A vár és a palota idegenforgalmának kultúrhistóriája | Száz Magyar Falu

A vár és a palota idegenforgalmának kultúrhistóriája

A visegrádi romok XVIII. századi történetét teljes homály fedi. Miközben az 1730-as években Bél Mátyás albumának illusztrátora a város romos, de még álló épületeit ábrázolja, a XIX. századra a palota utolsó nyomai is eltűntek, még létezését is kétségbe vonták. Teljes rejtély, hogy kőanyaguk is nyomtalanul megsemmisült. A fellegvárat a század közepi kamarai összeírások lajstromba veszik ugyan, de csak mint értéktelen és használhatatlan romot, vagyoni értékét sem határozzák meg.

A dunai gőzhajózás megindulásával az 1830-as évek után egyre többen látogatják meg a települést, és egyre több leírás születik az erőd romjairól a korabeli tudományos folyóiratokban, például a Tudományos Gyűjteményben. 1834-ben Tóth Lőrinc porosz társával utazott gőzhajón Pozsonyba, és egyikük sem tudott a látvány hatása alatt közömbös maradni, a társ metszetet készített a fellegvárról, a költő versben rögzítette benyomásait. Petőfi Sándor, az Alföld szerelmese is a táj hangulatának hatása alá kerülve szakította meg itt hajóútját, felment a várba, barátaival ott éjszakázott, hogy aztán leírja a sorokat: „Ki mondja meg: Visegrád táján / A déli napfény / Nem a nagy Mátyás hősi szelleme? / Ki mondja meg: Visegrád táján / A bágyadt alkony / Nem Zách Klárának megtört szelleme? / Ki mondja meg: Visegrád táján / A vad, sötét éj / Nem Zách Bódognak bosszús szelleme?”

Tenni az erődített építmény megmentéséért először Viktorin József, a falu plébánosa tett valamit. Idekerülése után minden gondolatát a romok megmentésének szentelte. 1822-ben született Pozsonyban, író, történész és lelkész volt, szlovák nyelvű folyóiratokat szerkesztett. Mielőtt a visegrádi plébániára került, Kijevben működött történészként, szláv és magyar nyelvészprofesszorként. A településsel már korábban kapcsolatba került, 1860-ban írta meg a Visegrád hajdan és most című művét. 1866-ban lett a falu plébánosa. 1869-ben, mikor a település önálló hajóállomást kapott, már megkezdte a fellegvárhoz vezető turistaút építését. 1869-ben országos jelentőségű ünnepséget rende- zett itt, amellyel felhívta a figyelmet értékeire, és megvetette idegenforgalmának alapjait.

A turistaút megépítése után minden figyelmét a műemlékek megmentésére fordította. Segítségért Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordult szóban és írásban is. Tervének Türr Istvánt és másokat is megnyert. Munkássága nyomán 1870-ben bizottság szállt ki az Akadémiáról az épületmaradványok felmérésére.

A helyreállítás a Salamon-toronnyal kezdődött, és ezzel vette kezdetét a magyar műemlék-védelem első nagy vállalkozása is. A terveket a kor két legnevesebb régésze és művészettörténésze: Henszlmann Imre és Schulek Frigyes készítette, a munkálatokat is ők vezették. Henszlmann a tornyot eredeti állapotában akarta visszaállítani, ezért nagyon sok későbbi hozzáépítést lebontatott. Schulek Frigyesnek egy használható épületet, királyi vadászkastélyt kellett falait felhasználva kialakítani, és ezért minden tekintetben igyekezett a XIX. század kényelmi követelményei szerint átépíteni. Ám miután Ferenc József bejelentette, hogy nem tart igényt az épületre mint vadászkastélyra, a felújítás pénzforrása is elapadt. A nagyszabású munkálatok 1878-ban félbeszakadtak.

Az első feltárási periódus idején rengeteg török erdetű kő, sír és egyéb emlék került elő, amelyek a későbbiek során – múzeumi, illetve más elhelyezési lehetőség híján – elkallódtak. Végül csak a lakótorony három szintje és a kaputorony készült el. A munkálatok csak jóval később folytatódtak, 1916 és 1922 között Lux Kálmán vezetésével. Az eredeti maradványok megóvását tartotta szem előtt, és ahol lehetett a középkori változat minél hitelesebb visszaadására törekedett. 1927-től 1932-ig a helyreállítások vezetését Schulek János, Schulek Frigyes fia vette át. ő tárta fel és egészítette ki a Duna-parti tornyot és a hozzá csatlakozó várfalakat. IV. Bélának emléktáblát állíttatott, és megépítette a téglából falazott kaput, amely az országút felett ível át.

A helyreállítási munkák 1940-ben a háború kitörése miatt megint félbeszakadtak. A helyi visegrádi várbizottságot – amely a romokat a fellegvári maradványokkal együtt kezelte –, 1949-ben felszámolták. Az őrizetlen, magára hagyott épületet 1950 augusztusában tűz pusztította, teljesen kiégett.

Az 1950-es évek elején Héjj Miklós régész végzett ott kisebb ásatási munkákat, és némi állagmegóvás is történt, de a nagyobb építkezésekre még várni kellett.

1959–64 között Sedelmayr János tervei szerint végre elkészült a lakótorony. Az építkezés azt a műemléki helyreállítási elvet követte, amely szerint az eredeti és a kiegészített részek alaposan üssenek el egymástól, a hiányzó részeket vasbetonból készítették el. Az építkezéseket Szőke Mátyás régész további feltáró munkái után folytatták, a maradványokat restaurálták és konzerválták.

A Salamon-torony és az alsó vár helyreállítási munkái ezután is tovább folytak, a völgyzáró falak csak az utóbbi években készültek el. A toronyban végre az időközben elpusztult múzeum kiállításai is helyet kaphattak, így a palota különböző díszkútjainak rekonstrukciói, az l483-ban készült oroszlános kút, a Beatrix kirányné által behívott művészek készítette Herkules-kút. A kápolna tárgyai közül a legértékesebb az úgynevezett visegrádi Madonna, és a fehér carrarai márványból készült szentségtartó.

Bár volt olyan régész, aki már 1916-ban sejtette, hol kell keresni a királyi palotát, az ásatásokat Schulek János kezdte el, és csak 1934-ben, a Sarlai Ilonka budapesti lakostól megvásárolt gyümölcsöskertben. A kutatások azonnal eredményeket hoztak, a korai publikációk, vagyis minden részeredmény megjelentéséről dr. Zsitvay Tibor a várbizottság elnöke személyesen gondoskodott. További telkek megvásárlására is szükség volt, ami meg is történt: a Schubauer-telken találták meg például a díszkutat.

A palotaásatások területe az erdőhivatal telkétől a régi Papp József-féle vendéglőig terjedő széles sáv, de Schulek, aki 1946-ig irányította a munkát, végzett próbaásatásokat a település más pontjain is, a Borjú-főnél például, ahol a helyi lakosok állítólag török kincseket találtak.

A kutatómunkát 1949 után Héjj Miklós régész vezette, de az ötvenes években pénzhiány miatt annak lendülete lelassult. Csak 1985 után folytatódott intenzíven, s így remény van arra, hogy a millenniumi év végére egy modern rekonstrukciós módszer segítségével az egykori épületek legnagyobb részét be tudják mutatni a látogatóknak.

A fellegvár terülén is a két világháború közötti időben kezdődtek el a feltárási és állagmegóvási munkák. 1934 után az itt talált szebb faragványokat már ki is állították a múzeum kőtárában. A Magyar Nemzeti Múzeum kebelén belül működő visegrádi Mátyás Király Múzeumot 1953-ban szervezték meg.

Az állagmegóvási és restaurátori beavatkozások az új szilárd burkolatú Panoráma út kiépítése után gyorsulhattak fel, amikor a szállítási nehézségek megoldódtak. A rekonstrukciós munkálatokat 1965 óta Szőke Mátyás régész vezeti. A fellegvár készen áló részleteiben szintén kiállítások kaptak helyet, többek között a Pilis-hegység népeségének XVIII–XIX. századi életmódját bemutató érdemel kiemelést, amely az erdei, vízi mesterségeket, a kőfaragó életmódot jeleníti meg.

A már többször említett Visegrádi Várbizottság 1923 juniusában alakult a járás főszolgabírájának, Szentpétery Lajosnak a kezdeményezésére. Az alakuló ülésen megjelent Nemeskéri Kiss Géza fővadászmester, Latinovits Endre visegrádi földbirtokos, dr. Lux Kálmán műépítész, tanár, Loványi Heribert a gödöllői magyar királyi koromauradalmi erdőigazgatóság helyi képviselője és Kádas Sándor jegyző.

Elhatározták, hogy a kirándulóktól belépődíjat szednek, s az így nyert összeget a romokhoz vezető utak jó karbantartására, padok állítására fogják fordítani a Műemlékek Országos Bizottságának az útmutatása szerint. A Belügyminisztérium azonban úgy látta, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy a társaság, amely még be sem jegyeztette magát, és alapszabálya sem volt, belépődíjakat szedjen. Ettől függetlenül két év alatt 34 millió (infláció!) koronát szedtek be és forditottak a romok rendben tartására. Ugyanekkor az előljáróság tartott attól, hogy jogkörét sérti a főleg idegen betelepülőkből és értelmiségiekből álló bizottság tevékenysége. A várbizottság Latinovits Tibor, Hell Ferenc plébános, Ivanics Ferenc, dr. Pischinger Béla helyi orvos és egyetlenként a helyi németségből Scheili Lénárd tagokkal bővült. 1926-ban, dr. Zsitvay Tibor belépése után már alapszabályt is elfogadni kész egyesületi mag állt össze, amelynek Schulek János építész is a tagja lett.

Ekkor a legnagyobb probléma a Salamon-torony tetőszerkezetének a megromlása és az életveszélyessé vált elemek kicserélése volt, mivel az épület állapota a látogatók életét veszélyeztette.

Igyekeztek a várbizottságot országos jellegű intézménnyé kifejleszteni és védnökéül országos tekintélyű személyt választani. A megfelelő egyént az államfőben, Horthy Miklósban látták. 1929-ben látogatta meg a várromokat gróf Klebelsberg Kunó is, aki a következő évben a kultusztárca költségvetésében már egy nagyobb összeget jegyzett elő az állagmegóvásra, bár a pénzt a Salamon-toronynál használták fel.

Az 1930-as években a mainál sokkal több kőleletet őriztek még a faluban, amelyeknek a zöme középkori eredetű volt, például Metzker Károlynak is volt egy szép kőgyűjteménye. A díszített, faragott kövek egy része magából a községből származott, és valószínűleg a régi nagytemplom falait díszítette. (Egy múzeum alapját képezhette volna a Görgey-szoba is, ugyanis Görgey Artúr örökösei úgy döntöttek, hogy a tábornok hagyatékából minden jelentős tárgyat egy leendő visegrádi múzeumra hagynak.)

A két világháború között a község földje még tele volt régészeti kincsekkel. Senki nem tudott úgy leásni a telkén, hogy ne került volna felszínre valami érték.

Sajnos a lelkes amatőrökből alakult Visegrádi Várbizottság akkori formájában nem tudta megnyerni a helyi lakosokat, azok ekkor még nem érezték át munkájuk jelentőségét.