Népünk és körei | Száz Magyar Falu

Népünk és körei

Rátót lakossága újranépesedésének korszakától, a XVIII. század közepétől – egészen csekély hullámvölgyektől eltekintve – folyamatosan gyarapodott. A leglátványosabb a fejlődés a XVIII. században, amikor szűk hatvan év alatt a lélekszám a két és félszeresére nőtt. A XIX. században megduplázódott, a XX. században hatvan százalékkal növekedett. A növekedés oka részben a folyamatos le-, illetve betelepedés, de az anyakönyvek tanúsága szerint legalább ilyen szerepe volt a későbbiekben soha nem tapasztalt természetes szaporodásnak is.

A falu lélekszáma 1741–1998 között

Év	Fő	Év	Fő	Év	Fő
1741	218	1805	513	1930	1358
1754	340	1836	542	1941	1318
1761	356	1870	728	1949	1391
1770	437	1880	760	1960	1547
1780	480	1890	894	1970	1555
1781	494	1900	1019	1980	1611
1790	450	1910	1107	1990	1559
1800	522	1920	1170	1998	1647

A XIX. századi adatokat közelebbről vizsgálva gyakorlatilag egyenletes emelkedést tapasztalunk, amely az évkör végén felgyorsult. Sajnos, az ebben a században előfordult járványok és egyéb természeti katasztrófák jelenlétét és hatását – megfelelő források hiányában – nem tudjuk községünkben kimutatni.

A népesség száma 1990–1998 között

Év	Fő	Év	Fő	Év	Fő
1990	1559	1993	1592	1996	166
1991	1573	1994	1648	1997	164
1992	1594	1995	1670	1998	164

Ezekben az években a lakosság természetes szaporodása negatív tendenciát mutat: 1994 kivételével minden esztendőben három-nyolc gyermekkel kevesebb született, mint ahány községbeli elhalálozott. Nagyobb mérvű elvándorlást adataink csak 1997-1998-ból jeleznek: ekkor tizenhét, illetve huszonegy fővel többen költöztek el a községből, mint ahányan letelepedtek.

Az elmúlt két és fél évszázad adatai azt mutatják, hogy lehetett bármilyen nehéz helyzetben is a község, lakói nem hagyták el, sőt a legnehezebb időkben inkább a népesség számának növekedése következett be.

Összességében megállapítható, hogy a század első felében a község lakossága a természetes szaporodás útján növekedett. Az 1960-as évektől a kilencvenes évek elejéig a vándorlási különbözet negatív volt: évente négy-öt fővel többen költöztek el a község lakói közül, mint ahányan betelepültek. Az újonnan letelepülők döntő része a botanikus kert kialakításával és fejlődésével összefüggésben talált Vácrátóton új otthonra, míg a Budapest környékére jellemző robbanásszerű gyarapodás a községet gyakorlatilag nem érintette.

Vácrátót lakosságának nemzetiségi eredetét tudományos igényességgel – tudomásunk szerint – mind ez ideig nem vizsgálta senki. Pedig a rendelkezésünkre álló adatok szerint ez az elemzés számos, roppant izgalmas kérdést oldana meg mind a nyelvhasználatban, mind a népviseletben, s ugyanúgy a népszokások területén.

A helyi hagyomány szerint a néptelen, ugyanakkor rendkívül fontos közlekedési út mellett fekvő Rátótot a XVIII. század elején Mágochy Mihály földbirtokos Felső-Nyitrából és Trencsén megyéből származó szlovákokkal telepítette be. Ezt látszik alátámasztani, hogy az 1754-es, 1761-es és 1777-es egyházlátogatási jegyzőkönyvek – melyek Sződ, Rátót és Csomád lakosait is definiálják – a sződi plébánia területét egyértelműen szlovák anyanyelvűnek minősítik. „Mind az anyaegyházban, Sződön, mind pedig a leányegyházaiban Rátóton és Csomádon mindenki a szláv nyelvet használja, leszámítva 15 személyt, akik mindkettőt beszélni tudják” – írták 1754-ben az egyház házkönyvében.

Ugyanakkor Bél Mátyás az 1733 körül készített községleírásában Rátótról írta: „A Magotsiak földesurasága alatt lévő magyarok lakják.”

Ha a XVIII. században készített különböző összeírásokban szereplő neveket vizsgáljuk, itt is nagyobb számban fordulnak elő a magyar eredetűnek tűnők. Így példáu az 1770. évi úrbéri összeírás szereplőinek ötvenöt százaléka egyértelműen magyarnak minősíthető. Jellemzőnek tartjuk a historia domus 1761-es bejegyzését, mely szerint a sződiek és a rátótiak a hétköznapi beszédben a tótot használják, de magyarul gyónnak (Ugyanakkor az 1828. évi püspöki egyházlátogatás alkalmával a vizsgálat megállapította, hogy a plébániához tartozó három település: Sződ, Göd és Rátót 1668 katolikus hívője közül 1160-an gyóntak, közülük csupán 120-an magyar nyelven.) Az egyházi schematizmusok tanúsága szerint a prédikációkat és az egyházi szertartásokat magyar és szlovák nyelven egyaránt megtartották.

Vácrátót népességének ez a sajátos kettőssége a továbbiakban is megmaradt. Fényes Elek 1851-ben egyértelműen tót falunak nevezte, Galgóczy 1877-ben „tóttal vegyült magyar kisközségről” írt, Borovszky XX. század eleji megyei monográfiájában magyar kisközségként említi, Jékelfalussy helységnévtárában 1892-ben magyar és tót községnek nevezi – és a példákat hosszan lehetne sorolni.

A bizonytalanságot tovább növelik a XX. századi népességösszeírások adatai. Az 1900. évi összeírás szerint a lakosság fele-fele arányban magyar és tót. De már az 1910-es, ugyanilyen jellegű összeírásban az 1046 magyar anyanyelvűvel szemben mindössze 63 tót anyanyelvű lakost tüntettek fel, akik elenyészően csekély kivétellel (24) mind beszélnek magyarul. Ugyanakkor a helyi iskolába az 1913-1914-es tanévben beírt 54 tanuló közül 34 (63 százalék) nem beszélt magyarul és 41 (76 százalék) vallotta magát tót anyanyelvűnek.

Nyilvánvalóan a Trianont követő sajátos magyar nemzetiségi politika hatására az 1920-as, 1930-as és 1941-es népszámláláskor már csak elenyészően kevesen vallották magukat tót anyanyelvűnek. (három, tizenhat, illetve tizenegy fő) Ugyanakkor a népesség nyelvismeretét is feltüntető 1941-es összeírásban 844-en (64 százalék) állították azt, hogy beszélnek szlovákul. 1943-ban a már említett, pár napig itt tartózkodó cserkészek megfigyelése szerint az iparos és a tanító családok kivételével az egész falu tót, akik épphogy csak beszélnek magyarul. Törik a magyar nyelvet a Gulyások, a Mészárosok, a Bírók, a Fábiánok, a Szerencsések – írták.

Maguk a falubeliek e sajátos kettősség okát Vácrátót és a környező tót településeknek – elsősorban Sződnek – a községgel való szoros kapcsolatával magyarázzák. Tudományosan eddig még alá nem támasztott véleményük szerint a XVIII. században betelepültek – illetve a nehéz évtizedeket helyben átvészelők – magyarok voltak, akik a környező tót anyanyelvű községekből házasodtak. Mind például (és főleg) Sződből – a szoros kapcsolatot bizonyítja, hogy a családnevek nagy része a két községben teljesen azonos. Mivel pedig a szomszéd községből hozott asszonyok otthon anyanyelvükön beszéltek – és erre tanították gyermekeiket is –, fokozatosan következett be a község „eltótosodása”. Ezért vallották magukat a kisgyermekek tót anyanyelvűeknek, és folyt a tanítás az iskolában szlovákul és magyarul egyaránt. A gyerekek tótul beszéltek, és magyarul tanultak.

A második világháborút követő társadalmi változások ezen a téren is átformálták a képet. A mind nagyobb számban ingázó lakosság új környezetében már nem beszélte a szlovákot, és a szlovák nyelv használata a községben is visszaszorult. 1970-es tájékoztató szerint akkor az itt élőknek már csak mintegy a harminc százaléka beszélt szlovákul, főleg az idősebbek. Legnagyobb részük írni-olvasni is csak magyarul tudott. Nemzetiségi elzárkózás vagy megkülönböztetés a községben sosem volt.

1950 körül a Szlovák Szövetség kezdeményezésére bevezették ugyan az iskolában a szlovák nyelv oktatását, de az is hamar abbamaradt. 1970-ben már nem járt a községbe szlovák nyelvű napilap vagy folyóirat sem, és a községi könyvtár sem tartott szlovák nyelvű könyveket. 1992-ben mint civil szervezetet említik a községben a Magyarországi Szlovákok Szövetsége Vácrátóti Baráti Körét, de tényleges működéséről nincs tudomásunk.

Ellentétben az anyanyelv használatával, a vácrátóti népviseletet, jellegzetes szokásokat nem áll módunkban történetiségükben vizsgálni. Számunkra meglepő módon, a legszélesebb körű tájékozódás után sem találtunk olyan forrást vagy feldolgozást, amely foglalkozott volna a jellegzetes rátóti népviselet jellemzőivel vagy leírta volna azokat. Ezért azt a megoldást választottuk, hogy a vácrátóti viseletet és szokásokat a legjobban ismerő idős embereket kértünk meg a legjellemzőbb helyi hagyományok bemutatására. A legjellemzőbb részleteket a Függelékben közöljük.

Vácrátóton a társas élet fórumai – a templomon kívül – a vörösharaszti szőlők között épült borházak, az úgynevezett „gunyhók” voltak. „Oda jártak ki az emberek, vasárnaponként ott volt mindenki.” A férfinép – különösen hétvégeken – rendszeresen a szőlőben töltötte idejét, vagy ahogyan az asszonyok mesélik: „ott dáridóztak”.

A XIX. század derekától tömegesen alakuló, önszerveződő kulturális és közösségi szervezeteknek, olvasó- és társasegyleteknek Rátót községben írásos nyomát nem találjuk. Pedig léteztek, hiszen a falusi munkavégzéssel hagyományosan együttjártak az énekes, táncos összejövetelek, a családi ünnepek népes körben történő köszöntése. Létezésüket valószínűsíti, hogy amikor Lehoczky Béla kántortanító 1922–1923-ban dalárdát szervezett, ezt azzal indokolta: „mert a nép nagyon szeretett énekelni”. Az együtt éneklés szokásának kialakulásában nagy szerepe volt a hívő katolikusok közös templomi éneklésének is.

A vallás közösségteremtő erejét mutatják a harmincas évektől már a korabeli fényképeken is megjelenő rendszeresen megrendezett pásztor- vagy misztériumjátékok. A legjelentősebb egyházi ünnepekhez (húsvét, karácsony) kapcsolódóan bemutatott passiójátékok szereplői többnyire az iskola tanulói voltak, de nem ritka a felnőttek részvétele sem.

Az 1920-as években sorra alakultak meg a különféle egyletek, ifjúsági szervezetek. Ezek sorában már vácrátóti szervezettel is találkozhatunk. 1926. március 27-én bontott zászlót a Leventeegyesület. Elnökévé Fitos Pált, alelnökévé Lehóczky Bélát, jegyzőjévé Pintér Józsefet, pénztárnokává Bucsányi Ferencet, ellenőrévé Horváth Jánost választották. A tizenhárom tagú választmány tagja lett a község „ifjúsági oktatója” valamint tizenkét levente. Az egyesület célja a fiatal fiúk egészséges életmódra, edzett ifjúvá történő nevelése volt, melyet áthatott bizonyos vallási és katonai szellem is. A Leventeegyesület vezetői hagyományosan a tanítók közül kerültek ki. Míg a fiúk a „leventében” voltak, addig a lányok a lánykörben, illetve a harmincas évek vége felé a Szív Gárdában, illetve a helyi Kalászban (Katolikus Leányok és Asszonyok Szövetsége) töltötték idejüket.

Bizonytalan a legszélesebb társadalmi réteg érdekeit összefogni kívánó Vácrátóti Gazdakör megalakulásának időpontja. Alapvető célja: „Vácrátót község gazdasági érdekeinek előmozdítása, érdekképviselete, a község mezőgazdaságának felvirágoztatása, a falu népének gazdasági, szociális, kulturális gondozása, fejlesztése a vallás erkölcs elvei alapján” – írták az 1938. június 5-én tartott alakuló közgyűlésen az alapszabályban. A gazdakörnek ekkor ötvenkét tagja volt. A megválasztott tisztikar: „Elnök Lukács Péter M. fia, alelnök: Horváth Mihály P. és Bagyánszky Péter. Választmány: G. Gulyás József, Grezner János, Lukács Mihály f., P. Horváth János, Bíró István, Bucsányi István, J. Smál István, ifj. Dinka István, Horváth Gábor, Gulyás Pál.” Valószínűnek tartjuk azonban, hogy a gazdakör ekkor csak újjáalakult, illetve átszerveződött. A községi képviselő-testület jegyzőkönyvében olvasható bejegyzés szerint 1934 júniusában egy rendeletről véleményt kértek „a községben lévő gazdakörtől”. Tehát akkor az már működött. Érdekes egyébként a véleménykérés tárgya: a földművelésügyi miniszter kétezer-ötszáz pengő államsegélyt ajánlott fel községi népház építése céljára. Ez mindenképpen azt mutatja, hogy falunkban már megvolt az igény egy közösségi házra, ahol a művelődő, önszerveződő közösségek otthonra találhatnának.

Sajátos céllal szerveződött meg 1933-ban a Vácrátóti Szentháromság Önsegélyező és Temetkezési Egylet. Az egyesület célját Baksza István községi bíró fogalmazta meg: „A mai nehéz viszonyok között, ha egy családnak meghal egyik tagja, a legtöbbször a család olyan súlyos helyzetbe kerül, hogy szinte legyőzhetetlen akadályok gördülnek elé. Ezért a megalakítandó társulat szociális missziót teljesít.” A tagdíj halálesetenként húsz fillér volt, amely összeg rendszeres fizetése után az elhunyt tagot az egyesület eltemettette. Elnöke Fábry Lajos építési vállalkozó, jegyző a nyugalmazott járásbírósági irodavezető, Liska Károly, míg a pénztáros és a két ellenőr helyi gazdálkodó (Gulyás József, Grezner János és B. Gulyás Imre) volt.

A második világháborút követően a fokozatosan kiépülő diktatúra első intézkedései között valamennyi korábbi egyesületet, társadalmi szervezetet betiltotta, és a kulturális, társas életet is igyekezett koncentrálni, központilag irányítani. Felhasználva a lakosság körében kétségtelenül meglévő művelődési-kulturális igényt, támogatták a falusi kultúrotthonok létesítését. Vácrátóton a helyi földműves-szövetkezet tulajdonába került a volt urasági istálló, amelyet a település népe rendbe hozott, ott iskolai tantermeket és kultúrotthont alakítottak ki. Jellemző a lelkesedésre, hogy csak a szakipari munkákért kellett fizetni, minden mást elvégzett a község lakossága. Talán ezért is érezték annyira magukénak az istállóból kialakított „kultúrotthont”, mert ezt követően egy évtizedig tiltakoztak a Botanikai Intézetnek történő átadása ellen. „Kérünk felvilágosítást, hogy ezután a kultúrális megmozdulásokat, mely(ek)re végre hatalmas társadalmi megmozdulás eredményeként romos istállóból átalakított kultúrotthon áll rendelkezésre, hol fogjuk megtartani? Vagy nem számít a működő kultúrotthon kultúrpolitikai jelentősége?” – kérdezték a vácrátótiak. Hasztalanul, mert az épületet végül át kellett adni új tulajdonosának. A bálokat még megtartották, de egyre halaszthatatlanabbá vált egy új kultúrház építése. 1959-ben az iskolaigazgató kérte, hogy a tanács vásároljon egy televíziós készüléket, mert az iskolában lévő – előző évben vásárolt – készüléket olyan sokan nézik, „hogy nem is férnek el a látogatók, és egymás hegyén-hátán zsúfolódva tekintenek meg egy-egy előadást”. A televízió mellett rendszeressé váltak a mozielődások – hetenként három alkalommal négy előadás –, és előtérbe került a könyvtár fejlesztése is. Az aktuális kultúrpolitika erőltette a különböző ismeretterjesztő előadásokat is, ilyeneket főleg a Botanikai Intézet munkatársai tartottak, elsősorban utazásaikról és növényvédelmi ismeretekről. Látogatottak voltak az egészségügyi tájékoztatók is, de az igazi vonzerőt még mindig a bálok jelentették. A tanácsülés szabályozta ennek a rendjét is.

Megkezdődött 1961-ben az új művelődési otthon felépítése, amelyet végül is 1963. augusztus 20-án adtak át rendeltetésének. A község lakossága most is sok társadalmi munkával segített, főleg a tereprendezés elvégzésével. A Gárdonyi Géza nevét viselő intézményben egy nagyterem – nagy színpaddal –, egy klubszoba és tágas előtér került kialakításra.

A község kulturális életének szervezői megpróbáltak mindent, hogy az akkoriban általános és divatos programmal megtöltsék a házat. Viszonylag sikeresek is voltak a műsoros rendezvények; elsősorban a Déryné Színház előadásai és a körzeti bemutatók, fesztiválok.

Kipróbáltak közben csaknem minden rendezvényformát: tanfolyamok, tánccsoportok, színjátszó körök, népdalkörök, szakkörök, klubok, de a végeredmény többnyire kudarc. A televízió elterjedése előtti időszakig – 1967-ben már száz készülék volt a községben – még csak el-eljöttek a vendégek, később viszont egyre inkább az általános közönnyel kellett szembenézniük a község népművelőinek. A gyér látogatottságban nyilvánvalóan jelentős szerepe volt annak a ténynek is, hogy a lakosság nagyobbik része – főleg a fiatalok – máshová jártak dolgozni, és vagy ott találták meg szórakozási lehetőségüket, vagy már fáradtan tértek haza.

A művelődési házba gyakorlatilag csak az iskola tanulói jártak. Ők voltak itthon, és az egyes műsorok betaníttatása is nekik volt a legkönnyebb. 1964-ben mutatták be például a Zsuzsi című darabot, melyet előadtak a környező községekben is. Sikert aratott 1976-ban a rátóti lakodalmas.

Az ezekben az évtizedekben szervezett rendezvények közül egyértelmű és tartós sikert a botanikus kertben a hatvanas évek végétől a jelenleg is rendszeresen, évente három-négy alkalommal megtartott hangversenyek jelentették.

Az 1990-es rendszerváltást követően megváltozott a falu kulturális élete. A Művelődési Ház ad otthont továbbra is az iskola rendezvényeinek. Jól sikerültek a kilencvenes évek elején a Vácrátóton rendezett nemzetiségi prózamondó versenyek, melyeken a különböző nemzetiségi tanintézmények másfélszáz tanulója vett részt. A legjobbak délután a botanikus kertben adták elő műsorukat. Régi hagyományt újított fel a községi általános iskola a Mindenki karácsonya felélesztésével. A téli szünet előtti utolsó tanítási napon a gyerekek az iskolában ajándékokat készítenek, gyertyát öntenek, nemezlabdát gyártanak, betlehemes játékokat faragnak vagy hajtogatnak. Délután és este a templom mellett felállítják a karácsonyfát, ahol megajándékozzák egymást és szüleiket, akik teával, süteménnyel viszonozzák a kedvességet. Újabban ezt az alkalmat használják fel arra is, hogy összegyűjtik a használt ruhákat, és a rászorulóknak ingyen vagy jelképes összegért ekkor adják át. A rendezvényt énekléssel, kis műsorral zárják, majd együtt vesznek részt az esti szentmisén.

A korábban kényszeredetten szervezett, az általános részvétlenség miatt alig-alig működő közös rendezvények a többnyire anyagi áldozatot is vállaló civilek kezdeményezésére újjáéledtek, és ma is működnek. 1991-ben Lukács Pálné Tamás Katalin munkája nyomán „összeállt a rátóti menyecskék egy csoportja, hogy a már-már feledésbe merülő hagyományos értékeket átmentsék, a szó közvetlen értelmében színesebbé tegyék napjaikat viseletük felöltésével, dalaik kiéneklésével”. Lényegében erre a kezdeményezésre „épült rá” a nyugdíjasok azóta is rendszeresen, minden második vasárnap délután megtartott összejövetele. Egy-egy alkalommal negyvenen-ötvenen is megjelennek, többen felveszik hagyományos ruhájukat, vagy ahogyan itt mondják: beöltöznek.

Újra megrendezik 1991 óta a két világháború között már divatozó szüreti felvonulásokat. „Szüreti mulatság az mindig is volt, de az úgy volt, hogy a fiú meghívta a lányt párnak, és a fiú feljött a lóval ide és ekkor a lánynak a lovat ki kellett vezetnie és úgy menni le és úgy menni rá a stráfkocsira fel. Úgy mentünk végig dalolva a falun. Meg hát megálltunk itt-ott. Dalolni, táncolni. Általában csak egy stráfkocsi volt, és arra szoktunk felállni, mert a fiúk azok lovakon mentek. A fiúknak a derekára piros pettyes kendő volt kötve. Akkor még népviseletben járt mindenki” – emlékszik a régi felvonulásokra a hatvanhat éves Horváth Istvánné. A szeptember utolsó vagy október első hetében tartott vidám felvonuláson kétszázan is részt vesznek, a többiek pedig az utak mentén nézik őket.

Az egyik legaktívabb szereplő, Bucsányi Józsefné Debreczeni Margit (hatvanöt éves) meséli: „Elindulunk a kultúrból erre felfele (Pálinkaház felé), mennek elöl a csikósok, akik lovakon ülnek, szépen felöltözve, fehér ingben meg fekete nadrágban, utánuk meg a lányok. De nem mennek gyalog, hanem felállnak a lovas kocsira, és ott állnak és fogódzkodnak egymásba, és úgy énekelnek, és akkor úgy megy a menet. Aztán vannak a többi menyecskék, szépen felöltözve, aztán utánuk mennek a zenészek, meg közben van a polgármester, az is így van felöltözve, és hintóban ül, hátul vannak a cigánygyerekek, bekormolva, és szaladoznak a kocsik után.”

A vidám menet a faluban négy helyen áll meg, ahol énekelnek és táncolnak, majd a „kultúrba” visszatérve hajnalig mulatnak. A szervezők szerint főleg az idősebbek élvezik az eseményt, mert számukra ez egy nagyon kedves régi hagyomány újraéledése.

Bolvári János és a nyugdíjasklub tagjai 1996-ban úgy gondolták, jó lenne, ha a „rátótiak” egyszer egy asztalhoz ülnének. Azóta rendszeresek a rátótiak találkozói. Gyulafirátót, Rátót és Vácrátót község lakói felkeresik egymást, rövid énekes-táncos műsort adnak, és ismerkednek egymással, a „másik” Rátóttal.

Ismeretes, hogy a különböző, széles körben elterjedt falucsúfolókat rátótiádáknak nevezi a néprajztudomány. Ennek eredete azonban – a Néprajzi Lexikon megállapítása szerint – egyértelműen Gyulafirátóthoz köthető.

Baksza Ferencné Bucsányi Veronika1998-ban meghalt. A Szabadság út 21. szám alatt lévő, a század elején épült házában fia, Baksza Pál kívánságára helytörténeti gyűjteményt alakítottak ki. A kis gyűjtemény alapját a házban lévő berendezési, illetve használati tárgyak képezik, amelyeket megtartottak eredeti helyükön. A hiányzókat a család többi tagjától gyűjtötték össze, kialakítva Vácrátót helytörténeti gyűjteményét.

A község sportéletét hagyományosan a labdarúgás jelenti, más sport mind ez ideig nem tudott gyökeret verni. A pálya kialakítása már a negyvenes évek végén megtörtént, Tábortűzzel avatták 1950. április 3-án az akkor legújabbat. Néhágy év kihagyással folyamatosan működött a településen a Vácrátóti Községi Sportegyesület.