Hétköznapok, ünnepek | Száz Magyar Falu

Hétköznapok, ünnepek

A település földrajzi és természeti környezete alapvetően meghatározta a zabolaiak mindennapi életét. Ez a helység a völgységi falvak települési szerkezetének jellegzetes rendszerét követi. Utcái párhuzamosan haladnak a hegyekből lefutó patakokkal. A község Felszegnek nevezett, keleti részén egyesül a Berecki-havasokból eredő Gyepü- és a Bakara-patak. Ezt a helyiek Koták várának is nevezik. A település másik területi egysége a Hegymege, amely az Orbai-patak völgyének alsó részén fekszik.

A Felszegből és a Hegymegéről lefolyó patakok a falu központjában, a református vártemplom közelében egyesülnek, ahol a hegyek lábánál, a Kézdivásárhelyi-medence szélén áthalad a Kovásznát Kézdivásárhellyel összekötő megyei út. Ettől az aszfaltozott főúttól nyugatra, a medence sík vidéke felé fekszik a falu harmadik, Alszegnek nevezett része, amelyet a Gyepü és az Orbai-vizek egyesüléséből keletkezett Nagy-patak szel át.

A családok keskeny telkei az utcára merőlegesen helyezkednek el. Általában a kaputól jobbra találjuk a lakóházat, balra a magtárat, a nyári konyhát és a gyakran a szekérszínt is magába foglaló kisebb, többcélú épületet. A szalagszerű telken hátra felé haladva következik az istálló. Az udvart hátul az úttal párhuzamosan a szénáscsűr zárja, amelynek alsó részében sok portán a nagyobb állatok istállója is helyet kap. A hatalmas méretű, fenyő boronafallal épített csűr mögött rendszerint zöldséges- és gyümölcsöskertet találunk.

Zabolán a lakóházakat is hagyományosan fenyőboronából építették. A XVIII. században az úgynevezett sarokereszes hajlékok keletre és délre néztek, s többnyire egy nagyobb lakószobából, konyhából és kamrából álltak. Ebben a régebbi típusú székely házban nyitott, csempéből rakott kandallós tüzelőberendezések működtek.

A lakószoba belső terét átlósan rendezték el. A mindennapi élet a tűzhely körül zajlott, az utca és az udvar felőli sarokban padládák, előttük a kamarás asztal állt. Ebben a szegletben, a festett fali tékában a Bibliát, a zsoltároskönyvet, valamint a fontos családi iratokat őrizték.

A XVIII. században a bútorok – így az ácsolt szuszékok is – keményfából készültek. A sódnak nevezett kandallók a lakásokat szinte füstmentessé tették, ezért a házak jelentős részét fenyődeszkából készített színes, festett bútorokkal rendezték be. A falakat és az ágyakat gyapjúból előállított csergék, valamint geometrikus mintákkal díszített székely szőnyegek borították. A reneszánsz hatásokat őrző festett bútorok – ládák, padládák, tékák – Zabolán a XIX. század közepéig népszerűek maradtak.

Ebben az időben a legkedveltebb háztípus az úgynevezett középereszes, nagyméretű lakóépület. Az udvarból a középen elhelyezkedő kisebb eresz alá lehetett belépni, innen az utca felé a tisztaszobába. Vele átellenben a lakószoba következett. Az eresszel szemben – a tisztaszoba és a lakókonyha között – nyílt a kamra.

A jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben, a XIX. század második felében a tisztaszoba mind nagyobb szerepet kapott, és városi, polgári jellegű bútorokkal rendezték be. A korábban használt festett bútorok a lakószobába és a nyári konyhába szorultak. A XIX–XX. század fordulóján mindinkább elterjedtek a keményfából készült, flóderozott szecessziós bútorok és lakberendezési tárgyak, így a „divánok”, a „fiókos kasztének”: igényesebb szekrényfélék. A régebbi átlós szobaelrendezés a lakókonyhában megmaradt, a tisztaszobában az ágyakat már párhuzamosan állították. A XIX. század végén a lakószobák falait színes nyomatok díszítették. Általában az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeit, valamint a Habsburg-ház családtagjait ábrázolták. A XX. század első éveiben kedvelt díszek voltak még a színes katonai leszerelő levelek.

Az első világháború gyökeres változást hozott a falu építészetében. A keskenyebbé vált lakóház használati szempontból tovább tagolódott. Az utca felől található az úgynevezett belső ház, középen a hálószoba, ezután következett a konyha, majd a kamra. A tisztaszobában elhelyezett szekrényekben, fiókos kaszténekben elsősorban a ruhákat és a különféle textíliákat tárolták, és csak jeles alkalmakkor – keresztelők, lakodalmak, temetés – tartózkodtak benne rövid ideig. A középső, vagyis a hálószobában az ágyakat általában már párhuzamosan helyezték el egymás mellett, de sok családnál a két ágyat a szoba közepén összetolták. A két világháború közötti évtizedekben a bútorok jelentős részét még a helyi vagy a közeli városok asztalosai készítették. A textíliák, a vásznak java részét helyi, zabolai asszonyok szőtték. A szobák falát már családi fényképekkel díszítették.

A második világháborút követő években, különösen az 1962. évi kollektivizálás után újabb háztípus terjedt el Zabolán. Az utcával párhuzamosan két tisztaszobát építettek, utána következett az elő-, valamint a fürdőszoba, majd a lakókonyha és a kamra. A 1960-as évektől kezdődően az ebédlő és a hálószoba berendezését már gyári sorozatban előállított bútorok közül választották, és többnyire árukiállításokon vásárolták. A XX. század végén a lakásokat díszítő textíliák jelentős részét is üzletekben vették. Elsősorban az értelmiségi családoknál az 1960-as évek végétől ismét kedveltté váltak a különféle erdélyi – kalotaszegi, udvarhelyszéki –, hímzett párnák, terítők, valamint a korondi kerámiák. A gyapjúpaplanokat és a rongyszőnyegeket Zabolán még napjainkban is házilag állítják elő.

A XIX. század végén készült fényképek arról vallanak, hogy a városi eredetű polgári viselet már szélesebb körben meghonosodott a faluban. A közelebbi Kézdivásárhelyen vagy a távolabbi Brassóban vásárolták, elsősorban a lányok és a fiatalasszonyok, az akkor legnépszerűbb szecessziós ruhákat. A gazdaemberek, vagyis a férfiak viselete a második világháborúig megőrizte a hagyományos formákat és anyagokat. A férfiak templomi öltözete a következő darabokból állt: fekete csizma, házi szőttes, fekete szövetből készült priccses, azaz bricsesznadrág, fehér ing, fekete szövetmellény és kabát. Télen meleg, úgynevezett bőrös kabátot és bundasapkát is öltöttek magukra. Az értelmiségi és a kézművescsaládokban a férfiak ünnepi viselete már a XIX–XX. század fordulóján városi mintákat követett.

Mikes Hanna szorgalmazására az 1930-as években a grófi család szövőüzemeiben újra elkészítették a XIX. század végén eltűnt székely viselet egyes darabjait. A régi román világban, vagyis a két világháború között a magyar népviseletben megerősödtek a nemzeti azonosságot kifejező elemek. Amíg a magyar férfiak munkaruhája többnyire szürkés színű gyapjúszövetből készült, addig a román juhászok sötétbarna öltözetet hordtak. A színhasználat egyértelműen az etnikai különbséget jelezte. A második világháborút követő évtizedekben a reformátusoknál a konfirmáció alkalmával, a római katolikosoknál az első áldozáskor viselt úgynevezett székely ruha erdélyi magyar nemzeti jelképpé vált. Zabolán a hétköznapi öltözet máig megőrizte a régies formákat.

A családok életében most is fontos szerepet játszik az erdő. A havason nyaranként gyógynövényeket, gombát, málnát, szedret és áfonyát gyűjtögetnek. Nyírfaágakból seprűket, mogyoróvesszőből kasokat készítenek. A lakó- és a gazdasági épületeiket ma is fenyőboronából építik. Ezek a hagyományos módon összeácsolt épületek a vidéken gyakori földrengések idején sem dőlnek össze, többnyire csak a vakolatuk sérül, azt gyorsan helyre lehet állítani.

A vadászat nemcsak a falu főúri családjainak a kiváltsága volt évszázadokon át, számos közrendű családban is apáról fiúra öröklődtek az erdei állatok megfigyelésével kapcsolatos tapasztalatok, a vadejtés szabályai, a csapdák elhelyezésének titkai. A második világháborúig vadászlőfegyvert bárki viszonylag szabadon birtokolhatott, ezért Zabolán is vadászfamíliák alakultak ki. A kommunista diktatúra évtizedeiben megszigorították a fegyvertartás szabályait, elkobozták a puskákat és más vadelejtő eszközöket. Ennek ellenére még a legutóbbi évtizedekben is állítottak egyes falubeliek csapdákat vadmacskának, hiúznak, vaddisznónak, őznek, szavasnak a Zabola fölötti havasokban. A régi vadfogó felszereléseket napjainkban már csak kártékony állatok – patkány, egér, görény – fogására használják.

A hegyek lábánál fekvő település gyors vizű patakjaiban még az elmúlt évtizedekben is több halfaj élt, állományuk időnként a Mikes család parkjában mesterségesen kialakított tó halivadékaival is gyarapodott. A halászat az utóbbi időben elsősorban a fiúgyermekek kedvenc foglalatosságává vált. Elsősorban horgásztak, de vízeltereléssel, vesszőből font kassal, sőt kézzel is fogtak halat.

Zabola határát a XIX. század végéig három részre – Halom, Közepső rész és Csere mezeje – tagolták, és úgynevezett parlagváltó rendszerben művelték. A Halom mezejéhez a következő földterületek tartoztak: Bocz, Köz-patak környéke, Halom eleje, Halom mege, Halom réve, Dánkosára, Kerek-tó, Kajtár út stb. A Közepső rész: Pázsint, Déllő, Forrótó, Lüget, Tóköz, Gémes, Kalóc, Nyulak tója, Körtebokor, Balaton-szeg, Vállas út. A Csere-mező ismertebb helyei: Szentjános, Neszter, Estepely, Tanórok, Barátok, Hosszak, Patra hegye, Régi városi út, Csipkés, Kancellária-kert, Bor-kút, Hosszú-domb. Az 1900–1901-ben végrehajtott tagosítás után a szántók egyharmadát már nem hagyták ugarnak, tudatos vetésforgóval és ipari növények termesztésével előzték meg a földek kimerülését. A műtrágyák és növényvédő szerek használata csak a XX. század második felében terjedt el.

A zabolaiak úgy szervezték meg gazdaságaikat, hogy azok elsősorban a családok biztonságos megélhetését szolgálják. Igavonó és tejelő állatokat is tartottak, hiszen a havasi legelők és a Fekete-ügy folyó mellett lévő Rét kaszálói jó fűtermést adtak. A hagyományos növények termesztése mellett a XIX. század végén jelent meg mind nagyobb területen a burgonya – helyi nyelven: pityóka –, valamint a cukorrépa. Ennek következményeként megnőtt a sertésállomány. A disznók egy részét a gazdák általában késő ősszel értékesítettek, a hízott bikaborjakkal együtt. A zabolai gazdák egyik legfőbb készpénzbevétele az állatok eladásából keletkezett. Azok a családok, amelyek a legelsők között álltak rá az ipari növények termesztésére, jövedelmüket újabb földterületek és korszerű gépek vásárlására fordították. Igavonásra ökröt vagy ökröket fogtak a szekerek elé, csak az 1950-es évektől vált általánossá a lovas fogat. Az utóbbit a kollektivizálás utáni évtizedekben egyre inkább kiszorították a traktorok.

Zabola és környéke rideg természeti viszonyai nem kedveznek a zöldségtermesztésnek. A paradicsomot, a zöldpaprikát, a padlizsánt, a dinnyét és a borszőlőt a szomszédos Moldva melegebb, sík vidéki területeiről szállították ide. A XIX. század végétől az iskolákban nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a gyermekek megismerjék a gyümölcstermesztés alapjait. Értsenek a fák telepítéséhez, szemzéséhez, oltásához és gondozásához. Ennek meg is lett az eredménye: az elmúlt évszázadban a kertészetből és a gyümölcstermesztésből származó összegek folyamatosan kiegészítették a zabolai gazdák jövedelmét.

A faluban mindig működött két-három pálinkafőző kisüzem. Zabolán almából is készítettek bort és pálinkát, de rostos almalének – úgynevezett házi csügörnek – is feldolgozták. A zord éghajlati viszonyok, valamint az erdő közelsége miatt a hagyományos kézművesmesterségek – a szövés-fonás, asztalos, kádár, zsendely(zsindely)-készítő, ács, szabó, cipész, kovács, szíjgyártó, fazekas, molnár – mindig fontos szerepet töltöttek be a zabolaiak életében.

Mátyás király már 1478-ban két országos vásárt – virágvasárnap és Jakab napján – engedélyezett a Mikes családnak. E nagy kirakodó árumustrákat a Páva falu felőli domb aljában fekvő úgynevezett Sokadalom-kertben tartották. Már a középkori oklevelek is megemlítik, hogy kelendő portéka volt a messze földön híres zabolai fátyolkendő, valamint a gyapjúszövetből készített prémes kabát. Nemcsak zabolaiak, hanem más faluból származó kereskedők is forgalmaztak ilyen ruhadarabot. Egy irat szerint a kovásznai Fazekas Bálint 1745-ben arról panaszkodott, hogy Rácországban kifosztották, amikor a „zabolai füre való keszkenőket árusította vala”. Ugyancsak a kovásznai kereskedők 1750-ben a guberniumhoz fordultak, hogy engedélyezze számukra a zabolai fátyolkendőkkel való kereskedést, mivel „a Rurali Aeconomiából, Földünkből magunkot külömben nem segélhetjük, s nem tarthatjuk el”. A kézdivásárhelyi kézművesek és kereskedők 1795-ben élesen tiltakoztak a jelentős jövedelmet hozó zabolai vásárok megtartása ellen.

A XIX. század derekától gyorsan kibontakozott gyáripar tömegtermékeivel csődbe juttatta a zabolai fátyolkendők készítőit és értékesítőit. A Mikes-uradalomban működtetett szövőüzemeknek jelentős szerepük volt abban, hogy a faluban fennmaradt a takácsmesterség, és nagy tudású szövőasszonyok működnek napjainkban is. A konyhában használt textíliák zömét ma is ezek a mesterek készítik. A helyi vászonszövés és annak rendkívül változatos termékei – megfelelő forgalmazás hiányában – az elmúlt évtizedekben sem váltak azonban látványossággá, a turisták keresett cikkeivé.

A zabolai ember szereti, tiszteli és méltósággal megüli ünnepeit. A karácsonyt megelőző nevezetes napok egyike Borbála, december 4-e. A két világháború között még élt az a szokás, hogy a lányok ezen a napon egy kisebb ágat lemetszettek a cseresznyefáról, és azt vízzel telt edénybe helyezték. A kizöldült ág virágjainak száma mutatta, hogy hány év múlva mennek férjhez.

Szent Miklós napja, december 6-a elsősorban a gyermekek jeles ünnepe. A Mikulás-járás az 1960-as évek elejéig volt élő szokás Zabolán, amikor a portákat kifordított bundás, báránybőrsapkás, kenderbajuszos idősebb férfiak keresték fel. Megkérdezték a szülőket, hogy jók voltak-e gyermekeik az elmúlt esztendőben. Ezt követően a kezükben tartott színes, gyapjúszalagokkal díszített nyírfavesszőkkel tréfásan megveregették a megszeppent aprónépet, majd édességgel és gyümölccsel ajándékozták meg. A gazdák Tamás napját, december 21-ét követően kezdik a disznóölést. A kálvinisták ezért tréfásan református böjtnek is nevezik a megelőző heteket.

A legjelentősebb ünnep a karácsony. Már advent idején a lelkükben és környezetükben megtisztulva készülnek: nagyhéten minden este templomba járnak, nagytakarítás után a gazdasszonyok készítik az ünnepi étkeket, sütnek, főznek. A XIX. században a karácsonyi asztalra halételek, többféle gyümölcs és különböző kalácsok kerültek. Zabolán a millennium évében, 1896-ban a Mikes család állította az első szaloncukorral, gyümölcsökkel és üveggömbökkel díszített karácsonyfát gyermekeinek. A XIX–XX. század fordulóján Mikes Árminné Bethlen Klementina már a községi iskola lépcsőcsarnokában emelt mennyezetig érő, feldíszített fenyőfát. Az iskolai karácsonyfa alá – elsősorban a szegényebb sorsú gyermekeknek – ruhákból álló ajándékcsomagokat tettek. A karácsonyfa-állítás szokása az első világháború idején, elsősorban a módosabb családoknál terjedt el. Szélesebb körben csak a második világháború után, amikor a kommunista diktatúra szorításában felértékelődött a meghitt családi körben eltöltött szenteste. A hatalom a karácsonyfát kitiltotta az iskolákból. A magyar nemzetiségű hívők ebben az időben a templomokban is állítottak karácsonyfát, s ott ünnepeltek. Az elmúlt évtizedekben Zabolán is mind népszerűbbé vált az ajándékozás szokása. Az adventi koszorú, valamint a gyertyagyújtás újabban lett az ünnep velejárója, elsősorban az értelmiségi családoknál.

A két világháború között még szokás volt, hogy a katolikus és a református dalárdák a falu egyházi és világi vezetőit vallásos énekekkel köszöntötték. Az 1960-as évek elejéig a zabolaiak december 24-én este – nyomban sötétedés után – kisebb-nagyobb csoportokban kántálni mentek szomszédaikhoz, rokonaikhoz és jó barátaikhoz. A környék magyar ajkú cigánysága eltanulta-átvette a székelyektől az említett karácsonyi szokást, és a legutóbbi évekig megőrizte azokat a magyar „kántákat” és köszöntőverseket, melyek a fennmaradt legrégibb magyar apokrif népi imáinkkal rokoníthatók.

A második világháború vetett véget egy kedves zabolai karácsonyi szokásnak. A helyi béresek minden évben megrendezték a betlehemi történet előadását. A sajátos játék bemutatásában csak férfiak és legények vehettek részt, Mária és az angyalok szerepét is ők alakították. Betlehemezésükre jelentősen hatott a falutól északra lévő katolikus közösségek játéka. Az 1930-as években a falubeli béresek a Gelencén élő betlehemesváltozatot honosították meg, egyik ilyen előadásukat gróf Mikes Hanna is lefényképezte.

A két karácsony, vagyis a karácsony és vízkereszt közötti időben énekesek köszöntötték először december 26-án az István, másnap a János nevű gazdákat. Régebben december 28-án reggel a kisfiúk, utánuk a legények, valamint a házasemberek aprószentezni jártak. A hosszú, hajlékony nyírfavesszők felső, kisebb ágait összefonták, színes szalagokkal és gyapjúszálakkal díszítették. Kisebb-nagyobb csoportokban meglátogatták a lányos házakat, s miközben a köszöntőverset mondogatták, nyírfaággal veregették meg a hajadonokat.

Szilveszter éjszakáján a fiatalok táncmulatsággal búcsúztak az óesztendőtől. A falu magyar népe közvetlenül éjfél előtt összegyűlt a református vártemplom kivilágított tornya alatt, ahol a harangokkal „esszehúzták” az ó- és az újesztendőt, miközben a vadászok puskáikkal lövöldöztek, a nagyobb legények pedig „náddugókkal pukkantgattak”. Az újesztendőt zsoltárokkal és a magyar himnusz eléneklésével köszöntötték, majd a református lelkész prédikált. Ezt követően a falubeliek a torony alatt boldog újesztendőt kívántak egymásnak, és mindenki visszatért ahhoz a portához, ahonnan érkezett, s rokonaival, barátaival hajnalig mulatott.

Az újév első napján, kora reggel a kisebb gyermekek patakból vagy kútból merített friss vizet öntöttek egy kancsóba, majd az edénybe jégdarabkákat raktak. Kupával a kezükben felkeresték a nagy-, illetve keresztszüleiket, szomszédaikat, és jókívánságokkal, az újévet köszöntő rigmusokkal nyújtották át nekik azt az úgynevezett aranyosvizet. A helyi hagyomány szerint ugyanis, aki újesztendő reggelén abban mosakszik, egész évben egészséges lesz.

Vízkereszt napján, január 6-án a falu római katolikus plébánosa a vidimuszoknak nevezett ministránsokkal és egy-két egyházfival sorra látogatta a családokat, és a porták bejárati ajtajának a szemöldökfájára krétával ráírta a három napkeleti bölcs nevének kezdőbetűit – G + M + B –, valamint az új esztendő évszámát. A nagyobb legények ilyenkor édességekkel halmozták el a papot kísérő kisgyermekeket, akik ezért cserébe kikiabálták a faluban a nagyobb lányok „csuszamlósabb” eseteit. A „kikiabáltatás” már régen nincs szokásban Zabolán, legutóbb a két világháború között fordult elő.

Télen a lányok és az asszonyok fonókat szerveztek. Régebben ezek a fonóházak jelentették a zabolai fiatalok számára a kötelező munka – fonás, varrás – mellett az önfeledt téli és farsangi szórakozást. A XVIII–XIX. századból fennmaradt egyházi iratok éles hangon ítélték el az ifjak ilyenfajta mulatságát.

Zabolán is számon tartotta a faluközösség, hogy húshagyókeddig a nagyobb lányok közül kinek kérték meg a kezét, és ki maradt pártában. A XX. század közepéig élt az a szokás, hogy a legények a kevélyebb vénlányok házának ajtaját kikötötték, dióverő karóval a tetőn a zsindelyt erősen megverték, és az ablakuk alá hamuval megtöltött cserépedényt, úgynevezett bakkfazekat dobtak. Ilyen, „macskazenével” is aláfestett megszégyenítő esemény után a szülők mindent elkövettek, hogy a következő farsang végére férjhez adják a pártában maradt lányukat. Fél évszázaddal ezelőtt az esküvők zömét falunkban is a farsangi víg hetek alatt tartották.

A különféle polgári egyletek – tűzoltók, iparosok, gazdakörök – farsang idején jelmezes bálokat rendeztek. Már a XIX–XX. század fordulóján budapesti zenészek tánciskolákat szerveztek Zabolán, ezért a vigasságok nótái között a pesti vigadók éppen legdivatosabb táncaiból is játszottak néhányat. Ennek ellenére a helyi farsangi bálokon kötött polgári táncrendben mulattak az 1940-es évek végéig.

Korán polgárosult községünkben csak az első világháborúig tartottak maszkos felvonulásokat a farsang végén. Az idősebbek az 1960-as években még emlékeztek arra, hogy többnyire sátoros cigány családokat, lakodalmi és temetési meneteket utánoztak a húshagyókedden felvonuló szekeres maskarák. 1945 után a tanárok már csak kisgyermekek számára szerveztek jelmezes karneválokat, amelyeken díjazták a legjobban sikerült maszkokat.

A tavaszi ünnepek szokásai között több, termékenységre utaló, mágikus hiedelem maradt fenn. A XX. század első felében – régi szokás szerint – az állatokat Szent György napján, április 24-én hajtották ki először a legelőre. A gazdák értékesebb jószágaikat – borjaikat, teheneiket, ökreiket, lovaikat – ezen a napon vasláncon vagy tűzön keresztül terelték az utcára, hogy betegség, vadállat ne tudjon kárt tenni bennük. Az istálló kijáratát – rontás ellen – kakastollakkal vagy tövises ágakkal tűzdelték körül. Az asszonyok nem mulasztották el, hogy a néhány napja elvetett kender- és lentáblákat éjfélkor szótlanul, mezítelenül és hátrafelé megkerüljék. A hitük szerint ezután a növény magasabbra nő, és a madarak nem okoznak kárt benne.

Május 1-jén hajnalban az 1960-as évek elejéig a nagyobb legények sudár nyírfaágakkal díszítették fel a lányok kapuit. A polgárosodás hatására éjjelizenével, szerenáddal is felköszöntötték ezeknek a házaknak a lakóit. A városi kultúra terjedése nyomán a gazdagabb legények már gramofonról szolgáltattak zenét. Az egymással vetélkedő legények többnyire ellopták a vetélytársuk által felállított ágakat, ezért a nyírfákat reggelig őrizték. A XX. század elején a legénytársadalom ekkor büntette meg a kevély, rátarti lányokat, akiknek kapuját kocsánnyal, azaz kukoricaszárakkal, „ganés” seprűkkel díszítették fel, az utcakapukat bemázolták vagy nagyobb távolságra elhurcolták, és mindehhez „macskazenét” szolgáltattak.

A farsangi vidám hetek után hamvazószerdától húsvétig tartott a nagyböjt, amikor mulatságokat és esküvőket már nem rendeztek. A református vallású fiatalok virágvasárnap konfirmáltak. A XX. század elején még az a szokás járta, hogy a konfirmációt követő családi ebéd után a konfirmandusok végigsétáltak a falu utcáin. Az idősebb legények egy-egy fiút kiragadtak a csoportból, és alaposan kiporolták a nadrágját.

A konfirmált lány már vizitát adhatott, azaz legényt fogadhatott. A konfirmált fiú ettől kezdve már udvarolhatott, és egyedül is betérhetett a korcsmába. Az ifjaknak azonban a legénnyé válást elsősorban a napi munkában kellett bizonyítaniuk. Ezután a kaszálók sorából nem „dőlhetett ki”, azaz akkor sem állhatott meg pihenni, ha elfáradt. Az erdőből pedig már egyedül kellett hazahoznia „egy tere”, vagyis egy szekér fát.

A húsvét előtti nagyhéten elcsendesedett a falu, a közösség az ünnepre készült. Az idősebb római katolikus hívők a nagyböjti tilalmakat következetesen betartották. A reformátusok csak nagypénteken tartózkodtak a hús fogyasztásától. Az idősebb katolikus asszonyok – főként a rózsakeresztes társulat tagjai – a római katolikus templom oldalkápolnájának az oltára előtt megformálták Jézus jelképes sírját, és a feltámadási körmenetig csendesen imádkozva virrasztottak mellette. Zabolán is élt az ételszentelés szokása. Vasárnap reggel a misére tartó asszonyok kosarába a tréfás kedvű legények egy-egy követ igyekeztek elrejteni. Az ünnep vasárnapján a családi asztalra többnyire báránysültet tettek.

Húsvéthétfőn a kisfiúk délelőtt, a legények és a házasemberek délután mentek locsolni. Az ekkor megszentelt vizet gondosan eltették, az igézett gyermekeket gyógyították vele. A nagyobb legények vízbevető hétfőn, vagyis húsvét másnapján csoportosan jártak házról házra, és az eladósorban lévő lányokat a kút mellett vödörből, bő vízzel öntözték. Zabolán a hímes tojásokra még a XX. század első felében is régi motívumokat festettek. Napjainkra ezek a szokások már megkoptak, az ünnep második napján csak a kisgyermekek locsolkodnak. Azonban a közösség emlékezetében még él a hagyomány, hogy a húsvéti öntözésnek és a piros színű hímes tojásnak termékenységvarázsló jelentése van.

Pünkösd hat héttel, az ötvenedik napon követi húsvétot. Régen a helyi iparosok a zabolai fúvószenekarral közösen erdei majálist szerveztek a falu fölött magasló Pérászka-hegy egyik tisztásán, amelyek az 1900-as évek elején voltak a legnépszerűbbek. Az első világháborút követő évtizedekben már csak a grófi kastély fölötti Nyírkertben rendeztek majálissal összekötött táncmulatságot. Pünkösdkor – szintén a Mikes család támogatásával – az iskolások számára a Kancellária-kertben tartottak mezei ünnepséget. Vidám lepényevéssel, zsábafutással, rúdmászással és kötélhúzással választották ki a legügyesebb gyermekeket, akiket süteménnyel és fagylalttal jutalmaztak. A második világháború utáni évtizedekben püskösdkor tornabemutatókat és kerékpárversenyeket szerveztek.

Aratóünnepségeket Zabolán még a XX. században is rendeztek. Az uraság, a pap, a bíró kenyérgabonáját a falubeli legények és lányok közösen, kalákában aratták le. A tábla mindkét végén egy-egy cigányzenekar állt. Amikor az aratók kiértek a tábla végére, pihenésként egyet táncoltak, s utána még vidámabban folytatták munkát. Amikor befejezték az aratást, azt kiáltották: „Fogjuk meg a nyulat, fogjuk meg a nyulat!” Azt hitték, hogy a búzában rejlő titokzatos életerő az utolsó gabonaszálakba bújik nyúl formájában.

A szálakra nagyon vigyáztak, és mezei virágokkal együtt az aratókoszorúba fonták, amit egy legény a fején vagy a kedvesével közösen vitt kézben vidám énekszó kíséretében a gazda házához. Miközben az utcákon vonultak, a tréfásabb kedvű gazdák és asszonyok vízzel locsolták a koszorút és annak vivőjét. Az aratókalákát estebéd és táncmulatság zárta. A koszorút a gazda tisztaszobájának a gerendájára kötötték. A következő évben az aratókoszorú gabonaszemeit a vetőmag közé szórták.

A zabolai római katolikus családok legjelentősebb őszi ünnepe a templombúcsú, amelyet minden évben szeptember 28-án, a Szent Kereszt felmagasztalásának napján tartanak. Ekkor szervezett csoportokban keresztalják érkeznek a szomszédos katolikus településekről, és hazalátogatnak a távolabb lakó családtagok és rokonok. A református gyülekezet később, október 31-én műsoros istentisztelet keretében emlékezik meg a reformáció emléknapjáról.

Az őszi jeles napokat a halottak napja zárja november 1-jén, amikor az elhunytakra emlékeznek. Az ünnep estéjén sötétedés után a temetőben virágokat raknak a sírokra, és gyertyákat gyújtanak, a katolikus pap pedig újra beszenteli a sírokat.