Az uralkodó udvarának városa | Száz Magyar Falu

Az uralkodó udvarának városa

Visegrád királyi székhely volta inspirálta a város fejlődését. A bárók és a főpapok nagy része úgy érezte, hogy itt kell tartózkodniuk, sorra építették udvarházaikat és palotáikat. Ugali Pál országbírónak egyik 1385-ben kelt okleveléből tudható, hogy melyek voltak azok a magyar városok, ahol egy magyar bárónak házat illett tartania: Buda és Székesfehérvár mellett Visegrádon. Sokan közülük, például az országos tisztségviselők, be sem tudták volna tölteni tisztségüket, ha nem tartózkodnak az udvarban, így a nádor, országbíró, ajtónálló, étekfogó s mások. ők voltak azok is, akik a későbbiekben a már megépült palotákat megvásárolták. Közülük például Becsei Töttös ajtónállómester két, majd három házat is bírt a városban, igaz, hogy az ingatlanokat adta-vette, kereskedett velük. (Egy királyi adományként kapott házát is később eladta.) Szobi Bertalan országbírói ítélőmesternek, valamint az esztergomi érseknek is két háza, illetve palotája volt Visegrádon.

Minőségük eltérő volt, akadtak közöttük fából és kőből készült szerényebb építmények, kőből épült paloták mellékhelyiségekkel, pincékkel ellátva és több kőből épült emeletes lakótorony. Közülük az egyiknek írásos emléke is fennmaradt. Baran András 1415-ben – tehát a királyi udvar eltávozása után – házzal és pincével ellátott, kőből épült lakótornyát eladta Péter esztergomi prépostnak száz forintért.

Tekintettel arra, hogy a Duna vízszintmagassága a Duna-kanyarban megemelkedett, és a Kálvária-, valamint a Vár-hegyről a XVII–XIX. században lezúduló föld és kőtörmelék a középkori várost (a palotával együtt) beborította, a középkori házak alapjai a mai utcaszint alatt több méterrel feküsznek, régészeti feltárásuk a beépítettség miatt nehézségekbe ütközik. Az egyik, a legnagyobb lakótorony néhai Héjj Miklós régész szerint éppen a falu főterén, a templomtéren található.

A városban megtelepedett nemesség és az iparosok felső rétege, a luxusipart űzők általában kőből épült, téglalap alakú, l5 x 30 méteres, emeletes kőházakban laktak. A házak bejárata középen volt, és az alsó szinten fekvő raktárakba, pincékbe vezetett, míg a lakószobák az emeleten helyezkedtek el. Egy ilyen házat ástak ki az úgynevezett Bene-telken, amelynek alapjait a mellékelt ábra mutatja. Visegrád szegényebb iparosai és az itt élő, polgárjoggal nem rendelkező hospesréteg földszintes, fagerendákból készült vagy favázas házakban lakott. A szolgák és a parasztok meg a napszámosok agyagból tapasztott viskókban éltek a város szélén.

A település már virágkorának kezdetén az 1330-as, 1340-es években két, a német és a magyar városrészre oszlott. Egyes vélekedések szerint a német Visegrád a volt váraljai településből fejlődött ki, és a Salamon-torony, valamint a későbbi királyi palota között húzódott, a magyar pedig a mai Rév utca és az Apátkúti-patak – amelynek a neve a középkorban Szent György-patak volt – között terült el. Más vélekedések szerint a középkori város mindkét része a mai településközpontban volt, a kettőt a Szent György-patak választotta el egymástól.

Mindenesetre ha az első feltételezés a helytálló, akkor a német városnak nem sok helye lehetett a terjeszkedésre. A XIV. században megindult a palotaépítés, s ennek a frekventumnak jelentős részét elfoglalta. A Duna és a palota közötti terület pedig beépítetlen maradt, a régészeti leletek tanúsága szerint itt zajlottak a meglehetősen helyigényes, sík terepet követelő lovagi játékok.

A német városrészben volt a király, a királyné, valamint Druget Vilmos nádor háza, majd később a nádor özvegyének orvosa, Meynardus is itt vásárolt egyet, hogy úrnője közelében lakjon. A század második felében Becsei Töttös is vett itt ingatlant.

A német városrészt a Nagy utca osztotta ketté, a buda-esztergomi országútnak felelhetett meg. A német városrészt megközelíteni a Duna partján álló nagykapun keresztül lehetett.

A magyar városrészben található a Szűz Mária tiszteletére emelt plébániatemplom, amelynek plébánosát már 1338-ban említik, és ahol Károly Róbertet is felravatalozták. Az ingatlanvásárlási oklevelek szerint itt állt a pénzverőkamara, amelyben a XIV. század közepén és a XVI. század elején írásos dokumentumokkal bizonyíthatóan is pénzt vertek. Itt épült a Szent László-monostor, benne egy adat szerint Ágoston-rendi szerzetesek laktak. Zsigmond király idején itt kapott helyet 1424-ben az obszerváns ferences kolostor, amely ekkor nyerte el a pápai elismerést és kiváltságokat. A ferences kolostort a XVI. század elején kerengővel is kibővítettek a palota falain kívül rekedt, a XV. században elromosodott Szent György egyház köveinek a felhasználásával.

A ferencesek beköltözése önmagában is bizonyítja a település városi rangját, hiszen a rend általában a nagyobb városokban települt meg. A magyar városrészben volt a patika és a fogadó, utóbbinak kocsmárosát esküdt polgárként említik 1412-ben.

Elsősorban az udvar és a főranguak igényeinek a kiszolgálására szakosodtak a Visegrádon megtelepedett iparosok, függetlenül attól, hogy melyik városrészben éltek. Biztosan udvari megrendelésre dolgozott Gaal Konrád harangöntőmester, aki a visegrádi nagyharangot elkészítette 1357-ben, és sikeres munkájáért kiváltságlevelet kapott, majd Iglóra költözött, ahol bronzöntéssel foglalkozott. A régészek az alsó vár udvarában megtalálták műhelyét, sőt magának a két méternél nagyobb átmérőjű nagyharangnak az öntőformáját is.

Az ugyancsak itt élő János kőfaragónak a király érdemeiért, valószínűleg jó munkájáért, Budán, a zsidó negyedben adományozott telket 1365-ben. Királyi szolgálatban állhatott az itt ingatlant birtokló ostromgépkezelő mester is.

Kőfaragók a későbbiekben is laktak Visegrádon, hiszen a vezető mesterek és ismert művészek mellett, kivéve a királyi palota munkálatait, hazai kőfaragóműhelyek emberei végezték.

A régészek által szintén feltárt üvegfúvóműhely olyan igényes darabokat készített, hogy edényei a királyi udvarba is eljutottak, ha nem is a király asztalára, de az udvari nép ellátására vásároltak belőlük. Az udvar alkalmazottai voltak a pénzverők, akik valamennyien polgárházzal rendelkeztek. Az 1350–60-as években csak a főnemesi ingatlanok adásvétele alkalmával hármat említenek közülük mint szomszéd ingatlantulajdonost.

Egyértelműen luxusiparos volt az aranyműves, a puskaműves, az íjkészítő, de még a nyergesmester is, aki olyan színvonalon dolgozott, hogy 1490-ben az esztergomi érsek, Estei Hippolit is vásárolt tőle. Hasonló igényeket elégíthetett ki XIV. századi kollégája. Luxusminőségben, az udvari népnek és a főnemeseknek dolgozhatott még a szűcs és a varga.

Az iparosok között ugyanakkor valószínűleg akadtak olyanok, akik a városi polgárok megrendelésére dolgoztak, nem laktak az előkelő negyedben, és nem találkozunk velük a főnemesek szomszédaiként. A városban a régészek például egy csontfaragóműhely maradványait is megtalálták, rózsafűzérhez való csontgolyókat és játékokhoz használt dobókockákat készítettek benne.

Feltűnően sok a literátus, a „deák”, vagyis a tanult ember Visegrád polgárai között. Sokan közülük saját házukban laktak. Városi házat vásárolt itt például a magát a szegénységből felküzdő Küküllei János történetíró, más néven Tótsolymosi Apród János.

Ebben az időben az egyetemet végzett, tanult emberek már nem feltétlenül egyházi személyek, sőt többnyire világiak. Jelenlétük itt, a királyi udvar, a kancellária és az országos bíróságok körül érthető.

Az ingatlanügyek során kiderül, hogy Visegrádon egy ügyvéd is lakik. A patikus, az olasz származású Bolonyai János, szintén tanult ember, és a városban megfordultak Lajos király idegen származású orvosai is. 1367-ben pedig egy visegrádi kódexfestőműhelyben fejezték be Bredenscheyd János, Nagy Lajos követe és jogtudósa számára a Gergely pápáról szóló kódex másolását. A város tehát meglehetősen pezsgő szellemi élettel dicsekedhetett.

A településnek élénk volt a kereskedelmi élete. Váccal és a felvidéki városokkal állandó volt a kapcsolat. Mivel a település a zömében erdővel borított sziklás hegyek és a Duna közötti keskeny sávon feküdt, mezőgazdasági termelésre, földművelésre alkalmas terület nem sok volt a határában. Éppen ezért Maros mezőváros a városi kiváltságlevelében azt a feladatot kapta, hogy a királyi székhelyet a szükséges élemiszerekkel ellássa. De a település lakosságának az ellátása már önmagában is feltételezett bizonyos kereskedelmi tevékenységet, annak ellenére, hogy a régészek szerint a városnak nem volt piactere. A középkor élénk fürdőéletének ismeretében feltehető, hogy volt viszont saját fürdője, nemcsak a szemközt fekvő Maros mezővárosnak.

A város a XIV. század vége óta saját nevében adott ki okleveleket saját pecsétje alatt. Kisebbik pecsétje 1378 óta ismert. Bíráit évente újraválasztották, felváltva kerültek ki a német és magyar városrészből. Ugyanígy a hat-hat esküdt is. Az 1360-as magisztrátus (városi elöljáróság) a következő személyekből állt. Bíró: Percelnek mondott Péter comes; az esküdtek: Duernek mondott Jensul, Miklós mészáros, Lyppulnak mondott Fülöp, Engelhard comes fia Mihály, Perhardus orvos, Payrnak mondott Péter, a német, Pecznek mondott Mihály, Bolonyából való János (a patikus), Lybeteybnek mondott János, Meysnernek mondott Albert, Loalnak mondott János aranyműves és Parvus (magyarul Kis) Dénes.

A két településrész a XV. században valószínűleg egybeolvadt, ettől kezdve nem volt jelentősége a nemzetiség szerinti megkülönböztetésnek. 1412-ben, akkor, amikor a város már nem töltötte be a királyi székhely szerepét, a tizenkét felsorolt esküdt közül tíz az iparos, és ez a tény stabilabb városiasságot mutat, mint az udvari méltóságok jelenléte. Az esküdtek foglalkozás szerint a következőképpen oszlottak meg: mészáros, két szűcs, két íjkészítő, kocsmáros, halász, tímár és csizmadia, valamint magister, vagyis „deák”. Az uralkodók nyári, és alkalmi ittléte még bizonyos vonzerőt jelentett a nemesség számára, és belső felvevő piacot a helyi iparosságnak, de ez a vonzás már nem volt olyan jelentős, mint a királyi székhely megléte idején.

Visegrád lassan elnéptelenedik, az épületek romosodását már nem állítják meg az újabb ingatlantulajdonosok renoválási kötelezettségei, mint az előző évszázadban. A város hanyatlása az 1440-es években felgyorsul.

Mátyás király kezdetben nem sok figyelmet fordított ezekre a tünetekre, a várost 1461-ben első feleségének, Pogyebrád Katalinnak adta az egész visegrádi uradalommal együtt. 1464-ben, Katalin halála után került vissza királyi tulajdonba. Ekkor az uralkodó elnéptelenedését és hanyatlását megpróbálja megállítani. 1474-ben szász telepeseket hívott be, számukra kiváltságokat is adott. Nem tudjuk, milyen hatékonysággal zajlott ez az akció.

1524-ben még vertek pénzt a pénzverő kamarában, de a város régi pezsgése már megszűnt. Kiváltságait is elvesztette, végül 1498-ban fosztotta meg városi rangjától az országgyűlés, illetve a törvényhozás.