Tatár-halom üzenete
Tatár-halom üzenete
A magyar királyság a X–XI. században fokozatosan terjesztette ki hatalmát Erdély délkeleti részére, de rendszeres régészeti kutatások és írott források hiányában a vidék akkori története sokáig homályban maradt. Az erdélyi szászok szabadságjogait és autonómiáját 1224-ben megfogalmazó Diploma Andreanum, azaz II. András király kiváltságlevele – amely visszaállította és megerősítette a betelepülésükkor II. Gézától (1141–1162) kapott privilégiumaikat – a sepsi székelyeket már a jelenlegi lakóhelyükön említette. Ezért a történészek általánosan elfogadják, hogy a székelyek feltehetően a XIII. század elején több hullámban szállták meg a Háromszéki-medencét.
Székely Zoltán, a Sepsiszentgyörgyön működő Székely Nemzeti Múzeum vezetője az 1960-as évek végén Háromszéken rendszeres régészeti kutatásokat kezdeményezett a XI–XII. századi települések és temetők feltárására. Miközben a Zabola határában fekvő Tatár-halmon bronzkori település nyomait keresték, egy kora középkori magyar temetőre bukkantak. A kutatók összesen 192 sírt találtak az észak–déli irányban hosszan elnyúló domb tetején. Elhantoláskor azokat egészen a sziklatalapzatig leásták, de a természet munkája következtében a domb szélén fekvő csontvázakat már csak húsz centiméter vastagságú föld takarta. Hét sírból cserefa koporsók maradványai kerültek elő, ezek feltehetően csak egyszerű deszkakeretek lehettek. A gyermekek sírjait nem ásták mélyre, azokat többnyire csak élükre állított lapos kövekkel vették körül. A holttesteket nyugat–keleti irányban, hanyatt fekve, kinyújtott karral, fejjel nyugatra, arccal a felkelő nap felé helyezték el a nyughelyükön. Néhányuknak a karját behajlították, egynek a mellén összekulcsolták, egy másiknak pedig hiányzott koponyája. Bár a zabolai temető sírjai nem templom körül találhatók, a holtak mégsem lehettek pogányok, mert a keresztmotívum igen gyakran előfordul az ujjcsontjaikon talált gyűrűk pecsétjében.
A halottakat ékszereikkel együtt temették el. Az S alakú, bronzból vagy ezüstből készített, bordázott hajkarika a leggyakoribb, melyekkel a hajfonataikat fogták össze, majd bőrszalagra erősítették. Az elhunytak szemére és szájára általában pénzérméket helyeztek, ujjaikon jó minőségű ezüstből készített pántgyűrűk voltak. A sírokból előkerült több, bronzból sodort gyűrű. Az elhantoltak ruházatát övcsatok ékesítették.
A zabolai Tatár-halmon feltárt temető soros, családi temetkezési rendet mutat, mert egymás mellé temették a férfit, a nőt és gyermekeiket. Feltehetően nagyarányú volt a fiatalkori halandóság: a 192 sírból hetven nyughelybe kisgyermeket hantoltak. Az asszonyokhoz hasonlóan a fiúk és a lányok több hajkarikát viseltek. Az egyes sírok között a régészek nem állapítottak meg számottevő társadalmi különbségeket.
A zabolai kora középkori temető legértékesebb leletei fémpénzek, ilyet huszonkét sírban találtak. Nem ékszerként, hanem halotti obulusként kerültek azonban a földbe. A legrégebbi dénárok II. Géza király idején készültek, a legtöbb ezüstérmet III. István (1162–1172) uralkodása idején verték, néhányat III. Béla (1172–1196) bocsátott ki.
A sírokban talált leletek alapján megállapítható, hogy a temetőt a XII. század első felében, II. Géza idején nyitották a Tatár-halom északi részén. A legtöbb elhunytat III. István uralkodása alatt hantolták el. Összesen nyolcvan–száz éven át, mintegy harminc-negyven családból álló közösség tagjait helyezték itt végső nyugalomra. A pénzleletek tanúsága szerint a temetkezések III. Béla uralkodása alatt is, egészen a XII. század végéig tartottak.
A Tatár-halmon feltárt temető tárgyai – például az S alakú hajkarika, az övcsat, a pénzérmék – alapján Székely Zoltán úgy látta: a zabolai temető nem szláv, hanem a honfoglalás kori és a kora középkori magyar nyughelyekhez igen hasonló. A Magyar Királyság délkeleti határa a XI. század elején a Kárpátok gerincén húzódhatott, amelynek védelmére a Barcaságban, az Olt és a Fekete-ügy folyók völgyében jelentős magyar népességet telepítettek. Ezek a területek már a XI. században az egykori Fehér vármegye területét alkották, s mint királyi birtokok, a várispánok fennhatósága alá tartoztak.
A székelyek elsősorban a nyugati gyepűk mentén, határvédőkként helyezkedtek el a kora középkori Magyar Királyság területén, majd a XI. század elején fokozatosan betelepítették őket Erdélybe, ahol Nagyszeben környékén elsősorban a Vöröstoronyi-szoros bejáratát védelmezték. A három székbe – Sebes-, Kézdi- és Orboi- – szerveződött nép a jelenlegi lakóhelyükre való betelepedés előtt a mai Háromszéktől jóval nyugatabbra, Szászsebes, Szászkézd és Szászorbó vidékén élt. Amikor a XII. század közepén II. Géza király éppen arra a vidékre telepítette le a szászokat, a székelyek fokozatosan keletebbre húzódtak, és a már említett Andreanum tanúsága szerint 1200 táján már elérték az Olt folyó völgyét. A zabolai temető mégsem köthető az orbai székelyekhez, mivel ők a XII. század idején még a Küküllő és a Maros vonalánál éltek. Az 1332–1336 között keletkezett pápai regestrum egyetlen plébániát sem említett Orbaiszék területéről, ennek székelyeit csak egy 1396-ban írott oklevél adatolja első ízben. A Háromszék elnevezést pedig szintén viszonylag későn, egy 1466. évi forrás tartalmazza.
A zabolai kora középkori temető Kelet-Erdély imént ismertetett településtörténetét tükrözi. A Keleti-Kárpátok lábainál található Háromszéki-medencében ugyanis a XI. században betelepített magyar közösségek már fontos határvédelmi feladatokat láttak el. Ez a korai népesség elsősorban az Olt és a Fekete-ügy folyók lankásabb, termékenyebb völgyét szállta meg, ahol az állattartás mellett földműveléssel is foglalkozott. A XI–XII. század fordulóján a közösség lélekszáma viszonylag magas lehetett, mert egymáshoz közel eső, sűrű településhálózatot alakított ki. Az oklevelek szerint két királyi várat építettek e vidéken: a Lécfalva melletti Vár-hegyen, illetve a Kézdiszentlélek fölötti Perkőn. Ezek a XIII. századinál régebbi erősségek szervesen beilleszkedtek a Magyar Királyság keleti védelmi rendszerébe, és a székelyek betelepítése után is annak birtokában maradtak.
A XII. század utolsó éveiben a királyi hatalom a Kárpátok külső oldalára helyezte át keleti gyepűit, ahol a mai Moldva területén, a Keleti-Kárpátok és a Szeret folyó között erős védelmi sávot, egyúttal jelentős magyar településhálózatot hozott létre. Így például a Karácsonykő (a mai Piatra Neam) szomszédságában felépített palánkerődítmény maradványai között III. Béla királyunk pénzei kerültek elő a XII. század végéről, abból az időből, amikor az említett zabolai temetőbe már nem temetkeztek. Ez a tény azt a feltételezést erősíti meg, hogy a védelmi vonalak keletre tolásával egy időben a Fekete-ügy folyó völgyében korábban megtelepedett magyar közösségeket Moldvába költöztették át, és helyükre a székelyek már a XII. század végén megérkeztek.
A magyar közösségeket felváltó székelyek nem temetkeztek a Tatár-halom temetőjébe, mert ők az előző, Nagyszeben környéki szálláshelyükön közvetlenül a templomok szomszédságában hantolták el elhunyt családtagjaikat. „A Zabolán feltárt temető – állapította meg Székely Zoltán – két dolgot tisztázott. Az egyik az, hogy Erdély délkeleti része már a XI. század folyamán a magyar feudális állam fennhatósága alatt állott, s a XII. században már jelentős magyar népesség lakta. A másik pedig az, hogy a székelyeket ide a XII. század második felében, a XIII. század fordulóján telepítették be a keletre és délre áthelyezett magyar határvédők helyébe.”
A régész azt is feltételezte, hogy az orbai székelyek egy csoportja már a XIII. század előtt a magyarokkal együtt betelepedett a Fekete-ügy vidékére. S azért nem szerepelnek az 1332–1236. évi pápai regestrumban a kézdi főesperesség plébániái között, mert megmaradtak a korábbi lakhelyük, Fehér vármegye egyházi-adminisztratív keretei között. A XIII. században a székelyek kirajzása is megindult a Moldvában kiépített gyepükhöz. Feltehetően csak a magyarokkal együtt kitelepültek tartozhattak a magyar király által 1227-ben Milkón felállított római katolikus püspökséghez, és nem az orbai székelyek.
A pávai református templom román kori szentélye
