Ratold lovag birtokhoz jut | Száz Magyar Falu

Ratold lovag birtokhoz jut

Tárgyi emlékek bizonyítják, hogy a szelíd lankákkal borított, patakokkal szabdalt vácrátóti határban az őskortól folyamatos volt az emberi jelenlét. A szervezett régészeti feltárások és a véletlenszerű leletmentések során a földből zömmel cserépedények, edénytöredékek kerültek a felszínre. E legrégebbi őskőkori leletek mellett hamus foltok, néhol paticsnyomok is előbukkantak: a vácdukai határt képező Kígyós-hegyen, az úgynevezett Juhakolnál, vagy más néven a Juhos-dűlőben, a Pálinkaház feletti résznek nevezett területen és az ettől délre fekvő, Vácbottyán irányába kinyúló Vörösharasztban. A Juhakolnál, a Tece-patak melletti Pap-kút-dűlőben és a határ déli részén lévő Szilusokban viszont az újkőkori zselizi kultúrát (Kr. e. V–IV. évezred) jelző leleteket: ívelt, bekarcolt vonalakkal díszített cserépedényeket találtak. Az újkőkorhoz kapcsolódik a nagy életmódváltozás ideje: a gyűjtögető, vadászó, halászó életmódról ekkor tértek át a földművelésre és az állattartásra.

A Kr. e. III. évezredben, a késő rézkori bádeni kultúra idején újabb, földművelő, pásztorkodó balkáni csoportok jelentek meg a térségben. Ebben az időben készültek a Pálinkaház feletti részen talált edények, de a korszak legszebb tárgyi emlékei (egysoros bordadíszes fazekak, pontsordíszes tálak, vékony falú korsók, valamint két csiszolt kőbalta töredékei) a határ északnyugati részén húzódó Harasztipusztán kerültek elő. Az utóbbi terület dombos részein az elhagyott kőbányákban bronzkori (Kr. e. II. évezred) urnatöredéket és tölcséres nyakú bögrét találtak, melyek a Nemzeti Múzeumba kerültek. A leletek nagy valószínűséggel a közeli váchartyáni (a hatvani kultúrához tartozó) földvár temetőjéből származnak. A határ középső részein viszont késő bronzkori edénytöredékekre leltek.

A jó négy évszázaddal későbbi, kora vaskori edénytöredékek lelőhelyei a falu északkeleti peremén fekvő határrészek: Szentjános és a Hosszú-Tece. A kései vaskorban élt kelták (La Tene kultúra) pedig a Vörösharaszt területén hagyták a nyomukat. Az utóbbi helyen begyűjtött tizennégy centiméter magas, csontkúpos nyakú kelta urnát a váci múzeum őrzi. Az iráni eredetű szarmaták I–III. századi itteni jelenlétét tanúsítja Vácrátót határának egészén (Szentjánostól a Tecén túli részekig) gyűjtött leletek – hombárok, tálak, fazekak, orsógombok – hosszú sora. Köztük megtalálhatók kortárs, római eredetű cserepek is.

A szarmatákat követő kvádok kézzel formált, kívül fényesre simított, belül grafitos bevonatú edénytöredékeket hagytak a rátótiakra a jelenlegi beépített falu környékén: Kenderesen, az Alsó-malomnál és a Pap-kútnál. Az őket felváltó germánok (VIII–IX. század) nyomait a Szentjánostól déli irányban egészen a Tecén túli területig edénytöredékek jelzik. A honfoglalást megelőzően avar kori leletek (edények, kisméretű, lapított gömbtestű gyöngyök) kerültek elő a Pálinkaház felett, a Pap-kútnál, a Hosszú-Tecén és a jelenlegi belterületen.

A honfoglaló magyarok jelenlétét a Kenderesen, az Alsó-malomnál és a Szilusokon fellelt, dúsan díszített fazékoldalak és más edénytöredékek bizonyítják. A magyarság korai megtelepedését a Kenderesen, a Vörösharasztban, a Nagy-forrásnál, az Alsó-malomnál, a Pálinkaház felett, a Szilusoknál, a Nagy-réten és a mostani belterületen előkerült különböző edények, fazekak, bográcsok mutatják már az első okleveles említést (1219) megelőző időkből. Jellemző leletanyagnak a gazdagon díszített fehér (vagy szürkésfehér, esetleg szürke) fazekak, hullám- és vízszintes vonalakkal díszített oldalú bográcsok tekinthetők. Néhány töredéken vízszintes és rácsmintás piros festés, díszítés figyelhető meg.

A XVII. századig húzódó, késő középkornak nevezett időszak régészeti anyagára zömmel a belterülettől nyugatra fekvő Nagy-réten bukkantak. A kereskedelmi kapcsolatokra utalnak az itt előkerült ausztriai eredetű fazéktörmelékek is. Közülük az egyik példányt kereszt alakú bécsi bélyeggel látták el. A cseréptöredékek mellett néhány fémtárgyat is sikerült begyűjteni, így a Kút-dűlőből (az Alsó-malomnál) mesterjegyes sarlót, széles és lapos ökörpatkót, hosszúnyelű kanalat, valamint a Tecén túlról rugós szárú ollót.

Kézai Simon írja krónikájában, hogy az Itália apuliai tartományában fekvő Casertából (más forrásban Castertából) származó Olivér és Ratold lovag a XI. század végén, Könyves Kálmán király uralkodása idején érkezett az országba. Az olasz származásnak ellentmond az, hogy a nemzetség címerében lévő hársfalevél tipikusan a germán területeken volt jellemző, viszont az itáliai eredetet erősíti az a tény, hogy Könyves Kálmán első felesége, Buzilla szicíliai királylány volt, vele valóban több lovag is érkezett hozzánk. (Többek között ennek az itáliai családnak tulajdonítható a Roland-ének Magyarországra kerülése is, melynek bizonyítéka a Roland, azaz magyarul Lóránd név elterjedése.)

Rátót (Ratold) kiemelkedő szolgálataiért Vas, Veszprém és Pest megyében kapott birtokot. Központja – minden valószínűség szerint – a Veszprém megyei Rátóton – mai nevén Gyulafirátóton – lehetett. Pest megyében lévő birtokaik a mai Rátót, Kisnémedi, Hartyán és Fót területén feküdtek. A falunév azt bizonyítja, hogy a Rátótok ebben az időben üres vagy gyéren lakott területet kaptak a királytól, részben vagy egészében maguk telepítették be és nevezték el. A Pest megyei birtokot először 1219-ben említi írott forrás. Ekkor egy tizenkét ökör ellopásával vádolt Sumadi Mihály nevű embert vittek Váradra, s a kíséret tagja volt a faluba való Péntek nevű poroszló.

A Rátótok virágkora a XIII. század. Közülük többen emelkedtek az országos előkelőségek közé. A nemzetségből elsőként Gyulát említhetjük, aki Béla (a későbbi IV. Béla) szlavón herceg mellett volt vasvári ispán. A korabeli szokásoknak megfelelően Erdélybe is követte urát. Egy 1229. évi oklevél említi, hogy a herceg mellett asztalnokmester lett. Nemsokára ő az erdélyi vajda (1230–1231 között), ezzel elnyerte a világiak számára Erdélyben elérhető legmagasabb méltóságot. Karrierje ezzel nem ért véget, a király mellé került udvarbírónak.

Egy másik Rátót nembéli főúr, Domokos, IV. Béla tárnokmestere volt. Valószínűleg az ő fia lehetett az a Lóránt, akinek pályafutása 1241-ben indult mint főpohárnoké. Részt vett a gyászos muhi csatában, majd a király menekülését segítette, és vele a tengermellékre került a többi főúrral együtt. A tatárok kivonulása után IV. Béla bizalmasa, nyitrai, később pozsonyi ispán lett, az 1246. évi, Frigyes osztrák herceg elleni hadjárat vezetője. Ezt követően országbíró, majd 1248–1275 között négy alkalommal nádor. Közben horvát, dalmát és szlavón bán is volt. 1266-tól a dalmáciai Spalato (a mai Split) ispánja. Az 1275. évben bekövetkezett halálakor az ország egyik legnagyobb vagyonát hagyta örököseire.

A XIII. századi zászlósurak között még számos Rátót nembélit (akik egyébként a Pest megyei Rátóton nem rendelkeztek birtokrésszel) tart számon a történetírás. A heraldikusok megállapítása szerint azok az ősi családok, melyek címerükben hárslevelet viselnek, mind a szerteágazó nemzetséghez tartoztak.

A Lóránd által megszerzett hatalmas vagyon nem maradt sokáig egy kézben. A család tagjai 1283-ban felosztották a több megyében (Pest, Pozsega, Somogy, Szabolcs, Veszprém, Zemplén) fekvő birtokokat, melynek során a Pest megyei Rátót, egyházával együtt, Lesták és Olivér fiainak, valamint István fiainak, Domokosnak (a Pásztói család ősének) és Lászlónak (a Tari család ősének) jutott. A XIV. század elején kezdődött a család hanyatlása, a Pest megyei jószágok sorban idegen kézre kerültek, csupán Rátót maradt a birtokukban. Ezzel a család nemcsak az országos politikai életből, de a megye közéletéből is eltűnt.

A török hódoltságig terjedő időszak birtoklástörténetét az adományozások mellett az elzálogosítások, majd a zálogosítás elleni fellépések és a birtokmegosztások jellemzik. A családon belüli vita odáig fajult, hogy Tari György kiszúrta Pásztói Péter szemét, amiért 1472-ben fő- és jószágvesztéssel sújtotta a király, és birtokait Országh Mihálynak és Kompolti Miklósnak adományozta. Az utóbb említett Kompolti átengedte a pásztói és rátóti földeket Pásztói Lászlónak, amit 1489-ben megerősítettek a birtokátadás miatt kezdeményezett per utáni megegyezéssel.

A nemzetségből származó családok utoljára 1524-ben tűntek fel Rátóton, amikor az utód nélkül meghalt rokonuk Kazai (Kakas) Gyulafi Bálint itteni birtokrésze Pásztói Zsigmondhoz és Ferenchez került. A Rátótokkal feltehetően rokon Nésai (Nézsai) családnak is volt birtokrésze itt, amit Mátyás király 1474. évi adománylevele tanúsít. Az oklevél szerint a néhai Nésai László és a hűtlenség vétkében talált János birtokait – benne többek között falunkat s határát – Parlagi Györgynek adományozta. A eddig említett rátóti földesurak mellett 1475-ben feltűnt Kenderesi Balázs is, aki zálogba vette háromszáz mázsa só ellenében – többek között – Parlagi György itteni birtokrészét is. Ez a földterület a későbbi években is többször vált per tárgyává a Parlagi családon belül s kívül.

Szórványos adatok szerint az 1490-es években Ráskay Balázst említik birtokosként Rátóton. 1524-ben pedig Ellyevölgyi János nádori ítélőmestert, akinek birtoklási jogcímét pontosabban nem ismerjük, de itteni jobbágyai szerepeltek egy tanúkihallgatás során. A család földesuraságára még a török hódoltság idejéből, 1566-ből is van adat, amikor Ellyevölgyi János leánya, Kerecseny András özvegye tiltakozott a birtok jogtalan használata ellen Kendy Balázs részéről, aki azt állította, hogy (többek között) Rátótot felesége, Szentbertalani Anna jogszerűen nyerte el.

A magyar világutazók egyik előfutárát tisztelhetjük a Rátót faluból származó Tar Lőrincben, aki Luxemburgi Zsigmond főpincemestere és katonája volt. A király engedélyével zarándokolt el Írországba, ahol felkereste a gőzölgő, kénköves Vörös-tó mellett Szent Patrik sírját, mivel őt választotta védőszentjének. Több európai, észak-afrikai és ázsiai országot érintve tért vissza. Az akkori szokatlan utazást Tinódi Lantos Sebestyén is megénekelte, melyből az is kiderül, hogy hősünk nem csupán lelki felüdülést talált a messzi Írföldön: „Nagy sok csodát Tar Lőrinc látott volt, / Egy tüzes kádferedőt ott látott volt. / Sok párta nélkül való leányokat, / Szép menyecskéket és szép ruhásokat.”

Rátót falu neve a középkori oklevelekben több változatban is előfordul: Rótóth, Rátóth, Rátót, Rátó, Rátoth és Ráthót. Az okleveles anyagból elsősorban a földesurak birtoklástörténetébe kapunk némi betekintést. A középkori falu és lakosainak életére alig történt utalás. Feltehető, hogy az 1241-es tatárjárás idején a Vác környéki pusztítás elérte Rátótot is. A tatárok 1241-ben végigdúlták a Galga völgyét, Gödöllő vidékét és a környék összes települését. Egy részük 1241. március 17-én Vácot rohanta meg, ahová a környékről számosan menekültek, és a várost felgyújtották. A magyarok egy része a székesegyházban és annak mellékpalotáiban keresett volna védelmet, de a tatárok ott is megostromolták őket, mindent kiraboltak, mindenkit kardélre hánytak, köztük az oda menekült rátótiakat is.

A falu templomát 1283-ban oklevél említi, de pontos helyét nem ismerjük. Ez a tény azt bizonyítja, hogy az elpusztult falu a visszatelepülőkkel és a jövevényekkel újra benépesedett, életre kelt. A temetkezések nyomaiból arra lehet következtetni, hogy a templom a Kossuth Lajos utca 12. és 13. számú ház helyén állhatott, a Nagy-rét délkeleti szélén, a mai templomtól mintegy négyszáz méterre. A hódoltság alatt elpusztult középkori falu a mai településtől északnyugatra helyezkedett el, a Sződrákosi-patak melletti, jelenleg mezőgazdaságilag hasznosított Nagy-réten. Plébánia minden bizonynyal volt a templom mellett, mert az 1332. évi pápai tizedjegyzék a nógrádi főesperességen belül nem említi, hogy ne lett volna. A Vácrátóthoz közeli falvak, Sződ, Váchartyán, Kisnémedi szintén templomos helyek voltak már a XIII–XIV. századtól.

A gyér írásos anyagból csak következtetni tudunk arra, hogy a településen élők korra és a vidékre jellemzően az erdőgazdálkodást felváltó gabonatermelők lehettek. A gabonatermelés fontosságára az oklevelekben többször említett malmok is utalnak: 1380-ban a váci káptalan előtt Olivér fia Lesták a Rákos folyón lévő, Fiszer és Hajas nevű malmot 117 forintért eladta Pásztói Domokos fiának János mesternek. Egy 1390. évi oklevél Hannos néven említ malmot egy osztozkodás kapcsán. 1409-ben ismét előbukkan egy másik, annak kapcsán, hogy Gyula és fia a familiárisaikkal, Tótfalui Benedekkel, valamint Fodor Lászlóval, Móriccal és Tamással elfoglalták Pásztói Domokos malmát.