Hosszú háború, rövid béke
Hosszú háború, rövid béke
Kitört 1914 nyarán a nagy háború. A Balkánról szállongó hírek minden bizonnyal ismertek voltak a vajaiak előtt is, a hivatalos propaganda módszeresen hangolta rá a közvéleményt a bűnös Szerbia elleni megtorló hadjáratra. Az általános mozgósítást elrendelő falragaszok 1914. július 31-én jelentek meg a faluban, ahol ma már megmagyarázhatatlan lelkes hangulat lett úrrá mindenkin. A katonakötelesek közül többen a hivatalos bevonulási parancsot meg sem várva vonultak be alakulataikhoz, öltötték magukra a mundért. Szabolcs vármegye a császári és királyi VI. hadtesthez, illetve a magyar királyi III. honvéd kerülethez tartozott, a katonakötelesek az itt állomásozó alakulatokhoz vonultak be, Vajáról mintegy kétszázötvenen a háború alatt. Legtöbbjük az eperjesi 5. közös gyalogezred Szatmárnémetiben állomásozó III. zászlóaljának és a munkácsi 11. honvéd gyalogezred munkácsi és ungvári zászlóaljainak katonája lett, de szolgáltak Vajáról a 65. és 82. közös, a 12., 14., 15. honvéd gyalogezredben, a 6. tüzérezredben, a 7. és 15. közös huszárezredben is.
A kezdeti lelkesedés aztán hamar az ellenkezőjére fordult, amikor a súlyos harcokról, a veszteségekről érkeztek a híradások, s az itthon maradottak élete is egyre nehezebbé vált. A világháború öt esztendeje alatt a falu is lerótta a maga véradóját. Az 1992-ben felállított, az első és második világháborús veszteségeknek és az elhurcolt izraelitáknak emléket állító oszlopon 47 hősi halott neve szerepel. (Névsorukat l. a Függelékben.)
Az első közöttük minden bizonnyal Nyavádi Kálmán húszéves, nőtlen 5. közös gyalogezredbeli katona volt, aki Galíciában esett el 1914. november 2-án. A 47 hősi halott többsége harminc éven aluli fiatalember, heten elmúltak negyvenévesek. A vajai katonák harcoltak Galíciában, Bukovinában, az olasz és ismét az orosz hadszíntereken, a legnagyobb veszteségeket 1917–18-ban az olasz és orosz frontokon szenvedték, 1917-ben tizenkét, 1918-ban pedig tizenöt hősi halottja volt a falunak.
Az elhúzódó háború az otthon maradottaktól is súlyos áldozatokat követelt. A bevonultak munkaerejét nélkülöző családok küszködtek a mezőgazdasági munkákkal. Ráadásul 1915–16-ban bőven hullott a csapadék, 1917-ben viszont nagy aszály pusztított. A termelés országosan visszaesett, egyre kevésbé fedezte a szükségleteket. A falu életét nehezítette az is, hogy 1915-ben szerb internáltakat helyeztek el településen, bár később ellátásukat az állam megtérítette, addig viszont az elöljáróságnak kellett róluk gondoskodni, ugyanúgy a falu ellátatlan lakosairól is, akik részére a lakosságtól rekvirált különböző minőségű gabonából egységes „hadilisztet” őröltetett és osztott szét 1917-től.
A presbitérium 1916 májusában a püspöki körlevélre válaszolva a hadiipar megsegítésére felajánlotta a templom kisebbik harangját. Egy év múlva, az újabb körlevélre válaszolva kijelentették, hogy a nagyharang történelmi értékkel bír, ugyanis ezt még kuruc Vay Ádám adományozta, de ha a hazának szüksége van rá méltányos áron ezt is átadják. Erre viszont már nem került sor. Ebben az évben a település, erejét meghaladva, az immár hetedik hadikölcsönre is jegyzett négyezer koronát, s a nehézségek közepette sem feledkezve meg testvéreiről, 1918. július 14-én ötven koronát küldtek Csíkszeredára, „…mert ez a város a román betörésnél – mint a magyarság határszéli bástyája – óriási anyagi károkat szenvedett”.
A háborús kimerüléssel együtt járó gondok 1918-ban tovább súlyosbodtak. Az eddigi gabonarekvirálás mellé az Országos Közélelmezési Hivatal január 12-én elrendelte a burgonyarekvirálást is, s Szabolcs vármegyétől háromezer vagonnyi termés felküldését rendelte. Mindezen intézkedések s a nyomukba járó országos felháborodás nyilvánvalóvá tette, hogy a lakosság eljutott tűrőképessége végső határához. Az általános rossz közhangulatot tovább rontották a frontok összeomlásáról, a Monarchia széteséséről szóló hírek is.
Az őszirózsás forradalom helyi eseményeiről nincsenek adataink, de hogy valami rendbontás, zavargás lehetett, arra egy év végi képviselő-testületi jegyzőkönyvi bejegyzés enged következtetni, miszerint mind a községházán, mind a jegyzői lakon okozott károkat ki kellett javítani, és a megjelent karhatalom költségeit is ki kellett fizetni. Mindez összesen nyolcezer koronát tett ki. A hazatérő katonák, a könnyen forradalmasodó, főleg szegényparaszti, napszámosrétegek követelései, földfoglalásai ellen 1918 decemberében a falu négyfős rendőrséget szervezett, a malmot bizalmi férfiakkal őriztette, majd a rend helyreállítására 1919 elején négyfős állandó csendőrőrsöt kértek a nyírbaktai járás főszolgabírájától. A község által biztosított lakásba január 4-én beköltözött az őrs.
Az elégedetlenség és a rendbontások megelőzésére határozta el 1918 végén az elöljáróság azt is, hogy a terményfelesleget nem szolgáltatják be a vármegyének, hanem visszatartják, hiszen a hazatért katonák és a falusi ellátatlanok nagy száma így is legalább tíz vagon termény tartalékolását tették szükségessé.
Az égető földhiány miatt a faluban 1919 februárjában a helyi szociáldemokrata párt kebelében megalakult a földmunkáscsoport, mely a Tanácsköztársaság győzelme után egyre határozottabban hallatta a hangját. Április 3-án a helyi szocialista párt tartott impozáns tömeggyűlést a falutól északkeletre fekvő piactéren, ahova eljött a nyírmadai szocialista párt szervezésében mintegy háromszáz ottani lakos is. Őket a vajai szocialisták várták virágokkal és zászlókkal, majd a faluba vonultak, ahol Tisza József pártelnök ismertette a Tanácsköztársaság céljait, s felszólította a munkásokat, cselédeket és dohánykertészeket, hogy munkájukat a leglelkiismeretesebben folytassák, mert a munka nem állhat meg, hiszen az az ország érdekeit veszé-lyeztetné. Ezek után alakították meg a helyi direktóriumot.
A direktórium munkálkodása nem lehetett hosszú életű, már április 24-én bevonultak a faluba a román csapatok, s azonnal megkezdték a testület tagjainak, az őket pártolóknak az összegyűjtését a község iskolájában. 1919. május 4-én délután két órakor az Akasztóhegy-dűlőben a megszállók agyonlőtték őket, előtte sírjukat is megásatták velük. A kegyetlen bosszú áldozatául estek: Tisza József (1867) boltos, a direktórium elnöke; Kun Sándor (1884) napszámos, leszerelt katona, a direktórium jegyzője; Kassai Antal (1895) napszámos, orosz hadifogoly, leszerelt katona, direktóriumi tag; Kassai János (1890) napszámos, leszerelt katona, direktóriumi tag; Osváth János (1879) napszámos, direktóriumi tag; Sipos Antal (1882) kisparaszt, leszerelt katona, direktóriumi tag; Sipos László (1870) napszámos, leszerelt katona, direktóriumi tag; Sipos Ferenc (1893) kisparaszt, orosz hadifogoly, leszerelt katona, direktóriumi tag; Tisza Miklós (1888) napszámos, orosz hadifogoly, leszerelt katona, direktóriumi tag; Tisza Péter (1891) napszámos, leszerelt katona, direktóriumi tag; Hódi Mihály (1882) kisparaszt, leszerelt katona; Kun András (1883) kisparaszt; Kun Géza (1874) napszámos.
A román megszállás Szabolcs vármegyében tíz és fél hónapig tartott. Ez idő alatt az itt állomásozó katonai alakulatok teljesen tönkretették és elpusztították a település középületeit, kifosztották a szeszgyárat, a malmot, otthonaikban zaklatták a polgári lakosságot.
1919 júniusában például hét szarvasmarha Nyíregyházára történő behajtására szólították fel az elöljáróságot, s a jószágokat – mást nem tehetvén, hisz a lakosságnak sem volt már szinte állata – a nyírbátori vásáron vették meg, és hajtották be a megyeszékhelyre.
1919. október 2-án a román megszálló parancsnokság értesítette Kiss Miklós főbírót és Szabó Gyula körjegyzőt, hogy katonai érdekből „Vaja községet is ideiglenes jelleggel nagy Romániához átcsatolta…”, és közigazgatásilag a mátészalkai járásba sorolta, tehát a lakosság minden ügyével az ottani katonai térparancsnokságot és az ottani főszolgabírói hivatalt keresse. Ez az átsorolás azt is jelentette, hogy a két ország közötti vámhatár Vaja alatt húzódott, az áruszállítást, az emberek mozgását alaposan megnehezítve.
A Damjanich utca az 1906-ban telepített, mára eltűnt gesztenyefasorral
