Ahol az ország sorsa formálódik
Ahol az ország sorsa formálódik
Két, fenntartások nélkül történelminek minősíthető eseménynek volt helyszíne a Károly Róbert-kori Visegrád. Az egyik a belső rend végleges – és véres – megszilárdítását eredményezte, a másik a magyar királyságnak a közép-európai térségben fennálló szerepét érintő első diplomáciai sikert. Kezdjük az első történettel, a tragikus-romantikus históriával.
A krónikás a következőképpen örökíti meg Zách Feliciánnak itt, a király városi házában megesett erőszakos halálát az 1330-as esztendőből: „…amikor Magyarország az óhajtott béke nyugalmát élvezte, és sehonnan sem háborította az ellenség, a béke megbontója, a gyűlölség magvetője, az ördög, egy öreg és már őszbe vegyült hajú vitéznek, név szerint Feliciánnak, Zách nemzetségéből, azt a gondolatot ültette a szívébe, hogy urát, Károly királyt és úrnőjét, Erzsébet királynét, meg két fiukat, Lajost és Andrást egy napon ölje meg kardjával. Ezt a Feliciánt trencséni Máté egykori nádorispán emelte fel, azonban ez végül is otthagyván Mátét, a király mellé állott. A király őt királyi kegyébe fogadta, szabad bejárása volt hozzá, és a király ajtaja zár nélkül nyitva állt előtte. Amikor aztán a király a királynéval és említett fiaival az Úrnak ezerháromszázharmincadik esztendejében, április tizenhetedikén, a húsvét nyolcada utáni szerdán Visegrád váralján palotájában ebédelt, Felicián titokban besurranva odaállt a király asztala elé, és éles kardját kirántva a hüvelyéből, veszett kutya módjára egyetlen heves támadással könyörtelenül le akarta vágni a királyt, a királynét meg a fiaikat. De mivel az irgalmas Isten irgalma megakadályozza benne, nem tudta végrehajtani, amit akart. A király jobb kezén könnyű sebet ejtett ugyan, de fájdalom, a királyné jobb kezének négy ujját, amelyet könyörületes szívvel szokott a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé nyújtani alamizsnálkodásakor, azon nyomban levágta. Ezekkel az ujjakkal varrt számtalan egyház számára kelengyéket, és ezekkel küldött fáradhatatlanul az oltárokra és a papokra drága bíborból varrt díszruhákat meg kelyheket… Amikor Felicián az ott álló királyi gyermekeket is meg akarta ölni, a gyermekek nevelői, tudniillik Kenezicsi Gyula fia meg János nádorispán fia, Miklós, közbevetették magukat, és bár az említett gyermekek megmenekültek, az ő fejüket halálos csapás érte. Ekkor a Patak megyei Sándor-fia János, egy derék jellemű ifjú, aki akkor a királynénak alétekfogója volt, rárohant Feliciánra, mint valami vérengző vadállatra, és szíjas tőrével vitézül a nyaka és a lapockája közé sújtva keresztüldöfte és földre terítette. Az ajtókon innét is, onnét is berohantak a király bajvívó vitézei, és rettenetes kardjukkal darabokra szabdalták a nyomorultat, olyanná tették kardjukkal, mint valami szörnyszülöttet. A fejét Budára küldték, két kezét és két lábát pedig más városokba indították útnak… Végezetül egyetlen serdült fiát és egyetlen hű szolgáját, akik futásnak eredve sem tudtak megmenekülni, ló farkára kötve megölték, holttestüket kutyák rágták szét az utcákon csontjaikkal együtt… Bizony, méltó dolog is volt, hogy Feliciánt, aki sok keresztényt vadállat módjára megcsonkítva megfosztott tagjaitól, magát is Isten igazságos ítélete folytán megfosszák összes tagjaitól, és hogy az, aki fáradhatatlan kínzója volt a szegényeknek, az emberek közönséges halálából kirekesztve, kutyához illő hirtelen halállal haljon meg, és mint valami kutya a kutyák sorsában részesüljön. …Klára nevű leányát is, ezt a gyönyörű szüzet kivonszolták a királyi udvarból, orrát meg ajkait csúful megcsonkították, úgyhogy a fogai kilátszottak, és kezéről nyolc ujjat levágtak, úgyhogy csak a hüvelykujjai maradtak meg, majd sok város utcáin és terein végighurcolták lóháton, és kényszerítették a félhalott szerencsétlent, hogy e szavakat kiáltsa: Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!”
Thuróczy János, a krónikás, a leírtak bizonysága szerint nem ismerte a Zách Klára-legendát. Mit sem tud a leánya becsületéért bosszút álló apa haragjáról, Zách Felicián tettének a romantika korában elfogadott indítékáról. Művében még egy véresen kegyetlennek ismert, szegénynyúzó nemesúrnak a kortársak előtt érhetetlen merényletéről van szó.
Azt tudjuk, hogy a Károly-párti nemesség és mindazok, akik belátták, hogy a merénylet sikere esetén a nyugvópontra jutott ország ismét súlyos és beláthatatlan kimenetelű trónviszályba és belháborúba sodródott volna, nem elégedtek meg az udvari nép azonnali bosszújával. A merénylet után egy hónappal országos ítélőszéket tartottak, és ott az összes udvari méltóságviselő és megyés ispán Felicián egész rokonságát harmadíziglen halálra, többi nemzetségét és rokonait pedig vagyon- és jószágvesztésre ítélte. Maga a király se a lincselésben, se ebben nem vett részt, Feliciánnal és gyermekeivel hirtelen haragjában maga az udvari nép végzett, mégis a közvélemény egy része túlzottnak találta az ítéletet, és Károlyt kegyetlennek tartották. Az eseményt megörökítő is így gondolkozhatott, és Károly ezután bekövetkezett havasalföldi vereségét a sors büntetéseként magyarázta: „Addig, amíg ez meg nem történt (vagyis Zách Felicián legyilkolása – a szerző megjegyzése), Károly király kedvező szelekkel hajózott, és a tengernek tarajos felszínét szerencséjének hajójával kívánsága szerint szántotta. De a forgandó szerencse már elfordította tőle arcát, búcsút mondva hátat fordított neki, mert mindenfelől háborúk támadtak, serege vereséget szenvedett. Lábának, kezének fájdalma is szerfölött gyötörni kezdte.”
A néphagyomány sem fogadta el a történteket, a háttérben személyes okokat keresett. 1344-ben, Erzsébet királyné nápolyi útja alkalmával jegyezte fel először egy Nápolyi Johanna udvarához tartozó olasz krónikás a szép Klára személyéhez fűzött hagyományt, azt, hogy Kázmér lengyel herceg, a király sógora a királyné segítségével megbecstelenítette az udvarban élő Klárát, s apja emiatt tört a királyi család életére.
Nem lehet eldönteni, hogy volt-e alapja ennek a híresztelésnek, bár az elgondolkoztató, hogy a történet kísértetiesen hasonlít Bánk bán históriájára. A korszak másik krónikása, Kálti Márk és az utókor mindenesetre elfogadta a legendát. Egyes történészek szerint a véres bosszú elhomályosította Károly érdemeit, és akadályozta személyének és történelmi szerepének objektiv megítélését.
A visegrádi fellegvárat és a városi királyi palotát – 1335-ben, éppen öt esztendővel az idézett események után – nagy sürgés-forgás és a készülődés láza tölti be. Magas vendégeket várnak, közeledik a visegrádi királytalálkozó ideje, amelynek motorja akkor is, mint az évszázadokkal későbbi, 1991-es hármas csúcstalálkozóé, Magyarország. Elsődleges célja a dinasztikus kapcsolatok és a határkérdések tisztázása volt, és csak másodsorban a gazdasági, a kereskedelmi problémák megoldása, bár a köztudatban és a tankönyvekben a fordított sorrend szerepel. A három hatalom – a cseh, a lengyel és a magyar – szövetséget kötött egymással, amely szövetség nem irányult senki ellen, de nem volt védelmi jellegű sem.
Mindhárom uralkodónak friss vagy frissen elrendezett dinasztikus problémái voltak, ez a korszak Közép-Európában a dinasztiaváltások ideje. Magyarország – mint ezt Szakály Ferenc a találkozóról írva megállapította – akkortájt a térség nagyhatalma, nincs potenciális ellenfele, viszont érdekében állt a cseh és lengyel uralkodó összebékítése. És abban a helyzetben volt, hogy ezt meg is tehette. Eredményesen.
Luxemburgi János, az új dinasztia első tagja Csehországban, a tárgyalások után lemondott lengyelországi trónigényéről, a lengyel királyi címről. Kázmér lengyel király átengedte Sziléziát, és még húszezer márka hadisarcot fizetett ezüstben. Károly és János öszebékítették a lengyeleket a találkozóra követeket küldött német lovagrenddel, amely ennek hatására csak Pomerániát tartotta meg.
Ami a gazdasági kérdést – Bécs árumegállító jogának a megkerülését – illette, ebben is megegyezés született. Az árumegállító jog azt jelentette, hogy a külföldi kereskedők portékáikat csak bécsi kollégáiknak adhatták el, a magyarok, csehek, lengyelek pedig csak tőlük vásárolhattak. A kijelölt új – alternatív – kereskedelmi útvonal Brünn–Prága, majd onnan a német városok, valamint Brünn, Zsolna, Kassa és onnan Krakkó felé vezetett. Megjegyzendő, hogy valamiféle Habsburg-ellenességet a politikai megegyezés is tartalmazott, hiszen az osztrákokkal egyik állam sem volt jó viszonyban, és a szövetség következtében időben eltolódott Kelet-Európában a Habsburg-dominancia, megelőzte azt a Luxemburgi családok uralma.
Annak ellenére, hogy a szövetség megkötését előtárgyalások és követjárások előzték meg, maga a tárgyalás és ünnepségsorozat hónapokig elhúzódott. Az első delegációk október közepén érkeztek, és magának a szerződésnek az aláírásra csak Erzsébet királyné nevenapján, november 19-én került sor.
Abban az időben nem voltak divatosak a villámlátogatások, és a tárgyalások után nem illett azonnal távozni. A hivatalos megbeszéléseket fényes lovagi tornák szakították meg. (A Szent György lovagrendet Károly Róbert Visegrádon alapította, feltehetően 1326-ban. E rend 1990-től újra működik, több mint száz tagja van.)
Ugyanilyen kellemes időtöltésként, királyi és főúri foglalatosságként szolgáltak az akár többnapos vadászatok is. Ne felejtsük el, hogy a volt pilisi erdőispánság közepén, a vadban gazdag erdőségek szomszédságában zajlott a kongresszus. A krónikás, aki beszámol arról, hogy a főbb étel italféleségből egy-egy küldöttség nenyit fogyasztott, a húsról valószínűleg azért nem emlékezik meg, mert arról az egyes delegációk a vadászatok során maguk gondoskodtak.
Ami az egyéb étkeket illeti, a leírás szerint „…a cseh király ebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből mindennap kétezerötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen, a lovaknak pedig egy-egy napra huszonöt mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen, borból száznyolcvan hor-dót mértek ki.” Ha az adatokat számszerűségükben nem is kell elfogadnunk, arra azért bizonyítékul szolgálnak, hogy a vendégeknek jó étvágyuk volt.
A magyar király vendégszeretete nemcsak a bőséges vendéglátásban nyilvánult meg: „Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát, úgymint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüstmárkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül bírta a lengyel király nővérét: Magyarország királya, Károly, ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól.”
A drága ajándékok megtérültek: a visegrádi tárgyalások igazi nyertese Károly Róbert. 1339-ben ugyanis Nagy Kázmér ismét Visegrádra látogatott, és az akkor kötött szerződés szerint a lengyel trónt gyermektelen halála esetén Károlynak és örököseinek ajánlotta fel. Ennek a szerződésnek az értelmében koronázták 1370-ben Nagy Lajost lengyel királlyá, és jött létre a magyar-lengyel perszonálunió.
Ennek a ceremóniának is Visegrád volt egyébként a színhelye. A lengyel követség 1370-ben ide érkezett, és itt hívták meg a trónra a magyar királyt, a fényes ünnepségek és megkoronázása után pedig a lengyel korona is – átmenetileg – a várba került.
Károly Róbert 1342-ben Visegrádon halt meg. Gyászszertartását a krónikás a következőképpen örökítette meg: „A következő napon (mármint a halált követő napon – a szerző megjegyzése) aztán az említett királyné úrasszony rendelkezésére összegyülekeztek az érsekek, püspökök, prelátusok, bárók, papok, barátok és az egész papság, és könnyező menetben a mondott várhoz (Visegrád fellegvárához) érkeztek. Ragyogó sokaságuk – mint mondottuk – könnyek közt kesergett, majd a király drága fejét királyi méltóságához illően aranykoronával ékesítették (halotti korona), felséges testét skarlát ruhába öltöztették, lábára drágakövekkel kirakott csizmát húztak, s rá méltóságát megillető aranysarkantyút illesztettek, majd a mondott bevehetetlen várból nagy siránkozás kíséretében levitték Visegrád városába, a Boldogságos Szűznek ott épült plébániatemplomába. Elsiratta őt a város egész népe nagy-nagy siratással. Az isteni oktatás és a mise végeztével a testet egy bárkán lefelé szállították a Duna vizén a híres-neves Buda városába. A főpapok, bárók és nemesek tömege előtt ott haladt hadi lobogóval, sírva, a híres-neves erős karú Tóth Lőrinc vitéz, aki a király úr életében reá háruló tisztsége miatt a királyi lobogót vinni szokta, ahogy illik.”
Károly halála után legidősebb életben maradt fia, Nagy Lajos következik a trónon. A királyi székhely és az udvartartás központja továbbra is Visegrád maradt. Lajos halála után Mária királynő, majd férje, Luxemburgi Zsigmond uralkodásának első szakaszában változatlanul Visegrád az udvartartás központja.
Zsigmond a királyi udvart és a kormányhivatalokat csak 1408-ban helyezte át Budára, s bár az uralkodó változatlanul sok időt töltött ezután is Visegrádon, és a bíráskodás, valamint az ügyek intézése még sokáig itt történt, a település kiemelt jelentőségét elvesztette, immár csak a vidéki rezidencia szerepét töltötte be.
Zách Felicián merénylete
A fellegvár a XIV. században
Az alsó vár a XIV. században
A fellegvár látképe a Panoráma útról
A fellegvár látképe délről
