Az aranykorszak, s ami utána következett
Az aranykorszak, s ami utána következett
A romániai kommunista diktatúra kiépítője, Gheorghe Gheorghiu-Dej, 1965 márciusában elhunyt. Utóda és politikájának folytatója Nicolae Ceaus¸escu, aki a szélsőséges román nacionalizmusra támaszkodva igyekezett a Szovjetunióval szemben a román külpolitikának nagyobb mozgásteret biztosítani, és eközben felszámolni a romániai kisebbségeket, elsősorban a magyarságot.
A bukaresti pártvezetés 1968-ban újra átszervezte Romániai közigazgatását, amely a Maros Magyar Autonóm Tartományt formailag is megszüntette. A mai Erdély területén tizenhat megyét hoztak létre, azonban a megyésítés nem zajlott zökkenőmentesen. Több helyen mozgalom indult a régi megyék visszaállításáért, illetve a megyeszékhely megszerzéséért. A legélesebb helyzet Csíkszeredában alakult ki.
A hatalom kezdetben csak egy székely megyét akart felállítani Székelyudvarhely központtal, Alcsík és Háromszék Brassó megyéhez került volna. Csíkban azonban olyan heves népmozgalom bontakozott ki, hogy a bukaresti pártvezetés lemondott az egyetlen székely megye tervéről. Feltehetően a csíki tiltakozás hatására – mivel Zabola éppen a tervezett székely többségű Hargita és a zömmel románlakta Brassó megye határán feküdt – falunkban is népszavazást írtak ki. Döntsék el a helyi lakosok, hova kívánnak tartozni.
A zsúfolásig megtelt a művelődési otthon nagytermében a zabolai magyarok Hargita, a románok Brassó megyét választották. Az eset évtizedeken át rontotta az egymás szomszédságában élő magyar és román családok viszonyát. A bukaresti hatalom a vidéket végül nem Hargitához vagy Brassóhoz csatolta, hanem nagyjából a valahai Háromszék területén létrehozta a mai Kovászna megyét. Az átszervezés során a községi státusú Zabolához rendelték a szomszédos Székelytamásfalvát, Szörcsét és Székelypetőfalvát.
A húzd meg, ereszd meg kettőssége különösen 1956 és az l968-as prágai tavasz időpontja között volt szembetűnő a román kisebbségpolitikában. A többszöri átmeneti engedmények után a legfőbb vezetés már 1972. július 19–21-én, a kommunista párt bukaresti országos konferenciáján meghirdette a kisebbségek rövid távú beolvasztását, román terminológiával „nemzeti homogenizálási” programját. Ezzel a romániai nemzeti kisebbségek beolvasztásának gyakorlata hivatalos formát öltött, de a határozat utáni első években a hatalom még ügyelt arra, hogy a tényleges célokat esetenként taktikai engedményekkel ellensúlyozza.
Miként jelentkezett mindez Zabolán? Már az 1970-es évek elejétől a falu élére csak román anyanyelvű, más vidékről származó néptanácsi elnököket, egyben községi párttitkárokat neveztek ki. A művelődési otthon igazgatójává párthű tanárt állítottak, a kollektív gazdaságot román származású elnökök irányították. Ugyanakkor a hatalom már csírájában elfojtott minden olyan kezdeményezést, amely a zabolai magyar közösség történelmét, kultúráját, hagyományai ápolását szolgálta. Egyetlen példa erre: a helyi értelmiségiek az 1970-es években a Tatár-halmon szerény emléktáblát helyeztek el. Magyar és román nyelvű felirata: „Korai középkori temető a XII–XIII. századból.” A Securitate emberei alig egy óra múlva kiszálltak a helyszínre, és eltávolították a rézplakettet.
A diktátor utasítására a székelyföldi magyar iskolákba csak regáti (óromániai) román anyanyelvű szaktanárokat helyeztek ki, miközben a fiatal magyar értelmiségieket Óromániába helyezték. Ennek következtében a zabolai iskola magyar tagozatán is egyre kevesebb magyar anyanyelvű tanár oktatott. A szigorú ideológiai befolyás, az állandó ellenőrzés és a szellemi cenzúra miatt hamarosan teljesen leépült nemcsak a magyar iskolai, hanem a falusi művelődési élet is.
A román pártvezés 1970-es években hozott voluntarista politikai és gazdasági döntéseinek nyomán az élet minden területére kiterjedő válság alakult ki Romániában, amely az 1980-as évekre teljesen felborította a rendszer normális működését. Ebben az időben a zabolai családok figyelmét is elsősorban az alapvető élelmiszerekkel, közszükségleti cikkekkel, gyógyszerekkel, elektromos árammal kapcsolatos súlyos ellátási zavarok kötötték le. Miközben a hatalom a mindennapok minden területén korlátozta s egyben uralta az embereket, a közösségeket, mindinkább nyilvánvalóvá vált a rendszer által szigorúan ellenőrzött média, valamint a Megéneklünk, Románia! országos fesztivál által boldognak és felhőtlennek sugalmazott helyzet és a köznapi valóság közötti óriási távolság.
Romániában a diktatúra utolsó évtizedében már semmi sem szavatolta az emberi jogokat, tombolt a terror. Ebben a végletekig kiszolgáltatott helyzetben a zabolai családok zöme a néma ellenállásra és a magánéletbe való visszahúzódásra rendezkedett be. A hivatalos politika rangjára emelt kirekesztő román államnacionalizmus szorításában az egyes helyi vagy tágabb vidéket átfogó vallásos rendezvények – így például az évenkénti csíksomlyói pünkösdi búcsú, Szent István király napja a Kézdiszentlélek fölötti Perkőn – egyre inkább a diktatúrával dacoló csendes ellenállás helyszíneivé váltak.
Az 1989. december 22-i decemberi események olyan gyors hatalomváltozást eredményeztek Romániában, amelyre Zabola lakosai sem voltak felkészülve. 1989 karácsonyán talán senki sem sejtette, hogy a rendszer átalakulása milyen lassú, nehézkes és hosszú folyamat lesz. Sőt arra sem gondolhattak, hogy a fokozatos gazdasági és társadalmi nyitás ellenére Ceaus¸escu kisebbségellenes politikája és gyakorlata, a lelkeket cseppenként mérgező türelmetlen nacionalizmusa a diktátor bukása után, 1990-től bontakozik ki.
A rendszerváltozás utáni évtized legnagyobb eredménye Zabolán – miként másutt az országban –, hogy a termőföldeket visszaadták régi tulajdonosaiknak. A helyi kollektív gazdaság értékesebb épületeit, gépparkját azonban a nagyüzem vezetői vásárolták meg hihtetlenül olcsó áron. Azt a földet, amelyet három évtizeddel korábban, 1962-ben a gazdák fájó szívvel adtak be a közösbe, 1990-ben tehetetlenül, megöregedve, kényszeredetten vették újra birtokba. A hajdani gazdatársadalom még élő, idős tagjai érezték annak erkölcsi kényszerítő súlyát, hogy az őseik által évszázadokon át óvott földet meg kell művelni és tovább kell őrizni a jövő nemzedékei számára. Termőterületük hasznosítására, korszerű megművelésére azonban sem erejük, sem elegendő pénzük nem volt.
Már közvetlenül az 1989-es rendszerváltozás után világossá vált, hogy Zabola társadalmi és nemzedéki szerkezete az elmúlt évtizedekben alaposan megváltozott. Szinte teljesen eltűntek a hajdani gazdatársadalomnak azok a megbecsült, erkölcsi tartásuk révén is tisztelt tagjai, akik a két világháború között születtek. Soraikat megritkították a XX. század embert, férfit próbára tevő nagy eseményei, így a második bécsi döntés, az újabb világháború, a kommunista diktatúra berendezkedése, az államosítás, a kulákkorszak, a kollektivizálás, majd a krónikus élelmiszerhiány, a decemberi „forradalom” következményei. A mindig gyökeres változásokat kiváltó események gyorsan követték egymást, és főleg a zabolai férfi gazdaközösséget tizedelték.
Székelyföldön 1989 után olyan kettős hatalmi rendszer épült ki, amelynek keretében a helyi közigazgatás, az oktatás és a művelődés irányítása a lakhelyén többséget alkotó magyarság kezébe került vissza. Ugyanakkor a továbbra is tudatosan homogenizálásra törekvő bukaresti állami vezetés ebben a térségben is szilárdan a kezében tartja a pénzügyi, a gazdasági, katonai és a rendőri uralmat.
Az elmúlt évtizedben Zabola is az ütközések színterévé vált. Így például amikor 1990. március 19-én Marosvásárhelyen a Bukarestből, illetve Maros megyéből irányított és feltüzelt román szélsőségesek támadást intéztek a Magyar Ház ellen, és sok személyt bántalmaztak, köztük Sütő András írót, Zabolán felgyújtották a római katolikus templomot és történelmi emlékoszlopot semmisítettek meg. Amikor a román parlament arról szavazott, hogy a magyar iskolások milyen nyelven tanulják a történelmet és a földrajzot, egy bukaresti parlamenti küldöttség szállt ki a faluba. És nyomban megállapította, hogy a zabolai magyar gyermekek nem ismerik a román nyelvet, a helyi cigányokat pedig erőszakosan elmagyarosítják.
Ebben a folytonos versengésben a Mikes család 1989 után is fontos szerepet töltött be. A família több évszázados kastélya, hatalmas parkja egyféleképpen mindig a helyi hatalom jelképe volt, amelyet a rendszerváltozás utáni évtizedben mind a magyar, mind a román közösség birtokba akart venni. A kúriában a helyi románok egy katonai alakulat kaszárnyáját látnák szívesen, a magyarság helyi történelmi múltja folytonosságaként értelmezi a kastély tulajdonlását. Eközben Mikes Katalin, gróf Mikes Ármin Grazban élő unokája már 1990-től elszánt és konok harcot vív a román hatóságokkal ősei birtokainak visszaszerzéséért.
Pionírok az 1960-as években
