Épített örökség | Száz Magyar Falu

Épített örökség

A Basa-kúria Erdély, s benne a Székelyföld egyik legrégebbi és igen figyelemreméltó udvarháza volt. Bár építésének kezdeteiről a fennmaradt források nem szólnak, van erre nézve támpontunk: a Basa család 1634-ben költözött Zabolára, miután megszerezte a kézdiszentléleki Tarnóczi Sára elszöktetéséért megnótázott Mikes János itteni birtokát. Egyesek úgy vélik, hogy Basa Tamás csak ezután építhette fel kúriáját. Az viszont tény, hogy 1730–1740-es években már élénk társasági élet zajlott színes freskókkal díszített falai között, hiszen sok korabeli okirat – például szerződés, zálog-, illetve családi magánlevél – keletkezett (keltezése tanúsága szerint) Basa Tamás tetszetős zabolai kastélyában.

Az önálló Erdélyi Fejedelemség idején Háromszéken is mély gyökeret vertek a reneszánsz építészet népiesedett formái. A kézdiszentléleki Tarnóczi- és az ozsdolai Kun-kúriához hasonlóan Basa Tamás zabolai földszintes udvarházát is hossznégyszög alapra emelték. Meglévő alapfalai és pincéje szerint hajdanán pitvarból, négy lakószobából, ebédlőből, konyhából, kamrából, boltozott pincéből s padlásból állhatott.

Orbán Balázs az 1848–1849-es szabadságharc utáni évtizedben látogatta meg Zabolát, és valószínű, hogy Greguss János az épületről készített fényképe alapján alkotta meg azt a rajzot, amelyet 1869-ben A Székelyföld leírása című munkájában közölt az akkor már tető nélkül álló udvarházról. A kúria kivételes díszét alkotta a homlokzatából középen kiugró árkádíves, oszlopos, timpanonos nyílt tornác, amelyet Orbán Balázs így írt le: „Az épület kiszökellő oszlopos csarnokának egy igen szép portáléja volt, melynek korinthiai féloszlopokon nyugvó tetőzetén művészi faragványoktól övezett táblázatban a Bethlen és Kún czimer látható ezen alatta felirattal: DOMUM HANC AUGENDO ET REFORMANDO NOVAM FECIT SP. AC: GEN: D. NICOLAUS BETHLEN ET D. HELENA KUN. ANNO 1680.”

A fenti felirat azt támasztja alá, hogy az épület sajátos, késő reneszánsz jellegének kialakításához Bethlen Miklós járult hozzá döntő mértékben, aki feleségének, Kun Ilonának – Basa Tamás unokájának – a jussán jutott az udvarház birtokába. Erdély híres emlékírója és politikusa olaszországi tanulmányútja után, 1668-ban kezdett hozzá bethlenszentmiklósi kastélyának felépítéséhez, amelynek munkálatai azonban 1673-ban ideiglenesen félbeszakadtak. Végül csak 1680 és 1683 között sikerült befejeztetnie, amikor Bethlen anyagi helyzete ismét megszilárdult. Az Orbán Balázs által megörökített felirat szerint Bethlen Miklós éppen a Kis-Küküllő mentén épülő kastélya befejezésének idején látott hozzá a felesége által örökölt kúria rendbehozatalához, kibővítéséhez és megszépítéséhez. Feltehető, hogy az itáliai, elsősorban velencei hatásokat tükröző kastély építészeti megoldásait Zabolán is alkalmazta.

A kúria XIX. századi gazdája a portált egy pisztolyért adta el a Mikes családnak, amely a grófi família kastélykertjét díszítette a második világháború végéig. Ekkor beszállították a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba, ahol annak lépcsőházában ma is megtekinthető. A faragott portált díszítő feliratos és címeres gerenda eltűnt, de megmaradt a két méter magas ajtókeret. Belső élei tagoltak, homlokzati síkjából oszlopszéken álló lábazatos féloszlopok állnak ki, ezeket tulipán alakú volutás virág díszíti. Az oszlopfőket stilizált akantuszlevelek ékesítik, melyeket alul és felül sima meg tórosz tagozás keretez. Ezekre az oszlopokra helyezték el fölül az Orbán Balázs által leírt feliratos kőgerendát, amelyre volutákkal keretezett, napraforgókkal és indákkal díszített, faragott szemöldökgerendát raktak.

A kúria tornácát alkotó faragott kőpillérek ma is megtekinthetők a Mikes család parkjában, ahol az úgynevezett svájci villa mögött, a földbe süppedve várják sorsuk jobbra fordulását. Mikes Ármin és lánya, Mikes Hanna ebben a svájci stílusban felépített faházban múzeumot rendezett be a XX. század első felében. 1945-ig itt őrizték Basa Tamás könyvesszekrényét és karosszékét is, később átszállították a sepsiszentgyörgyi múzeumba, ott napjainkban a középkori kiállítás keretében tekinthetők meg ezek a becses tárgyak.

A Basa-kúria boltozott pincéje és alapfalai fölött álló ház Ádám Attila, Zabola jelenlegi polgármestere tulajdona. Az elmúlt évtizedben végzett javítási munkálatok idején számottevő kerámia került itt töredékekben felszínre. Az összehasonlító vizsgálatok szerint valószínűleg az alvinci habánok műhelyéből származnak azok az ólommázas, színes kandallócsempék, amelyekből a XVII. század idején az épület fűtését szolgáló kályhákat rakták.

A zabolai Basa-kúria főhomlokzatát díszítő, késő reneszánsz jellegű, árkádsoros, oszlopos, nyílt tornác követendő mintát nyújtott más háromszéki udvarházak építőinek is, akik hamarosan szintén árkádíves, kiugró ámbitussal látták el lakóépületeiket. Több háromszéki udvarház – igaz, szerényebb formában – éppen a középtornácos Basa-kúria hatása alatt készült el, például Aldobolyban, Csernátonban, Imecsfalván, Készdiszentléleken, Kisborosnyón, Rétyen, Zoltánban és Uzonban.

Zabola másik nevezetes műemléke a Mikes-kastély. Orbán Balázs kutatásai szerint a grófi kúria hajdanán kapubástyával erődített épület lehetett. Valószínű, hogy alapfalai már a XVI. század végén álltak, mert Apor Lázár és Imecs Judit 1629. február 2-án itt tartotta fényes lakodalmát, amelyen részt vett Bethlen Gábor fejedelem a nejével együtt, valamint Erdély főnemessége.

Hogy az épület milyen lehetett a XVII. század elején, arról Orbán Balázs képe tanúskodik. A Székelyföld leírásában közölt vonalas rajzon megörökített kétszintes épület feltűnően hasonlít a már bemutatott Basa-kúriához. Alaprajza ennek is négyszögű, dél felé néző főhomlokzatán szintén nyitott, árkádos tornácot láthatunk, vastag falait zsindelyes kontytető födte.

A Mikes-udvarház földszinti és első emeleti része boltozott helyiségekből áll. Falaik több mint egy méter vastagok. A földszinten feltehetően konyhák és kamrák kaptak helyet. Az első emeleten, a kúria közepén helyezkedett el a nagy ebédlő, attól jobbra a háziúr nappalija következett, s abból nyílt észak felé a hálószobája. A vendégfogadó tér szerepét ellátó ebédlőből balra nyílt az asszony nappalija, melyből szintén északi irányban, vagyis hátrafelé lehetett belépni annak hálószobájába.

Az 1960-as években végzett bővítési munkálatok idején az épület mellől olyan mázas és mázatlan, sordíszes csempék kerültek felszínre, amelyek valószínűleg a XVII. század elején épített kandalló részei. Az 1970-es években végzett felújítási munkálatok idején falfestmények részletei bukkantak elő a boltozott termekben. Kónya Ádám háromszéki művészettörténész a zabolai freskók párhuzamait a sárospataki Rákóczi-vár sub rosa termében fennmaradt boltozatfestményekben véli megtalálni.

A Mikes-udvarház boltozatos termei nemcsak vigasságot, hanem számtalan tragédiát is láttak. Az utóbbiakról Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című, lélektani realizmussal megírt regényében olvashatunk. Főhőse, zabolai Mikes János megszerette a Kézdiszentléleken élő Tarnóczi Sárát, akinek anyja hevesen tiltotta a két fiatal kapcsolatát. Végül Mikes János testvérei közreműködésével 1634-ben titokban a zabolai megerősített udvarházba menekítette szerelmét, de a fejedelem az erdélyi törvények által szigorúan tiltott lányrablásért fej- és jószágvesztéssel sújtotta a három vakmerő fiút.

A XVII. század második felében az udvarház birtokosa gróf Mikes Mihály, Háromszék főkapitánya volt, kúriájában nyert oltalmat kisgyermekkorában zágoni Mikes Kelemen, a Törökországi levelek szerzője. Azt kevesen tudják, hogy a színes falfestményekkel díszített zabolai épületben és fenyőfákkal zsúfolt kertjében, biztonságos körülmények között, többet futkározott Mikes Kelemen, mint a leveleiben oly sokat sóvárgott és emlegetett szülőfalujában, Zágonban.

A Mikes család udvarháza később is számtalan jeles eseménynek és látogatónak adott helyet. Például a XVII–XVIII. században gyakran ebben a tágas épületben tartották Háromszék közgyűléseit. 1737-ben a gubernium biztosai itt végezték el Háromszék lakosainak összeírását. S gróf Mikó Imre, Erdély Széchenyije is itt született, 1805. szeptember 4-én.

A XIX. század közepén a Mikes család gazdasága látványosan gyarapodott, ezért a régi lakóépület már nem volt elég tágas a nagy vendégjárásokra. Mikes Benedek volt az, aki az udvarházat gyökeresen átépíttette és megnagyobbíttatta. Az 1867-ben befejezett munkálatok voltaképpen nem érintették az eredeti épület magját, mert arra csak egy manzárdrészt emeltek, a közepén pedig hatalmas lépcsőházat alakítottak ki. Nem semmisítették meg az oszlopokon álló nyitott tornácot, csupán annak földszintjét a homlokzaton két boltíves nyílással látták el, s oldalfalain két négyszögű bejáratot építettek.

Amíg az első emeleten a régebbi oszlopos tornác kőpillérjeit finoman faragott reneszánsz indák és levelek díszítik, addig az 1867-ben készített második szint tornácán a pillérek sima kiképzésűek. Valószínű, hogy ekkor dobhatták ki a XVII. század elején használt kandallók csempéit, amelyeket az átépítés alkalmával ausztriai fajanszkályhákra cseréltek.

Mikes Benedek nemcsak a családnak kényelmet nyújtó kastélyt alakíttatta át, hanem az épület környékét is. Az általa megkezdett parkrendezést később fia, gróf Mikes Ármin folytatta és fejezte be. A régi és az új kastély, valamint a különböző gazdasági és irodai épületek körül hatalmas, tizenhat hektáros parkot létesítettek a Perászkának nevezett hegy déli oldalában, amelynek lábainál Zabola pataka folydogál.

A viszonylag csekély vizű, de gyakran hirtelen megáradó patak jobb oldalán, a fokozatosan emelkedő hegyoldalban nagy gonddal mesterséges teraszokat, azokon pedig teniszpályákat, játszótereket alakítottak ki. A teraszokat faragott kőlépcsőkkel kötötték össze, a kertet minden irányban átszelő utakat élő sövények és fák szegélyezik.

Az udvari kapunak nevezett főbejárattól az 1892-ben ültetett gesztenyesor vezet a patakot átívelő hídig, amelynek bal oldalán ma már elhanyagolt, kisebb virágos park található. A bejárat melletti úgynevezett francia sarok körüli hársrondó elsősorban kis- és nagylevelű, valamint ezüst hársfajok egy-egy sorából áll. A kastély kertjébe bevezető út jobb oldalán látható a Vajda-ház, amelyben az utóbbi fél évszázadban egészségügyi központot rendeztek be. A patakon átívelő híd szomszédságában állt a márványpadozatú istálló, ahol a két világháború között fonoda és ványoló, 1945 után után a kezelőközpont iskolája működött. Az új kastély felé vezető sétányokat alacsonyan nyesett lucfenyősövények díszítik, a gazdasági utakat elsősorban gyertyánsorok szegélyezik.

Gróf Mikes Ármin gyermekként 1875-ben még megcsodálhatta a szomszédos Imecsfalván berendezett Cserey-féle múzeumi gyűjteményt. Később kastélykertjének északi részén kőtárat alakított ki, ahova behozatta a környéken lebontott udvarházak értékesebb faragványait. Így menekültek meg a pusztulástól a már bemutatott zabolai Basa család, a kisborosnyói Tompa família kúriájának reneszánsz stílusú kőelemei.

A kastély kertjének rendezése közben úgy változtatták meg a patak medrét, hogy az áthaladjon a parkon, és folyamatosan friss vízzel táplálja a mesterséges tó vizét. A grófi család már a XIX. század elején halastavat alakíttatott ki a patak jobb oldalán, amelynek medrét agyaggal döngölték le, ide a víz egy kisebb árkon át csörgedezik a patakból. A mesterségesen létrehozott tó vízén hattyúk úsztak, tavirózsák lebegtek, a közepén formált szigeten egy sajátosan megépített barlangban barnamedvék, a fákon mókusok tanyáztak, a család tagjai és vendégei különféle tutajokon és csónakokon közelíthették meg rejtekhelyüket.

A patak partjait víztűrő égerek, füzek, jávorfák, májusfák szegélyezték. Bár a kastély körül tudatosan megőrizték a helyi növényeket, számos ritka fafajt is meghonosítottak. Így még napjainkban is találkozhatunk a parkban veresgyűrűs sommal, aranyvesszővel, virágos kőrisfával, kecskefűzzel, ciprusfélékkel, sóskaborbolyákkal, parlagi rózsákkal, szirti gyöngyvesszőkkel, bodzafélékkel, hóbogyókkal, tiszafákkal, szürke luccal, szerb fenyővel, kaukázusi jegenyefenyővel, mesterséges alakváltoztatással megformált kilenctörzsű óriástujával.

A mesterséges tó nyugati oldalán, a temető felé hirtelen emelkedő domboldalt a zabolaiak napjainkban is Szivárvány-rétnek nevezik, amelyet a második világháborúig gondosan ápolt, időszakonként színét és formáját váltó, virágos, úgynevezett japán szőnyeg ékesített. A helyi szájhagyomány szerint Mikes Ármin kertésze Stöckl mérnök volt, aki úgy alakította át a kastély természetes környezetét, hogy az minden évszakban meglepetésekkel kápráztatta el a látogatót. A kastély csendes és őrzött parkjában számos madár talált otthonra, így például héja, karvaly, egerészölyv, cinke, vörösbegy, vadgerle, kakukk, szürke küllő, nagy tarka harkály, füsti fecske, szarka, széncinege, csuszka, fenyő és énekes rigó, barázdabillegető.

A kastély szalonjában 1944-ig állt az a zongora, amelyen Liszt Ferenc is játszott, miközben – útban Moldva felé – megpihent Zabolán. A második világháború végén a grófi család elmenekült a Kárpátokon betört szovjet csapatok elől. Ezt követően a falubeliek kifosztották a Mikes-kastélyt, bútorainak nagy részét elpusztították, berendezési tárgyait ellopkodták, értékes kéziratokat őrző könyvtárát felégették.

A romániai kommunista hatalom a Mikes család ősi hajlékát 1948-ban államosította. A kastélyban kezdetben egy állami mezőgazdasági vállalat székhelye működött, majd rövid ideig a bukaresti nyomdaipari központ üdülőjeként használták. 1951-től az országos szakszervezeti szövetség nyaralójaként, 1965-től tuberkulózisban szenvedő iskolás gyermekek gyógyhelyeként, 1979-től kiskorú májbetegek utókezelő intézeteként működött. A gyógykezelt gyerekeknek iskolát is kialakítottak az épületben. 1989-től felnőttkorú ideg-, illetve szenvedélybetegek szanatóriuma a volt Mikes-kúria. Elsősorban gazdátlanság s a közöny miatt az elmúlt évtizedben rohamosan pusztulnak parkjának hajdani faritkaságai, de a különböző épületek is igen nagyon elhanyagolt állapotban vannak.

Újabb fontos műemlékünk, a református vártemplom a falu központjában áll. Amikor Orbán Balázs a XIX. század közepén meglátogatta Zabolát, a falu öregeitől megtudta: a protestáns gyülekezet egy hajdan itt álló ősi vár köveiből építette fel a híveket ma is szolgáló református úrházát.

A mai vártemplom méreteiből, belső terének sajátos kialakításából, az egyes földrengéseket követő átépítések alkalmával előkerült elemekből – például ajtókból, bordákból – a művészettörténészek arra következtettek, hogy a zabolai református templom az erdélyi késő gótikus építészet XV. századi jellegzetes emléke. A Székelyföldet 1473-ban pusztító földrengés – véleményünk szerint – a zabolai templom alapos átépítését is szükségessé tette. A tágasabb és a világosabb tereket kedvelő francia gótika a Székelyföldre megkésve jutott. Hatására a korábbi kisméretű istenházát településünkön is jelentősen nagyobbították, az épület félköríves szentélyét sokszögű lezárással meghosszabbították, déli oldalfalán csúcsíves ablakokat nyitottak. Az épület megvilágítását szolgáló, kifelé szélesedő, magas, csúcsíves ablakok ívmezejét egyszerű, de változatos – például kereszt, kör, négyosztatú kör, lóhere – formájú mérművek töltik ki. Az ablakok osztólécei egészen napjainkig épségben megmaradtak. Párhuzamai a szomszédos Gelence és Kézdiszentlélek római katolikus templomaiban is fellelhetők.

Az azonos szélességű hajóból és szentélyből álló, gondosan keletelt templomteret – harmincszor nyolc méter – csak a csúcsíves jellegű diadalív tagolja. A korábbi középkori úrházát később magasíthatták, mert az épület oldalfalai felfelé haladva elvékonyodnak. A szentély mennyezetét a XV. századtól bordás hálóboltozat díszíthette: falában ma is láthatók azok a durvábban megfaragott gyámkövek, amelyek egyértelműen a késő gótikus hálóboltozat meglétét jelzik. A szentély külön érdekességét alkotják a férfifejeket ábrázoló gyámkövek. A helyi szájhagyomány tatárfejeknek emlegeti őket, régebben különös hiedelem kapcsolódott hozzájuk. A zabolaiak szerint, ha egy áldott állapotban lévő asszony hosszú ideig csodálta a pogány tatárfejekre hasonlító gyámköveket, elveszíthette magzatát.

Az 1977. évi földrengés után néhány agyagból égetett tartóbordadarab került elő a vártemplomban, és láthatóvá váltak a szentély falában a gyámkövektől fölfelé induló boltívek vonalai is. A tüzetesebb falvizsgálatok során szintén ugyanekkor, a szentély délkeleti részében egy kisebb méretű, rusztikus kiképzésű, gótikus szentségtartófülke bukkant elő. A földrengés által okozott repedések mentén a szentély északi falában egy XV. századi vállköves, késő gótikus, homokkőből faragott sekrestyeajtó keretei körvonalazódtak. A javítások idején ezt a szószék melletti ajtót kibontották, a férfiak azóta itt járnak be a templomba. Ugyanekkor előkerült egy másik, korábban szintén befalazott, szemöldökgyámos ajtókeret is a hajó északi falának a közepén.

A szentély és a hajó találkozásánál, a szószék nyugati lábánál napjainkban egy falból kiemelt, késő gótikus és kora reneszánsz elemeket egyaránt tartalmazó szentségtartófülkét láthatunk. A helyiek emlékezete szerint a XIX. század végén tűzvédelmi szempontból a szentély keleti részén egy újabb ajtót vágtak a férfiak számára, és a diadalív bal lábánál helyezték el a falból előkerült kő szentségtartót. Annak egyes építészeti elemei – például: fülkéje szamárhátíves záródású – még a gótikára emlékeztetnek, de a felső részét díszítő egyik karéjt már reneszánsz rozetta tölti ki, ugyanakkor a négy karéjt befogó körív is reneszánsz levélformában végződik. A fülke alatt egy később bevésett felirat látható: H. DE TORIA AN. 1602.

A XVI. században Itáliából elterjedt reneszánsz stílus Erdély legkeletibb részébe is eljutott. A zabolai templom déli és nyugati bejáratát Háromszéken a legszebbek közé számítható kora reneszánsz, homokkőből faragott, egyenes záródású ajtókeretek díszítik. Bár ezek nagyrészt reneszánsz profilozásúak, pálcatagjaik még gótikus modorban metszik egymást. A zabolai ajtók kiképzése megegyezik a sepsiszentgyörgyi református vártemplom déli oldalán látható ajtókeretek stílusával, párhuzamai felbukkannak a kolozsvári Farkas utcai református templom déli, valamint a dési római katolikus istenháza bejáratánál is. Az 1802. évi földrengés után a déli ajtó elé ötkaréjos barokkos oromfalú, oldalt boltíves nyílásokkal ellátott portikuszt építettek.

Mivel a zabolai református vártemplom dongaboltozata a vidéken gyakori földrengések miatt többször megrongálódott, a XVIII. században lebontották, helyébe reneszánsz stílusú, festett, virágokkal díszített fenyődeszkákból mennyezetet építettek. Napjainkban a fehérre meszelt templombelső igazi ékessége a hajó és a szentély mennyezetét díszítő, 1772-ben elkészített százhuszonnégy festett kazetta. Festő-asztalosának a nevét nem ismerjük, de a református egyház korabeli jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a megrendelők elsősorban kőhalmi és barcasági szász mesterekkel dolgoztattak. Feltételezzük, hogy az eklézsia kiadásai között azért nem szerepel a festő-asztalos bére, mert azt Teleki Krisztina grófnő közvetlenül, neki fizethette ki, tehát csak az ő számadáskönyvéből (volna) kideríthető az 1772-ben Zabolán dolgozó mester neve.

A zabolai festett mennyezet a régi gelencei és az időközben lebontott maksai templom kazettáihoz hasonló, igen becses művészettörténeti érték. A hajó reneszánsz stílusú kazettáinak mintái nem ismétlődnek, mindegyik táblája más. Általában centrális, átlós vagy kétrészes szimmetriájú, vázába helyezett, nagy virágos díszítésű csokorminták váltják egymást. Néhány kazetta felületét egy-egy sarokból kiinduló, kecsesen hajlított, virágokkal díszített ág tölti be. Igen gyakoriak az olasz koszorúkra emlékeztető kompozíciók, melyeknek közepén kisebb virágkompozíciók láthatók.

A hajó mennyezetének ornamentikája jóval változatosabb, gazdagabb rajzolatú, és mívesebb alapformákra épül, mint a szentélyé. A református egyház anyakönyve szerint a sanctuarium jóval szerényebb ornamentikájú kazettáit Csutak Ferenc lelkészsége idején, 1759-ben készítették. Időközben erősen megfakultak, ezért 1772-ben, a hajó mennyezetének festése idején azokat is felújították. „Ennek felette a Sanctuarium felett való menynyezetnek festéke a Nagy költsége után is az Eklézsiának a rossz munka és gondatlanság miatt haszontalan lévén meg fejéredett tsak hamar, azért is midőn az egész templom mennyezetét le rontatták, eő Nagyságok (Teleki Krisztina és fia, Teleki Zsigmond – a szerző megjegyzése) meg nem szenvedték, hanem a többivel együtt ujjonnan festették: ujj ajtokot zarokkal, ujj katedrát tsinaltattak, sőt a templom tserepezetét is, hibás lévén, elbontaták és megujittatták.”

Az egész mennyezet színhatása kellemes, nyugodt, bár a szász festett bútorokon is gyakori sötétzöld alapszín kissé szokatlanul hat.

Szintén virágos kazettákat láthatunk a hajó nyugati, hajdanán leányok által használt karzatán is. A templom szentélyének keleti szegletében 1764-ben építették a karzatot, melynek most is látható kazettái a millennium tiszteletére 1895-ben készültek, formavilága gyökeresen eltér a nyugati kar stílusától. Kónya Ádám véleménye szerint a régebben fiúk és legények által használt kórust valószínűleg a szacsvai református templom eddig még azonosíthatatlan mestere készíthette.

A vártemplom a XVIII. századig fontos védelmi szerepet is betöltött. Feltehetően már előzően, a XVI. században az erdélyi szász templomokhoz hasonlóan, a hajó és a szentély fölött e célból egy külön szintet alakítottak ki. Az úrháza kerületén körbefutó mellvédet fordított kulcslyukakra emlékeztető lőrések törték át, alsó felében pedig szuroköntő nyílásokat építettek. Ezt a védelmi folyosót – a millenniumi ünnepségre készülve – a XIX. század végén lebontották, de a szuroköntőket külső ornamensként meghagyták. A kőből készített új koronázópárkányt már közvetlenül az ívsor fölött, az eresz alatt alakították ki.

Az 1977. évi földrengést követő javítások alkalmával a fordított U alakú szuroköntőket durva betongyűrűvel szelték át, éppen ezért a hajdani védelmi folyosónak napjainkban már csak a rézsűsen lecsapott gyámjai láthatók. A templom falait kívülről egykor karcsú támpillérek erősítették, melyeknek szegletét kváderkövekből rakták, és mindegyiket kettős, kőből faragott vízvezetővel látták el. Az említett lőréses és szuroköntős védelmi mellvéd egyrészt a támpillérekre, két pillér közt pedig egy-egy gyámra támaszkodott. Így a két pillér között ritmikusan két-két szuroköntő kapott helyet.

A református templom épületét kívülről ovális alakú, lőrésekkel, szuroköntőkkel és belső védelmi folyosóval ellátott várfal övezte, amelyet feltehetően a XV. század végén, legkésőbb a XVI. század elején építettek. Vizesárok vette körül, amelyet a közeli felduzzasztott patak táplált. A XVIII. században a vizesárokkal védett épületbe csak hídon át lehetett bejutni. A református eklézsia matrikulájának egyik 1764. évi bejegyzés az előbbit így örökítette meg: „a vár leomlott kőfala felépültetett, a várba vivő szolgáló ujj híd építtetett”. Orbán Balázs az alábbiakat jegyezte fel: „A várárok, mely ez erődöt környezte, s melybe a Zabola pataka beereszthető volt, öreg emberek állítása szerint néhány évtizeddel ezelőtt még épségben volt. Sőt egyik lőréses bástya is még fennállott. Most azonban az árkokat betöltötték – mert Háromszéken minden talpalatnyi föld értékesítve van –, és beépítették, kertté, udvarrá alakították, a szabad téren pedig medrébe tavak gyűltek össze; de ha az ember e vonalon ásatásokat tesz, mindenütt régi, szilárd falazat nyomaira akad.”

Erdély kiemelkedő XX. századi művészettörténésze, Kelemen Lajos 1916-ban írt tanulmányában azt hangsúlyozta, hogy Háromszéken „csupán a bölöni, illyefalvi, kézdiszentléleki, lemhényi, nagyajtai, sepsiárkosi, sepsiszentgyörgyi és zabolai (templomvár – a szerző megjegyzése) volt a kőfalakon kívül bástyákkal is megerősítve”. Feltehető, hogy a zabolai templomot övező erőd szerkezetében a kaputornyon kívül bástyák is lehettek, ezt azonban csak régészeti kutatás tudná bebizonyítani. A helyi szájhagyomány azt is emlegeti, hogy a vártemplom hajója alatti kriptát egy boltozott alagút kötötte össze Basa Tamás kúriájával és az erdő melletti temetővel.

A várfal magassága a helyiek szerint valamikor elérte a nyolc métert, eredetileg azonban a templomfedél csúcsáig emelkedett. Alapja száznyolcvan centiméter széles. Méreteit tekintve a többi háromszéki – a sepsiszentgyörgyi, a sepsiillyefalvi, az uzoni, az alsócsernátoni, a feltorjai és a gidófalvi – vártemplomhoz hasonló. Az 1802. évi földrengés után a romos várfalak felső részét 1838-ban lebontották, majd a megmaradt részt kívülről kilenc vaskos támpillérrel megerősítették. Északnyugati része az 1940., majd az 1977. évi földrengés következtében kétszer is leomlott, s ezeket a falszakaszokat vékonyabbra építették vissza. A templomvár nyugati falát 1836-ban átvágták és egy új, tágas kaput alakítottak ki, amelyet napjainkban elsősorban az asszonyok használnak. A férfiak rendszerint a keleti oldalon elhelyezkedő kaputorony alatti ajtón járnak be a templomba.

A hagymakupolával fedett mai harangtorony a középkori várfal szerves részét alkotó kaputoronyra épült. A hajdani kapuzat két-három emeletből álló, lőrésekkel ellátott zömökebb torony lehetett, tetejét pedig – a többi háromszéki és barcasági példához hasonlóan – nyitott figyelőerkély és sisaktető zárhatta.

A vár tornyában régebben ágyúk is álltak. Az 1752. évi vizitációs jegyzőkönyvben „egy szakállas puskát” vettek leltárba. Az 1835. évi egyházlátogatáskor még létezett egy tarack (mozsárágyú) is, amelynek a faágya akkor már hiányzott. Ugyancsak az előbbi jegyzőkönyv szerint „…van a Toronyban 3 harang és egy Csengetyű. A nagyobb harang 7 mázsás, melly ujra öntetett 1771-be. A kőzepső 3 mázsás, készitetett 1558-ba. A kisebb 2 mázsás készitetett 1716-ba. A csengetyű 25 font, mellyek Méltóságos Gróf Mikes Sigmondné Ugron Juliánna aszszony Ő Nagysága ajándékozott a nemes megyének.”

Zabola régi, közepes méretű és súlyú harangját brassói mesterek öntötték 1558-ban. Külső magassága kívül ötvenöt centiméter, külső átlója ötvenhét, a belső harmincegy és fél centiméter. A harang vállán kétszeres sima bordakeresztben arányosan elosztott számjegyek jelzik készítésének évét: 1558. Az egyes számokat a következő díszítőelemek választják el egymástól: jobbra néző szakállas, turbános férfi feje; szíjvég- vagy könyvkapocs-szerű tárgy lenyomata; plakett turbános férfifejjel. A zabolai reformátusok e középkori harangjukat 1927-ben eladták a kézdialbisi gyülekezetnek.

A torony gombjában talált okirat szerint az 1666-ban a villám által megrongált hatöles tornyot Basa Tamás még ugyanabban az évben megjavíttatta, és felső részét a régi magasságáig visszaállíttatta. 1644-ben ő készíttetett harangot a református közösségnek, de a villám két év múlva azt is súlyosan megrongálta. Egy évszázad múlva, 1771-ben Teleki Krisztina és Toldi Zsigmond költségén újraöntötték. A legnagyobb harang súlya hét mázsa. Bethlen Mihály és felesége, Vay Erzsébet a korábban megsérült tornyot 1699-ben két öllel megmagasíttatta. Johann Michael, brassói szász mester öntötte 1716-ban a közösség kisebbik, kétmázsás harangját.

Az 1835. évi vizitációs jegyzőkönyv szerint az egyház birtokában volt még egy huszonöt font súlyú csengettyű, amely a vártemplom déli szomszédságában, a négyszobás, kőből épített úgynevezett tanulóház, azaz az iskola oldalfalán volt elhelyezve. Később, a XIX. század második felében, amikor megépült a községi iskola, annak tetején, egy deszkából épített tornyocskában kapott helyet. A XX. század végén már csak akkor húzták meg, amikor az iskola végzős diákjait búcsúztatták. A legkisebb harangot 1923-ban öntették, felirata ma is őrzi Demes Mihálynak, önzetlen adományozójának a nevét.

Az egyházközség jegyzőkönyve szerint az eklézsia 1773-ban új orgonát építetett a maksai származású Kelemen János oskolamester szorgalmazására, aki maga is kiválóan játszott a hangszeren. Az eklézsia 1828-ban egy másik, nyolc „mutatiós” orgonát is készíttetett. 1929-ben Einschek Károly brassói mester kettős kézi billentyűzetű, sűrített levegővel működtetett új orgonát épített, amelyet ma is használ a gyülekezet.

A zabolai középkori kaputorony 1774-ben semmisült meg, amikor romjait az alapokig lebontották. Akkor találták meg azt az okiratot, amely a torony XVII. századi történetét örökítette meg. A XVIII. századi újraépítést három év alatt végezték el. A munkálatok Pál László lelkészsége idején, 1778. május 16-án fejeződtek be, amikor a torony csúcsán elhelyezték az új gombot. Az építkezést Pauer András pallér vezette, bérét – 448 forintot – az egyházközség fizetette. Az ácsmunkákat az uzoni Szabó János irányította, akit az egyház anyakönyve szerint 75 forinttal javadalmaztak. A munkálatok végén Kelemen János oskolamester órát helyezett el a toronyban, a költségeket gróf Mikes Zsigmond fedezte.

A tízöles új torony keleti felén a következő verses feliratot vésték: Ezer hétszáz hetven nyoltzban lásd hogy épült, / Ó fundamentumán e Torony el készült, / Tsupán Eklézsia költségével szépült, / Másoknak a feje ebbe meg nem őszült. / Azért kik most éltek, s ezentúl születtek, / A jó Istent ezért szivből ditsérjétek, / Menkő, földindulás ne érje, kérjétek, / Mint két régibb tornyot, mind kettőt itt érték.

Ebben az időben, a XVIII. végén készült a vártemplom ma is használatos bútorzata.

1802. október 26-án a déli órákban Zabolát és környékét „rettenetes nagy földindulás” sújtotta, amely a tornyot ismét súlyosan megrongálta. Az 1803 tavaszán kezdődött újjáépítést Müller Ignác pallér irányította. A munkálatokat nyár elejére már be is fejezték: a templomot kívülről hét vaskos oszloppal erősítették meg. A várfalak helyreállítása 1812-ig tartott, a toronyé 1817-ben fejeződött be, ami elsősorban Hadnagy László, zabolai megyebíró kiváló szervezőmunkájának volt köszönhető. Darnóczy Jánosné, Naláczi Anna adományai fedezték a költségek nagyobb részét. 1822-ben a vártemplomot kifestették, és itt tartották az erdélyi református egyház zsinatát.

A következő évben, 1803-ban tűzvész pusztította, 1838-ban újabb földrengés rázta meg a vártemplomot. Ezt követően visszabontották a külső falakat, és örökre megsemmisítették az úrháza középkori eredetű védműveit. A megrongálódott tornyot ismét elbontották, és egy év múlva, 1847-ben már tizenhat öl magasra emelték, tetőzetét bádoggal fedték. Mikes Benedek és felesége adományaival 1867-ben a tornyot újból kiigazították és fehérre meszelték.

Az istentiszteletek előtt háromszor harangoznak: azok kezdete előtt egy órával harangszó jelzi az eseményt, fél órával előtte húzzák az úgynevezett „gyülekezőt”, a hívők ekkor indulnak el otthonról. Miközben a „harmadikot húzzák”, az asszonyok a nyugati ajtón át csendben bemennek a templomba, és a padjukba állva röviden imádkoznak. Ezután leülnek a helyükre, és áhítattal hallgatják az orgonazenét. A férfiak a harmadik harangozás közben a torony előtt gyülekeznek, majd kezet fognak a parókiáról érkező lelkésszel, aki a déli ajtón lép be a templomba. Ezt követőn a férfiak a harmadik, a szentélybe vezető ajtón át, nemzedéki rendben, méltóságteljesen vonulnak be az istentiszteletre.

A XVII. század végén keletkezett jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy a vártemplomban csak az előkelő családok tagjai ültek a padokban, a hívők nagyobb része állva vett részt a ceremónián. Az ülésrend csak a XVIII. század végén rögzült, és még napjainkban is tükrözi a református gyülekezet hajdani társadalmi, nemzedéki és nemi szerkezetét. A hajó padjaiban az asszonyok, a szentélyben a házas férfiak, a karzaton a lányok, illetve a legények foglalnak helyet.

A hajóban és a szentélyben két, párhuzamosan elhelyezkedő padsort építettek. A jobb oldali padsorokban a hajdani katona rendi, tehát határvédő lovas és gyalogos családok tagjai, a bal oldaliakban a hajdani jobbágyfamíliák leszármazottai ülnek. A déli bejárat jobb oldalán a Mikes család karosszéke, a mellette emelkedő diadalív mögött a megyebíró széke található. A déli bejárattal szemben elhelyezett padot mindig a lelkész feleségének és családtagjainak tartották fenn. A szentély és a hajó első padjaiban a rangosabb és a vagyonosabb famíliák tagjai ültek.

Napjainkban is a református templomban zajlanak a zabolai emberek életútjának legfontosabb eseményei. Az újszülötteket hajdan már hathetes koruk előtt megkeresztelték. Az 1960-as évek elejéig keresztszülőnek általában barátokat hívtak, azóta többnyire a csecsemő szüleinek a testvéreit kérik fel erre a tisztre. Régen a szülők kereszteléskor otthon maradtak, és a gondosan bepólyázott kisbabát csak keresztszülei vitték a templomba. A déli portikusz alatt megvárták az istentisztelet végét, csak ezután léptek be a diadalív alatt elhelyezett úrasztalhoz. A keresztelő után ugyancsak a déli ajtón keresztül távoztak. Amikor az apróság szüleinek a házába értek, a következőt mondták: „Pogánykát vittünk, keresztyént hoztunk!”

A reformátusok egyik legnagyobb ünnepe a virágvasárnapon tartott konfirmáció, amikor az ifjak megvallják hitüket Isten és a gyülekezet színe előtt, s megerősítik azt a fogadalmat, amelyet szüleik és keresztszüleik a gyermekkori megkeresztelésükkor tettek. A konfirmált fiatalokat az egyházközség ekkor veszi fel soraiba, és megerősíti önjogú egyháztagságukat. A zabolai fiúk és lányok a konfirmációjuk előtt régebben két évig jártak „kátéra”, miközben megismerkedtek a heidelbergi hitvallás tételeivel, de a templom szegleteivel is. A konfirmandusok vasárnaponként az istenháza közepén, közvetlenül az úrasztala előtt ülnek. A szertartás előtt a lányok felsúrolták a padozatot, a fiúk nyírfaágakkal díszítették fel a templom bejáratait és padjait. A felnőttek közösségébe való ünnepi befogadás alkalmával a konfirmandusok és a presbiterek helyét szigorú hagyományok szabályozzák.

Az úrvacsoravétel napjainkban is meghatározott sorrendben, nemi, nemzedéki és társadalmi csoportok szerint zajlik. Előbb az idősebb és rangosabb férfiak, majd a középkorú házasok és legények járulnak az úr asztalához. Utánuk következnek az idősebb, tekintélyesebb családokból származó asszonyok, fiatalabb menyecskék, végül a nemrég konfirmált lányok. A helyi református gyülekezet a közvélemény erejével mindig szigorúan megbüntette azt a tagját, aki az évszázadok alatt kialakult rendet megszegte.

Ha Zabolán valaki elhalálozik, azt a református templomból szaggatott harangozással jelzik három napon át a falu népének. A temetés kezdetére ugyancsak rövidebb harangszóval hívják az embereket. A koporsót nem viszik be a templomba, de ahogy a gyászmenet megközelíti az istenházát, harangzúgás kíséri a vonulást. Amikor az elhunytak leeresztették az erdő melletti temető frissen ásott sírgödrébe, elhantolása közben szintén a református úrháza harangjai búcsúztatják az örökre eltávozottat. Régi és szép hagyomány a faluban, hogy nemcsak a kálvinista, hanem a más felekezetű elhunytaknak is meghúzzák a harangokat.

A falu tornyában lévő harangoknak régebben különösen, de még ma is kivételes erőt tulajdonítanak. Úgy vélték, szavuk sokféle veszedelemtől óvja meg a közösséget. A XVIII. század végéig harangzúgással jelezték a kisebb-nagyobb tatár vagy török csapatok betörését. Amikor tűz tört ki a faluban, mindig a harangok riasztották a népet. Nyár elején harangozással igyekeztek elhárítani a gabonát elpusztító jégverést és „erős időt”. Utoljára 1989. december 22-én húzták meg hosszasan a torony három harangját, amikor Ceaus¸escu, a gyűlölt román diktátort a fellázadt bukaresti tömegek menekülésre kényszerítették.