Németek a kamara új birtokán

Teljes szövegű keresés

Németek a kamara új birtokán
Az 1688-ban készült összeírás szerint Kisorosziban kilenc család élt, akik állandó lakók lehettek, hiszen szántóföldjeiken kívül folyamatosan termő szőlőjük is volt a Duna túlsó partján, a visegrádi oldalon, valamint igásállatokkal, lovakkal is rendelkeztek. Kisoroszi lakói tehát csak a hadjáratok idejére, átmenetileg hagyták el falujukat. Lakott településként vészelte át a hódoltságot és a visszafoglaló háborúkat szinte valamennyi Visegráddal szomszédos falu is, így Dömös, Marót, Nagymaros mezőváros (oppidum), az említett Kisoroszi és Bogdány. Lakóik 1688-ban még kivétel nélkül magyarok. A falvak többségében (Kisoroszi, Bogdány, Nagymaros, Dömös, Marót) a lakosság református vallású.
Visegrád esetében más a helyzet. Középkori eredetű népessége 1641-ben hagyta el a várost, és az ezután eltelt ötven év túl hosszú idő ahhoz, hogy valamiféle lakosságkontinuitás, folyamatosság megmaradhasson.
Nem lehet azt sem tudni, hogy a régi lakók hová költöztek. A török kori összeírásokban (defterekben) szereplő visegrádi nevek közül a későbbiekben egy sem bukkan fel a szomszédos falvak XVII. század végi lakosságnévsoraiban, és nem találkozunk velük az újonnan betelepült visegrádi magyarok között sem, tehát esetleges leszármazottaik nem költöztek vissza a hódoltság után. (A visegrádi defterekben található családnevek közül a hódoltság korszaka után olvasható ugyan Mészáros Ádám neve, aki a későbbi bányatársulat egyetlen idevaló résztulajdonosa volt, s a hódoltság kora után találkozunk a török összeírásokban is szereplő Farkas (Mihály) névvel, de mindkét vezetéknév olyan általános a magyarban, hogy semmit sem bizonyít a kontinuitást illetően.)
Az 1688-ban a Budai Kamarai Felügyelőség által kiküldött bizottság a következőképpen látta Visegrád helyzetét és jövőjét: a vár maga romos, a későbbiekben használhatatlan, de a Várkertben látni lehet, hogy nemrég még szép gyümölcsöskert és szőlő volt itt. A hegy lábánál fekvő város is romos, azonban itt szintén szép gyümölcsösök találhatók. A települést értékessé teheti a dunai átkelés, a rév, valamint az itt felállított vám – írják. Jövedelmezni fog a bor és sörkimérés. A kilenced nem lesz jelentős, a terület alig alkalmas a mezőgazdálkodásra. A Vár-hegytől délre viszont hatalmas kiterjedésű tölgyerdők terülnek el, ezek fáját az osztrák kamarauradalmak mintájára a kamarai központba, Magyarországon Pestre és Budára lehet szállítani. Az ott állomásozó katonaság igényeinek fedezése mellett elegendő tűzifát kaphatnak a serfőzők, a szén-, és mészégetők is.
Mindezekre a célokra évi kétezer öl tűzifát szántak, és úgy látták, kitermelhető még ezen kívül is évi ezer öl tűzifa, amit el lehet adni, az akkori árfolyamon ölenként egy forintért. A jelentés szerint az erdőmunkára és szállításra jobbágyokat kell idetelepíteni, s nemcsak Visegrádra, így alakítva ki a település körüli falvakat is bevonva a kamarai uradalmat.
Johann Stefan von Werlein budai kamarai inspektor 1688-ban kiadott egy megszállólevelet. A levél szerint néhányan jelezték a szándékukat a kamarának arról, hogy a lakatlan Visegrádon kívánnak megtelepedni, ezért számukra bizonyos, közelebbről meg nem határozott kiváltságokat ígérnek. Ezek általánosságban mozognak, néhány év robot- és tizedmentességet helyeznek kilátásba a további intézkedésig, de a megtelepedés konkrét feltételeiről, a leendő lakók kötelességeiről és lehetőségeiről semmit nem tudunk meg. Arról sem, hogy kik fontolgatták a beköltözés gondolatát. A levél nem tesz említést nemzetiségi elvárásokról sem.
Ennek a megtelepítő levélnek az adatok szerint akkor még nem volt hatása, Visegrád még néhány évig lakatlan maradt.
A németség nagyobb tömegben történő szervezett beköltöztetésére és letelepítésére első ízben az 1690-es években került sor.
A bécsi udvari bizottság 1689-ben hirdette meg telepítő pátensét a Német Birodalom lakói számára. Ebben már konkrétabb feltételeket közölnek, például a jövevényeknek ötéves adómentességet ígértek. Ezek a korai telepítések egyébként ritkán voltak sikeresek. A jövevények az elterjedt mendemondák, hírek miatt (Magyarországon az elvetett rozsból is búza lesz, a szőlőtőkéken pedig aranyvessző terem) túlzott várakozással és a termelőmunka megindításához szükséges pénzhez képest túl kevés tőkével érkeztek. Ugyanakkor szülőföldjüket az ismeretlen, bizonytalan jövő miatt nem a megalapozott egzisztenciájú, jómódú parasztok hanem az otthon is nehezen boldoguló, nincstelen, ezért könnyebben továbbmozduló családok hagyták el. A befogadók, a telepítők, egyházi, világi földesurak is csak hoszszabb idő után ismerték fel azt, hogy az újonnan betelepülőknek nagyobb segítségre, a terhek lényegesebb enyhítésére van szükségük.
A Pest megyei adóztató hatóság, a vármegye első ízben 1692-ben és 1693-ban tünteti fel Visegrádot lakott településként. De akkori lakóiról, nemzetiségükről, létszámukról semmit sem tudunk meg. A vármegyei tisztviselők még 1696-ban is arról panaszkodnak, hogy a rácok és németek jönnek-mennek, nem telepednek meg sehol véglegesen, nehezítve ezzel az adókivetést.
A megyei iratok szerint Visegrád 1694-ben átmenetileg ismét lakatlanná válik. Ugyanakkor a budai kamarai adminisztrációnak tervei vannak az uradalommal, éppen 1694-ben készítenek javaslatot arról, hogy mely falvakat lehet és érdemes a visegrádi uradalomhoz csatolni.
Az 1696-os országos összeírás idején Visegrád ismét és végérvényesen lakott hely. Lakóit az összeírás új jövevényeknek nevezte, akik különböző, közelebbről meg nem nevezett helyről származtak, nemzetiségükre nincs utalás. A végső megtelepedés nemrégen következhetett be, hiszen az itt élő 28 házas zsellércsaládnak még semmi vetése sem volt, talán még igásállatokkal sem rendelkeztek valamennyien, hiszen a réteket ekkor a kisorosziak kaszálták. A visegrádiak szőlőt sem műveltek, a Vár-hegy oldalán a Kisoroszi felé eső szőlőket szintén ez utóbbiak bérelték és használták, ugyanúgy, mint amikor Visegrád még lakatlan.
Az erdőket kezdettől fogva fenntartották (rezerválták) a kamara számára, elsősorban a Budán és másutt állomásozó katonaság részére szállítottak innen fát. 1696 óta állandó tételként megtalálhatók a visegrádi erdőkből származó szállítmányok a budai kamarai adminisztráció iratai között. A fakitermelést és a szállítást a budai erdőhivatal szervezte, a visegrádi és kisoroszi lakosok feladatai között már ekkor is rendszeresen szerepel az erdei munka és a fa lehordása a Duna-partra.
Hamarosan a budai kamarai erdőmester, név szerint Brunner György, kamarai jágert állított az erdők kitermelésének az irányítására. Brunner, aki tisztét 1699-ig viselte, maga is berendezkedett Visegrádon, ezt mutatja, hogy a későbbi Malom-patak tájékán rétet foglalt magának, 1699-re már malmot működtetett ugyanitt, és a romos városi házak közül is rendbe hozatta valamelyiket, ingatlant szerzett a településen.
A XVII. század végén az itt élő lakosságot nem annyira a földesúri vagy a vármegyei terhek sújtották, mint a császári katonaság ellátására adandó szolgáltatások, fa- és szénaszállítmányok, vagyis a fuvarozás a katonaság számára, más néven a forspont, ezenkívül a hadiadó, főleg ennek természetbeni formája, a katonaság beszállásolása.
Kezdetben a visegrádiak nem is tudtak eleget tenni ezeknek a kötelezettségeknek, 1696-ban földesuruk, a budai kamarai adminisztráció kéri Pest vármegyét, hogy a százforintnyi hadiadót ne vessék ki rájuk, mivel még nincs gazdaságuk, kétkezi munkával és fuvarozással tartják fenn nagy szegénységben magukat.
A helység adómentessége fokozatosan csökken, 1697-ben szénát, 1698-ban pedig már frissen feltört szántóföldjeik búzatermésének egy részét kell a katonaságnak szállítaniuk, amellett, hogy a hadiadó alóli mentességüket is megszüntették. 1699-ben beszállásolási kötelezettségüknek is eleget tesznek, a Kollonics-ezredből helyeznek el katonákat Visegrádon. A kamara által előírt robotot folyamatosan teljesítik.
A kamarai birtokot, amely a török korban egy ideig a komáromi vár tartozéka volt, 1699-ben egy bányatársaság vette bérbe. A társaság vezetői a komáromi harmincados, a komáromi vajda, győri nemesek és polgárok, valamint a budai kamarai adminisztráció tisztviselői, akik azonban óvatosságból mindig név nélkül szerepelnek az iratokban. A tagok között megtalálhatók a komáromi vár katonái, győri, esztergomi, váci és budai polgárok és katonák, zsámbéki volt végvári katonák, a szomszédos községek bírái, valamint ismeretlen jogállású lakói. Közülük egyedül a már említett Mészáros Ádám volt visegrádi lakos. Társadalmi állása ismeretlen. A Mészáros név a későbbiekben nem szerepel sem a helyi anyakönyvekben, sem más forrásban.
A társaság kutatási engedélye Visegrádon kívül Szokolyára, Perőcsényre, Marosra, Nagybörzsönyre és még további helységekre szólt, ahol joguk volt aranyat, ezüstöt és más érceket bányászni. Itt három tárnát nyitottak, de sajnos nincs rá adat, hogy pontosan mit is bányásztak benne. Az üzem a határ Szentlászló felé eső, délnyugati részében volt, közel a Dömösre és Marótra vezető utakhoz. A Szentháromság akna Visegrád felé nézett, innen száz lépésre nyílt a Miasszonyunk elnevezésű tárna, a harmadik volt a Szent István tárna.
Egy 1755-ben keletkezett, Visegrád és Szentlászló között folyó határperben régi bánya néven említik. Helye esetleg a mai Bánya-hegy környékén lehetett. Egy másik periratban a régi bánya helyét a Lepence-patak forrása mellett írják le, a forrást akkor még Hideg-kútnak nevezték (Pesthy Frigyes helységnévtára szerint is ismertek a helyiek a XIX. század közepén egy Bergwerk nevű határrészt).
A bányatársaság elhagyott városi telkeket és ingatlanokat is szerzett Visegrádon, valamint három évre bérbe vette a révet, azzal az indokkal, hogy a bányaművelés sokba kerül. Megtelepedése nem történhetett a kamara beleegyezése nélkül (már csak azért sem, mert magas rangú kamarai tisztviselők is voltak a tulajdonosok között), és mint az 1699-es összeírás megjegyzi, a bányászok további Visegrádra telepítéséről és így a város fejlesztéséről a kamara szándékozott gondoskodni. Bár az adminisztráción belül voltak az itteni bányászatnak ellenzői is, például Hrabovszky István királyi jogügyigazgató.
Visegrád és a hozzá tartozó uradalom 1699-ben a Bécset védő Ernst Rüdiger Starhemberg gróf birtokába került negyvenezer rajnai aranyforintért. Halála után (1700) a birtokot egyenes ági leszármazottai örökölték, gyámjuk Gundacker Starhemberg lett. Az uradalom elidegenítése előtt az akkori szokás szerint leírás készült róla.
A falu külső képére ekkor, 1699-ben is a hajdani nagyságot mutató romok nyomták rá bélyegüket. Első volt közöttük az erősen megrongálódott vár, amelyet 1688-ban még hatvanezer forintra értékelt a kamarai bizottság.
Az egykori városban a következő említésre méltó és esetleg még kijavítható épületeket írták össze a birtokátadási leltár során. Két romokban álló templom, valamint a pénzverő kamara. Romokból helyreállított épületekben laktak itt-tartózkodásuk idején a kamarai erdőmesterek, a korábban említett Brunner György és utóda 1699-ben, Piati Péter, valamint a bányatársaság helyi megbízottjai.
A város és a palota tehát ekkor még nem volt a földig lerombolva, mint ezt Bél Mátyás 1737-ben kiadott munkája alapján vélhetnénk. (Bél állításainak a mű illusztrációiként megjelent, Mikovinyi Sámuel által készített rajzok is ellentmondanak, amelyeken jól látható, hogy a Duna partján, ha pusztulóban is, de álltak még a városfalak.)
A településen 1699-ben 51 ház állt, ami legalább ugyanennyi háztartást jelentett, nem számolva a más házánál lakó házatlan zselléreket. A népesség nemzetiségi összetételét tekintve német, magyar és rác. (Még ebben az időszakban is tartott a rácok – délszlávok – tömeges északra költözése.)
A visegrádi házak a leírás alapján rossz minőségű viskók, nincs utalás arra, hogy a palota romjait építőik felhasználták volna, amely vélekedés szintén Bél Mátyás tudósítása alapján ment át a köztudatba, s régészetileg sem igazolható.
Annak, hogy Visegrád újjáépült, végleg megtelepült helység lett, a mészárszék és a kocsma megnyitása is bizonyítéka. Jobbágyainak borkimérési joga – mint szinte mindenütt a falvakban – Szent Györgytől Szent Mihályig tartott. Működött a patakmalom is két kővel, és egyaránt alkalmas volt finom süteményhez való, valamint kenyérliszt őrlésére. Igaz, ez a malom a budai kamarai tisztviselő, erdőfelügyelő tulajdonában volt, egyáltalán nem biztos, hogy maga a közösség építette. Egyértelműen az összekovácsolódott népesség meglétére utal azonban a mezővárosnak az az erőfeszítése, hogy az egyik templomromot rendbe hozza, és az istentiszteletekhez szükséges felszereléssel ellássa.
Visegrádon 1698-ban kezdik el a templom helyreállítását és a segély szervezését. A kamarai adminisztrációt arra kérik, hogy a visegrádi erdőbe téli makkoltatásra beengedett idegen falubeli sertések után járó negyven forint makkbért megtarthassák maguknak. A következő évben erdőbérük elengedését kérik, ezt az összeget is a templomépítésre kívánják fordítani.
1701-ben már van hol tartani az istentiszteletet, de a templom felszerelése még hiányzik, ezért büntetéspénzüket – amelyet a kamara számára vágott fa megdézsmálása miatt róttak ki rájuk – kérik a szent cél érdekében nekik átengedni.
1712-re készen áll az első plébániatemplom a mai iskolaépület helyén, Visegrád elválhat Nagymaros anyaegyháztól, kinevezik az első plébánost, és megindul az anyakönyvek vezetése.
A helység határa történetének ebben a korszakában nem a mai képét mutatta. Az erdők a legtöbb helyen leértek a Dunáig, nem voltak kopár hegyoldalak. A falusiak igen kevés szántófölddel rendelkeztek, általában három pozsonyi mérővel (mintegy másfél 1200 négyszögöles magyar hold). Rétjük egyáltalán nem volt, az erdőkben és a Duna partjára lehúzódó gyümölcsösökben kaszáltak.
A partig lenyúló hosszú belső telkek, kertek már a későbbi településszerkezet csíráit hordták magukban, a település egyetlen utcája a mai Fő utca vonalában húzódott. A régi szőlőhegyek teljesen elvadultak, csak nyomokban látszottak, újat még nem foglaltak maguknak a helyiek.
A visegrádiak fő megélhetési forrása a bányászaton kívül az erdőgazdaság lehetett: a határ hetven százalékát még 1865-ben, az első hivatalosnak, megbízhatónak tekinthető kataszteri felmérés idején is erdő borította.
Az alább részletezett gazdálkodási mérleg alapján érthető, hogy a visegrádiak történelmük során soha nem élhettek meg a mezőgazdasági termelésből, minden időszakban kiegészítő keresetre volt szükségük.
Művelési ágak katasztrális holdban és százalékban 1865-ben
Visegrád
Szántó
Rét
Legelő
Erdő
Szőlő
Haszna-vehetetlen
Összes
hold
422
112
254
3819
241
820
5670
%
7,4
2
4,5
67,4
4,6
14,5
100
Országos átlag %
37,1
12,5
15,6
25,4
1,6
7
100
 
Visszatérve a XVII–XVIII. század fordulójának periódusához, a lakosság az erdőgazdaságból élt. Éppen ezért meglepő, hogy 1699-ben, a kamarai földesuraság idején évi ötszáz forint erdőbért, erdőhasználati díjat fizettek a kamarának azért, hogy saját megélhetésük biztosítására is fát vághassanak és adjanak el azon kívül, amit a kamara számára robotban és pénzért kitermeltek. (Arról, hogy a maguk vágta fával hol és kivel kereskedtek, nincsenek adatok.)
A korabeli szokásoktól eltérően a helyiek erdőkkel egyáltalán nem rendelkeztek, az 1696-os országos összeírásban is az áll, hogy Visegrádnak nincs saját erdeje, az a kamara és a hadsereg számára van fenntartva. Nehezen is nyugodtak bele ebbe a helyzetbe, földesuruk a budai kamarai adminisztráció évente rendelte be a visegrádi bírót és esküdteket figyelmeztetve őket arra, hogy az erdőket az engedélynek megfelelően használják, a kamara számára vágott fából ne lopjanak. A kirendelt kamarai erdőmester, Brunner György, majd Piati Péter őröket, korabeli szóhasználattal jágereket is rendelt ki az állomány őrzésére.
A kamarai jövedelmeket gyarapította a faeladáson és az erdőbéren túl a vadászat haszna. A visegrádiaknak maguknak persze tilos volt vadászni, a koronabirtok erdei vadjai a királyt illették. Hasonlóan tilos volt a pisztrángos patak halászata. (Az adat arról tudósít, hogy abban az időben a mai Malom-patakban még megélt a pisztráng.)
Ekkor még a rév jelentősége is nagy, mivel Maroson át vezetett 1699-ben a postaút, ahol postamesteri állomás is épült, a kamarai vám pedig Visegrádon volt. (Mindkettőt a XVIII. század elején helyezték el innen.) A révátkelés bérlete három évre négyszáz forintot ért. A malom évi bérlete nyolcvan forint, a kocsma haszna évi száz forint volt, a mészárszék harminc forintot jövedelmezett az uradalomnak.
A település történetében e korai időszakáról meg kell még jegyezni anynyit, hogy a falu lakosságának meghatározó etnikuma a sokszínűség ellenére már a német lehetett, mert a bíróval és az esküdtekkel a kamara németül levelezett, és nem latinul – mint tette ezt egyébként a magyar anyanyelvű falvak esetében.
A gróf Starhemberg családnak szóló adománylevél még csak három települést sorol fel a koronabirtokon, Visegrád és Maros oppidumot, valamint Kisoroszfalut. Ez időben az uradalom később telepített részei még lakatlanok.
A Starhemberg-örökösök nem kapták meg a kincstári tulajdont képező bányákat, és az 1571-es idevágó törvény alapján kivettek a kezükből annyi erdőterületet, amennyi a bányák műveléséhez szükséges fát mindenkor biztosítja. (A XVIII. században még sokáig hittek a Visegrádon folytatható nemesfémbányászat lehetőségében.) A visegrádi uradalom hasznosításáról alkotott eredeti elképzelésnek megfelelően a tulajdonosváltástól függetlenül a visegrádi erdőkből kívánták kitermelni és a fővárosba szállítani a katonaság és a katonai élelmiszerraktár számára szükséges tűzi- és egyéb famennyiséget. Az erre a célra rezervált kincstári erdő nagyságát szintén nem szabták meg, azt a mindenkori igényekhez igazították. Változatlanul Visegrádon tevékenykedett (talán ott is lakott) a budai kamarai adminisztráció alkalmazottja, Piati Péter erdőfelügyelő, aki a kincstár és a katonaság céljaira történő fakitermelést irányította.

Megyei igazságszolgáltatási irat a visegrádi uradalomból

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages