Közösen, ahogy a presbitérium kívánja

Teljes szövegű keresés

Közösen, ahogy a presbitérium kívánja
Az 1717. évi tatárdúlás utáni béke évtizedei hétköznapivá szelídítették az életet, s ez meghozta Vaja társadalmának színesedését.1759-ben Pap János személyében már armális nemest is számon tartottak a faluban, akinek fiai, György és Mihály a következő években családot alapítottak és önállósították magukat. Mellettük megjelent nemesi árendátorként Váradi Ferenc, de külön korcsmabérlőt szegődtetett – Markovics Márton személyében – Vay László, és külön korcsmárost – Markovics Jákóbot – Vay Ábrahám. Markovics Jákóbot Vay Ábrahám halála után is megtartotta árendátornak Vay Ábrahámné, s megengedte számára a szeszfőzést is. Vay László új korcsmárossal kötött alkut – Bernáth Mártonnal –, aki a kimért borok mennyiségéhez igazított bérleti díjat fizetett. Így bérelte Vay Imréné korcsmáltatási jogát is özvegy Szabadszállási János. 1767-ben tűnt fel korcsmabérlőként Ederhard József.
Az egy-két emberöltővel vagy akár egy-két évtizeddel korábban még a katonai táborok, várak, szabad hajdúszállások mellett tábort ütő, kardot élező, fegyvert igazító, lovat patkoló, zablát kalapáló cigány kovácsok is beköltöztek a falvakba. A falu peremén, a páskumon vagy a földesúr allodiumán kaptak ötven-hatvan négyszögölnyi telket, azon összeütötték viskójukat, s felállították mesterségük eszközeit, a parazsat izzító bádogtartályt, az üllőt, kalapácsot, fújtatót. Gyakran a szabadban, a szántóföld végén ütötték fel tanyájukat, s amíg legelt az igás barom, megélezték az ekevasat, ráfot húztak a forspontra induló szekérre, megpatkolták a lovat helyben. Elkészítették a vasvillát, ha szükség volt rá, megformálták a kapát a kukoricás, a dinnyeföld, a terjedő krumpli, a meghonosodó dohány kapálásához. Ásót csináltak, az ügyesebbek kaszát is. Fejszét, baltát éleztek. A kontár kovácsokat követték az ácsok, a kerékgyártók, az asztalosok...
1736-ban már három cigány kovácsot – Horváth Ferencet, Horváth Györgyöt és Mavéziai Sámuelt – írtak össze Vaján. 1757-ben is hárman – Horváth Ferenc, Dávid és Sámuel – élezték az ekevasat, izzították a parazsat, patkolták a lovat. 1761-ben már csak egy – Horváth Ferenc – tevékenykedett az üllő mellett, 1767-ben újra három cigány kovács gyakorolja mesterségét a faluban: Horváth Dávid, Horváth Ferenc és Oláh István.
A cigány kovácsoknál is többet, gyorsabban és főleg hatékonyabb eszközökkel változtattak a falusi lét szokásain, az emberek életén és erkölcsén a haszonorientált korcsmabérlők. Nem kellett már a földesúr akaratától, kedvétől, szeszélyétől és szőlőjének termésétől függővé tenni az ivási alkalmakat. A XVIII. század elejétől Vaján két-három, olykor öt korcsma is nyílt egyszerre, mérve éjjel-nappal a bort és égetett szeszt. Többé nemcsak sátoros ünnepek előtt érkezett a földesúr bora hordószámra, abból kinek-kinek a ráeső részt szétmérték, s volt kedve vagy nem, itta és fizette. Szinte bizonyos, hogy a bor, a sör, a pálinka minősége, szeszfoka, íze és aromája, bukéja – ahogy mondanák a borkóstolók – egy percenttel sem javult. Az ára sem csökkent egy tized dénárral sem, sőt inkább krajcárokkal drágult. A forradalmian új a profitorientált korcsmabérlők megjelenésében az volt, hogy folytonosan – mondhatni éjjel-nappal, télen-nyáron – lehetett kapni, s kis mennyiséget is. Két-három cent, negyed vagy fél meszely, fél vagy egy icce, pint vagy kupa, kinek milyen kedve volt, s mennyi pénze…
A taxások, haszonbérlők, kontárok, korcsmárosok mellett lassan szaporodtak az adózó háztartások is. 1752-ben az alábbiakat írták össze a faluban: Váncsits András, Demeter György, Sólyom Péter, Bíró István, Bodnár János, Tamási György, Sipos Ferenc, Tisza János, Hódi Ferenc, Sipos István, Sándor Ferenc, Kovács András, Janó István, Kiss János, Mező Ferenc, Illyés György, Nyavalyádi György, Hódi János, Tóth Jakab, Kovács Péter, Illyés András, Veres András, Tóth János.
Az összeírásban szerepelt még Kovács György, aki egyébként a leggazdagabb embernek bizonyult Vaján, de 1752-ben bíróvá választása miatt mentesült az adózás alól, Döge István, aki kétökrös gazdaként időközben elköltözött a faluból, Varró György, aki munkaképtelen lett, Harsányi János, aki új házat épített, Bordás András, aki új lakóként telepedett meg a községben, ezért három évig mentes volt az adófizetéstől, és Varró Sámuel, aki ugyancsak új lakosként élvezett még adómentességet.
Az utólag kihúzott nevekkel együtt – az időközben elköltözött Döge Istvánt leszámítva – 28 olyan háztartással számolhatunk Vaján, amelyek nem kuriális telken, nem nemesi funduson, nem allodiális földön éltek és gazdálkodtak. A 28 háztartásból hatban egy-egy szolgáló, házatlan zsellér is élt.
Kovács Györgynek egy szolgája, négy ökre, egy tehene, harminc juha, két sertése, tíz köböl rozsvetése után kellett volna adóznia. Kétökrös gazda a faluban tizenhárom, egyökrös kettő, de tizenegy gazdánál a vajai uraságok két-két ökre volt. Azokat fogatolták, azokkal végezték a robotot s azokkal szántották-vetették a maguk használta jobbágyföldeket is. Kilenc fejőstehenet és négy borjút, harminc juhot, huszonnyolc egyévesnél idősebb sertést, 123 köböl rozs- és huszonkét köböl zab-, hat köböl kendervetést is összeírtak a conscriptorok. A kép teljessége kedvéért említjük meg, hogy Janó István száz fej káposztáját is felvették az adóköteles javak sorába.
Az elénk táruló kép érdekesnek tűnik, de korántsem kell azt hinni, hogy a teljes valóságot adja vissza. Feltűnő, hogy nem szerepel benne sem búza, sem köles, sem lencse, sem borsó, sem egyéb hüvelyes vetemény. Nem szerepelnek benne a kerti növények, a nagy vajai beltelkeken díszlő és termő gyümölcsfák. Az adózók birtokában lévő állatok száma – a jármolható ökrök kivételével, talán még azoké is – sokszorosa volt annak, ami az összeírásban szerepel. Tyúkok, kacsák, libák, méhek, majorságbeli aprójószág egészítették ki a háztartások jövedelmét, s a határban gyűjtögetett javak: szeder, gomba, vadgyümölcs, egyebek. Bár a halászatról, mocsárvilágról, a tavak kínálta lehetőségekről – hal, teknős, csík, vadmadarak tojása, húsa – soha nem beszéltek a vajaiak, legfeljebb a kenderáztatással és a barmok itatásával kapcsolatban, biztosak lehetünk benne, hogy ezeknek a vízfolyásoknak, tavaknak egyéb hasznaival is éltek.
Az 1350–1380 között épült Szent Imre-templomot – a többszöri renoválás ellenére – az idő kikezdte. 1609-ben – tehát a tizenöt éves háború után – arról értesülünk, hogy Vay Ferenc a „sok évvel ezelőtt elpusztult és csaknem teljesen romokban” heverő, „a maga és osztályos testvéreinek tulajdonát képező templomot, mely nemzetségének temetkezési helye”, az ősök sírhelye iránti kegyeletből „újból felépítette és helyreállította”. Az újból felépített és helyreállított templomot még bizonyára többször kellett tatarozni, amíg újabb hírt hallunk róla.
1775-ben Vay László ezredes, aki igencsak szívén viselte az Úr hajlékának sorsát, magára vállalta a templom átépítésének költségeit. Ez indította a vajai gyülekezetet arra, hogy hivatalos formában kérje a templom bővítésének és egy torony felállításának engedélyezését. A kérvényt Szabolcs vármegye egy arra illetékes bizottság elé utalta, melynek tagjai ellenezték a torony építését. Az így módosított kérelmet aztán a megye továbbította a Helytartótanácshoz, miközben Ignatius Kriechbaum megyei mérnök 1776-ban elkészítette a bővítés kőműves- és ácsmunkálatainak a tervét és költségvetését. A Helytartótanács 1777-ben küldte vissza – jóváhagyólag – a bővítés tervét, de kőtorony helyett csak fatornyot engedélyezett. A munkálat előzetes számítás szerint 2142 forint huszonkét és fél krajcár költséget igényelt.
Vay Lászlónak a gazdatisztjéhez írt leveléből tudjuk, hogy a megújított szentegyházat 1791. augusztus 20-án szentelték fel. Bizonyára a Vay-legenda és a hajdani védőszent, Szent István is motiválhatta az időpont kiválasztását, ami meglepő egy református templom esetében.
A templomot 1809-ben újra renoválták mind belülről, mind kívülről. Kicserélték a székeket, a padokat, nagyobbították a karzatot. 1820-ban újra napirendre kerül a „romladozó állapotú” torony megújításának igénye, majd 1821-ben a templom bővítésének terve. 1821 és 1823 között többször szóba került a torony javítása és a tetőzet formájának megváltoztatása. A vajai gyülekezetnek a „volt hólyagos forma… egyáltallyában” nem teszett, „sugár fiókos formára” kérték átépíteni. E célból éveken keresztül gyűjtögették az adományokat. 1828-ban például öt református összesen három forint harminc krajcárt adományozott a toronyra.
Az új szószék 1837-ben készült el. Ezzel szemben helyezték el a Vay család templomi padját. E fölé a pad fölé helyezik majd el a XX. század elején Vay Ádám 1719-ben írott epitáfiumát: 1906-ig Danzigban hirdette II. Rákóczi Ferenc udvari marsalljának érdemeit.
Az idő mindent koptató hatalma ezt követően is munkált a vajai templomon és tornyon, s 1856-ban úgy ítélte meg a gyülekezet, hogy falai ismét javításra, renoválásra szorulnak, amit 1857-ben el is végeztek.
A Vay család jóvoltából a vajai szent eklézsiának egyéb vagyona és bevételei mellett ingatlanhasználati jogát is gyakorolta a falu határában. Korábban a földbőség okán, a hit erejénél fogva és a határhasználat hagyományából fakadóan, 1774-től a Mária Terézia-féle úrbérrendelet erejénél fogva pontosan meg nem határozott mennyiségben, 1786-tól pedig a falu határának másodfokú rendezése során a földesurak beleegyezésével és akaratából mérnökileg kimért szántói, rétjei és erdői voltak. Ezeken hol a presbitérium gazdálkodott, hol pedig bérbe adták a területeket.
A számadásokat vezették és ellenőrizték. A pascumot, az egyházi legelőt 1827-ben Gebei András, Tóth András és Orosz Mihály bérelte. 1826-ban a község mint communitás bérelte a szántókat, s használatukért tíz forint árendát fizetett a gyülekezetnek. 1827-ben a kaszálót is bérelte a község, évi kilenc forintért. Bevétele származott az eklézsiának a makkoltatás átengedéséért és a gubacsgyűjtés jogából is. Makkoltatásért két forint 56 krajcár, a gubacsért két forint húsz krajcár folyt be a kasszába 1827-ben.
Jó kálvinistaként a református gyülekezet gazdálkodott a javaival. A takarékos gazdálkodást példázza, hogy az iskola, a paplak építésekor, javításakor felhalmozódott forgácsot éppúgy értékesítették, mint a levágott, de feleslegessé vált fát, az erdő nyesett gallyait, az ölfát, természetesen a szántóföldi termékeket is, amikor a szántókat nem adták bérbe.
Az építkezések során felhalmozódott forgácsot 1827-ben a kurátor vette meg két forint húsz krajcárért. Az előző évben levágott fák gallyáért a prédikátor fizetett két forint harminc karjcárt. Az 1826-ban – a szent eklézsia erdejében – levágott ölfáért huszonkét forintot bevételeztek.
Az egyházi földeken termett rozsot és búzát szűk esztendőkben a falu lakosságának osztották ki kamatra vagy a közeli piacokon – Vásárosnamény, Mátészalka, Szamosszeg – értékesítették. 1827-ben három köböl három véka búzával és 42 köböl rozzsal gazdálkodott a református közösség, amiből a rektor megsegélyezésére adtak egy köböl rozsot, a többit pénzért értékesítették, illetve elvetették. A rozs köbölét nyolc forintjával, a búza vékáját két forint harminc krajcárért tudták eladni. Az árak természetesen változtak. 1830-ban már csak öt forintért sikerült a rozs köbölét értékesíteni.
Tizennyolc köböl három véka rozs és három köböl búza termett 1829-ben az egyház földjein, amiből hat köböl rozsot és három véka búzát elvetettek. Ugyanebben az évben az árendába adott szántóföldért tíz forintot, míg a szénafűért huszonhét forintot fizetett a falusi communitás.
Az egyházi javakkal való felelős gazdálkodásért és azok megőrzéséért a presbitérium felelt, mely intézményt 1829-ben a következő személyek alkották: főkurátor Déső Benedek, vicekurátor nemes Kováts György. Vizitátor Harsányi István. A presbiterek: Takács Mihály, Gebei András, Tisza János, Harsányi János, Sólyom János, Kiss István, Tisza István, Patzári Miklós, Illyés András, Tóth István, Kun Mihály és Takács István. Az egyházfi Detsi András volt.
Ezekben az években az elszámolás többnyire pozitív eredménnyel járt. 1829-ben az eklézsia összes bevétele 497 forint két krajcár volt, míg a kiadás csak 321 forint 37 krajcár. 1830-ban 370 forint bevétellel szemben 177 forint egy krajcárt könyveltek el. 1832-ben 479 forint hat krajcár bevételt 343 forint húsz krajcár kiadás terhelt. A bevételi többletet a lakosságnak, főleg a presbitereknek adták kölcsön, többnyire évi hatszázalékos kamatra.
Hiányoznak azonban az elszámolások 1832 és 1842 között. Nem hanyagság vagy nemtörődömség miatt, hanem fosztogatás, rongálás következtében. Az okot pontosan regisztrálták a Számadáskönyvben: „Az itt következő hijjánya ezen számadó könyvnek az 1843-dik év Sz(ent) Mihály éjtzakáján történt kirablásakor a parochialis mind lakó, mind tanuló házaknak, a rablók hányás-vetés, s irományok tépése és szaggatása alkalmával esett. Amely darabjait az itt hiányzó lapoknak meg lehetett találni, azok az egyház ládájába be vannak téve.”
A rablást követő rongálások után ismét zavartalan a könyvelés. Az első tétel mindjárt arról tájékoztat, hogy Mózes Sámuel az elmúlt évben átvett hatvan köböl gabona árát fizette be – köblét hat forintjával – az egyház pénztárába.
Ezerkét forint 42 krajcár bevétellel szemben 864 forint 19 krajcár volt a kiadás1846-ban. Ebben az évben hetven köböl és egy véka rozs és négy köböl búza termett az egyháznak. A rozs köblét tizenöt forintért értékesítették.
Jelentősen megnövekedett az egyház bevétele 1847-ben, elsősorban a termények árának rohamos emelkedése miatt. A búza köbölét huszonhárom forintért értékesítették, s először adtak el az egyházi földeken termett krumplit, összesen tíz forint öt krajcárért.
A presbitérium nemcsak a kiadások főösszegét tartotta számon. Tételenként könyvelt minden bevételt és kiadást. A papmarasztaláskor vásárolt bort, pálinkát éppúgy, mint a harangra vásárolt istráng árát, az eklézsia kamrájának a fedelezését, az iskola fűtését, a máramarosszigeti supplikánsnak adott egy forint támogatást, a kamrát náddal fedelező, megkötő mester számára vásárolt fél meszely pálinkát, a parochiális sertésól és istálló javításáért kifizetett összeget, a javítók által elfogyasztott pálinka árát, a sütőkemencét tapasztó Lajos cigánynak kifizetett 45 krajcárt és a tapasztás befejeztekor járó fél meszely pálinka kilenckrajcáros árát, a karácsonyi legációkor Vajára érkező pápai supplikánsnak adott egy forintot s az inasának adott tizenöt krajcáros támogatást. E számadásokból derül ki, hogy Vaján évenként egyszer, valamelyik nagy egyházi ünnep – karácsony, húsvét vagy pünkösd – alkalmából rendre megfordultak a pataki, debreceni legátusok vagy supplikánsok s olykor-olykor a máramarosszigeti és pápai diákok is.
A megszervezett gyülekezet, a szabályozott és a lakosság akaratával is harmonizáló egyházi élet nagyban megkönnyítette Vaja lakóinak önállósodását, polgárosodását, az önigazgatás megvalósítását. Nem érte őket váratlanul és meglepetésként, amikor gróf Vay Ábrahám 1836-ban vásártartási jogot és mezővárosi kiváltságot szerzett a településnek. A presbitérium mintájára szevezték meg a mezővárost irányító testületet, élén a főbíróval, az esküdtekkel és a jogi ismeretekkel is felvértezett jegyzővel.

Kőből faragott Vay-címer a templom tornyán és a barokk kapu

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages