Az úrbérrendezés áldozatai
Az úrbérrendezés áldozatai
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hadjáratai a községet elkerülték, a események a falu életében nem hoztak jelentős változást. Az újoncozás idején minden 219 lélek után egy főt kellett kiállítani, Visegrádra négyfőnyi kötelezés esett volna. A község azonban hét katonát küldött. Azt nem tudni, hogy sorshúzással, toborzással vagy önkéntesek jelentkezésével állították-e ki a bevonuló katonákat.
Az újoncoknak húsz pengő forintot adtak, ennek felét elvitték magukkal, másik felét otthon hagyták – hazatérésük idejére. Felruházták és felfegyverezték őket a községek. A szomszédos Dunabogdányban új szuronyos puskákkal is ellátták a hadba vonulókat, másutt vadászpuskát kaptak, egyedül Visegrád nem adott fegyvert, kaszákkal indította útnak hét polgárát.
1849 májusában újabb hat fiatal vonult be Visegrádról, nekik már a nevüket és a társadalmi állásukat is ismerjük. Valamennyien a cselédek és iparoslegények köréből kerültek ki. Kivétel Oderszky Sándor tanuló, a helyi erdőmester fia, aki a selmecbányai akadémiáról még 1848 októberében vonult be. Hadnagyként szerelt le. 1849. május 9-én vonult be Steiner Jakab, paraszt rendű, szolgalegény, Javorek Albert, Ketzler József és Kokáni Ferenc kézműves, polgári állását tekintve iparoslegény, majd május 23-án követte őket Schandl János, szintén iparos, társadalmi állását tekintve iparoslegény. (Ők valamennyien egyszerű volt honvédként tértek vissza a harcterekről 1849 októberében.)
A kézműveslegények nem helyi származásúak, a bevonulók között ismert nevű visegrádi parasztok gyermekei nem szerepeltek. Mindannyian a váci katonai táborba kerültek. Az újoncozási jegyzőkönyv megjegyzi még, hogy a járásban kihágások (paraszti engedetlenségi mozgalmak) nincsenek, és a hazafias lelkesedés is megfelelő: „A diadalmas magyar ügy iránt lelkesedés mutatkozik. A közbátorság megingatva nincs.”
Visegrád úrbéri és elkülönözési pere az átlagos településekétől eltérően alakult. Ennek oka a falu határának, földjeinek a korábbiakban már ismertetett sajátosságaiban rejlett. Itt a megélhetést a nagy kiterjedésű erdőségek adták, a lakosság a szokásosnál nagyobb faizási lehetőségekkel bírt, és a legeltetés sem a sziklás domboldalakon, hanem az erdőben történt.
Visegrád az úrbérrendezésnek végül is az áldozata lett, mert a szűk határ miatt csak igen kevés jobbágytelket lehetett itt kialakítani, az úrbéri törvények pedig a teleknagyság szerint szabták meg a volt úrbéreseknek kiadható legelő- és erdőilletőséget.
A község úrbéri pere az évtizedek során – mert a pereskedés igen sokáig elhúzódott – hiába járt meg minden ítélkezési fórumot, a realitásokhoz, a faluhatár, az erdőterület nagyságához és a lakosság jogos területi igényeihez képest megfelelő nagyságú erdő- és legelőilletőséget a felső limitek miatt nem kaphatott.
A község határában allodiális szántók nem voltak, a lakosság pedig tagosítani nem akart – nem is nagyon volt mit –, művelési rendszert sem tudott bevezetni a mindössze 206 holdnyi szántón, ezt a területet mindig egyénileg, nyomásoktól és nyomáskényszertől függetlenül művelték. Tagosítani már csak azért sem igen lehetett mit, mert erre az időre a szántók zömét is beültették szőlővel. Így a per csak az erdőre az irtványokra és a maradványföldekre terjedt ki.
Hosszú pereskedés tárgya a faizás mennyiségének a megállapítása, vagyis hogy a lakosság hány szekér fa hazaszállítására jogosult. Erre a perre az Igazságügyi Minisztérium csak 1868-ban tett pontot, megállapítva, hogy telkes jobbágyonként tizenöt-húsz szekér fa jár, és azon kívül még heti két alkalommal járhatnak az erdőre fáért. Ebben az időben a faluban 33 telkes jobbágy és 105 zsellértelek volt.
Nagyobb problémát jelentett az erdőilletőség kiadása, az egész telkenként számított mennyiség és a kiadandó erdőrész helye. Ez a per is csak 1882-ben fejeződött be a Pestvidéki Törvényszéken. A község mindvégig ragaszkodott az egész telkenként kiadandó huszonkét holdhoz de végül tizenegy holdat ítéltek meg, ezt az erdőrészt a község belterületétől északnyugatra, Kisoroszi és Dunabogdány határától kezdve a Tabán nevű erdőrész mellett a Fekete-hegyen, a János-bükkön, a Sóstónál, a Fenyves-bércen és a Borjúfő erdei dűlőben jelöltek ki. A területet a község elfogadta, mivel a belsőséghez közel feküdt, a mértéket azonban nem, és tovább fellebbezett. Fellebbezett az uradalom is, csak éppen az erdőilletmény kulcsa, a tizenegy hold csökkentéséért.
A legelőilletményt a koronauradalom a Várkert-oldalból, a Kálvária-dombon, a fekete-hegyi, a Mátyás-hegyi, a zsidó-hegyi volt szőlőkben, a Villám-hegyen és az új-hegyi gyeplegelőből kívánta kiadni. A község azonban ezeket a területeket nem fogadhatta el, lévén azok legfeljebb kecskelegeltetésre alkalmasak, a szarvasmarha a meredek, sziklás hegyoldalon aligha vonulhatott lábtörés veszélye nélkül. A volt úrbéresek szerint a kijelölt dűlőkben amúgy is csak bozót, de fű nem terem, ezek nem gyeplegelők, hiába vetette fel ezt a 173 holdat az uradalom. Végül is kompromisszumos megoldás született, az uradalom több sík fekvésű, legelőnek valóban alkalmasabb helyet adott a volt úrbéreseknek, de a legelőilletmény nagysága nem változott, maradt az egész telek után eredetileg megállapított hat hold. A községnek állandó problémája van a legelőterület nagyságával a későbbiekben is, az igásállatok száma a legelőhiány miatt jelentősen csökkent.
Az irtványok kérdésének a megoldását a hosszan tartó pereskedés is nehezítette, mert közben művelési ág váltás történt, a filoxéra miatt kipusztult szőlőket kénytelenek voltak szántóként használni. Az uradalom célja természetesen az volt, hogy minél több irtvány eredetű földet és szőlőt nyilvánítson úrbéresnek, mert ebben az esetben a jobbágyokat megváltási kötelezettség terhelte. Az irtványok zömét amúgy is visszaválthatónak ítélik, mivel a jobbágyoknak nincsenek ennek az ellenkezőjét bizonyító irtásszerződéseik. Az úrbéresek viszont az irtványokat még az urbárium előttieknek vallják, tehát azok szerintük visszaválthatatlanok.A zsellérföldeket, amelyek szinte kivétel nélkül irtványföldek voltak, maradványföldekké minősítették, és megváltásra kötelezték, holdanként 13 forint 43 fillérért. A közvetlenül a Duna partján húzódó füves területet a település az uradalom „kegyéből” megkapta libalegelőnek, de már faiskolának való területet, agyaggödröt és új temetőnek való helyet nem hasítottak ki a számukra. Az erdőkben található úrbéres réteket is elcserélte az uradalom az úrbéresek erdei melletti földekre, hogy a parasztoknak ne legyen indokuk bejárni az uradaloméba.
Bizonyítékául annak, hogy az emberi emlékezet milyen rövid és menynyire másként ítéli meg a elmúlt időket, idézzünk fel a település gazdaságtörténetéből egy olyan epizódot, amit kultúrateremtő hatása miatt a helyi társadalom habitusának formálódása szempontjából is fontosnak ítélünk. Visegrádon a kiegyezés után Ferenc Józsefnek jelentős kultusza alakult ki, holott az 1848-as szabadságharc leverése óta még negyven esztendő sem telt el.
1887. augusztus 18-án, a császár születésnapján a községi tanácsteremben a király képmását ünnepség keretében leplezték le, erre a napra helyezték a „kisdedóvó” megnyitását, este hangversenyt tartottak, amelyet bankett követett.
Amikor a császár a következő év, 1888 szeptemberében először Visegrádra utazott vadászni – a helyi képviselőtestületi jegyzőkönyv így fogalmazott –, a látogatással a községnek négyszáz éves álma teljesült (holott a község lakosságának legnagyobb része négy évszázaddal korábban elődeit még más országokban tudhatta).
Az ünnepi eseményt a tanácsülési jegyzőkönyvben is megörökítették.
„E községnek 400 éves reménye, óhaja és öröme teljesült a folyó év szeptember 19-én, midőn a Habsburgok közül az első dicsőségesen uralkodó királyunk, I. Ferencz József szerencséltette községünket legmagasabb látogatásával, hogy itten szarvasokra cserkészvadászatokat tartson. Őfelsége, veje: Lipót bajor herczeg társaságában külön udvari vonaton jött Marosra (19-én délután 5 órakor -a szerző megjegyzése), s a rendes révkompon innen át Visegrádra. A kiszállás a Mária-kápolna mellett történt 3/4 6 órakor. Partraszállásakor az itteni erdőszemélyzet: Pirkner Ernő uradalmi főerdész, Bereczky Gyula uradalmi erdész és az erdőgyakornokok tisztelegtek, miközben Őfelségének a bemutatottak mindegyikéhez volt néhány nyájas szava. Ezután a közönség harsány éljenzései között haladt a lakásául szolgáló főerdészi lak felé (a későbbi királyi vadászkastély), amelynek ajtaja előtt a községi elöljáróság fogadta élén Mattyók Bencze főszolgabíróval. A főszolgabíró, miután Pest-Kiskun vármegye nevében a lakosság hódoló loyalitásának adott kifejezést, egyúttal bemutatta a Felségnek a közs. elöljáróság tagjai közül a közs. jegyzőt és bírót (Metzker Károly és Frőhlich József), valamint a helybeli rkath. lelkészt is, ki is a lakosság nevében néhány szóval üdvözölte őfelségét. A király ezután úgy a főszolgabíróhoz, mint a lelkészhez s a jegyző- s bíróhoz külön-külön intézett egy-két kérdést, többnyire a lakosság viszonyaira vonatkozókat, azután lakosztályába vonult. Másnap 20-án és harmadnap 21-én reggel 3 órakor a herczeg, s 4 órakor a király indultak ki az erdőkbe, honnan de. 9 óra tájban tértek vissza. Délután 3 órakor ismét kivonultak, s esti 8 óra után jöttek vissza. Itthon az időt őfelsége nagyobbrészt államügyek intézésével töltötte. A nagymarosi távíróhivatal éjjel-nappal szállította a titkos jelekkel írt sürgönyöket. Azonkívül naponként érkezett és ment Bécsből és vissza egy külön futár, ki a kabinetiroda elintézendő aktáit szállította. őfelsége mellett a kabinetiroda egy polgári és egy katonai tisztviselője volt. Kíséretében volt azonkívül Bachleiter komornyik, Petten fővadászmester. Kallina gödöllői mkir. erdőmester szintén itt tartózkodott ő felsége itt időzése alatt. A vadászat eredménye 5 pompás szarvasbika, mik közül kettőt a király, hármat a herczeg lőtt. Szombaton, 21-én reggel 5 órakor távozott a király. Búcsúzásra megjelentek a fogadtatásnál is jelen voltak: az erdészet személyzete, a közs. elöljáróság és a j. főszolgabíró. A király ez alkalommal megköszönte a kedves fogadtatást, a „szép kivilágítást” s kifejezést adott annak, hogy itt tartózkodása alatt igen jól találta magát. A község lakossága példás csendben és rendben viselte magát a magas vendégek itt időzése alatt – mindennap kétszer söpörte és felöntözte az utczákat, a Kálvária-hegy mindennap – az egész község pedig pénteken 20-án este a lakosság lelkesedéséből – minden felszólítás nélkül – ki lett világítva. Őfelsége itt-tartózkodása alkalmából a közs. szegények részéra 300 Ft adományt kegyeskedett kiutalványozni. Midőn tehát a legmagasabb látogatás emléke ezennel jegyzőkönyvileg megörökíttetik, egyúttal csatoltatik több újságpéldány is, mely e kitűnő látogatásról szól.”
1889-ben, Rudolf trónörökös halála alkalmából is részvéttáviratot küldött a falu a királynak, amelyet Ferenc József a megyei főispánnak köszönt meg. 1890-ben pedig úgy döntött a képviselő-testület, hogy a vadászat jogát nem adják bérbe, mert a bérlő kilövi a nemes vadat (a szarvast), és jó lenne, ha a király évente egyszer továbbra is ide jönne. Az udvari vadászatok további folytatódásának a reményében a község vadászterületét végül két részre osztották. Az Apátkúti-patak, a Duna és a koronauradalom birtokai közé eső területet hat évre bérbe adták a koronauradalomnak évi száz forintért. Hogy a vadkárokat csökkentsék, köteles lesz – írják – a koronauradalom a saját erdeit két méter magas, legalább nyolc sodronyból álló kerítéssel körbevenni és az utakon elzárható ajtókkal ellátni. Ha mégis vadkár keletkezne, Varnay Ödön főerdész megígéri, hogy az uradalom és az elöljáróság kijelölt emberei azt felbecsülik, és az 1883 XX. tc. alapján az uradalom a károsultat kárpótolja.
Az olcsó bérletet azzal indokolják, hogy a község kedvezni szeretne „Ferencz József Őfelségének, a magyar szent korona viselőjének”.
A vadászterület másik, az Apátkúti-pataktól nyugatra, Kisorosziig és Dunabogdányig eső részére tíz forintjával tizenkét személynek engedélyezik a vadászatot. A bérlő kivételesen nemcsak helyi lakos, hanem nyaranta itt tartózkodó személy is lehet.
A meghirdetett tizenkét engedélyre húsz személy pályázott, többen közülük Visegrádon megtelepedett földbirtokosok és művészek, mint például Latinovits Frigyes, Wünsche Emil és Rezső, Szilágyi Viktor, Zboray Béla, dr. Szohner Lajos, Koppmeyer Tivadar, Matzke Emil, dr. Fülöp Károly, a helyi koronauradalmi főerdész, Varnay Ödön. Annak ellenére volt ilyen nagy volt az érdeklődés, hogy a vadászoknak el kellett fogadniuk bizonyos kötöttségeket. Például hogy azokon a helyeken, ahol a kirándulók sétálnak, nyáron nem vadászhatnak, s hogy az udvari vadászatokat megelőző és követő öt napon keresztül az egész határban tartózkodniuk kellett a fegyverhasználattól.
I. Ferenc József felségével, Erzsébet királynéval együtt egyébként még egy látogatást tett Visegrádon 1894-ben. Ennek a látogatásnak az emlékét táblán örökítették meg a Mária-kápolnában, ma is olvasható.
A visegrádiak rendszeres királyi vadászatokat álmodó reménye nem volt egyébként alaptalan. A kiegyezés után vita tárgyát képezte, hogy Gödöllőt vagy Visegrádot, a régi királyi birtokot adják-e át császári-királyi vadászterületnek. A vár egy részének a rendbe hozásával is számoltak (a Salamon-torony átépítése ennek a jegyében kezdődött meg), és már a „jágerek” egyenruháit is megtervezte az óbudai koronauradalom. Azonban végül Gödöllő lett a nyertes, sőt az óbuda-visegrádi koronauradalom erdeit is ekkor és ezért a gödöllői királyi erdőhivatalhoz csatolták.
A fellegvár déli kapuja a helyreállítás előtt (1930-as évek)
A Pálfy-Daun villa (1890-es évek)
A fellegvár udvara a kúttal (1910-es évek)
A Zsitvay villa (1920-as évek)
