Szarvas, arany nyílvesszővel | Száz Magyar Falu

Szarvas, arany nyílvesszővel

Báró Vay László 1806-ban Nagyváradon megjelent könyvében – melynek kacifántos címe: A német hívség, a’vagy: Bécs polgárjai a Frantzhadban egy házi szép’emlékezet jele Bécs minden lakóira nézve… – tesz említést arról a hagyományról, miszerint Voja de Thomas, szerinte a Vajknak is nevezett Tamás Vajkkal, azaz Szent Istvánnal egy időben Szent Adalbert püspöktől vette volna fel a keresztséget. Ugyancsak ő a családi címerállatot, az átlőtt szájú szarvast is a Tanais vizén át üldözött szarvastól, tehát a honfoglalás előttről eredezteti. Sem az egyik, sem a másik hagyományt semmilyen korábbi adat nem erősíti meg, nyilvánvaló, hogy a kor, a magyar romantika világában született legendákról van szó.

A Vay család őseire vonatkozó első hiteles adat a XIII. századból származik. A Századok című történeti folyóirat 1875. évi évfolyamában Deák Farkas írta le a család berkeszi kastélyában s annak levél- és könyvtárában tett látogatását, közölve néhány oklevél kivonatát és könyvritkaság címét. E közleményben olvashatunk arról az év nélküli, de 1280 körüli oklevélről, amelynek szövege szerint IV. (Kun) László király a Szatmár megyei Vaja (Voya) földjéből az örökös nélkül elhalt Bonyka fia Ivánka részét Máté fia Gábornak (Gabriano filio Mathe) és Arteus fia Miklósnak (Nycolao filio Arthaus) adományozta. De nem akárhogy: a király kikötötte, hogy az adományozott föld határait ne a vajai nemesek jelenlétében járják meg, hanem más szomszédokkal. A váradi káptalan –az iktatást ő végezte – jelenlétében leírja, hogy ennek az eljárásnak a név szerint felsorolt vajai nemesek: Mesk, Jolath, Gergely, Medve, Ábrahám, Emych és ennek fia, Benedek ellentmondtak. Az említettek egy része később sem szerepel okleveleinkben, többségük azonban jó negyedszázaddal később – ivadékaik révén – történetünk főszereplője lesz.

A Grál-mondából ismert Arth(e)us nevét viselő Artheus fia Miklós fia László mint rohodi Arteus fia Miklós leszármazottja 1339-ben tűnik fel az oklevelekben, amikor Kölcsei Dénes fiainak Kölcse birtokából leánynegyedet kér. László nagyapjának nevéről egy földdarab is nevett kapott, az idevaló – Artustelki – Domonkos fia Lőrinc (Laurencius f. Dominici de Artheustheluky) 1335-ben a Balogsemjén nembeli Lengyel Jánostól Napkoron eltulajdonított tíz márka értékű pej ló ügyében tanúskodik. Bizonyosnak vehetjük tehát, hogy a Miklósnak adott földdarab már a XIV. század elején Rohod területét gyarapította.

A másik adományozott Máté fia Gábor. Korábban őt, illetve apját tették meg rossz olvasat miatt (Methe fia Ábrahám) a Vayak ősapjának, pedig nem benne, hanem a tiltakozó vajai nemesek között felsorolt Ábrahámban, illetve annak apjában véljük megtalálni a keresett személyt. Forrásaink ugyan-is 1280 körül háromszor is emlegetnek egy Ábrahám nevű királyi embert Szabolcs megyében. A három oklevélből kettő keltezetlen, a harmadik nem. Az egyik Apagyon kelt oklevél említi Pósa fia Ábrahámot, aki (Mária-)Pócs vitatott tulajdona, illetve megosztása ügyében eljáró ember, míg a másik esetben mint királyi ember a Nyíregyházába olvadt szabolcsi Ekölcs és a Borsova megyei (Nyír-)Pazony várföldekbe való iktatásnál vesz részt. Ez utóbbi két oklevél közül a váradi káptalannak a jelentést tartalmazó oklevele 1284. évre keltezett. Pósa fia Ábrahámot azon az alapon vehetjük egynek a vajai nemesek között felsorolt Ábrahámmal, mert 1313-ban említik Laskodi Ábrahám fia Pósa özvegyét, Pósa testvéreit, Jánost és Mihályt, s okkal feltételezhető, hogy a legidősebb fiúunoka örökölte a nagyapa nevét. Ez a szokás még a XVI–XVII. században is élt a Vayaknál.

A felsorolt vajai nemesek közül Jolád és Medve egy-egy családi ág alapítói. Mindketten leszármazottaik révén Ábrahám fia Jánossal együtt említtetnek, 1322-ben, amikor Laskod (p. Laskud) birtokot felosztják. Medve fia Jakab ugyanis még ez év elején Vaja egyötödét tíz márkáért eladta Ábrahám fiainak: Mihálynak és Jánosnak, néhány hónappal később viszont fia, András a terület visszaváltása ellenében egy pej színű lovat adott ugyanazoknak.

Még három vajai birtokost tudunk több-kevesebb biztonsággal a leszármazási rendbe illeszteni. Az egyik Gergely, a másik kettő Emecs (Emych) és fia: Benedek. Ismeretes, hogy a XIV. századi oklevelekben feltűnő Tunyogi, másképp Daróczi család tagjai egy tőről származnak a Vajaiakkal és Laskodiakkal, néha magukat is Laskodinak nevezik, birtokaik közösek voltak. 1321-ben említik Emecs (Emech) fia Gergelyt, aki laskodi birtokrészét I. Ábrahám fiának, I. Mihálynak és I. Jánosnak négy márkáért eladta. Ennek a Gergelynek apja tehát az 1280 körüli Emych, míg apja testvére, azaz nagybátyja lehet Gergely, akiről ő, az unokaöccs a nevét kapta.

Vaja egy részének eladományozása ellen – a szomszédság jogán – 1280 körül a Vajaiak három ága tiltakozik: a Medve–Jolád ág, akikhez a leszármazott nélküli Mesk is tartozik; az Ábrahám ág, akiknek révén öröklődik Vaja egészen 1945-ig; valamint a Gergely-Emecs ág, akik Tunyogra költöznek, de fenntartják jogukat Laskod birtokra is. A három ág közös ősapjának valamikor a XII–XIII. század fordulóján kellett élnie, tehát három generációval korábban az itt előadottak jelen idejénél. Akinek talán a személyéhez köthető egy igen figyelemreméltó jelenség, s ez megér egy kis kitérőt.

A Vay-ősök feltűnésekor, 1280 körül már elhalt Artheus Arthur, a lovagkirály nevét kapta a keresztségben. A közeli Mátészalkán élő (mátéi) Hont feleségének, Tunyogi Emecs leányának két leánygyermeke közül az egyik, Amfolis (Amfelise) szintén lovagi mondakörből való nevet viselt, egyetlen személyként, akiről ez tudható az egész Kárpát-medencében! Bizonyosra vehető, hogy a szintén lovagi Yvain (Yven) név hagyományozódott ránk a mindössze két ízben emlegetett, Vaja és Őr között fekvő Yobaanfeulde (Jubanfewld) birtok nevében is. Míg az Arthus név a miénkkel együtt három, az Iven – ha adatunk megállja a helyét – két alkalommal szerepel a középkori magyar névanyagban. Ennek a három ritka névnek az alig tíz kilométeres körzetben való feltűnése – mindhárom a Vayak őseivel összefüggésben – azt sugallja, hogy a család egyik, számunkra ma már ismeretlen őse még a tatárjárás (1241) előtt II. András udvartartása révén megfordult Nyugat-Európában. Megismerkedése a lovagi kultúrával nemcsak a közvetlen leszármazottak (Arthus, Iven), de a téli estéken sokat mesélt történet még a dédunokák (Amfolis) névválasztásra is hatással volt.

A Vajaiak ősei – mint az az 1280 körüli oklevelekből kiderült – nem egyedüli birtokosai voltak Vajának, másokkal, idegenekkel kellett osztozniuk rajta. Ugyanis ha rokonságban álltak volna örökös nélkül elhalt Bonyka fia Ivánkával, akkor minden bizonyára megszerezték volna annak részét.

Ősi fészkük a mai kántorjánosi határba olvadt Laskod falu volt, ahonnan az újkorban használt előnevük egyikét, a luskodit vették. Még Szatmár megye középkori településtörténeti összefoglalója írójának, Maksay Ferencnek sem tűnt fel, hogy két ilyen nevű falu volt egymástól légvonalban alig tizenkét kilométerre. Az egyik a Vajaiaké, a másik – szintén Szabolcs megyében – (bagdai) Illés ispán birtoka, amely V. István király adományából lett az övé. Azaz eredetileg királyi várföld volt! Ám erre a birtokra a Balogsemjén nembeli Mihály fia István és testvérei is adományt szereztek V. István király fiától, IV. László királytól, s 1321-ben már véglegesen az övék ez a ma is fennálló település. Azt ma már megmondani nem tudjuk, hogy melyik Laskod volt az első, melyikből rajzott ki a másik. Ha feltételezzük, hogy a Vajaiak a honfoglaló magyarok közvetlen leszármazottai voltak – s nem várjobbágyok a felmenőik –, akkor a mi Laskodunk, amely szintén Szabolcs megyében feküdt, az ősi fészek tűnik igen korai megtelepedésűnek. Egyházas hely, Péter laskodi papot – aki egyházi miseruhákban és szekrényben őrzött dolgokban tett tíz márka értékű kárt – 1320-ban említik.

Laskodon, az ősi birtokon a család mindhárom ága részbirtokot mondhatott magáénak. Először 1322-ben az érdekeltek: I. Ábrahám fiai, I. Mihály és I. János, másrészt Jolád fia András és Medve fia Jakab közötti részek határait állapították meg békét szerezve a fogott bírák. A harmadik fél, Laskodi Emecs fia Gergely azért nem szerepel, mert ő már egy évvel korábban eladta részét Ábrahám fiainak. A nemzetség tagjai később újra megosztoznak, mégpedig úgy, hogy I. Mihály a vajai részét Jánosnak, ő pedig laskodi részét Mihálynak adja át. Ez ellen azonban Mihály nagykorú fiai: Domonkos, II. Ábrahám és Benedek tiltakoztak, mert nem kérdezték meg őket, egyébként is ők Vaján akarnak lakni – apjukkal ellentétben.

Nem is lett a cseréből semmi, mert 1342-ben újabb osztozásról olvashatunk. Ekkor Laskod felét északról Ábrahám fia János (nemesi) telkével és szemben Aszalós Péter házáig Mihály fiai kapják, míg másik felét délről Péter házától végig Mihály, Ábrahám, Benedek és Miklós (nemesi) telkével északról János fiainak hagyták. Megegyeztek abban is, hogy a szántóföldek és más haszonvételek közösek maradnak, ugyanakkor Mihály fiai a kilenc márka felét – amelyet a birtokrészekért Medve fia Jakab és testvére, Pál fejváltsága miatt fizetne kellett – János fiainak kifizették. Laskod már ebben az időben is gyér lakosságú lehetett, mert 1347-ben létrejött egyezség szerint (Tunyogi) Pál fia Szőkének mondott János és Emecs fia Gergely fia András kapta Laskod felét, míg Vaját és más birtokokat Mihály fia II. Ábrahám és János fia I. László.

A XIV. század második felében már mind I. Ábrahám, mind pedig a család Jolád ágáról származók Vajainak nevezik magukat, kivételt csak a tunyogi Márk képez, aki ezek szerint felváltva lakott Tunyogon és Laskodon. Tunyogi Gergely (talán Márk fia) időközben elzálogosította húsz forintért az akkor már alig lakott Laskod felét Agárdi (Zemplén megye) Lőrincnek, akinek Antal fiától 1401-ben szerzik azt vissza a Vajaiak, László fia: II. László, Benedek fiai: II. István és Tamás, Miklós fiai: IV. Ábrahám és I. István.

Az 1411-ben a Györgyiek által indított perben Laskodot már prediumnak, azaz pusztának nevezik, emlékét a család predikátuma (előneve) tartotta fenn a közelmúltig.

A másik Vajai-birtok a már Szatmárba számított Csokaly volt. Egyházas falu, amikor 1313-ban feltűnik, papja, Náta öt más pappal együtt Laskodi János felesége, (pályi) Egyed ispán leánya, Ilonka sírjánál végrendeleti tanú. Csokaly a Karásziak birtoka volt eredetileg, akik közül Lászlót fővesztésben elmarasztalták, ezért bátyja, Miklós, hogy a vérdíjat kifizesse, a falut (madai) Pál fiainak: Jákónak és Andrásnak, valamint (vajai) Ábrahám fiainak, Jánosnak és Mihálynak 1325-ben elzálogosította 22 márkáért. Ám a zálogidő, hat év lejárta után sem tudta kiváltani, hosszú eljárás után a Vajaiak és a Madaiak birtokába kerül, előbb a felénél nagyobb rész, majd később az egész birtok. A Vajaiak 1342-ben osztoznak meg az akkor már lakatlan birtokon, egyiknek, János fiainak jutott a keleti része, míg Mihály fiaié lett a nyugati fele. A Várasdobossal (Pusztadobossal) és Rohoddal határos birtokra Vajáról közvetlen, fűvel benőtt út vezetett (1393). További sorsa Laskodéval egyező, területének nagyobb része Nyírmada határába olvadt.

Szintén Szatmár megyei település volt Vaja, amelyre a második okleveles adatunk 1312-ből származik, amikor Laskodi I. Ábrahám fia: János az őri népeket és más szomszédait tiltja az így nevezett falu birtokának használatától. Eredetileg a Medve és Jolád ág lakhelye volt, mert például amikor Őr szomszédait 1320-ban felsorolják, akkor I. Ábrahám fiait laskodinak, míg Jolád fia Andrást vajainak nevezik meg. Azonban 1322-ben érdekes fordulat történt: Emecs fia Gergely vajai részét zálogba adta Ábrahám fia: Jánosnak. Az a két márkát visszafizetni nem tudta, ezért az összeg háromra emelkedett azzal, ha azt is elmulasztaná fizetni, akkor hat márkával tartozik. Miután a továbbiakban nincs arról tudomásunk, hogy a Tunyogi ág birtokolna Vaján, vagy ahhoz akár igényt is tartana fenn, biztosak lehetünk abban, hogy nem fizettek, illetve ezt az összeget is beszámították a laskodi osztozáskor.

A másik fejlemény előzménye, hogy I. Ábrahám fiai Vaja ötödrészét Medve fia Jakabtól tíz márkáért megvették. Ezt Jakab nem ismerte el, ezért esküre kötelezték. Jakab ugyanekkor hamis okleveleket mutatott be egy házassági-vagyonjogi perben, amiért a Márton (nyír)bátori pap, szatmári alesperes által összehívott bíróság elmarasztalta.

Jakab a kitűzött újabb és újabb időpontokban, összesen hét alkalommal nem jelent meg a bíróság előtt, ezért Druget Fülöp nádor fej- és jószágvesztésre ítélte. Ezután azzal súlyosbította tovább a helyzetét, hogy fiával és fivérével, Pállal rátört Ábrahám fia János házára. Jakabot végül 1323. szeptember 30-án János kezére adták, aki négy márkát fizetett a nádornak, hogy a bűnöst – öregkorára tekintettel – ne büntesse halállal.

Az ügy 1325-ben zárult, amikor a Vajával szomszédos és határos összes birtokos, illetve a rokonok – megjelenve a nádor előtt – Jánosra hagyták a birtok megváltását, aki azért kilenc márkát a megye színe előtt a nádor emberének ki is fizetett. Ez a rész Vaja egyötöde volt, s ezzel a lépéssel az Ábrahám ág a település többségi birtokosa lett, míg a Jolád ág kisebbségbe került. Nem véletlen tehát az sem, hogy a következő lépés a birtokhatárok rendezése volt a szomszédokkal, különösen az Őriekkel szemben.

1327-ben Őri Pál mester testvére, István nevében is megállapodik I. Jánossal, hogy ő esküt tesz Vaja, Őrteleki és Jubánfölde birtokok határaira, míg az utóbbi kitűzi a határokat és elkülöníti a peres földet az ő vajai birtokától. 1342-ben – ugyanúgy, mint Laskod esetében – I. János fiai és I. Mihály fiai megosztották azt a vajai birtokrészt, amelyet Medve fiaitól szereztek. Eszerint Vaja felét északról végig – kivéve két egész telket, Nagy Péter és Gál telkeit középen – a birtokrész felével nyugatról – kivéve Derlech fia István telkét – Mihály fiainak; a falu másik felét délről és a vásárolt birtokrész felét keletről – kivéve három telket Mihály fiainak a részén – János fiainak statuáltak.

Medve fiainak, Jakabnak és Pálnak azonban éltek még gyermekei: János, illetve unokafivéreik, Mihály és János. Bár Jakab része elveszett ugyan – Pál része megmaradt a kezükön –, de ez megélhetésükhöz kevés volt, ezért megegyeznek 1349-ben. Eszerint Vaja birtok utcájának a felét délről, vagyis az utca nyugati felét, amelyet kis utca különböztet meg délre Jolád fia András részéig, valamint Medve fiai Jakab és Pál birtokrészeinek és szántóinak a felét a fogott bírák ítélete szerint Ábrahám unokái visszaadják a nevezetteknek, míg a birtok és a szántók többi része az övék marad, a faluban lévő, Szent István király tiszteletére épült egyház kegyurasága pedig közös lesz a jövőben. Ezt az egyezséget a váradi káptalan előtt is megerősítették.

A század végére a Medve ág kihalt, a Jolád ág meg éppen ekkor kezd terebélyesedni. A másik oldalon I. Mihály és I. János unokái közül II. Mihály és II. László a nagykorúak. Ismét elérkezett az idő a vajai birtokrészek közötti határ kiigazítására. Az ezzel kapcsolatos 1393. évi határjárás során már egy kovácsműhelyt is említenek: a gyarapodás kétségtelen jeleként. A nézeteltérés legfőbb oka ezúttal az egyház kegyurasága volt. Míg korábban csak a Szent István-egyház állt, amelyben fele-fele rész illette meg Jolád unokáját, Demetert, illetve szüleit és az Ábrahám-ágat, nem volt ellenségeskedés. Azonban az utóbbiak, Benedek, II. Miklós és I. László 1350–80 között Vajának a Szent István-templommal ellentétes részén felépítettek egy másik, Szent Imre tiszteletére szentelt egyházat, ahova azonban sem Demetert, sem a jobbágyait nem engedték be, emiatt Demeter attól el akar válni. A nevezettek gyermekei, I. László fia II. László, Benedek fiai: II. István és Tamás, Miklós fiai: IV. Ábrahám, és II. István ezért már 1398-ban előtt felajánlották, hogy a tetszése szerinti egyházhoz csatlakozzék, s azt temetkezési helyéül is válassza. (Ez ugyanis jövedelmet jelentett a plébánosnak, csökkentette a kegyurak terheit). A területileg illetékes egyházi elöljáró úgy döntött az ügyben, hogy Demeter a hozzátartozóival és jobbágyaival nem kényszeríthető a Szent Imre-egyház kötelékébe, attól elválasztva más parókiális egyházat kereshet, a Szent István-templomban pedig hétköznaponként mindkét fél misét szolgáltathat. Ezzel az utóbbi sorsa megpecsételődött: szép lassan elenyészve ma már csak egy román kori pillér hirdeti emlékét a vajai múzeumban.

A középkori vajai határ erdőkkel zsúfolt, még a XVI. század elején is bozót és erdő vette körül az irtásos eredetű szántókat. Az 1393. évi birtok-osztás a Csokaly felé vezető úton sem említ szántót, csak tölgyest. A szántók nagysága a helységen belül is változó, így „rövid”, „hosszú” vagy „horgasnak” nevezett holdakban adják meg. Míg a belterület közelében nagyobb rend mutatható ki, a határ távolabbi pontján ez kevésbé mondható el: Vaján a beltelkek közelében az utak mentén egyforma, nyolcholdas parcellák feküdtek, ugyanazon utak távolabbi pontjain egy és tíz hold közötti, szabálytalan méretű szántóföldekkel találkozunk. Előfordul, hogy az utak és a dűlők a szántókat minden rend nélkül egyszerűen átvágták (1522 körül).

A telekhez tartozó szántóföldek kezdetben közvetlen a belső telkek szomszédságában (folytatásában) tűnnek fel, mint például 1349-ben, ezt hívták kertalja szántónak, vagy a külsővel szemben belső szántónak (tarónak). Majd a népesség növekedésével a mind távolabbi határrész megművelését jelzi, hogy amikor ugyanitt 1512-ben négy jobbágytelket elzálogasítottak, a hozzájuk tartozó 52 hold szántó a határ külső, három fordulójában helyezkedett el.

A késő középkori faluhatár részletes leírása az 1522 körül íródott oklevélben maradt fenn. Feldolgozója, Maksay Ferenc szerint „…Vaja határát a XVI. században gazdagon tagolták a keresztül-kasul vonuló dűlők. Az egymásra merőleges parcellacsoportokon kívül találunk olyanokat is, amelyek egymás folytatásában és mégis azonos irányban futottak, az utakra rádűlőkön kívül egyet-egyet olyat, amely velük párhuzamosan haladt.” Majd így folytatja: „A sávparcellák alakja könnyen válhatott a szabályostól eltérővé. A terep kisebb egyenetlenségei rendszerint egymással parhuzamosan meggörbült (hajlított, S alakú, a határleírás kifejezése szerint horgas) birtokrészecskéket eredményeztek… Jóval ritkábban ugyan, de akadtak a sávok helyett szabálytalanabb kisebb tömbökből összetevődő fordulók is… Nemesek (helyenként jobbágyok) szabadjára engedett birtoklásmódja a természet adta szabálytalanságokhoz hasonló eredményre vezett. Feltehetően erre mutat Vaja nemesi parcelláinak a külső határrészek felé felismerhető sze-szélyes nagyságváltozása.”

A háromnyomásos gazdálkodás (őszi búzavetés, tavaszi rozsvetés, ugar) a XVI. századra már általános: Vajai Pál Fagyos-föld nevű szántóföldjeiről elmondják, hogy bár egyvégtében feküdtek, három nyomás közt oszlanak meg. A középkori vajai szántókról, egyébként egy 1548–49. évi per tudósít. Ekkor Vay Balázs azzal vádolja Vay Mihályt és Győri Mihályt, hogy a Vaja területén fekvő Kustosvég-földek és Rövidfogás nevű szántóit, valamint a Szőlőcsen és Apács nevű kaszálóit elfoglalták. Hasonló váddal illette Vay Demetert, Antalt és Pétert, akik a Tőkés és vajai „hegy” alatti Ravaszlik nevű szántókra tették rá a kezüket. 1549-ben viszont Demeter panaszkodik amiatt, hogy a településtől nyugatra, a Ravaszlyuk útja irányában fekvő erdejét, a Nagyerdőt Balázs vágatja. A vármegye vizsgálatának hatására az utóbbiak megegyeztek: a Szabolcs megyei Kustosvég birtokon lévő Vágott-erdőn és Vasascsere-erdőn igazságosan megosztoznak, míg az Élőcsere-erdő használatáról és a telkekről újabb vizsgálat döntését kérték.

A szántóföldön gabonát termeltek. Amikor 1410-ben paposi Ördög István bosszút akar állni Vajai I. Istvánon, IV. Ábrahámon és II. László fia Györgyön, akkor a szomszéd Őri Ambrust biztatja fel, aki fentiek vajai jobbágyaitól – amikor azok a mezőről gabonájukat hordták be – a négy-ökrös szekerüket a gabonával együtt elvette. Ám ez csak előzménye volt az ugyanannak az évnek a karácsonyán történt hatalmaskodásnak, amikor az ónodi Cudarok tiszttartói, Csarnavodai György, Jánosi Kántor László és Bilkei Balica Sándor rárontva a falura, a Vajaiak ottani jobbágyaitól új dénárban számítva 616 forintot kicsikartak, s tovább gyötörve őket nyolcvan köböl zabot, különböző marhákat, kacsákat és tyúkokat vettek el tőlük saját céljaikra. Ezt a hatalmaskodást Csarnavodai (Csarodai) György még azzal megtetézte, hogy saját familiárisaival egy vajai jobbágyot paposi birtokára hurcolt, s ott addig tartotta fogságban, míg az kétszáz forintot nem fizetett. Ezt a Vajaiak sem nézhették tétlenül, s Vajai Tamás környékbeli nemestársaival felkerekedve Györgynek – aki a Tákosiak révén birtokolt ott – paposi házát 1412-ben felégette.

A föld népétől nemcsak pénzét, jószágát, gyakran az életét is elvették. 1416-ban Vajai Tamás azért emel panaszt számos rohodi nemes ellen, mert Sánta György nevű jobbágyát három évvel korábban megverték, a verésbe a jobbágy belehalt, s ezzel Tamásnak tíz új királyi forintnyi kárt okoztak.

Néha a rokonok sem fértek meg egymással. 1417-ben az Ábrahám ági Vajaiak kérnek vizsgálatot amiatt, mert a Jolád ágbeli Vajai Demeter fiai: András és János levágták a panaszosok vajai jobbágyai, Kovács fia Péter disznóinak és Dénes fia Mihály egy ökrének a lábát. Demeter harmadik fia, Ányos két évvel később az előbbi panaszosok Ágoston nevű jobbágyát, amikor az a szomszédos Jánosiba ment ügyei intézésére, a szabad úton foglyul ejtette, s négy forintját és huszonnégy nyilát elvette. 1420-ban Demeter negyedik fia is színre lép, aki öccsével, Jánossal magában a faluban úgy megverte és megsebesítette Vajai Tamás és II. István Barta nevű jobbágyát, hogy az ott a helyszínen meghalt, míg az előző évben már kifosztott Ágostont – aki Jánosiból Vajára akart áttelepülni – visszatérítették Jánosiba, s ezzel a panaszosoknak negyven forint kárt okoztak.

A családi súrlódások a XV. század derekára lassan elfogynak annak függvényében, ahogyan a Jolád ágbeli férfiak száma is csökken. 1473-ban már csak egy férfi tagja van az ágnak, Domonkos, akinek unokájával, a Kustosnak is mondott Istvánnal (1524–44) ez az ág is kihal.

Maksay Ferenc Szatmár megye középkoráról írott monográfiájában a Vayak őseit várjobbágyoknak tekinti, abból kiindulva, hogy birtokaik a megye peremén helyezkednek el, a két vajai templomuk Árpád-házi szentek neveit viseli, valamint Vaja határában Királykuta (1522 k.: Kyralkwtha) helynév található. A következtetés logikus, de cseppet sem biztos. Inkább kisnemeseknek tekinthetjük őket, akik a Szent István-kori szabadok leszármazottai lehetnek, éppen emiatt nem szerepelnek a XIII. századi státusperekben. Erre vall az is, hogy az ismert feleségek is a környék hasonló állapotú kisnemesi családjainak leányaiból kerülnek ki kezdetben.

Éppen birtokaik ősisége miatt vonulnak vissza eleinte még a megyei közélettől is – nem úgy, mint várjobbágy eredetű nemestársaik –, legfeljebb tekintélyük miatt választott bírák, mígnem az 1340-es évektől kezdve rájönnek arra, hogy a közszerepléssel együtt jár a meggazdagodás lehetősége is. Ebben egyébként az Ábrahám ágbeliek jártak elöl.

Közszereplésük 1344-ben kezdődik, amikor egy perben kijelölt emberként laskodi Nagy (II.) Ábrahám és I. János fia I. László nevét olvashatjuk egy okiratban. Ugyanők királyi emberek 1352-ben, majd életútjuk kettéválik: Ábrahám a megye kiküldöttje; tekintélyére vall, hogy jelenlétében intéznek peres ügyet, s ennek köszönhetően 1357–60 között Szatmár megye szolgabírája.

I. László karrierje ennél magasabbra ívelt: 1353–56 között Bátori László ispán famulusaként Szabolcs megye alispánja, ezt a pozícióját tanultságának is köszönhette, erre utal magister címe, s az, hogy az utókor deáknak titulálta. Testvére, Antal Nagysemjéni István famulusa (1357), korábban Szabolcs megye kiküldöttje (1355). Fia, Bereck királyi ember (1382), kiküldött (1385), míg unokatestvére, II. Miklós éppen élete végén lesz királyi, illetve királynői ember (1384–85).

A másik ág is igyekszik rokonai példáját követni, szerény sikerrel: I. András fia Péter Olcsva és Dobos határperében tanú (1370), míg Medve unokái, II. János és Mihály 1371-ben királyi emberek, az utóbbi egy évvel később kijelölt nádori ember. Felemelkedésük majd később, Zsigmond király kíséretében válik valósággá. Mellesleg nem az Ábrahám, hanem a Jolád ág érdemelte ki korábban a királyi kegyet. Ugyanis Vajai Demeter fiai, Vid és András, azokért a szolgálataiért, melyeket Vid Lombardiában (Észak-Olaszország) korábban és most is teljesít, András pedig Franciaországban és Angliában költségeket nem kímélve végzett, Zsigmond királytól új adományba kapta az őseik által bírt Vaját az annak nyugati oldalán álló, Szent István király tiszteletére emelt kápolnával együtt. Ebben a kegyben részesült testvérük, Ányos s osztályos testvéreik, László fia Gergely, Dénes fia Pál és Miklós fia Pelbárt is. Ugyancsak Konstanzban, tizenegy nappal később, 1417. február 24-én a király, immár Ányos és Pál szolgálatait is mérlegelve, Vaját – mivel a vizek áradása és más akadályok miatt Csenger, a megyegyűlések színhelye nehezen közelíthető meg – Szatmárból Szabolcs megyébe helyezi át.

Az Ábrahám ág, amelyhez tartozók szintén élvezték a király bizalmát, már 1412-ben az utódok nélkül elhalt Martoniak három királyi ekealjra, azaz háromszázhatvan holdra becsült, Vajával szomszédos Martoni-birtokát új adományba kapta. Az érdemek csak röviden vannak felsorolva, amelyekért Zsigmondtól egy és ugyanazon a napon, 1418. február 27-én két oklevelet is kiállítanak, szintén Konstanzban. Eszerint a király isztriai, friuli és németországi útjában és az akkor tett hűséges szolgálatait és fáradozásait jutalmazza IV. Ábrahámnak, amikor pallosjogot ad neki, kiterjesztve a kegyet testvérére, Istvánra és másodunokatestvéreire, Tamásra, István és Györgyre is. A másik oklevélben ugyanazok címeradományozásban részesülnek. A címer kék pajzsban aranyagancsú sárga szarvasbika, feje bal szemén át fehér tollú arany nyílvesszővel van felülről átlőve; a fej és a nyak a sebből folyó vértől piroslik. A sisakdíszben a pajzsbeli szarvas látható emelkedőben. Az oklevélből kitűnik, hogy a kért címer mintáját maga Ábrahám mutatta be a királynak, s ebből a kutatás már korábban is arra következtetett, hogy szó sincs itt a meótiszi csodaszarvasról; mindössze arról, hogy a rajz Ábrahám egy, a király előtt is ismert szerencsés és ügyes vadászkalandját örökítette meg.

A királyi kegy kijárásához kellett a nagy hatalmú bárónak, Pálóci Máténak, akkor négy megye (Abaúj, Borsod, Heves és Szabolcs) ispánjának a támogatása is, aki azután – beregi ispánsága alatt – a helyettesítésével Ábrahámot mint volt familiárisát bízza meg.

Az Ábrahám ág birtoklását ebben az időben két támadás is fenyegette. Az első 1414-re datálódik, amikor Rozgonyi Simon országbíró ítélőmestere, Györgyi Pál fia László tudatja Vajával, a hozzá tartozó Laskod-, Csokaly- és Martonipusztára is érvényesítve döntését, hogy ezek a király kezére jutottak, mivel a vajai nemesek a királyt illető jogokat titkoltak el. S bár az ügyben Zsigmond már 1413-ban a Vajaiak javára döntött, az ítélőmester gazdája, az országbíró is makacs ember lévén, az általa hozott döntés megváltoztatásába nem akart belenyugodni. Ezért a per – amibe belejátszott Ábrahám távolléte is – egészen 1418-ig húzódott, amikor a király Ábrahám kérésére elengedte az addig felgyűlt bírságok bírói részét.

A másik támadás éppen ez utóbbi esztendőben indul Ábrahám és rokonai ellen. Az Óvajai (1411: Owaya), másképp Kustovsvajai (1418: Kusthoswaya) nemesek – akik falurészüket Szabolcshoz csatlakoztatták – a királytól felkérték Ábrahám és rokonainak a Szatmár megyei Vaját alkotó birtokát, sőt abba a távoli egri kaptalannal (s nem a leleszi konventtel) magukat titkon be is iktatták. A tiltakozás eredménnyel járt, a birtok Ábrahám és rokonai kezén maradt.

Ez az időszak volt a vajai nemesek felemelkedésének a csúcsa. Később csak egy magasabb tisztségről tudunk: a Jolád ágbeli Dénes fia Pál (1417–1450) mint Rozgonyi Simon egri püspök familiárisa 1441-ben szarvaskői várnagy. A XV. században egyetlenegy Vajait sem találunk, aki akár megyei, akár országos tisztséget viselt volna. A XVI. század elején azonban – hála a bőséges gyermekáldásnak – a birtok egyben tarthatósága miatt a családból többen léptek papi pályára. Az első pap László, jászói prépost, címzetes nikodémiai püspök (1507), aki Egerben fejezte be életét, sírköve a közelmúltban került elő. Ő az 1404-ben megölt II. László unokája. Imre I. István dédunokája, Balázs fia; mint váradi kanonok halt meg 1531 előtt. Testvére volt az a Ferenc, aki 1531-ben szerepel egri kanonokként. Nem tudjuk, hogy mekkora vagyont gyűjtöttek, de az a kevés is, ami tőlük maradt, segíthette, hogy a Vajaiakból a XVI. század végére Vayak legyenek.

Szólnunk kell a Vayak őseinek társadalmi kapcsolatairól, amelyekre eddig még csak céloztunk. Az Ábrahám ágbeli I. János felesége, Pályi Ereblye fia Egyed leánya (Ilona) 1313. február 12-e előtt hunyt el, akit öt pap, a leveleki, Bátorból kettő, egy ismeretlen helyről (talán Laskodról vagy Vajáról, ezért nem tüntették fel származását) és a csokalyi pap temetett el. Férje a haldoklót felmentette a hozomány és a jegyajándék alól, s ezt a sírnál is megerősítette azzal, hogy utódai hozomány címén perbe foghatók ne legyenek. Mégis, Ilona öccse, Egyed fia Mihály – testvére, János nevében is – 33 évvel (!) később nyugtatja I. János fia I. Lászlót, unokaöccsét, aki anyja hitbére és hozománya fejében nyolc márka lefizetésével adott teljes elégtételt. Ugyancsak 1313-ben I. Ábrahám fia, Pósa özvegye, Leveleki Máté fia Gábor leánya hozományát és jegyajándékát sógoraira, I. Mihályra és I. Jánosra hagyta. I. János 1315-ben perben állt a Bagdán (Szatmár megye) és a másik Laskodon (Szabolcs megye) birtokos Komorzán fia Komorzánnal, akinek ükapja 1219-ben a szabolcsi vár udvarbírája volt. Az ügy hátterét nem ismerjük, csak azt, hogy az (bagdai) Éliás (Illés) özvegye és fia javáért folyt, tehát elképzelhető, hogy I. Ábrahám valamelyik nőtestvére volt Illés felesége. A rokoni szeretet miatt lezárt perben Komorzán (a Jákó nembeli) Csépán fia Kozmának, Ábrahám fia Jánosnak vagy (kércsi) Mikus fia Egyednek két részletben ötven márka lefizetésére kötelezi magát (1317).

II. Ábrahám felesége (a Miskolc nembeli) Bekecsi és Tokaji Makó leánya, Katalin, aki halálán (1350) hitbérét és jegyajándékát a férjére hagyta. Talán rokonsági kapcsolat miatt indított pert I. László fia Bereck 1365-ben a (Csák nembeli) Daraiakkal a Darával szomszédos Cséke (Szatmár megye) birtokért. 1373-ban a Vajaiakat már ottani részbirtokosnak mondják. Rokonságban álltak a Madai családdal is. 1370-ben Madai László és Dénes madai birtokát – a kiszabott bírság meg nem fizetése miatt – négy márkáért I. János fia I. Lászlónak zálogosítják el. 1402-ben Madai Lökös fia Miklós az Ábrahám ággal osztályos atyafinak mondja magát, s e minőségben tiltakozik a Rohodiak csokalyi foglalása miatt.

Az Ábrahám ág anyagi gyarapodását két házasságkötés alapozta meg. Az egyik I. Istvánnak Derzsi Kántor Klárával (özvegy Naményi Szaniszlónéval) kötött frigye volt a XV. század elején. Unokájukat, Vajai Balázst 1458-ban iktatták be a Kántorok hodászi, derzsi és jánosi birtokainak a részeibe, s ezzel kezdetét vette ottani terjeszkedésük, amit azután az úgynevezett Ibrányi Vajaiak kántorjánosi (szatmári) ága vitt sikerre.

A másik házasságkötés ugyanebben az évkörben még ennél is sikeresebbnek bizonyult. II. István nőül vette (a Péc nembeli) Ibrányi Gergely leányát, Margitot. A következő generációval fiúágon kihalt Ibrányiak birtokainak nagyobb részét Margit fiúsításával II. István örökölte, aki királyi engedély-lyel felvette az Ibrányi nevet is. Leszármazottaik másik része a család úgynevezett szabolcsi ágának lett a továbbépítője.