Egy jeles család jobbágyai | Száz Magyar Falu

Egy jeles család jobbágyai

Vajának és földesurainak, a Vay családnak a XVI. században a megvilágosodással felérő, korszakváltó tette a reformációhoz, azon belül is a kálvini irányzathoz való csatlakozása volt. A pontos dátumot nem ismerjük ugyan, de feltételezhető, hogy az időben is harmonizált az ecsedi Báthoriak hitváltásával. Tudjuk, hogy a Vaján is birtokos Ibrányi Miklós ott volt Tokajban, amikor az ország rendjeinek többsége Szapolyai János királysága mellett voksolt. A Vay família ebben a kérdésben – mint annyi másban – az ecsedi Báthori nemzetséget követte. E nagyhatalmú családnak voltak ugyanis a familiárisai. Ecseden tanulták az úri szokást, itt gyakorolták a kardforgatást, ide menekítették családtagjaikat, ha török, német vagy erdélyi had kószált Szabolcs vármegyében. Az ecsedi Báthoriakat követték tehát politikai és egyházi kérdésekben.

A Vay nemzetség tagjai tehetségeseknek bizonyultak. Az 1500-as évek elején a már kiterjedt családból bizonyíthatóan törvénytudó, tehát iskolázott ember volt László és Dávid, váradi kanonok volt Imre. Vaján ekkor Vay Mihály és Demeter élt. Birtokolt a községben Vay Pál és fia, István – akit Kustosnak neveztek –, és aki a vajai vártól nyugatra, a baktai út mentén lévő kuriális telkeire jobbágyokat telepített. 1544-ben birtokrészét átengedte használatra Vay Mihály fiainak, Demeternek, Antalnak és Péternek azzal, hogy ha örökös nélkül halna meg, Vay Demeter, Antal és Péter véglegesen birtokba vehessék a részét. A sors azonban úgy hozta, hogy István után Vay Balázs személyében örökös maradt. Vay Balázsnak három fia és egy lánya született. Sorsukról nem sokat tudunk.

Vay Mihály (lánya, Kata Vitkay Lászlóhoz ment feleségül) fiai, Demeter, Antal, Tamás és Péter közül Antalnak és Péternek a leszármazottai vitték tovább a vajai ágat és vagyont. Péternek két fia volt, Mihály és István. Szabolcs megye nemesei mindkettőt – egymást követően – alispánná választották.

Vay Antal (II.) Péter nevű fiának (aki ugyancsak Szabolcs megye alispánja volt) szülte csepei Zoltán Anna azt a Vay Ádámot, aki II. Rákóczi Ferenc udvari marsallja lett, s akinek a vajai kastélyában találkozott II. Rákóczi Ferenc fejedelem a szabadságharc lezárulta előtt Pálffy János generálissal 1711. január 31-én. Rákóczi oldalán egyébként lovas nemesi ezred vezénylőjeként Vay László is szolgált.

1956-ban gyújtóbomba égette el a család levéltárát, ezért lehetetlen pontosan nyomon követni, hogy 1848-ig a gyorsan terebélyesedő nemzetség mely tagjai, mikor és hányan éltek a településen.Tudjuk, 1552-ben Vay Pál özvegye elzálogosította vajai házát, s azt is, hogy 1554-ben Vay Ambrus és Vay János pereskedtek néhai Vay Miklós hagyatéka fölött. Az is tudjuk, hogy a XVI. század elején – 1507-ben – bonyolítottak Vaján örökösödési eljárást, s azt is, hogy 1603. március 10-én a Vay család jószágát kétfelé osztották. Ugyanakkor a család közös temetkezési helye maradt a templom, s a vajai vár még 1760-ban is a nemzetség osztatlan tulajdona.

Leginkább azon Vayakról feltételezhetjük, hogy életük jelentősebb részét a faluban töltötték, akik megyei hivatalt vállaltak Szabolcsban, bár ezek mindegyikéről sem. Például már az 1550-es években Vay Demeternek Berkeszen, Hodoson és Kiskolcson is jelentős birtokai voltak.

Ahol a földesúr lakott, ott nagyobb rátekintése volt jobbágyaira, szigorúbbá váltak a mindennapok. Nem volt tehát ok nélkül való az a sűrű jobbágyszökés sem Vay László fennhatósága alól, amelyekről olyan részletesen vallott 1719-ben Buzás András, az Ibrányiak jobbágya. Nem vallott joviális magatartásra és jobbágypártolásra az sem, hogy a Mária Terézia által elrendelt birtokarányban történő jobbágyi szolgálat követelését 1772 helyett csak az 1820-as évek elején vezették be Vaján. A korszakban sem igen volt dicsérendő, hogy az 1836 táján kuriális telkekre telepített zsellérektől heti két nap gyalogrobotot követelt Vay István, még akkor sem, ha a két vékásnyi krumliföldet a természetbeni kilenced elengedése mellett adta át használatra a zselléreknek. Úgy tűnik, a Vay családban hagyomány volt a job-bágyok kemény egzercíroztatása.

Erre utal az a monda is, amit századokig rebesgettek, ismételgettek egymás között a fekete nyúlról a helybeliek. 1598 karácsonya előtt elterjedt a híre, hogy a vajai vár körül egy fekete nyúl bukkant fel. Vay László várúr meghagyta belső cselédeinek, hogy ha meglátják, azonnal jelentsék neki. Karácsony első napjának kora reggelén ismét észlelték a vár körül a cselédek a vadat, s azonnal jelentették gazdájuknak. Vay László mit sem törődvén a család tagjainak könyörgésével, a szent ünnepre való hivatkozással, azonnal lóra kapott, s megparancsolta, hogy engedjék le a vár felvonóhídját. A cselédeknek, belső szolgáknak az úr akaratának ellenszegülni súlyos következményekkel járt volna, ezért nem tehettek mást, leengedték a hidat. Gazdájuk paripáján a fekete nyúl nyomába eredt, de többé nem tért vissza.

A Vay család rendíthetelen hittel vallotta, hogy lovával a nyulat üldözve egy ingoványba veszett. A belső cselédek és a falu jobbágyai körében viszont a mély meggyőződés, hogy a fekete nyúl maga az ördög volt, az vitte el Vay Lászlót testestül-lelkestül a sok gonoszság miatt, amit még azzal is tetőzött, hogy Jézus születése napját sem tisztelte, vadászni indult. Ehhez hasonló, bár mondával nem, inkább történeti tényekkel alátámasztott keménységet tapasztaltunk annak idején a kuruc Vay Ádám részéről is. Hűséges marsallja volt II. Rákóczi Ferencnek, de italszeretete miatt gyakran keveredett konfliktusba osztályos társaival. Veszekedő kedvénél is híresebb jobbágynyúzónak bizonyult. Igaz, ő nem sokáig élt itt. Alighogy megszületett 1657. május 14-én Vay Péter Szabolcs megyei alispán és csepei Zoltán Anna fiaként Vaján, a tatárok 1657-es szatmári és szabolcsi beütése elől menekülnie kellett a családnak. Ifjúkorát részben Sárospatakon, részben a dunántúli főurak váraiban töltötte, majd nősülése után Nógrádban telepedett meg. Vaján alig-alig időzött. Igaz, a várat sajátjának tudta, s az is volt, csak még számos Vaynak volt köze hozzá.

A mindennapok egyhangúságát gyakran kavarták fel a határperek. 1753-ban Vay Ábrahám, Vay László, idősebb és ifjabb Vay Mihály, Vay István és Vay Péterné asszony keveredtek az Ibrányiak gazdatisztjével határhasználati perbe. Történt ugyanis, hogy 1752 szeptember–októbere esős lévén ezen a vidéken, a föld árja megemelkedett, és Vay Ábrahám három, Vay László egy, idős Vay Mihály három, ifjú Vay Mihály két, Vay István két, Vay Péterné három darab földje végét nem szánthatta meg a Csigás-oldalon rozs és búza alá. A téli fagyok és a tavaszi szelek a belvizet kiszárították, s a szántatlanul maradt földeken üde szénafű sarjadt, amit 1753 júniusában nemzetes és vitézlő Miller György – az Ibrányiak tiszttartója – és felesége saját béreseikkel és szolgáikkal, úgymint Harsányi Mihállyal, Vántos Jánossal, László Péterrel, egy Istók nevű béressel, ugyancsak Istók nevű kocsissal, ifjú Kovács Péter jobbággyal és Szabó Márton nevű pénzes munkással lekaszáltattak. A széna feltakarásakor ifjabb Miller György is jelen lévén, a felgyűjtött szénát „nem mervén otthagyni, maga földjére hordatta, s boglyába rakatta”. A négy boglya széna körül 1753 augusztusában kirobbant – s már ebben a hónapban tanúkat felvonultató – perben 1767 nyarán még újabb tanúkat hallgattak meg. Az ítéletnek nem találtuk nyomát, de mind a határhasználatnak, mind a pereskedésnek ez az említett példája általánosan jellemző volt a XVI–XVIII. században, s nem csak Vaján.

Az 1770-es években Vay Imre és Vay József között támadt konfliktus. Vay Imre a magáénak tudott határrészen, az őszi fordulóban háromszor megszántva, illetve megszántatva a majorsági földjét, bevettette búzával. Vay József tiszttartója, Szentmiklósy János – valószínűleg ura tudta nélkül – „mind a két felől elszántott benne”. Vay Imre nem szólt egy szót sem. Kivárta az aratást, amikor is „falusi szokás szerint” Szentmiklósy János tiszttartót „a rozs aratásátúl eltiltotta… learatván a rosot (!), elhordta”. Évekig tartó perpatvar kerekedett a dologból.

1780-ban két határbeli súrlódásról adnak hírt az iratok. Obester Vay László csapszéket építtetvén, „az marháit megszénáztatta… az Termis Mihály teleke félen”. Termis Mihály hiába élt panasszal, kárpótlást nem kapott, az ügy elaludt. 1780. augusztus 5-én azonban kitört a botrány. Történt ugyanis, hogy „az vajai ökörcsordának némely részi tekintetes Vay József úr kaszálójába bécsapatott”. Ezt észrevette Tatár Balázs tiszttartó, s nyomban behajtatott 53 marhát, s „minden marhán egy-egy márjást akart venni”. A falu vezetői, a bíró, az esküdtek nyomban intézkedtek. Úgy találták, hogy az 53 ökör két szénaboglyányi kárt okozott. Azt meg is térítették. Tatár Balázs azonban megmakacsolta magát. Nem fogadta el az elégtételt: Tamás Mihály – aki az évben éppen csordás volt – két ökrét hajttatta el Zsolcára, pedig a kár megestekor Tamás Mihály otthon sem volt. Dolga akadván a csordát öccsére, Tamás Miklósra bízta. Dolga végeztével tudta csak meg, hogy 53 ökröt zálogolnak, az övéit pedig Zsolcára hajtják…

Emberek voltak urak és szolgáik, apró rigolyákkal, nagyszerű álmokkal és kisszerű áskálódásokkal. Vajára, illetve a falu megtartására nagyon ügyeltek, de a XVI. század elejétől a XIX. század közepéig részeltetniük kellett benne az Ibrányiakat, 1627-től pedig a Jármyakat. Zathay Anna, Jármy János felesége rokonság okán részjószágot bírt Vaján, a Kustosvégen. Testámentumában ezt a fiaira, Andrásra és Jánosra hagyta. Ők azonban igazságtalannak vélelmezték anyjuk végrendeletét, mert az édestestvérüknek, Rády Péterné Jármy Katának mostohán mérte az ősi jusst. Ezért úgy döntöttek, hogy testvéri megegyezéssel nénjüknek átengedik a „Vay részjószágból a Custos-végben, Szabolcs vármegyében... ilyen jobbágyokat, úgymint Juhász Mihályt, Tassi Mátyást, Nádasdi alias Nagy Istvánt, Isván kovácsot és Jakab Bálintot, az majorsághoz való földeket is”. Megállapodtak abban is, hogy a vajai tized, „ami onnan lehetendő, mindenkor éppen kétfele dividáltassék, fele Jármy uraméké legye, az fele asszonyomnak adáljon”.

Az idők folyamán a kustosvégi telkek azonban elnéptelenedtek, a tized elapadt, a Jármyak bebirtoklásáról a Vay família tagjai – vélhetően szándékosan – megfeledkeztek. Ők is csak 1785–1786-ban jelentkeztek újólag igényükkel, amikor a vajai birtokosztályt a Vay örökösök összekötötték a birtokelkülönözési perrel és a birtokok mérnöki felmérésével, a határ második osztályú rendezésével. Hosszú-hosszú per keletkezett az ügyből, s évtizedek kellettek hozzá, hogy a Jármyak végül érvényesíteni tudják tulajdonosi igényüket.

Nemcsak a Jármyak jobbágyai széledtek el, s került veszélybe a jogos birtoklásuk Vaján. Időről időre elpusztásodtak az Ibrányi-szer telkei is. Nem lévén az Ibrányiaknak „a vajai jószágokhoz jó, gondos és hűséges tisztjek… mind belső, mind külső földjei s telekjei apródonként elhányattak” – vallotta 1785-ben Kovács Péter. Telkeik elpusztásodván azokat a Vay-job-

bágyok ragasztották a magukéhoz. A bentlakos Vay földesurak sem tartottak rendet, főleg pedig nem törődtek a szokásjoggal: „Vajai Vay József úr kertye hátulján lévő darab föld szántóföldekbűl fogattatott ki… úgy ragasztatott a curiához… Azon puszta telekje is titulált Vay József úrnak, mely az Madára járó út végin van legszélül, napkelet felől vagyon, temető hely volt.”

Vay József oeconomusa – gazdásza – ezúttal kitálalt. Nemcsak azt vallotta meg, hogy „száz esztendős öreg apjától is hallotta, hogy a Déli soron, a Daruka Mihály lakta föld nem rendes és valóságos telek, hanem pázsitbúl fogott”, hanem azt is, hogy „azon udvarház… is, ahol mostanában a néhai tekintetes vajai Ibrányi Miklós úr successorinak házok vagyon, nem egy, hanem három telekbűl fogattatott össze”. Ezenkívül „Sólyom Ferenc, Sólyom János telkei is, azzal együtt melyen a nótárius lakik, az uraság engedelmébűl nem egy, hanem két telkek legyenek”. Három egész telekből fogatott össze „az a hely is, amelyiket Ábrahám zsidó lakja”. Hasonlóan vallott a többi megkérdezett is: „Az ibrányi urak részire való vajai telekek többnyire pusztában állottak – mondották –, és egy jobbágy két-három telket is bírt.”

Vay Józsefnek – aki egyébként nagy műveltségű, tudós ember, a sárospataki kollégium jeles támogatója, II. József császár tanácsosa és állandó beszélgetőpartnere volt – Kovács Péter nevű gazdája „a prédikátornak, a pap Garai nevű vejének, magának a panaszkodónak a földjét 1751-ben elszántotta, bevetette, de félvén, hogy vajai szokás szerint eltiltják az aratástól, vagy ha learatott, az Ibrányi uraság el fogja az említett földeken termett gabonát hordatni, mihelyst learattak, mindjárt más földre rakatta keresztbe a termést”.

A hatalmaskodások gyakan virtusból, erőfitogtatásból történtek, máskor kapzsiságból, meg azért is, mert a kiterjedt nemzetség egyre több tagját fenyegette a birtokaprózódás, a birtokvesztés réme és ténye. A jobbágyai körében népszerű, joviális Vay Péterre joggal féltékenykedett Vay István, akinek pere kapcsán összeírták a vagyonát. Vaján a 32 éves Kovács Gergely négyökrös gazda, a kétökrös Tisza János, az igázható barmokkal nem rendelkező Tamássi György, Bíró János és Sándor István szolgáltak kúriájához, s volt négy desertája, üres telke is. Rohodon három frissen megnépesített telket, Pusztadoboson két lakatlan telket, Cigándon egy házas zsellért – Bodnár Jánost – és Szabolcson egy praediumot, kisebb pusztát tudhatott a magáénak Vay István, s a vajai majorságában is csak két ökör, egy tehén, egy növendék marha és egy tinó, huszonöt juh és három sertés volt minden vagyona. 1750 őszén összesen három köböl rozsot vettetett majorsági földjébe.

Igazán nagy – a XVI–XVII. századra jellemző – uradalmakat a Vay família sohasem tudott megszervezni és birtokba venni. Ez leginkább kuruc Vay Ádámnak sikerülhetett volna, ha nem kényszerül Thököly alatt kuruckodásra, II. Rákóczi Ferenc küzdelmeinek bukása után pedig száműzetésbe. Úgy tűnik azonban, a Vayak – minden katonai, közigazgatási, jogi készültségük és tehetségük ellenére – nem voltak igazi birtokszervezők, nem vonzódtak a gazdálkodáshoz, a XVI–XVII. században még az arisztokraták körében is kedvelt tőzsérkedéshez, borforgalmazáshoz.

Az is lehetséges azonban, hogy vállalt katonai, közigazgatási, egyházpatronálási szerepkörüket annyira komolyan vették, azokra annyira koncentráltak, hogy mellette másra már nem futotta figyelmükből. Mert bár a betöltött közéleti, egyházi és katonai szerepkörök együtt jártak ugyan kisebb-nagyobb birtokadományokkal, amelyek generációról generációra megmentették a Vay família tagjait az egytelkes, armalista, kurialista vagy taxás nemesek közé süllyedéstől, de sohasem voltak elegendőek olyan mértékű gazdagodásra és uradalomépítésre, amilyet a Rákócziak, Eszterházyak, Károlyiak, Pálffyak, Csákyak emelkedése során regisztrálhat a történetírás.

A Vay família tagjai bárósítva, grófi rangra emelkedve is megmaradtak a módosabb adomány-birtokosok között, ami bizonyára összefügg a reformáció melletti elkötelezettségükkel, a családokon belüli szapora gyermekáldással s a reformációhoz kötődő família által vállalt függetlenségi, gyakorta Habsburg-ellenes történelmi szerepkörrel.

A sárospataki és a debreceni református kollégium aktái, levéltárai mesélnek róla, mennyit áldoztak anyagiakban is a hitük és magyarságtudatuk oltárán. A sok-sok példa közül elegendő talán, ha azt a reformkori kontrasztot idézzük fel, amelyikről báró Vay Miklós adott példát. Tehetséges konzervatív, udvarhű hivatalnok volt, de 1825-ben – Széchenyit követve – nyolcezer forintot adományozott a Magyar Tudományos Akadémia felállítására. 1848-ban majdnem miniszterelnök lett, ám konzervativizmusa ellenére is elvállalta az erdélyi kormánybiztosságot. Hódolt Ferenc Józsefnek, s mielőtt azt királlyá koronázták, feladatot vállalt az önkényuralmi adminisztrációjában, de amikor 1859-ben Ferenc József kiadta a protestáns pátenst, szembefordult vele, s inkább vállalta a börtönt, mintsem tűrte volna hitének megalázását, a református egyházi autonómia megsértését vagy felszámolását. Egyébként pedig tipikus nemesek voltak. Tele pörrel, adóssággal, hatalmaskodással, makacssággal, dölyffel és határtalan önbecsüléssel.

Összefügghet a birtokfelhalmozás, uradalomépítés elmaradása azzal is, hogy időről időre nagyobb kölcsönöket vettek fel, s azoknak törlesztése, a kamatoknak a felhalmozódása növekedett olyan ritmusban, hogy az adósság kiegyenlítése után nem maradt pénz birtokszerzésre, földek, telkek zálogba vételére. 1739. november 10-én például Vay György és felesége, Sipuki Erzsébet asszony kölcsönöztek szükségeikre Kis János nagyprépost és anzáriai püspöktől évi kamatra „jó mértékű hollandus aranyakat, 241-et… melyből mindeniket 4 forint 9 krajcárban computálván (váltván, számolván), az summa exergált (az összeg kitett, rúgott) in ft 1000, krajcár 9, id est (azaz) 1000 rhenes forintokra és kilenc krajcárokra”. Nem volt igazán nagy összeg az ezer forint még 1739-ben sem, de Vay Györgyön és feleségén kifogott a törlesztése.

A felvett összeg kamatát csak olykor-olykor, a tőkét többszöri felszólításra sem törlesztette Vay György. Az anzáriai püspök bizalma és türelme elfogyott, ezért 1747-ben Kis János végrehajtást kért Szabolcs megye törvényhatóságánál Vay György ellen. A Kutor Ádám vezetésével 1747. november 18-án Vaján megjelent vagyonösszeírók forintosították Vay György minden javait.

Ezek szerint Vay György 1747-ben az alábbi jószágokat bírta Vaján: a felső kastélyban három kőből építtetett szobát mondhatott a magáénak, melyből kettőnek deszka-, egynek pedig téglapadlózata volt. A három szobából kettőben egy-egy új kemence állt, melyeket egyenként tizennégy forintra értékeltek az összeírók. A harmadik szobában találtak két sertéshájat, melynek értékét két forintra becsülték. A vagyonfelmérők a tégla padlózatú szobában összeírtak egy vasnyársat. Ezt hat krajcárra becsülték. Ugyan-ott egy véka diót tizennégy krajcár értékben. A kastélyrészhez tartozott egy kert negyedrésze és egy harminc köböl kapacitású szántóföld. A kastély három szobája, a két új kemence, a kertrész és a harmincköblös szántóföld együttesen ötszáz forintra becsültetett. Vay György magáénak tudhatta még a szántóföld közelében azt a Tőkés-kert nevű kaszálót, amelyen hat boglya széna termett. Ezt negyven forintra értékelték az illetékesek.

Volt Vay György tulajdonában egy majorház a megfelelő beltelekkel, szántóval és réttel. Ezt száz forintra becsülték. A majorházban találtak egy közönséges nyoszolyát 24 krajcár értékben, egy használható sűrű és ritka szitát kilenc krajcárért, két „viseltes” fejszét és egy faragóbaltát 52 krajcár értékben, egy fúrót nyél nélkül és egy kétnyelű kést 28 krajcárért, egy használatban lévő sütőabroszt hat krajcárra becsülve. Egy új hordóban ötven icce szilvapálinkát, amit hordóval együtt tizennégy forintra taksáltak. Egy egyfenekű ócska hordót tizenkét krajcárért, egy másik és harmadik hasonló hordót kilenc-kilenc, összesen tizennyolc krajcárért, egy budaszéket 24 krajcárért, hat véka susinkát egy forint három krajcárért, két kaszát nyél nélkül, egyet vasörv nélkül 45 krajcárért, egy használt isztikét két krajcár-ért, egy ócska ásót és kapát együtt tizennégy krajcárért, egy ócska vasvillát hat krajcárért. Ugyanitt találtak egy pálinkafőző fazekat dézsával együtt, amelynek értékét tíz forintra becsülték, de mivel felerészben ez Vay Mihályé volt, ezért csak öt forintot írtak jóvá Vay Györgynek.

Egy rongyos vasrostáért számoltak hat krajcárt, egy ócska tormareszelőért négy krajcárt, két darab, körülbelül 24 font súlyú sót 48 krajcárra taksáltak, egyiccényi „lágy sót” hat krajcárért, kéticcényi babot, öt koszorú veres- és két koszorú fokhagymát húsz krajcárért vettek. Egy gyékénykosárban félvékányi aszalt szilvát, együtt tíz krajcárért, egymeszelynyi köménymagot három krajcárért, egy új fazékban megközelítően három icce mézet harminc krajcárért, egy ócska háti puttonyt kilenc krajcárért, tizenkét pászma vastag fonalat pászmánként három, összesen 36 krajcárért, egy magvetőt hat krajcárért, négy kita gerebenezett kendert kitánként hat, összesen huszonnégy krajcárért, tizenhat kita gerebenetlen kendert, kitáját kilenc krajcárjával, összesen két forint huszonnégy krajcárra értékelve. Ugyanitt találtak öt kita lent, kitáját hét krajcárra becsülve, összesen 35 krajcár értékben. Találtatott még hét kereszt magkender, benne a maggal, keresztenként tizennyolc krajcárra, összesen két forint hat krajcárra becsülve. Egy fenyődézsát és egy vajasputinát nyolc krajcárra, „egy új és egy ócska tehént fejő edényt” öt krajcárra értékeltek. Két karikás béresostor, egy nagy és öt kicsi cserépfazék és egy cseréptál összesen tizenkét krajcárra becsültetett, míg egy dagasztótekenő hat krajcárra, három szakajtó kosár hat krajcárra. Egy sóőrlő, felső kő nélkül, harminc krajcárra, négy fenyődeszka összesen huszonnyolc krajcárra, hat használt hordó, melyből öt félfenekű volt, 36 krajcárra, két ecetes átalag tizenkét krajcárra, ötven icce ecet összesen egy forint negyven krajcárra, tehát egy icce ecet két krajcárért volt megvásárolható.

Tizennégy viseltes zsák – egyenként hat krajcárjával – összesen egy forint huszonnégy krajcár. Egy fakó ökörszekér három forint, egy másik három kerékkel két forint harminc krajcár, négy járom három tézslával, vas csikotóval egy forint 35 krajcár, egy eke-taliga ötven krajcár, egy eke vasával egy forint húsz krajcár, egy eke vas nélkül húsz krajcár, egy nyers juh- és kecskebőr tizenkét krajcár, négy pulyka – párja tizenhét krajcár – összesen 34 krajcár, négy kacsa – párja tizenkét krajcár – összesen huszonnégy krajcár, negyven darab „közönséges tyúk” – darabja három krajcár – összesen két forint, kétölnyi ócska vaslánc 34 krajcár.

A majorház udvarán találtatott két málégóré, mai nevén kukoricagóré, bennük százötven zsák csöves kukorica – zsákját kilenc krajcárjával számítva – huszonkét forint harminc krajcár. Hét véka borsó – vékája kilenc krajcár – összesen egy forint három krajcár, egy köböl és fél véka lencse egy forint két krajcár, aprómarháknak való gazos és lednekes lencse öt vékával – vékája hat krajcár – összesen harminc krajcár, tizennyolc köböl zab – köb-öle tizenhét krajcár – összesen öt forint hat krajcár, öt köböl rozs – köböle 34 krajcár – összesen két forint ötven krajcár. Találtatott mintegy 32 kereszt csépeletlen rozs, amelyben két keresztjével három vékát számolva, az tizenkét köböl – köbölét 34 krajcárral számolva – összesen hat forint 48 krajcár.

A majorsághoz tartozott négy pár közönséges béresökör. Ez 152 forintra becsültetett. Két hitvány riska tehén borjú nélkül, értéke tíz forint. Egy negyedfű tehén borja nélkül tizenkét forint. Az uraságnak két ökre Kovács Péter jobbágynál van használatra, értékük 35 forint. Boros István jobbágynál is van két veres riska ökör húsz forint értékben. Molnár András jobbágynál van az uraságnak két jármos tinója huszonöt forint értékben.

Találtatott még nyolc pár közönséges húsú sertés – párja nyolc forint – összesen 64 forint, három tavalyi üsző 14 forint értékben. Őszi rozsvetés huszonnégy köböl, köböljét két forintjára értékelve tészen 48 forintot. Az allodiális ház mellett található két puszta telek, melyek az Ibrányi-szerrel határosak. Együttes értékük nyolcvan forint. Ezeken kívül Vay György tulajdonát képezte még egy ház telekkel, melyben Jenei György úr lakott. Egyik oldalról az Ibrányi-szer, másik oldalról Vay Ábrahám telke határolta. Ez a ház telkestül és a hozzá tartozandókkal együtt ötven forintra értékeltetett. Volt Vay Györgynek öt örökös jobbágya – Kovács Péter, Illyés András, Molnár András, Katona János, Boros István –, mindegyik házzal, telekkel és a telkekhez tartozó szántókkal, rétekkel, melyeket együtt ötszáz forintra becsültek.

A felbecsült vagyon a korban leginkább használt pénznemre átszámított értéke 1741 rénes forint 28 krajcár volt.

Vay György vajai javainak az összeírása, és azok pénzben kifejezett értéke nemcsak azért érdekes, mert pontos képet ad egy-egy Vay família gazdagságáról. Sokkal inkább azért, mert kevéske fantáziával – leszámítva a leszámítandókat – a majorház majdnem pontos képét rajzolja meg egy 1750 körüli nemesi háztartás lehetséges eszközei, tárgyai által. Egyben bepillantást enged abba a világba is, ahol tizenkét krajcáros limitált gyalogszeres napszámbérből éltek sokan a béresek, napszámosok, cselédek, házas és házatlan zsellérek közül. Ugyanakkor egy gazdálkodó porta képe rajzolódik elénk termékeivel, állataival, a földművelésben használt eszközeivel.

Némi fenntartással és megszorítással – a majorház adatai alapján – egy módosabb jobbágyporta is a szemünk elé rajzolódik. A jobbágyporták többségén nemigen volt pálinkafőző fazék dézsával, s bizonyára egy-két járomnál, egy-két tézslánál, egyetlen szekérnél nem volt több, de hasonló lehetett a tyúkok, pulykák száma, legfeljebb néhány kacsával, libával egészült ki, s nyolc pár sertés helyett talán kettő-három volt a jobbágygazdáknak, több helyen találtatott méhkas méhekkel, néhány bárány, juh, kecske, s a jobb háztartásokban bizonyára több cserépedény volt, mint itt, az allodiális házban. Bizonyára volt minden paraszti vagy jobbágy- és zsellérháztartásban guzsaly, rokka, sok helyen szövőszék, kender- és lentörő, tiloló, gereben s kapa is több.

A paraszti háztartásokból hiányoztak azonban azok a ruházati cikkek, fegyverek, ékszerek, családi képek, lovak, lószerszámok, kocsi, hintó, nyergek, értékes ruhák, lábbelik, finomabb bútorok, amelyek elképzelhetetlen, hogy Vay György birtokában ne lettek volna, csak éppen nem kerültek összeírásra. Kicsit feltűnő, hogy éppen a két deszkapadlózatú kastélybeli szobát találták üresen a vagyoni leltárt készítők. Bizonyára nem voltak azok üresek, de mert a feleség magáénak vallotta berendezési tárgyaikat, nem kerültek a listára.

Van azonban Vajáról egy másik vagyonleltárunk is, megközelítően hasonló időpontból. 1759-ben meghalt Ibrányi Istvánné, akinek halálakor – az utódok örökösödése okán – összeírták minden Vaján található javait. Ez az összeírás nem forintosít minden értéket, mert nem adósság áll szemben a javakkal. A használati tárgyakat, háztartási eszközöket csak szám szerint sorolták fel, s csak a termények, állatok értékét forintosították a testamentum végrehajtói. Ez esetben nem annyira a gazdálkodásra, sokkal inkább a lakásbelsőre és a családi élet kellékeire vethetünk egy pillantást, s feltárul előttünk egy viszonylag jómódú köznemesi háztartás.

A XVIII. század húszas éveitől megszelídült a Vay nemzetség Habsburg-ellenessége, s tagjainak tekintélye tovább növekedett. Mind a katonai, mind a közéleti pályán újabb sikereket értek el, s egyre-másra kapták a bárói, grófi címet. Számosan közülük jelentős szerepet játszottak a református egyház világi szervezeteinek életében. A tiszántúli és Tiszán inneni református egyházkerület főgondnokai voltak, és elévülhetetlen érdemeket szereztek nemcsak a patronátusság, hanem a református egyház és hit védelmezése terén is.

Az északnyugati torony építési felirata

Latin nyelvű építési felirat a kastély földszinti nagytermének a boltozatán, amely Vay Péter, felesége Zoltán Anna, gyermekei Ábrahám, Erzsébet és Katalin nevét örökíti meg