichy Rafael és Ferenc, Perneszi Imre, Egyed és Ferenc, valamint Perneszi István özvegye voltak a földesurai.
A középkorban és még a XVI. században is a porta – az állami adózás egysége – egy egész jobbágytelket jelentett, függetlenül attól, hogy hány család élt rajta. Az 1500-as évek elején portás jobbágynak az számított, aki legalább három forint vagyonnal rendelkezett, mely minimumot a század közepére hat forintra emelte az Országgyűlés, de ezt a mértékét még többször változtatta. A zsellérekről, a földesúri szolgálatban álló cselédekről nem esik szó a portális összeírásokban a XVI. század végéig, így lakosságszámra nehéz következtetni.
A XV. század végi első ismert Somogy vármegyei összeírásban 11 012 jobbágyportát regisztráltak. A következő évtizedekben jelentősen csökkent ez a szám. A Literáti Fülöp-féle 1534-es porta- és birtokos-összeírásban szereplő adatokból részben a törökök 1526-os, 1529-es és 1532-es pusztításaira következtethetünk. Literáti számításai szerint 7348 porta volt Somogy vármegyében a mohácsi csatavesztés körüli időkben. Ez a szám 1534-re az elpusztult vagy teljesen elszegényedett 2826 portával (38,5 százalék) 4522-re csökkent. Okányi Pál közlésében Zalában Perneszi Pálné és Perneszi Ferenc egy-egy portát mondhatott magáénak 1534-ben, Lengyel Gáspárnak egy elpusztult portája volt itt. Zenlosban (Szőllősben?) és Zalában Zichy Rafael három ép és három elszegényedett (vagy elpusztult?) portát birtokolt, Zichy Lászlónál ugyanilyen sorrendben egy és kettő volt feltüntetve, míg Zichy Ferenc hét továbbra is adózó és egy erre már képtelen portával rendelkezett. Ha „Zenlos” Szőllőst jelenti, érdemes megemlítenünk azt is, hogy itt a fehérvári káptalannak hét-, Perneszi Istvánnénak pedig egyportányi birtoka volt ekkor. Középkori fogalmak szerint ezek alapján Zala kis, Szöllős némi jóindulattal közepes településnek számított ez idő tájt.
A jobbágyterhek lényegében a XVI. században is a középkori formájukban éltek tovább. A jobbágy a portális adót a királynak, a tizedet az egyháznak fizette, míg a földjéhez és személyéhez kötődő járandóságait földesura élvezte.
A benyomuló törökök először a megyének az északkeleti részét hódoltatták. Endréden már 1545-ben volt erősségük, ahol 73 katona szolgált, és a Zalához szintén közeli Koppány is hamarosan a szultáné lett. A XVI. század közepén egyre több fontos erődített hely jutott török kézre Somogyban. 1555-ben Babócsa, Korotna és Kaposújvár, 1556-ban Somogyvár esett el. Zrínyi Miklós és katonái hősi ellenállása sem tudta feltartóztatni a Szigetvárt ostromló hadakat 1566-ban, ezután a közben visszavívott Babócsa újra a töröké lett.
Nem tudni pontosan, hogy az az 1560-as irat, amelyben Perneszi Ferenc fia Farkas új adományt nyert zalai birtokaira a tényleges birtoklást rögzíti-e, vagy – ami sokkal valószínűbb – csak az igényét fejezi ki ennek. Mindenesetre Zala ott van az 1563-as defterben (kincstári fejadólajstromban), melyben a „hitetlenek”, azaz nem mohamedánok szerepeltek. A zalaiak tehát ekkor már bizonyosan adóztak a töröknek, igaz, nem származhatott tőlük nagy bevétele a szultánnak, mivel mindössze három ház szerepelt a nyilvántartásban. Nem tudjuk, hogy a viszonylag békésebb évek következtében költöztek-e többen Zalára vagy a törökök telepítettek-e máshonnét ide embereket, esetleg az eddig egy fedél alatt élő családok építettek-e külön hajlékot maguknak vagy a nyilvántartási szempontok nem voltak következetesek, mindenesetre az 1573–1574-es kincstári fejadólajstromban már tizenegy házat jegyeztek fel Zalánál. Ezek gazdáját név szerint is ismerjük: Borbás Balázs, Lednodi Balázs, Biró Gábor, Nagy András, Komáti Ambrus, Józsa Fábián, Lamás Benedek, Tót István, Lomács Bertalan, Ferenc Máté, Szeben István háznépével együtt a szultánnak rótta le az adót.
Az 1573–1574-es defter szerint külön településként jegyzett Bóta – talán ez az első említése – jóval nagyobb falu lehetett, mert a jegyzék szerint huszonöt adózó ház állt benne.
A török által szedett adó a hódoltsági területen a szultánnak járó, nem mohamedánokra kivetett fejadóból vagy másképpen harácsból és a földesúri adóból állt. Előbbi mértékének megállapításánál figyelembe vették a helyi szokásokat. A XVI. század közepén, hasonlóan a magyar portális adózáshoz, háromszáz akcse (hat forint) vagyonnal rendelkező „hitetlentől”, azaz nem muszlim hitűtől ötven akcsét (egy forintot) követeltek. (Egy ökör ára ez idő tájt körülbelül háromszáz akcse volt.) A XVII. században a harács mellett megsokasodtak a rendkívüli állami adók, melyek a hadsereg ellátására kellettek. A török földesurak bevételei is jelentősek voltak. A fejadót fizetőknek évente ötven akcsét kellett uruknál leróni két részletben, a termények és a méz, valamint a sertések és juhok után pedig tizeddel kellett adózniuk a gazdáknak.
A hódítók saját maguk hoztak létre új közigazgatási keretet a magyar vármegyei és járási beosztás helyett. Somogynak a törökök által először megszállt északkeleti részét – melybe valószínűleg Zala is beletartozott – az 1554-es török fejadólajstrom szerint a Mohácsi – máskor Pécsinek nevezett – szandzsákhoz sorolták. A következő évi sikeres török támadások nyomán megszervezték a Koppányi szandzsákot is, melyen belül Zala először a Dombói nahijéba nyert besorolást. A török közigazgatás megszervezői 1571-ben Somogy általuk birtokolt nagyobb részét két szandzsákba osztották be. Koppány és Szigetvár lett e két szandzsák székhelye.
Somogy szerepel még a pozsonyi kamara 1572–73. évi számadásaiban is, de Szigetvár 1566-os eleste után már csak elvétve lehetett innen beszedni a magyar adótételeket. A királyi adórovók immár szabad és hódolt portákat különböztettek meg, utóbbiaknál csak az egyébként számítható összeg felét próbálták behajtani, ha eljutottak egyáltalán az adózóhoz. A jobbára szultáni fennhatóság alatt álló Somogy vármegye területén Perneszi János királyi adórovó 1582-ben 280, hat év múlva 251 hódolt portát írt össze, utódja 1596-ban már csak 193-at talált. 1622 után a töröknek a század végi kiűzéséig már nem is igen próbálkoztak Somogyban a magyarok királya számára beszedni az adót.
A Zichyek elvben továbbra sem mondtak le Zaláról, a források szerint 1583-ban Zichy Rafael volt itt a földesúr. Ugyanő bírta ebben az évben Szőllőst is, amit pedig 1577-ben még Perneszi András és fiai nyertek adományul I. Rudolf királytól (1576–1608). Közben persze a zalaiak – a Koppányi szandzsákba tartozva – kénytelenségből a töröknek is fizették az adót.
Az egymás területére szervezett portyák gyakoriak voltak a három részre szakadt Magyarországnak a Török Birodalommal határos területein. A koppányi bég saját szakállára merész katonai akciókat vezetett: 1575-ben nagyobb pusztítást, rablást végzett a Muraközben, 1584-ben pedig az osztrák örökös tartományokat dúlta. Pethő Gergely Rövid magyar krónikája egy 1586–87 telén, a Koppányi szandzsák központjáig hatoló sikeres magyar megelőző csapásról is tudósít, amelynek során valahol Zala környékén is át kellett vonulniuk a támadóknak, mivel északról, a befagyott Balatonon keresztül érkeztek a magyar végváriak: „Nádasdi Ferencz, a’ Végbeliekkel, a’ Balatoni jégen általmene, és Koppánt, a’ Bégh lakó-helyét meg-vévé ostrommal, megrablá és megégeté, az ott-való Regzef-Béghet-is elevenen elhozá. Kikből 600 eleven Törököt sok szép gazdag prédával hoza-el, halva-is számtalan, és fő Török esék-el, a’ Várat-is felégeté.” Reiszig Ede szerint ez a magyar betörés olyan jelentős volt, hogy a szultán dühében megfojtatta a térségért felelős Ali budai béget, a sógorát. Nádasdy Ferenc ezért a haditettéért Tab határában birtokokat kapott a magyar királytól, igaz, uralkodója könnyen adományozhatott, mivel a terület ekkor török fennhatóság alatt állt.
A XVI. század második felében az elmenekült vagy elpusztult magyar lakosság helyébe jelentős számú rác (szerb) népesség települt, akiket a hódoltság területén is megpróbáltak a magyar földesurak adózásra kényszeríteni. Mivel ez nemigen sikerült, tűzzel-vassal igyekeztek őket irtani, mint például 1587-ben. Pethő Gergely az 1606-os esztendőnél szintén feljegyezte, hogy „Rátki Menyhárt a’ Végbeliekkel a’ Koppáni tartománybeli Ráczokat el-rablá és el-égeté”. Tudtunkkal Zalán nem vetették meg lábukat a rácok, de a vidék néhány településére befészkelték magukat.
A törökök szintén számos hadi sikert arattak a végvári harcokban. Az arra érdemesítetteket a szultán birtokokkal jutalmazta, igaz, csak használatra: a Török Birodalomban elvben minden föld a szultán tulajdona volt. Zala török földesurairól egyelőre nem tudunk, de Musztafa bin Mohammed a XVI. század végén tekintélyes birtokokat kapott a környéken. Ő Palota és Veszprém bevételénél tüntette ki magát, ezért többek között a szomszédos Nagy- és Kis-Kapolyt is kiérdemelte a koppányi bég ajánlatára a szultántól. Mint parancsnok évi közel ötvenezer akcsét jövedelmező ziamet (hűbérbirtok) birtokosa lett.
A XVI. század végére a török már szinte egész Somogyot magáénak tudhatta. I. Rudolf király alatt egy 1596. évi törvény egyesítette Somogy és Zala megyét, remélve, ha utóbbi területéről intézik a még felmerülő somogyi magyar igazgatási, jogszolgáltatási igényeket, akkor a török kiűzése után könnyebb lesz megindítani a békés életet, és ezzel az uralkodó azt is jelezte, hogy nem mond le „Somogyországról”. A magyar fél – és így Somogy vármegye – helyzetét tovább rontotta, hogy 1600-ban (Nagy)Kanizsa is török kézre került.
Az ezután Somogyban még jobban megszilárdult török uralom következtében a XVII. század első kétharmada békésebb időket hozott a Zala vidékén élőkre, bár a helységre vonatkozó közvetlen adataink ebből a korszakból szinte egyáltalán nincsenek. A közeli koppányi és endrédi török erősség katonáinak különösebb feladat nem jutott, az előbbinél 1618–19-ben mégis 227, utóbbinál 56 fő szerepelt a zsoldlajstromban.
A pannonhalmi dézsmaváltság jegyzéke alapján Zalának 1660-ban Zichy István volt a földesura, de mivel tudjuk, hogy Somogyból a nemesség java már egy évszázada biztonságosabb vidékre költözött, így ezt az adatot is inkább csak a család jogigényének fenntartására tett bejelentésnek kezelhetjük. Ezt az is valószínűsíti, hogy az 1671-ben Somogyba merészkedő magyar királyi adóösszeírók mindössze 106 és háromnegyed hódolt portát regisztráltak.
Elképzelhető – bár más adatokkal még nem bizonyított –, hogy a törökök valamikor kisebb erősséget emeltek Zala határában, legalábbis a Pesty Frigyes-féle, 1864-es helynévgyűjtés zalai adatközlői így tudták. Az ekkor már Halomi-dűlőnek nevezett részen feltételezték az „erősitvényt”. Ez a térség fontos stratégiai szerepet tölthetett be, mivel a környező települések határrészei jól láthatók innét. „Köztudomásbul az ugynevezett halomi dűlő mely jelenleg [1864] szántó föld nevezetességét nyerte, midőn a török uralkodott Magyar honban, ezen hely egy erősitvény volt, melyről jelenleg is az egész határ ugy szomszéd helységek Kapoly Bálványos Tab láthatók jelenleg is találtatnak harczi eszközök u. m. kard golyó darabok…”
A XVII. század végén megértek a feltételek arra, hogy a fénykorán túljutott Török Birodalmat közös európai fellépéssel kiszorítsák a Magyar Királyság területéről is. Igaz, Kara Musztafa nagyvezír csapatai 1683-ban még Bécset fenyegették, de itt Sobieski János lengyel király vezetésével a szövetséges hadak súlyos vereséget mértek a törökökre. Ezt követően 1686. szeptember 2-án a Lajos badeni őrgróf vezette csapatok visszafoglalták Budát, majd november 12-én Kaposvár török és rác védői is kapituláltak előtte. Térségünk felszabadítása Szigetvár 1689-es és Kanizsa 1690-es visszavívásával vált teljessé.
A felszabadító háborúk után nem volt könnyű a török előtti tulajdonviszonyokat érvényesíteniük a birtokoscsaládoknak. Az ekkor felállított, magyarul Újszerzeményi Bizottságnak nevezett testület, a hiteles birtokokmányokkal rendelkező földesuraknak is csak bizonyos díjfizetés után adta vissza területeiket, mondván, hogy I. Lipót (1657–1705) hadserege vívta vissza az országot a töröktől. Akik pedig nem tudták bizonyítani igényük jogosságát, azok jóval magasabb összegért szerezhették vissza családi földjeiket. Ha nem fizettek, a kamara szabadon értékesítette ezeket a birtokokat. Nem tudjuk, ezek közül melyik módszerrel érték el, de Reiszig Ede szerint 1695-ben Perneszi Zsigmond és Babócsay Ferencné, született Perneszi Anna Julianna is Zala földesurai voltak.
Várral rendelkező települések a Dél-Dunántúlon a XVI. század közepén (a Nágocs-monográfiából)
)
