Vácrátót Összefoglaló

Teljes szövegű keresés

Vácrátót
Összefoglaló
Vácrátót község első írásos említése óta Pest-Pilis-Solt, illetve Pest megye váci járásába tartozik. Az itt folytatott régészeti kutatások során találtak őskori, a zselizi kultúrát képviselő cserepeket és pattintott kőeszközöket, a bronzkorból, illetve a vaskorból származó cseréptöredékeket, mely utóbbiak már tartósan megtelepedett népességre utalnak. Lakott volt a terület a római korban is – amit a nagyszámú szarmata kori maradvány bizonyít –, de a falu határában a honfoglalás korának, majd a korai Árpád-kornak is megtalálhatóak az emlékei.
A középkori falu a mai település északnyugati részén, a település központjától mintegy négyszáz méterre épült ki.
Nevét – a kor akkori szokásának megfelelően – első uráról kapta. Kézai Simon említi Képes Krónikájában, hogy az itáliai apuliai tartományból származó Olivér és Ratold lovag Könyves Kálmán király korában, a XI. század végén került az országba, ahol több birtokot is kaptak. Ezek egyike a Pest megyei Rátót település, illetve a környező községek területe. 1283-ban megosztoztak birtokaikon a nemzetség tagjai és Ratold falvát – a mai Rátótot – Leusták és Olivér fiai, továbbá István fiai, Domokos (a Pásztói család őse) és László (a Tari család őse) kapta. A falu jelentős településnek számíthatott, temploma is volt.
A község XIII–XVI. századi történetére vonatkozóan már számos írott forrással találkozunk. A két legnagyobb birtokos a Pásztói és a Tari család volt, de uraltak részeket a Nézsaiak is. Adták-vették birtokaikat, és szüntelen harcot folytattak a bő vizű patakon elhelyezett vízimalmokért. A falun keresztül vezető út kötötte össze a középkorban az Alföldet – ezen túl az erdélyi sóbányákat – a Dunántúllal a váci réven keresztül. A főúton nemcsak békés kereskedők és szállítók jártak, szinte minden évszázadban hadak is vonultak erre. A közeli Vác biztos piacot jelentett a mezőgazdaságból élő rátótiaknak, ugyanakkor osztoztak a nagy szomszéd olykor szomorú sorsában is.
Rátót 1541 után a török hódoltság területévé vált, lakói kénytelenek voltak kétfelé: török és magyar részre egyaránt adózni. A hódoltság közel másfél évszázada alatt a község neve mindig előfordul a török és magyar adóösszeírásokban, tehát folyamatosan lakott hely volt.
Nem élte túl azonban a török alóli felszabadító harcok pusztításait, 1690-ben a lakatlan helyek között írták össze. Később újra találkozunk a rátótiakkal és földesuraikkal is. A XVIII. században a két legnagyobb birtokos a Mágochy és Róth család volt. Lakóinak száma állandóan gyarapodott, a századfordulóra elérte az ötszázat. A tudományos kutatások még nem erősítették meg azt a hipotézist, hogy Rátóton viszonylag nagy számban maradt meg a korábbi magyar őslakosság, ide zömmel magyarok telepedtek, miközben a környező községekbe a szlovákok. A házasságkötések révén bekövetkezett keveredés során Rátót is „eltótosodott”, ahol a lakosság döntő hányada magyarnak vallotta ugyan magát, de „tót” módon élt és beszélt. A vácrátótiak e sajátos etnikai kettőssége egészen az elmúlt évtizedekig megmutatkozott a viseletben, a szokásokban, a nyelvhasználatban egyaránt.
Rátót lakossága jellemzően katolikus, hitüket megőrizték mind a mai napig. A Mágóchy János földbirtokos által 1746-ban felépített templomot évszázadok során többször bővítettek. Oltárai és fő berendezési tárgyai a magyar barokk faszobrászat legszínvonalasabb alkotásai közé tartoznak.
Rátót község jobbágyai 1848-ban szabadultak meg úrbéri terheiktől. Ekkorra jellemzővé válik a zselléresedés, a korábbi úrbéres telkek elaprózódnak. A jobbágyfelszabadítás után csak a legelőterületek maradtak közös használatban, és a korábbi majorsági szőlő is felosztásra került. A homokos talajon a gazdák főleg rozsot, árpát és kukoricát termeltek, az általánosan elterjedt háromnyomásos gazdálkodásban. 1895-ben a gazdaságok több, mint a fele volt a szántó, a rét- és legelő aránya pedig megközelítette az összes terület egyharmadát, ami lehetővé tette a bő vizű legelőkön a jövedelmező szarvasmarhatartás elterjedését. A századfordulón az össznépességnek nyolcvanhét százaléka élt közvetlenül a mezőgazdaságból.
Gróf Vigyázó Sándor vásárolta meg 1873-ban Rátót határát, mintagazdaságot hozott itt létre. A nagybirtok gazdálkodása jövedelmező volt, lehetővé téve egy ötvenkét holdas díszkert kialakítását és állandó csinosítását.
A nagybirtok és a kastély árnyékában tovább folytatódott a vácrátóti gazdák földjeinek szétaprózódása: 1941-ben az össznépességnek már csak hetvenöt százaléka tudott közvetlenül a mezőgazdaságból megélni, tizenöt százalékuk a községen kívül – elsősorban Vác és Újpest ipari üzemeiben – talált munkát.
Nem változott alapvetően a birtokszerkezet a nagybirtok felosztása, az ország háború utáni kommunista átalakítása nyomán sem. Az ötvenes évek erőszakolt gazdaságpolitikája az egyéni gazdálkodás visszafogásával valósággal kikényszerítette a lakosság menekülését a faluból. Vácrátót társadalmi szerkezete az utóbbi ötven évben gyökeresen megváltozott. Kialakult a két- vagy többkeresős családmodell, amelyben a család egyik tagja otthon, a mezőgazdaságban dolgozott, míg mások – többnyire a férfiak és a fiatalok – a kétlaki életforma vállalására kényszerültek: eljártak dolgozni.
A község társadalma a rendszerváltás nyomán ismét nehéz helyzetbe került. Az ipari üzemek átalakulásával, megszűnésével a vácrátóti munkások sorsa bizonytalanná vált, többségükre a munkanélküliség várt. A viszonylag alacsony iskolázottsági szint miatt elhelyezkedési esélyeik csekélyek.
A település nemzetközi hírű nevezetessége a vácrátóti botanikus kert, amely a volt Vigyázó-kastély és annak parkja területén évente százezer látogatót fogad.
Az országban egyedül itt található a növényrendszertani gyűjtemény, de megcsodálhatjuk az üvegházban, a sziklakerten látható egzotikus növényeket is. Kiemelkedően gazdag fa- és cserjegyűjteménye, a Biblia növényeit bemutató kertrésze is.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT