Visegrád, a mezőváros
Visegrád, a mezőváros
Az egykori várfalakkal és városfalakkal elkerített palotaromok – a későbbi földesúri, uradalmi épületegyüttes – térben és szintben elkülönülnek a tulajdonképpeni mezővárostól. A palota és udvara a Dunáig nyúlik, innen nyugatra kezdődik a hosszú, egyutcás, az utca mindkét oldalán beépítve. A magtárat az uradalmi majorsági épületegyüttes szélén építették 1752-ben, az szinte egybeépült a falu szélső, gyúlékony zsúptetővel fedett házaival.
A megyetérképen látható alaprajz szerint 1733-ban a falu beépített területe még nem terjedt ki a Malom-patak mai medréig. Temploma a Duna partján állt. A Salamon-torony irányában, az uradalmi városrészben még egy kis templom vagy kápolna rajza azonosítható szintén a Duna partján.
A település életkörülményeiről, megélhetési lehetőségeiről szólva az 1749-ben felvett kamarai birtokleírás kiemeli, hogy a szántóföldek, rétek és legelők hiánya, illetve rendkívül csekély volta miatt a „szerencsétlen sorsú” lakosság sanyarú körülmények között tengődik, kenyerét kétkezi munkával, főleg favágással és fahordással keresi meg. A művelhető föld az országos átlaghoz képest valóban elenyészően kevés.
A visegrádi gazdák a XVIII. század közepének mezőgazdasági mércéjével mérve még töredéktelkeseknek is alig tekinthetők, más helyeken zselléreknek számítanának. Mária Terézia urbáriuma mindössze öt egész teleknyi földet tudott Visegrádon felmérni, ez azt jelenti, hogy a korabeli művelési technika mellett tisztán földművelésből alig egy tucatnyi család élhetett volna csak meg a mezővárosban. Az uradalom 1749-re mégis 13 egész telkes és 42 féltelkes gazdaságot alakított ki, vagyis ennyien fizették az egész és a fél telkek után járó szolgáltatásokat.
1755-re a lakosság számának növekedése és az uradalom munkaerőigénye okán a Starhemberg-uradalom kénytelen volt újabb területet kijelölni a határ erdejéből, amelyet a jobbágyok kiirthattak és felszánthattak. Így alakult ki például a viszonylag sík terepen fekvő Új osztás-dűlő, amelynek neve egészen az 1950-es évekig fennmaradt, és neve ellenére ez az egyik legrégebben művelés alá vont szántóterület, jóval az 1767-ben kiadott urbárium előtt keletkezett.
A visegrádi szántók és szőlők amúgy is kivétel nélkül irtás eredetűek, területüket a lakosság fokozatosan hódította el az erdőtől a hegyes terep miatt különösen nehéz munkával.
Az 1715-ben készült országos felmérés szerint a visegrádiaknak még nincsenek is házhely, telek után járó szántóik, csak irtásföldjeik, amelyeket a Duna partján, a mai, Dunára nyúló kertek helyén, a házhelyek végében alakítottak ki, és folyamatosan műveltek.
Az 1728. évi összeírás idejére ezek a földek az állandó művelés miatt kimerültek, ezért szántónak már nem használták őket, csak gyümölcsösnek és a fák alját kaszálónak. A közben eltelt évtizedekben a falu körüli domboldalak és lankásabb hegyoldalak faállományát kiirtották, itt voltak szántóik és szőleik. Ezeket az irtás eredetű földeket először 1728-ban sorolták a telki állományba. A határhasználat megszilárdulása és a lakosság elrendeződése a feudális adózási formáknak megfelelően fokozatosan történt, egész, féltelkes, illetve zsellér kategóriába csak 1732-ben osztották be a falu lakóit.
A telki földektől független nagyságú, kedvezőbb adóelbírálású, új irtásföldek kialakítása később is tovább folyt a földesúr engedélyével. Egyedül a földeket irtó parasztcsalád szorgalma és munkabírása szabott ennek határt.
1755-re a sík területeken kívül kiirtották az erdőt és művelték a földet a Dobos-hegyen, a Disznós-hegyen, a Sziget-hegyen (német neve Simesberg) és a Fekete-hegyen. A földművelés nehéz munka volt, nemcsak az erdőirtás, hanem a nehéz terepviszonyok miatt is, sok helyen a talajmegmunkálást ekével nem is tudták elvégezni, csak ásóval és kapával dolgozhattak. Ezért a nehezen megmunkált területeken a külterjes gabonaművelést csak minimális mértékben folytatták, a földeket szőlőként hasznosították vagy hüvelyeseket termesztettek rajtuk. A szőlővel borított terület állandóan nőtt, 1755-ben is több olyan táblát írtak össze, amely még nem fordult termőre, és így nem is adóztak utána.
Mivel az irtásföldek nagysága nem függött a telekhányadtól, 1755-ben sok féltelkes családnak nagyobb irtásföldje, -szőleje és -kertje volt, mint az egész telkeseknek, és alig akadt olyan zsellérháztartás, ahol ne műveltek volna szőlőt és kertet.
A kertföldek ilyen aránya visegrádi különlegesség. A kertek hivatalosan kenderföldek lettek volna, de elsősorban kukoricát („kukurutz”) termeltek bennük. A kukorica és a hüvelyesek a megélhetés szempontjából ezen a mostoha vidéken előnyösebbek voltak, mint a gabona, mert kisebb területen több élelmet produkáltak, másrészt az említett növények kerti veteménynek számítottak, és a korabeli törvények szerint nem voltak adókötelesek, tehát sem a földesúrnak járó kilencedet, sem az egyháznak járó tizedet nem fizették utánuk.
A kis terjedelmű szántókat a visegrádiak nem tudták nyomásokra osztani, a talajpihentetést, a talajerő-visszapótlást úgy oldották meg, hogy a földeket csak kétévenként vetették be, a közbülső időben pedig legeltették, így juttatva rájuk némi trágyát.
A mezővárosban termett gabona mennyiségére a beadott kilencedből lehet következtetni 1732-ben és 1755-ben. Búzából, pontosabban az akkor elterjedt kétszeresből, vagyis búza és rozs keverékéből 1732-ben 158,7, árpából 42,8 pozsonyi mérő termett. A kilenced alapján számolva 1755-ben a termés kétszeresből 500, tavasziból (árpa vagy zab) 450 pozsonyi mérő volt. Ez a gabonamennyiség a mezővárosi lakosság szükségleteit nem fedezte, ezért a kenyérgabonát rendszeresen vásárolni kényszerültek, elsősorban saját földesuruktól.
Egy 1732-ből fennmaradt lista szerint a mezőváros szinte valamennyi lakója tartozott a földesúrnak a gabona árával. A gabonaínség 1756, a kamarai birtokátvétel után sem szűnt meg, a falu a XVIII. század végén is az uradalom állandó gabonavásárlója maradt.
A mezőgazdaságból szerezhető jövedelmüket a helyiek híres és messze földön kelendő gyümölcstermésükből egészítették ki. Sajnos nem maradt pontos leírás a határban termő valamennyi gyümölcsféleségről, de az biztos, hogy a dió, a szilva, a csonthéjasok (cseresznye) közöttük vannak. Terményeiket a visegrádiak már ekkor is elsősorban Pest-Budán adták el.
Már az 1730-as évekre kialakult egy viszonylag szűk csoport, amelynek a tagjai a mezőváros társadalmi és gazdasági életében döntő szerephez jutottak. Ez az elit vegyes összetételű. Egy része az első megtelepülőkből és utódaikból került ki, így a Farkas, Almásy, Dobos (más néven Nagy), Vitkovics, Apfel, Traub, Hitzlberger, Gross, Schaili családok. Szinte valamenynyien folytattak életük bizonyos szakaszában iparos vagy mezőgazdasági termeléssel össze nem függő vállalkozói tevékenységet is, van köztük révész, molnár, kocsmáros, mészáros, hajótulajdonos. Ezek a foglalkozások jelentették egyébként Visegrádon az érvényesülés csúcsát.
Az elitet alkotó másik réteg a volt uradalmi alkalmazottakból, a cselédek köréből került ki, jelezve, hogy kifizetődő volt Starhembergéknél uradalmi szolgálatba állni. A későbbiekben valamennyien jól jövedelmező ipart űztek vagy a sikert jelentő, fent már említett valamelyik vállalkozásba kezdhettek, mint a Fröhlich, Schwarz, Schedler, Schröder, Geratsvolh, Kemény família.
Az iparos, vállalkozó elit többsége egyben egész telkes gazda is volt, ők birtokolták a legtöbb szántóföldet és kertet, valamint a szőlők legnagyobb részét. Állatállományuk is nagyobb volt mint jobbágytársaiké. A mezőgazdasági termelést néhány adat tanúsága szerint szolgáikkal és béreseikkel végeztették. ők laktak a település egyetlen utcájának Duna felőli oldalán, és így tulajdonukban voltak a Dunáig hosszan lenyúló gyümölcsöskertek.
Ők azok, akik mindenre vállalkoznak, iparos létükre (1749) bérlik a földesúr szarvasmarháit. Néhányan (Farkas, Almásy, Kemény) pénzkölcsönzéssel is foglalkoztak, Szentlászlóról több személy tartozott nekik kisebb-nagyobb összeggel.
Földingatlant sem azért szereztek, mintha iparukból vagy vállalkozásukból nem tudtak volna megélni, hanem azért, mert a földszerzés volt abban az időben a vagyon növelésének egyetlen lehetséges reális formája.
Foglalkozásukat gyakran változtatták, szükség esetén a vő viszi tovább az após iparát, ők alkották a mezőváros legmobilabb rétegét. A képhez természetesen az is hozzátartozott, hogy közülük egyesek megfelelő korú gyermekek híján vagy más okból családi munkaszervezetben nem tudják gazdálkodásukat nyereségesen folytatni, és öregkorukra elszegényedtek, kénytelenek voltak iparukat, sőt a jobbágytelket, a mezőgazdasági termelést is feladni.
A bíróviselt Gross Mihály, aki egy időben pékmesterként a falu vezetői közé tartozott, öregkorára föld nélküli házatlan zsellérré lett. A Welmitzer-Belmitzer család sem tudott a falusi társadalom élvonalába visszajutni, ahol pedig évtizedekig megkapaszkodott, végleg elszegényedett. Haas Lénárd, aki iparosként érkezett Németországból, Visegrád koldusaként halt meg.
E szűk csoport tagjai közül került ki szinte rotációs rendszerben a mezőváros mindenkori bírája és tizenkét esküdtje. Egymás között házasodtak, és szoros társadalmi kapcsolatukat az is jelzi, hogy komának és tanúnak is egymást választották.
Közéjük bekerülni csak beházasodással lehetett, és ez könnyebben sikerült egy kívülről, idegenből – valószínűleg nem üres zsebbel jött – iparosnak, aki az elhalt mester özvegyével, esetleg lányával együtt az ipart is átvette, mint egy szegényebb falubelinek.
Az nem is igen fordult elő, hogy egy helybéli, a föld nélküli napszámos zsellérréteghez tartozó személy jusson be ilyen módon a mezőváros vezető rétegébe. Ebben a körben a vagyon házasodott a vagyonnal vagy az iparűzési lehetőség és a vállalkozás a döntő szempont, a házassági kapcsolatokban az etnikai tényezőnek a jelek szerint semmi szerepe sem volt.
Ezt azért érdemes megjegyezni, mert több szomszédos, egységesen német etnikumú faluban másképp alakult a társadalmi fejlődés. Dunabogdányban a XVIII. század közepén tevékenykedő tizenegy iparos a házas és a házatlan zsellérek közül került ki, nem az elitből vagy a telkes jobbágyokból. Hasonló volt a helyzet Dorogon is, ahol a falu vezető társadalmi rétegét a paraszti, mezőgazdasági munkából élő leggazdagabb telkes jobbágyok alkották a XVIII. században, és ezen a körön kívül rekedtek az iparos zsellérek, valamint a máshonnan beköltöző vállalkozók (mészárosok, kocsmárosok). Ezen a két településen a falu vezető elitjéhez tartozó családok kizárólag német nemzetiségűek.
Visegrádon a lakosság létszámához képest sok volt az iparos. Az anyakönyvek tanúsága szerint többségük a XVIII. század első évtizedeiben költözött ide, a jövevények még joggal hitték azt, hogy egy valódi mezővárosba telepednek be. A korai bevándorló iparosok legtöbbje hamar továbbállt (Johan Georg Enderle) vagy feladta eredeti foglalkozását, és az erdőgazdaságból és faiparból igyekezett megélni. Mesterségüket azok tudják megtartani, sikeresek azok lesznek, akik helyi iparoscsaládba házasodnak be.
Egy részük az alapvető szolgáltatásokat nyújtó szakmákban dolgozott, azaz bognár, asztalos, ács, takács, varga, csizmadia, kőműves, szabó, pék, molnár, mészáros, kocsmáros, kádár, kovács, seborvos volt. E szolgáltatások a XVIII. századi jobbágyfalvak majdnem mindegyikében megtalálhatók. Ugyanakkor hiányoznak egy átlagos mezőváros specializált, nagyobb luxusigényeket kielégítő szakmái, mint amilyenek Szentendrén és Vácon is megvoltak. Mivel az egyes szolgáltató szakmáknak a faluban csak egy-két képviselője van, természetesen nem jöhettek létre Visegrádon céhek (a kádárokén kívül). A visegrádi iparosok a váciakkal tartottak szorosabb kapcsolatot. (1736-ban a Visegrádon dolgozó Lehner András bognár Landmeister és egy helyi molnár a váci céhek tagjai.)
Visegrádi specialitás viszont a fát feldolgozó iparágak, a faipar túlsúlya. Már 1732-ben is többen fizettek az uradalomnak a szerszámfa használatért éves erdőbért, mint ahány faiparosról az anyakönyvek és az összeírások említést tesznek (Fellner András, Stróbel György, Muckstadt János, Lamour István, Hübler-Hibler Ferenc, Apfel János, Drexler Mihály, Almásy Ferenc). Nem mindegyikükről derül ki, hogy a fát felhasználó iparok melyikét űzik.
Az említetteken kívül mellékfoglalkozásban fafaragással és eladással foglalkozó (teknővájó, villát és egyéb szerszámot készítő) jobbágyokról a határperek vallomásaiból szerzünk értesülést, amikor tanúként hallgatják ki őket mint az erdőt járó és a határokat jól ismerő embereket (Benkó János, Kovács Márton).
1755-ben két bognár és nyolc kádármester dolgozott a községben az uradalmi kádáron kívül. Közülük többen segédeket és legényeket is foglalkoztattak. Éppen ezért a bognár- és kádárlegényekkel találkozunk a legtöbbet az anyakönyvi bejegyzésekben azok közül a személyek közül, akik soha nem jutnak önálló egzisztenciához, és így össze sem írják őket, mivel a legények a mester családtagjainak számítottak, függetlenül attól, hogy mindeközben maguk is családosak lehettek (például Johan Waldtner bognár- és Kovács Miklós pintérlegény).
A nyolc kádár a jelek szerint céhbe tömörült, mesterük 1732-ben Almásy Ferenc, 1755-ben Leopold Schmultz-Smutz. A mezőváros és a visegrádi uradalom bortermelése nem adhatott munkát számukra, feltehetően az egész Dunakanyar igényeit az itteniek látták el. Ez a vidék a XVIII. században Szentendrétől Dunabogdányig országosan is jó hírű borvidéknek számított.
A kádárok az itteni erdőkben található, hordókészítésre alkalmas jó minőségű tölgyfák miatt tömörültek Visegrádon. A mesterség a településen jól fizetett, művelői a falu legtehetősebb emberei, egész telkes gazdák.
A visegrádi falusi-mezővárosi ipar színvonalát az is minősíti, hogy az uradalom milyen mértékben vette igénybe a munkájukat. A boroshordókat a helyi kádároktól, elsősorban az uradalmi kádármestertől vásárolták, minden hordó után készpénzzel fizetve. Az uradalmi kádárnak valószínűleg a mindenkori legjobb kádármestert jelölték ki. (Almásy után Fröhlich Mihály, majd Schwarz Sebestyén érdemelte ki a megtiszteltetést). Gerlitz András visegrádi asztalos az uradalmi épületekhez készített ajtókat és ablakkereteket 1732-ben kelt számlája szerint. Az ő keze munkája volt az uradalmi pince ajtaja is. A helyi kőművesekkel az uradalom csak kisebb javításokat végeztetett, ők inkább a visegrádi lakosság építkezésein dolgoztak.
A mezővárosi lakosság fennmaradó nagyobbik hányadának, a föld nélküli vagy csak szőlővel rendelkező zselléreknek elsősorban az erdő adott munkát, mint ahogy az erdőgazdaságban dolgozott a község lakosságának túlnyomó része is majdnem napjainkig. A Starhemberg-korszakban maga az uradalom közel évi kétezer öl tűzifát szállított le a fővárosba, és a munkák legnagyobb részét fizetett bérmunkásokkal végeztette. A visegrádi uradalom jobbágyai az ölfavágatás során keletkezett dorong- és egyéb hulladékfát maguk adhatták el – ez is jövedelmezett valamennyit. A források nagyobb arányú szén- és hamuzsírégetésre is utalnak, ami szintén sok visegrádinak nyújtott megélhetést.
Az 1730-as évek után előfordul, hogy eredetileg is favágó foglalkozású személyek költöznek Visegrádra, megtudva azt, hogy ez itt biztos megélhetést jelent (Kolnos György favágólegény 1747, Martin Rochas 1759). Nagy létszámukat jelzi az is, hogy a halálokok között elég gyakran előfordul az erdei munkák során elszenvedett baleset.
A lakosság egy része a helyi vagyonosabb polgároknál is vállalhatott napszámot. Az anyakönyvekben feltűnnek a közösség alkalmazottai is, a különféle pásztorok – kondás, marhapásztor, tehénpásztor –, akik a helyiek állatállományát legeltették. Érdemes kiemelni, hogy azok, akik közülük megjelennek az anyakönyvekben, mind magyar nevűek (például a Deméndi család). A község éjjeliőrt, csőszöket és kisbírót is foglalkoztatott.
A bányászat a Starhemberg-korszakban indult újra (Újbánya a Lepence-patak forrásánál), de az írások nem adnak választ arra, hogy ismét nemesfémbányászattal próbálkoztak-e. Alkalmi munkát találhattak a jobbágyok az uradalmi építkezéseken és másutt is a földesúri üzem keretén belül. Fuvarosokkal is találkozunk, bár a visegrádi kereskedelmi szállításokat elsősorban a hajózás jellemezte.
Az erdőgazdaságon kívül a dunai hajózás nyújtotta a település lakóinak a legbiztosabb megélhetést. E tevékenységben valamennyi társadalmi réteg képviseltette magát. Voltak közöttük az uradalom hajóin szállító állandó konvenciós cselédek, alkalmanként fizetett hajósok és saját hajón fuvarozó hajótulajdonos vállalkozók. Egy-egy dereglyéhez legények, vontatók és a kormányos tartoztak. A hajóslegények és a vontatók a helyi zsellérségből kerültek ki. A tulajdonos általában maga kormányozta hajóját, de ha több hajója volt, természetesen nem vett részt minden úton. Mindenesetre ebben az időszakban még nem vált szét a vállalkozói és kormányosi szakma. A hajótulajdonosok neve a XVIII. századi határperek tanuvallomásaiból maradt ránk (Varga, Nagy, Tót), míg a beosztott, bérmunkában dolgozó zsellérek kiléte homályban maradt.
A XVIII. századi dunai hajózásról sajnos közvetlen ismereteink nincsenek. A Visegrád környéki szállítóhajók legénységének és vontatólovainak a számáról is csak a XIX. századból maradtak fenn pontos adatok. Nyilván nem változott a vontatás módjában az, hogy az első vontató a vezérlovon ülve vagy azt vezetve megszabta a menet irányát és ütemét, az utolsó pedig a köteleket vigyázta, nehogy a parton vagy a vízben valamiben megakadjanak és összekuszálódjanak.
Az egyre növekvő forgalom miatt fontos volt, hogy a Duna partján kellően széles s alkalmas utak legyenek a hajóvontatás zavartalan menete érdekében. Az utak szélességét legalább három méterben állapították meg, ebben az esetben már két vontatócsoport is elmehetett egymás mellett.
A II. József által készíttetett országleírás szerint a visegrádi vontatóút jó állapotban volt. Ezt el kell hinnünk, mivel a felmérés harcászati célból készült, és pontosan kellett tükrözze az utak, hidak, átkelőhelyek állapotát.
A hajóvontatóútról térkép is készült. Csak a Szentendrei-sziget kisoroszi szigetcsúcsáig vezetett a visegrádi oldalon, ott „átvágtak” átúsztattak a szigetre, és vagy itt, vagy a váci Duna-ág oldalán mentek tovább.
A visegrádi Vár-hegy sziklái benyúltak a folyóba (itt nem lehetett a lovakat keresztülhajtani), a mai Duna menti útvonal csak 1836 után alakult ki, amikor a parton robbantással utat vágtak. Az értékes lovakat nem szivesen hajtották a vízbe, bár ez néha magas vízállásnál elkerülhetetlen volt. Egy rövid partszakaszon a visegrádi Mária-kápolna mellett is a vízben kellett hajtani. Van, aki úgy gondolja, ezek a Duna-parti kápolnák, mint amilyen a Mária-kápolna is, és amilyen Dunabogdány határában található, hajóspihenők helyét mutatják.
A hajóforgalom a visszafoglaló háborúk után hamarosan újraindult. Az 1720-as éveket követően a megye uradalmai (a visegrádi, a pilismaróti) allodiális gazdálkodásukat már olyannyira kiépítették, hogy megkezdődhetett ezekből az uradalmakból az áruszállítás a fővárosba (fa, bor, gabona). A hajózás a Duna-kanyarban a jobbágyfelszabadítás előtt sem volt robotosmunka. A kisorosziak az uradalom üres fás dereglyéit pénzért vontatják fel Pestről, és valamennyi Duna menti község robotjába csak az tartozott bele, hogy a fát az erdőből kihordja és az uradalmi hajókba berakodja. Maga a hajózás hozzáértést igénylő szakma volt és állandó foglalkozást jelentett.
Az észak-déli irányú szárazföldi kereskedelem csomópontja a nagymaros-visegrádi rév volt, kezdetben középkori hagyományok szerint a visegrádi vámhellyel, amelyet később Kismarosra helyeztek. A visegrádi révnél érte el a Dunát néhány Bars és Hont megyéből a térséget célzó út, de már községünktől délre nem volt kereskedelmi kapcsolat az északi megyék, a Felvidék és a Dunántúl között. Az áruforgalom megállt a Dunánál, és Vácon csapódott le, esetleg tovább utazott Pest felé. Ez a helyzet valószínűleg a hódoltság folyamán kialakult kereskedelmi szokások emlékét őrzi.
Különösen jó kapcsolat alakult ki a XVIII. század második felében Selmecbánya és a visegrádi uradalom között az ismét fellendülő bányászat idején (timsó és kő). Ugyanakkor a falusias jellegű Nagymaros és Visegrád nem vált kereskedelmi központtá, piachellyé, bár mindkettő hetivásár-tartási joggal bírt. Hiába feküdtek a Duna mellett, a révátkelésnél, túl közel esett hozzájuk Vác és Szentendre, a környék valódi piacközpontjai, saját eladni való árucikkel pedig nem rendelkeztek.
A helyi kereskedelemről megjegyzendő, hogy a XVIII. század első felében a Dunakanyarban – és így Visegrádon is – a vándorkereskedők és a helyi szatócsboltokat vezető taksás kereskedők egyaránt görögök, akik valószínűleg a közeli Szentendréről jöttek (mint Nikodém Vertil), míg a XVIII. század második felében a falusi boltosok már zsidók voltak.
Nagymarostól futott a Börzsöny-hegységen keresztül az egyik fontos országos kereskedelmi útvonal, amely Verbác irányában érte el a cseh-morva határt. Nagymaros legforgalmasabb fogadója nem is a faluban épült fel, hanem a börzsönyi országút mellett.
A településről a középkorban egy szárazföldi út is vezetett Budára, amely a fellegvártól indult, mindenütt a hegygerincen haladt, érintve Pomázt is. Leírása megtalálható Pesthy Frigyes helynévgyűjteményében, a hagyomány szerint Mátyás király útjának nevezik. Pesthy idején (1856) nyomvonala már alig vehető ki, benőtték a fák: „A visegrádi határ emlékeihez tartozik még, hogy a Fellegvárból az úgynevezett Fekete-hegyen keresztül és a pomázi erdőkön keresztül, mindenütt a hegygerincen Budára vezetett Mátyás király útjának nyomai most is láthatók, és király útnak nevezik ezt a nagyobbára már fákkal benőtt s alig járható útvonalat, melyen csak egy Dunára és Nógrád, Heves, Esztergom megyére legszebb kilátással bíró kőszikla királyi széknek hivatik, traditio szerint azért, mert Mátyás király Buda és Visegrád közti útjában ott szokott megpihenni.”
A visegrádi katolikus németek magyarok lakta környezetbe települtek be: a szomszédos falvak mindegyikében református magyarság élt (Dömös, Pilismarót, Nagymaros, Kisoroszi). 1732-ben Nagymaroson a németek, Kisorosziban a magyarok voltak többségben.
Visegrád településtörténete nemzetiségi szempontból eltért a környező falvakétól. Itt – láttuk – nem volt kontinuus őslakosság, nem voltak nagyobb létszámú azonos érdekű csoportok, mint ott, ahol a magyar őslakosok megmaradtak, vagy ahová egy helyről, zárt közösségben telepítettek be németeket (Dunabogdány). Mint arról már megemlékeztünk, különböző helyekről, eltérő időben, egyenként, vagy kis csoportokban költöztek ide a telepesek, a németek, magyarok, szlávok. Az egyes nemzetiségek azonos eséllyel indultak. Meghatározó jelentőséggel bírt az a tény is, hogy az ide beköltöző magyarok mind katolikusok voltak, és a vallási hovatartozás akkor többet jelentett, mint az etnikai.
Kezdetben a közös vallás segítette a békés együttélést, majd lassan a keveredést is az eltérő nemzetiségek között. Megjelentek a vegyes házasságok: Dietrich-Tietrich Gáspár és Tóth Éva, Maar Péter és Divald Borbála az 1720-as években, majd Lehner András és Cziber János lánya, Kolb Mihály és Almásy Éva a későbbiekben.
A mezővárosi társadalom sem etnikai alapon szerveződött, az iparos és vállalkozó földtulajdonosok, valamint a nincstelen, kétkezi munkából, napszámból élő zsellérek jelentették egymástól elkülönülő két erős rétegét.
Az itt élő magyarok a hivatalos összeírások és az anyakönyvi bejegyzések névsorai szerint a község harmadát, negyedét tették ki. (Ez az arány 1720-ban és 1732-ben megközelítőleg egyharmadnyi, 1755-ben egynegyednyi, de ebben a számításban nem szerepelnek például a mindig magyar pásztorok, hajósok). 1755-ben a tizenkét egész telkes iparos-vállalkozó jobbágyból hét magyar. Az 1739-ben lejegyzett listán a tizenegy esküdtből három magyar, a bírói tisztséget – ahogy erről már tettünk említést – felváltva viselték a tekintélyes német és magyar mezővárosi polgárok, így az utóbbi etnikumhoz tartozók közül Almásy Szimeth, Gál. A falu leggazdagabb embere a XVIII. században a magyar Almásy Ferenc.
Mindvégig élt a faluban néhány cigány család is, akik mindig magyar nevet viseltek, ahhoz illesztve a „zingarus” megjelölést (mint az 1720-as években a Csorba család).
A Visegrádra betelepülő németség átvette a határok magyar hely- és dűlőneveit, amelyek minden valószínűség szerint még a török kor előtt keletkeztek. Ezeket többnyire a szomszéd falubeliek ismertették meg velük, akik a hódoltság idején az elhagyott, lakatlan falvak határait használták. A szomszéd falvak lakosai által közvetített kollektiv emlékezet alapján tudták később, a XVIII. század elején pusztán álló falvak határait rekonstruálni.
1755-ben az erdőrészeken kívül a megművelt földek – a szántók, szőlők – neve is magyar, bár ez utóbbiak elnevezése változik meg a használat során a legkorábban.
Eleinte a magyar dűlőneveket szó szerint fordítják át németre – Schwarzenberg, Sauwinkli – majd a határhasználat során idővel megjelennek az általuk alkotott új elnevezések. De magyar dűlőnevek, helynevek még a XVIII. század elején is keletkeztek. Ilyen volt az 1759. évi perben is használt Bányász-völgy elnevezés.
A település hivatalos nyelve valószínűleg a német volt. Németül jegyezték fel a falu latinul vezetett anyakönyvében a visegrádi bíró hivatalos esküszövegét, és a magyar nemzetiségűek is németül mondták el azt. A magyar helynevek keletkezése és használata, a plébános és az iskolamester személyének a kiválasztása ugyanakkor arra mutat, hogy a helység lakossága két-, esetleg háromnyelvű volt, vagyis a vegyes etnikum vegyes nyelvhasználattal járt együtt. A papoktól és a tanítóktól megkövetelték a többnyelvűséget.
A problémamentes vegyes nyelvhasználatot jól jellemzi az a híradás, amely szerint a XVIII. század második felében, amikor a faluban túlsúlyra került a német etnikum, az ehhez tartozók valamennyien megtanultak magyarul. A tudósítás szerint ebben különösen az asszonyok jeleskedtek, akik folyékonyan beszélték a magyar nyelvet.
A visegrádi egyházközség, illetve a plébános már 1726-ban segédlelkészt tartott annak ellenére, hogy a mezőváros lakosságszáma abban az időben nem volt még túl magas. Visegrád első templomában 1722-ben már volt orgona, ekkor említik ugyanis először a helység orgonistáját, a Privigyéről származó kántort. Az iratokból úgy tűnik, hogy sokáig futotta önálló kántor, illetve orgonista tartására. A két későbbi (1732., 1756. évi) egyházlátogatási jegyzőkönyv ugyanakkor nem tesz már említést káplánról.
A kórus és az egyházi szertartások lebonyolítása körül a korabeli gyakorlatnak megfelelően az iskolamester, vagyis a tanító is segédkezett, legalábbis az 1732. évi egyházlátogatási jegyzökönyv szerint azért kapott stólapénzt, mert részt vett a keresztelési szertartásokon.
1720 óta szerepel a dokumentumokban a harangozó, akinek feladatköréből a későbbiekben az egyházfi, az egyházgondnok hivatala kifejlődött. Itt az egyházfi hivatala nem jelentett megélhetést, inkább bizalmi állás volt, amelyet rendszerint a település egyik legtekintélyesebb polgára töltött be éveken keresztül. 1743-1750 között például Fellner Lőrinc, az 1750-es években Khun Jakab, majd őt követte 1760-tól Both Oszvald. Valamennyien esküdtek is voltak.
A fallal kerített temető az első templomot vette körül még a középkorból maradt szokások szerint. A templom védőszentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nevezték el. A mezőváros új sírkertjét csak 1790-ben nyitották meg. Ez valahol a földesúri malom alatt, a Malom-patak völgyében feküdt. Pontos helye nem ismert. Gyermekkoromban hallottam arról, hogy a korábbi kemping területén „régen” temető volt: talán azzal azonosítható. Ez a terület a korabeli mezőváros belsőségének, beépített területének a szélén található. (Nem azonos a mai temetővel, amelyet csak 1856-ban kezdtek használni.) Az új, a ma is álló templom körül már nem temetkeztek.
A XVIII. század közepétől ismert a Kálvária-domb tetején a kálvária kápolnája, a kálváriát viszont később átépítették.
Az alsófokú oktatás a XVIII. század elején még az egyházak feladata volt. Az úgynevezett kisiskola falvainkban felekezettől függően a katolikus plébániákhoz vagy a református lelkészségekhez kapcsolódott, azok felügyelete alatt állt. 1712-ben már volt római katolikus iskola a faluban. Az írás és a számolás oktatása nem volt általános. 1756-ban külön említésre méltónak tartják, hogy az akkori iskolamester, Johan Fissender írást is tanított, ezért gyermekenként öt dénárt kapott.
Az oktatás lehetőleg a község lakóinak az anyanyelvén történt. Az iskolamester lakásáról – mint ahogy az oktatás épületéről is – a községnek kellett gondoskodni. A tanító jövedelme évente kevés készpénz, kis földdarab, amit a község művel, esetleg természetbeni juttatás a földesúrtól és a szülőktől kapott pénz az oktatott gyermekek után. Az 1735. évi megyei felmérés szerint Fischer Jeromos iskolamester és egy személyben jegyző „jó” házban lakott, amelyhez kert is tartozott.
A mezőváros egészségügyi ellátása a bába és a seborvos (chyrurgus) feladata volt. A bába személyének a kijelölésébe az egyháznak is volt beleszólása: ha a szülés során úgy ítélte meg, hogy a csecsemő nem éri meg a keresztelőt, maga keresztelte meg. Ezt a tényt az anyakönyvekbe is bevezették.
Orvost – vagy ahogyan a XVIII. század elején nevezték: fizikust – csak a megyék vagy a nagyobb városok tudtak alkalmazni. A kisebb településeken a betegeket és a sebesülteket a kirurgusok, seborvosok – a nép nyelvén: borbélyok – látták el.
Visegrád első kirurgusa, Králik Mihály 1733-ban halt meg, és addig az anyakönyveken kívül egyetlen iratban, lakosságösszeírásban sem szerepel. Ennek alapján arra is lehet gondolni, hogy honorácior (nem nemesi származású, de értelmiségi foglalkozású tanult ember) lehetett. 1743-ban tűnt fel Visegrádon Szimeth Ferenc seborvos, aki praxisát egészen 1759-ig folytatta. 1759-ben már Müller András a község seborvosa. Szimeth Ferenc seborvos hivatalos tanúként is szerepelt a megyei perekben. A Visegrád-Szentlászló közötti, emberhalállal végződött hírhedt csetepaté bírósági jegyzőkönyvében az ő vallomásából tudjuk meg, hogy a szentlászlóiak által meglőtt visegrádi „jáger” Fejes-Hartl Lénárd karjából és lábából 29 sörétet operált ki, a sebesültet ápolta, aki „hat hétig lábra se állhatott”.
Az átlagos életkor a mainál jóval rövidebb volt, egy ötvenéves ember a XVIII. század elején már öregnek, többnyire munkaképtelennek számított. Ennek ellenére előfordult, hogy sokan, főleg a nők, hetven-nyolcvan éves korukig éltek. Egyébként az emberek – különösen a század első évtizedeiben, az anyakönyvezés megjelenése előtt – nem mindig tartották számon az életkorukat. Még az 1730-1740-es években is előfordult, hogy valakiről a környezete nem tudta, hány éves, és például elhalálozása esetén is csak becsült életkort adtak meg. Így például Szinay Pál, aki ifjúkora óta Visegrádon lakott (1700) 1735-ben „körülbelül” 35 évesen halt meg az anyakönyvi bejegyzés szerint.
Az időszámításhoz egyébként is másképpen viszonyultak, mint a ma embere. A fontos történéseket általában nem év-számokhoz kapcsolják, hanem valamely jeles eseményhez: a kuruc háborúk előtt, a mirigyhalál (az 1710-es pestisjárvány) idején történt velük valami. Vagy valamelyik tiszttartó szolgálati idejéhez mérik az időt.
Rendkívül nagy volt a gyerekhalandóság, ennek ösztönös kivédése, hogy magas volt a születések száma is. Egy átlagos családban tíz-tizenöt esztendőn át évente tartottak keresztelőt. Sokan haltak meg szülésben vagy gyermekágyban, gyakoriak a huszonéves özvegy férfiak. Az özvegység ideje mindkét nemnél szokásosan igen rövid, rendszerint nem tartott egy évig sem. Előfordul az anyakönyvben olyan személy is, aki ugyanazon évben vesztette el a feleségét gyermekágyi halál miatt, még az évben nősült, és ismét gyermeke született.
A névadási szokásokra jellemző, hogy mind a németek, mind a magyarok igyekeztek az apa keresztnevét valamelyik fiúgyermekre átörökíteni. A nagy gyermekhaladóság miatt, ha az apával azonos keresztnevet viselő gyermek meghalt, a következő újszülöttnek ismét ugyanazt a nevet adták. Egyes családokban generációnként öröklődtek a keresztnevek, több Lorenz Schmidtet, Anton Gerstmajert, Frölich Mihályt, Farkas Mihályt, Almásy Ferencet, Szimeth Ferencet ismerünk. A régi szülőföldről hozott német keresztneveket – Konrád, Kristián, Kilián, Tiberius, Magnus, Walburga, Gertrud, Apollónia, Godefrid – hamarosan felváltották a Magyarországon szokásos, főként katolikus szentekről adottak. Mindkét nemnél gyakorivá vált a kettős keresztnév.
A néprajztudomány megállapította, hogy a jövevények leghamarabb az új hazában talált gazdálkodási szokásokat vették át már az első generációban, nyelvük, kultúrájuk, népviseletük hosszabb időn át megmaradt. Visegrádon még 1750 táján is feltűnőnek, kirívónak számított a magyar ruha, olyasmi volt, amit a tanúk egy kihallgatás során külön hangsúlyoztak. Geiger Ferenc marosi ispán részvételének a határon történt lövöldözésben az volt az egyik bizonyítéka, hogy magyar ruhát viselt, zöld mentében volt, amire mindenki emlékezett.
Ez a lövöldözés egyébként, amelynek során mindkét fél puskája elsült, a határok bizonytalansága miatt tört ki. Szentlászló és Visegrád határában, a Bányász-völgyben a szentlászlói oldalon a szentlászlóiak földesuruk, a pesti pálosok engedélyével 1730 óta folyamatosan növelték irtásföldjeiket, idővel a visegrádi határ kárára is.
A „hatalmaskodó” fél ilyenkor az elfoglalt területet azonnal művelni kezdte, vetett, szénát kaszált, erdőt irtott, a termést betakarította, mert ha a vitás határrészt egy évig „békésen”, háborítatlanul, reklamáció nélkül használhatta, gyakorlatilag megtörtént az elbirtoklása, jogi úton is meg lehetett szerezni. A határok védelme, a határjelek számon tartása ezért a falu minden lakosának érdeke volt.
1755-ben Visegrádon, az említett területen, a termés betakarítását megakadályozandó rendelt ki a tiszttartó százöt embert a visegrádi uradalomból, vegyesen magyarokat és németeket, Kisorosziból és Nagymarosról is – a nagymarosi ispán és a visegrádi jáger vezetésével.
Az akció a visegrádiak teljes győzelmével végződött annak ellenére, hogy az itteni jáger és egy kisoroszi legény megsebesült. A szentlászlóiak vereségüket azzal magyarázták, hogy vadászati visszaéléseik miatt a maróti tiszttartó elvette puskáikat, és így nem tudtak védekezni. (Sörétes puskájuk azért maradt.) A pálos uradalom többi falujának lakóit pedig nem tudták gyorsan segítségül hívni, mivel azok éppen szénát kaszáltak a tett helyétől távol. Vagyis a rajtaütés visegrádi részről jól volt előkészítve. A baj abból lett, hogy a visegrádi jáger halálosan megsebesítette az egyik szentlászlói jobbágyot.
Visegrád és Szentlászló között még az 1750-es években is állandóak voltak a határviszályok. 1753-ban Hornyák János visegrádi lakos saját szentlászlói sógorát és más szentlászlóiakat beszélt rá a kocsmában arra, hogy egy sebesült szarvast vigyenek át a határ visegrádi részéről saját oldalukra, Szentlászlóra. A szentlászlói parasztok nem tudtak ellenállni a kísértésnek, elmentek a szarvasért a visegrádi határba, ahol az uradalmi jágerek már lesben álltak, és keményen megbüntették a betolakodókat.
A falu, és különösen egy mezővárosi jogállású falu, mint amilyen településünk is volt, gazdasági, társadalmi és adózási egységként bizonyos fokú önkormányzattal rendelkezett. A mezőváros társadalmi és gazdasági rendjére – beleértve a feudális és egyéb kötelezettségek teljesítését – saját körükből választott vezetők vigyáztak. A község vezető testülete a bíróból, a törvénybíróból és az esküdtekből állt. Az esküdtek száma a faluban elég magas, a környező falvakban általános két személlyel szemben tizenegy, ez valószínűleg még a mezővárosi korszak hagyománya.
A bírót ugyan a földesúr vagy tisztje három jelöltjéből választhatta csak a lakosság, mégsem lehet őt egyszerűen a földesúri hatalom meghosszabbított karjaként tekinteni, akinek egyetlen ténykedése a feudális szolgáltatások teljesítésének a szorgalmazásából áll. A bíró Visegrádon mindig az esküdtek közül került ki, az esküdteket pedig a közösség választotta a település legtekintélyesebb és egyben legtehetősebb polgárai, a visegrádi elit köréből. A földesúrnak is érdeke volt, hogy a bírói hivatalt olyan személy töltse be, akit a közösség hallgatólagosan amúgy is vezetőjéül ismert el.
Az önkormányzat vezetője tehát a bíró, aki a külvilág előtt képviseli a közösséget. Ő őrizte a falu vagy mezőváros pecsétjét. A pecsét az évek során változott, az 1740-es években mást használtak, mint 1756, a kamarai igazgatás bevezetése után. A hivatalos iratokat a jegyző készítette, amit aztán lebélyegzéssel hitelesítettek, hogy így az írni és olvasni nem tudók előtt is bizonyságul szolgáljon.
A bíró kötelessége volt, hogy a határokra vigyázzon és megóvja azokat az elbirtoklástól. Ő vezette az évente legalább egyszer, általában Szent György-napkor tartott határjárásokat, amikor megvizsgálták, és ha kellett, megújították a határjeleket (ha például határjelül földhányások vagy fába vésett jelek szolgáltak). Általában egy évre választották, míg a jegyző több évig töltötte be szaktudást, írástudást igénylő hivatalát.
A bíró kezelte a községi számadást is, feljegyezte benne a jövedelemforrásokat: a falu rétjének, földjének haszna, a földesúri haszonvételek községi bérlete és így tovább.
A kiadásokat elsősorban a katonák, dézsmaszedők eltartásának terhe jelentette. A mezőváros lakosságának a katonai szállításokból is ki kellett vennie a részét. E tárgyban Visegrádnak Pilismaróttal keletkezett vitája, mivel a marótiak bevádolták őket a vármegyénél, hogy a faluhatáron (amely egyben megyehatár is volt) nem veszik át a szállítmányokat az előírásoknak megfelelően, így a marótiaknak Vácig kell azokat hordani.
Ha a XVIII. század végén összevetjük Visegrád jogi, gazdasági és társadalmi valóságát a mezővárosi rangtól elvárható funkciókkal, úgy látjuk, hogy a település a városiasodásnak semmi jelét sem mutatja. A lakosság létszáma nem nagyobb, a település kereskedelmi élete nem élénkebb, ipara nem fejlettebb a környező falvakéinál. Sőt a Dunakanyarban voltak olyan jobbágytelepülések, amelyek a mesterek lakossághoz viszonyított számát vagy az ipar szerkezetét tekintve fejlettebbek voltak Visegrádnál. Nem tér el helyzete lényegesen szomszédaitól az úrbéres terheket, a falusi önkormányzat jogi és gazdasági lehetőségeit tekintve sem. A XVIII. században a helység nem közigazgatási (birtokigazgatási), nem egyházi és nem kulturális központ. A mezőgazdasági termelés számára szomszédainál is kedvezőtlenebb természeti adottságai pedig nem teszik lehetővé, hogy más Pest megyei mezővároshoz hasonlóan gazdasági felemelkedését a gabona- vagy a szőlő- és bortermelésre, kereskedelemre alapozza. Igaz, hogy ezt a hátrányát ellensúlyozza az erdőgazdálkodás, ennek a tevékenységnek természeti adottságai kifejezetten kedveznek.
A lakosság létszáma a XVIII. század második felére sem változott lényegesen, annak ellenére, hogy az egyre intenzívebb kőbányászat és a Lepence-pataknál beindult timsógyártás hatására a XVIII. század utolsó évtizedétől kezdve sok bányászcsalád költözött Visegrádra.
1765-ben a kincstár a korábban a Zichyek kezén lévő óbudai uradalmat visszaváltotta, és a visegrádival közös igazgatás alatt egyesítette. Az uradalom központja természetesen Óbuda lett, településünk így elvesztette korábbi birtokközpont szerepét is. Ez a tény szintén a városiasodás ellen hatott, bár a település megtarthatta korábban szerzett vásártartási jogát.
Az egyesített uradalom visegrádi részét a kasznár igazgatta, aki 1787-ben készült instrukciója szerint egy személyben irányította a gabonatermelést és a borászatot, tehát a kulcsári teendőket is ellátta. Az alkalmazottak közül helyben élt az ispán, a kamarai földmérő, a fiskális és egy faeladással foglalkozó személy.
Az erdők gazdasági súlyának megfelelően itt rendezték be az egész óbuda-visegrádi koronauradalom erdészeti központját, amelyet II. József 1785-ben erdőhivatallá szervezett át, és élére a hradek-likavai uradalomban tanult erdőmestert rendelt Malarcsik József személyében.
1786-ban végre megvalósultak a kamarai igazgatásnak a XVIII. század elején kitűzött céljai, az időközben Pest-Budára költözött kormányhivatalokat – beleértve a hivatalnokok természetbeni illetményét is –, a katonaságot a főváros közelében fekvő kamarai uradalmakból látták el élelemmel, tűzi- és épületfával. A visegrádi erdőkből kikerülő tűzifából ugyanakkor bőven maradt értékesíteni való is.
Az uradalom igazgatása a visegrádi részben termett allodiális és kilenced gabonát és bort változatlanul helyben tárolta, és innen szállította Budára. A hajópark gyarapodott, ötszáz akó bor befogadására is alkalmas bárkáról tesznek említést.
A mezőváros lakosságának az életkörülményei nem javultak az új helyzetben. Lélekszáma nőtt, a szántóterület szűkössége állandósította a gabonahiányt. A szigorúbb kamarai erdőgazdasági elvek (főleg 1785 után) a helyiek állattartását is nehezítették. Az igazgatás még 1755-ben felszámolta az uradalmi juhászatot, ez valószínűleg az erdei legeltetésen alapult. Erdővédelmi okokból tiltották meg a kecsketartást is, pedig a visegrádiaknak már 1720-ban is elterjedt fejősállata volt a szegény ember tehene. Megszigorították továbbá az igás állatok és a sertések erdei legeltetését. Korlátozásokat vezettek be a jobbágyság erdőhasználatában (ehhez jogi megalapozást valószínűleg Mária Terézia urbáriumának erdészeti rendelkezései adtak), a lakosság nem folytathatott ott a továbbiakban mész-, és szénégetést, és fel kellett hagynia a fakereskedelemmel is. A megélhetést segítette viszont, hogy a század utolsó évtizedeiben nagyobb arányúvá válik a kőbányászat.
A mezőváros kereskedelmét egyetlen vegyeskereskedő képviselte a XVIII. században. Ipara a század második felében is megmaradt a falusi parasztipar szintjén, annak ellenére, hogy új, már specializációt ígérő mesterségek is feltűnnek, mint például a kalapos-, pék, szíjgyártó szakma. Az uradalmi épületek karbantartására sem a helyi mesterembereket kérik fel, hanem Esztergomból és Vácról hoznak kőműves vállalkozót.
1792-ben Visegrád határában, a Lepence-patak völgyében timsóbányát fedeztek fel. A kitermelés lehetőségeit a kamara a selmecbányai bányaigazgatóság szakembereivel vizsgáltatta meg. A gyártás már 1793-ban elkezdődött. A bányát és a gyárat – ahogy a kőbányát is – főleg budai polgárok bérelték. A bányászok részben Selmecbányáról és szomszédos falvaiból, részben Ausztriából érkeztek. A jövevények valószínűleg az elengedhetetlen szaktudást hozták, míg a szakképzetlen munkások a helyiek közül kerültek ki.
A kamara nem folyt bele a munkálatokba, a bányabérlők fizettek a területért, és a gyártáshoz szükséges fát teljes áron vásárolták az uradalomtól.
Az akkori birtokvezetés egyébként egyáltalán nem szorgalmazta az ipari és a bányászati tevékenységet. A selmec- és körmöcbányai bányavállalkozókat, akik a XVIII. század első felében felhagyott tárnák újranyitásával kísérleteztek, inkább akadályozták, mint segítették a munkájukban. Hasonlóan nehezítették a Szentendre határában felfedezett „turfa-” (tőzeg) telepek kitermelését. A Visegrád határában folyó timsógyártás egyébként néhány évtized múlva megszűnt, oka valószínűleg a lelőhely kimerülése volt.
Mivel az allodiális földek nem voltak nagyok, ezek művelése nem rótt túlzott terheket a jobbágyokra. A legjelentősebb munka a favágási és fahordási robot. A kivágandó fa mennyiségét előre megszabták, és ez nem igazodott a robotnapok számához. A többletet fizetett kötelezés mellett végeztették el velük, de, tekintettel arra, hogy túl sok kereseti lehetőségük nem volt, a lakosság a fizetett erdei munkát a jótékony kedvezmények (beneficiumok) közé sorolta. A cenzust telkenként fizették, minden telkes jobbágy egységesen hat forintot, a zsellérek egy forintot adtak. Valószínűleg ez volt az oka az apró teleknagyságnak, az öt és fél jobbágyteleknyi földön hatvanöt egész és féltelkesnek számító jobbágy élt, természetesen töredék telkeken, és fizette a zsellérekénél jóval magasabban megszabott telkes jobbágyi cenzust.
A kilenced a mezőgazdasági termelés kedvezőtlen lehetőségeinek megfelelően Visegrádon minimális. Az úrbéres terhek később sem érték el az urbáriumban meghatározott mértéket. Ez a kedvező helyzet azonban nem a település mezővárosi mivoltából fakadt, hanem a régióra jellemző gazdasági adottságokból. Természetesnek vehető, hogy az emiatt és ebben a tekintetben könnyebb terheket viselő települések – itt a régióban – az urbárium bevezetése után is a régi módon kívántak szolgálni.
Az úrbéres szabályozás bevezetése Pest megye szerte jó ürügyet szolgáltatott viszont a földesuraknak arra, hogy az árendás mezővárosokban is a kötöttebb jobbágyviszonyokhoz térjenek vissza.
A mezővárosok harcának sikere kiváltságaik megőrzéséért általában a település gazdasági súlyától függött. Visegrád is megpróbálta elutasítani az urbárium bevezetését. Többek között ragaszkodtak ahhoz, hogy megtarthassák korábbi szerződéses munkajáradékukat, vagyis hogy végezhessék az erdészeti robotot, amely szerint Keresztelő Szent János napjára bizonyos mennyiségű fát vágtak ki az erdőben és hordtak a Duna partján lévő lerakatba. Az urbárium által előírt heti egy nap robotot ennél előnytelenebbnek tartották. Visegrád hosszan pereskedett a kamarával az úrbéri tartozások miatt, de végül veszített.
1784-ben II. József a többi kamarai birtokkal együtt az óbuda-visegrádi uradalmat is bérbe akarta adni. A várható jövedelem tervezésekor Visegrád az uradalom többi falujával együtt már az új robotterhekkel tartozik. Ekkor a településen az ingatlanok adásvételét engedélyhez kötötték, és az üzlet után illetéket fizettettek. Az iparosok nem telepedhettek meg és költözhettek át szabadon az egyik mezővárosból a másikba. A mezőváros nem bérelhette a földesúri haszonvételeket, a kocsmát, a mészárszéket, a révet, ezeket árverésre kellett bocsátani, holott a felsorolt regálékat a Starhemberg-időszakban még a helyiek bírták.
A lakosság létszáma a belső piac kialakulása szempontjából mindvégig túl alacsony maradt. A népességnövekedés a század közepére meg is állt. A településnek nem volt olyan eladható terméke, amely az önellátást felszámolva a foglalkozási specializációt elősegíthette volna. Jogi és társadalmi fejlődése szempontjából földesuraival sem volt szerencséje, akik nem tettek semmit fejlődése érdekében. A folyamatot az urbárium kiadása után betetézte a kamarai igazgatás: Visegrádot a többi kamarai jobbágyfaluval egy szinten kezelte.
)
)
A királyi palota trónterme egy XVIII. századi metszeten
A falu látképe nyugatról. A múlt századi szántók helyét mára beépítették
A települést ábrázoló legrégebbi fénykép. Készítette Beszédes József 1872-ben
