Nekem ne futyuljon a vonat!

Teljes szövegű keresés

Nekem ne futyuljon a vonat!
A szabadságharc leverését követően a magyar közigazgatást osztrák mintára szervezték át és erősítették meg. Községünk a járások kialakítása óta a váciba tartozott, és ez most csak annyiban változott, hogy az első két évtized bizonytalan kísérletei után a váci felső járásba nyert besorolást. Ez a besorolása meg is maradt 1898-ig. Ettől kezdődően 1984-ig, a járások megszűnéséig váci járás az első fokú felettes közigazgatási szerv elnevezése.
A községek feletti földesúri joghatóság 1848-ban megszűnt. A volt jobbágyközségnek, a községi vezetésnek bizonyos szűk autonómiát adtak. 1871-ben törvényi szabályozást nyert a községi elöljáróság, a községi bíró és a képviselő-testület működése. A törvény általánosságban kimondta: a község elöljáróságának feladata végrehajtani az állami és a megyei hatóságoknak a községre vonatkozó utasításait, határozatait, valamint önállóan kell intéznie saját belügyeit, végrehajtani képviselő-testületének határozatait. Vezetője a bíró, akit hat évre választottak, legalább három jelöltből. A bírói hivatalt visszautasítani nem lehetett, és akit a hivatalra felhívtak, legalább egy évig köteles volt tisztét viselni, hacsak valami rendkívüli ok miatt az alispán fel nem mentette.
A bíró munkáját kezdetben az esküdtek segítették, a később képviselőknek nevezett, ugyancsak választott férfiak. A választás a járási szolga-, majd főszolgabíró jelenlétében zajlott, aki erről jegyzőkönyvet vett fel.
Az első bíróválasztás Rátóton 1861. február 5-én így zajlott le. Idézzünk néhány mozzanatot az esemény jegyzőkönyvéből. „Alólírott (ti. szolgabíró) a mai nap mint előlegesen kitűzött határnapon Rátóth községben megjelenvén, mindenekelőtt a községbíró s esküdtek megválasztásához fogat, annálfogva összehivatván a község választó s képességgel bíró minden lakosait, s kitanítva a népet arról, mitsoda kellékek kivántatnak meg egy bíróban, s annak többi elöljáróiban. Három erkölcsi szilárd jellemű, s írni-olvasni tudó, s bíróság viselésére képes helybeli lakosnak kijelölésére (candidatio) hívta fel a jelenvalókat, minek következtében a jelen választók által a bíróságra jelöltekül Bucsányi Jósef, Baksza Márton és Horváth János ifj. állíttattak ki. Minek következtében a szavazatszedésre ellenőrökül Szoldát Mártony és Mészáros János rátóthi lakosokat vevén magam mellé a bíróságra teendő szavazást foganatba tettem, melynek eredménye az lett, hogy Bucsányi Jósefre szavaztak 34, Baksza Mártonyra 12 és Horváth János ifj. egy sem. Ennek folytán Bucsányi Jósef község bírájának választatván, bírói esküt le is tette. Ezek után esküdteknek Bucsányi Mihály árvák atyja, Mészáros János mint törvénybíró Bucsányi János, Dinka Mihály, Pásztor Jósef egyszersmind adószedő, Takáts Jósef, Kuska András, Baksza Mártony, Gulyás Istvány, Horváth János ifj., Morvai Istvány megválasztattak.”
A bíró egyik legelső kérelme volt, hogy a jegyzői teendőket továbbra is a kántortanító lássa el: „miután jegyzőnek külön fizetést nem bírnak adni, engedtessék meg nékik, miszerint a jegyzői hivatalt a kántor ’s tanítói hivatallal kapcsolhassák össze, úgy amint az náluk azelőtt is szokásban volt”. További indokként megemlíti, hogy a községben nem létezik községháza, a kántori ház szolgál hivatalként.
Az 1872-ben életbe lépő községi törvény a községi elöljáróság feladatává tette a helyi ügyekben történő önálló intézkedést. Ehhez szabályrendeletek alkotását tette lehetővé, amely a községi önállóság legmagasabb fokát jelentette. Ezek közül a legjelentősebb a szervezési szabályrendelet, amely „a község helyi viszonyaihoz alkalmazott belkormányzati elveket és kezelési rendszert állította fel... hogy úgy a községi elöljáróságnak és képviselő testületnek, valamint az összes lakosság minden tagjának maga mihez tartása végett zsinór mértékül szolgálandnak...” – írták a rátótiak 1873-ban. A szabályrendeletben Rátót magát önálló nagyközségnek nyilvánította, amelynek vezetését a községi elöljáróságon kívül a tíz választott és a tíz legtöbb állami egyenes adót fizető tagból álló képviselő-testület látja el, amely testület évente legalább két ízben tart rendes ülést.
Ezt a községi szabályrendeletet az 1886-os törvényi szabályozás után módosították. A módosítás érintette a képviselő-testületet, melynek összlétszáma tíz főre csökkent – fele a legtöbb adót fizetőkből került ki, míg a másik öt képviselőt háromévenként választották meg hat év időtartamra. Feladata változatlan: a község belügyeiben határozni, azokat végrehajtani, továbbá őrködni a közösség vagyona felett. A falu élén továbbra is a bíró állott, akinek feladata „gondoskodni a községi hivataloskodás pontos és akadálytalan menetéről”, illetve végrehajtani a képviselő-testület határozatait, a felsőbb utasításokat. Helyettese a törvénybíró. A községi szegődményeseket, illetve szolgákat: községi szolga – vagy ahogy nevezték: kisbíró –, éjjeliőr, községi hadnagy, mezei és szőlőcsőszök és pásztorok a képviselő-testület fogadta fel.
Az említett törvényi szabályozás legfontosabb része Rátótra nézve hátrányos helyzetet teremtett. Mivel a község nem rendelkezett olyan gazdasági alappal, amely lehetővé tette volna önálló tisztviselők alkalmazását, az ezzel együtt járó kiadások vállalását, csupán kisközségi besorolást kaphatott. Így nem volt saját jegyzője, jegyzői hivatala, azt Váchartyán községgel közösen, körjegyzőség formájában működtették. Hogy a két kisközség közül miért a lélekszámban is kisebb Hartyánba került ennek a hivatalnak a székhelye, azt ma már nehezen tudjuk megmagyarázni.
A rátóti községi elöljáróság a továbbiakban a bíróból és helyetteséből – az úgynevezett törvénybíróból –, két esküdtből, a körjegyzőből, a körorvosból és a közgyámból állott. Ezen a szervezeten az elkövetkező hatvan évben csak csekély módosításokat hajtottak végre. A vácrátóti községi elöljáróság törvényben biztosított jogait gyakorolva több helyi szabályrendeletet is alkotott. 1896-ban a vadászatról, 1899-ben például a mezőgazdasági bizottságról és a községi pénztárnokról, 1900-ban a helyi tűzrendészetről, 1909-ben a községi legelőről és a bábai állásról, 1910-ben a húsvizsgálatról. A képviselő-testület gondozta a község vagyonát, döntött a község ügyeiben.
A korabeli iratok hiánya nem teszi lehetővé a rátóti bírók névsorának teljes összeállítását. A rendelkezésünkre álló források alapján csak néhányuknak a nevét rögzíthetjük. 1873-ban Horváth Mihály, 1894-ben Lukács Pál,1897-ben Horváth István, 1907-ben Bucsányi Gábor, 1924-ben Bíró János, 1930-tól Fábián József. 1945-ben Dinka István, majd Baksza József töltötte be a tisztséget. Találomra válogatva a folyton változó testületi tagok közül említsük meg néhányuk nevét: 1873-ban Baksza János és Gulyás Mihály, 1894-ben: Huszár János, Szabják Mihály, Baksza András, Horváth István, Mészáros János, Horváth János, Csányi György, Szlovák András, Kohn Sándor, Bucsányi József, dr. Hockenfeld Zsigmond. 1936-ban: Pick Oszkár (vendéglős), Hoitsy Pál (plébános), ifj. Bíró Gábor, Grezner János, Lukács Mihály, id. Lukács Mihály, Gábor András, Grezner Mihály, Baksza Péter, P. Horváth János. És végül 1943-ban: Bagyánszki Péter, Baksza István, Lukács Mihály, Bíró István, ifj. Gulyás Mihály, ifj. Bíró Gábor, Grezner János, Lukács Péter, Horváth József, P. Horváth János volt képviselő.
Ezekben az évtizedekben alakult ki a község nevének végleges formája is, a XIX. század második felére már állandósult Rátóth, illetve Rátót névalakból. Az 1898. évi 4. törvény rendelte el, hogy a többszörösen előforduló helyneveket meg kell szüntetni, és minden lakott részt állandó névvel kell ellátni. Ezt követően kapta községünk a Váczrátót nevet – melynek külterületi lakott helyei: Bertinka, Kióshegy, Váczharaszt és Váczhosszúhegy –, megkülönböztetve a Veszprém megyei Gyulafirátóttól és Vas megye szentgotthárdi járásába tartozó Rátóttól. 1924-be pedig belügyminiszteri rendeletre lett a régies „cz”-t elhagyva végleges alakja: Vácrátót.
Amint az a körjegyzőség megszervezésekor már várható volt, a település hamarosan megkezdte harcát nagyközséggé, illetve körjegyzői székhellyé történő átszervezése ügyében. Az 1920-as, 1930-as évektől kezdődően rendszeresen írták beadványaikat elöljárói a belügyminiszternek. Kezdeményezték a nagyközséggé nyilvánítást 1931-ben, 1936-ban, 1940-ben, mondván, hogy „ez a község lakosságának már régi óhaja”.
1941-ben a váchartyáni körjegyzőt nyugdíjazták, ekkor ismét kérte a községi elöljáróság, hogy a váchartyáni körjegyzőségből kiléphessen, és Vácduka községgel alkothasson körjegyzőséget. 1942-ben az érvelés: „A község lélekszáma, a teherviselés és a jelenlegi székhelyközség távolsága szükségessé teszi, hogy a körjegyzői székhely Vácrátóton legyen, vagy pedig a községnek, mint nagyközségnek jegyzője legyen. Ugyanis a község jelenleg a körjegyzői közös költségekhez 57,4 százalékkal járul hozzá, vagyis többel, mint a székhely község, még sincs helyben jegyzője és minden apró-cseprő ügyben Váchartyánba kell átjárni.” A rátótiak a nagyközségi létért még tetemes áldozatot is vállalnának: „Ha az akadály a község államsegélyes volta volna, akkor a község kész az államsegélyről is lemondani.” Javaslatuk szerint a körjegyzőség székhelye Vácrátót legyen, a társközség pedig Vácduka.
Amikor az 1871. és 1886. évi községi törvények a községek igazgatására jelentős autonómiát adtak az elöljáróságoknak, ugyanakkor kötelességükké tették a község „működtetését”, a vagyonával, bevételeivel történő célszerű gazdálkodást, a kiadások jó gazda módjára történő kezelését. Ez komoly feladatot jelentett Rátóton, mert a falu elöljáróságának gazdálkodási lehetőségei rendkívül korlátozottak voltak.
Közvetlenül az úrbéri perek befejezése után a falu közössége, a volt jobbágyközség, számottevő vagyonnal – amelyből jövedelme származhatott volna – nem rendelkezett. 1899-ben Váczrátót csak a következőkkel bírt: ingatlanokban két házzal, tizenegy hold szántófölddel, hat hold réttel és egy közvágóhíddal, összesen 1970 akkori forint értékben. Jövedelmezett az italmérési kártalanítási kötvény évente 750 forintot. Kultúrtörténeti szempontból is rendkívül érdekes Rátót község ingó vagyonának leltára, amely valójában a községháza teljes felszerelését jelentette: „egy ócska levéltár (?), egy réz pecsétnyomó és bélyegző, egy hosszú irodai asztal, egy író asztal, egy irat állvány, öt karszék, két ténta tartó, egy vonalzó, egy tűzi fecskendő, két lócza, egy tűzmentes vasszekrény, egy vas kályha, egy irodai lámpa, egy kürt, egy vaságy, három szalmazsák, három szalmavánkos, három lepedő, három takaró, három törülköző, három kórházi ing, egy dob, egy zászló, egy kataszteri térkép, egy nagyító üveg és egy ellenőrző mérő vessző”.
Ezek összértéke 285 forint, de ezek a tárgyak nyilvánvalóan nem hoztak jövedelmet; persze nélkülözhetetlenek voltak az elöljáróság működéséhez. A községi vagyonhoz számították még a két tenyészbikát és a két kan disznót, amelyekre a községi pásztor felügyelt a pásztorházban. Ez utóbbiakból kétségtelenül volt bevétele a községnek, de azt elvitte az állatok eltartása – időnkénti cseréje – és a községi pásztorház karbantartása. A községi gulyás és kanász fizetése – ahogyan írták: százados jogszokás alapján – az állattartó gazdák terhe volt.
Rátóton is a közjövedelem legfontosabb forrását jelentette a községi pótadó, amelyet az egyenes állami adó meghatározott százalékában vetettek ki, minden esetben a helyi képviselő-testület határozatára. De csak akkor voltak jogosultak ezt megállapítani, ha a szükséges kiadásokat más jövedelmekből valóban nem tudták fedezni. Mértéke évenként és községenként változott. Rátóton kezdetben általában huszonöt-harminc százalék volt, de már a századfordulóra elérte a száz százalékot. Bevételt jelentett még a község számára a különböző bérbeadásokból befolyó, többnyire csekély összeg: például a vadászati jog, a különböző iparűzési engedélyek után származó jövedelem (malom, kovács). Ilyen jellegű adót falunkban azonban kevesen fizettek.
Rátót kiadásaiban is a legnagyobb részt (átlagban mintegy hatvanöt-hetven százalékot) a hivatalnokok és szegődményesek fizetése jelentette. Általában az összes kiadás tíz százalékát fizették az állami közadókba, négy-öt százalékát a községi utak, hidak, közkutak karbantartására, tizenöt-húsz százalék maradt a községi tulajdonú vagy bérelt épületek fenntartására, fűtésre, világításra és egyebekre.
Helységünkben még külön gondot jelentett, hogy a község lakói az őszi betakarítások után jutottak készpénzhez, így adófizetői kötelezettségeiknek is zömében csak ekkor tudtak eleget tenni. A különböző haszonbérleti szerződéseket is mindig úgy kötötték, hogy a bérlőnek október 1-jéig kellett fizetnie. Márpedig a kiadások – például az alkalmazottak fizetése – egész éves terhet jelentettek, így gyakran szorultak függőkölcsönök felvételére, a különböző alapok közötti átcsoportosításokra.
Amikor pedig a lakosság annyira szegény volt, hogy további pótadó emelésével a bevételeket már nem lehetett növelni, és ennek következtében működési zavarok jelentkeztek, államsegély felvétele vált szükségessé. Ehhez az eszközhöz általában csak végső esetben lehetett nyúlni, így talán mindennél jobban jellemzi Vácrátót anyagi helyzetét, hogy rendszeresen rászorult, és rendszeresen kapott is államsegélyt. Lakói igen szegények voltak, és nehéz körülmények között éltek a fényűző kastély és park árnyékában.
A nincstelenségből, a nyomorúságból a századforduló környékén kivezető útnak látszott a kivándorlás. A menekülésnek ezt az útját Vácrátóton meglepően sokan választották. 1907-ben a bíró – amikor a község rossz anyagi helyzetére hivatkozva a kántortanítói lakás felújításához segítséget kért a váci püspöktől – így írt: „A község lakossága pedig nemhogy szaporodna, mind egyre fogy, úgyhogy ma már csaknem száz munkabíró ember van kint Amerikában.” A százas szám nagysága akkor válik szembetűnővé, ha tudjuk, hogy például 1910-ben Vácrátót kereső népességének száma akkor mindösszesen 429. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a falu iratai között fellelhető gyámi nyilvántartások között a kiskorú gyámolt apjának lakóhelyénél gyakran olvasható: „Amerikában, ismeretlen helyen tartózkodik.”
Sajnálatos módon nem sikerült a rátótiaknak közelebb kerülni „a nagyvilághoz” a vasúti közlekedés és szállítás megindulásával sem. Már 1900-ban felmerült egy, a várost elkerülő vasút gondolata, amelynek vonalvezetéséről több éven át vitatkoztak, szüntelenül módosítva azt. Ezeken a tárgyalásokon nyilvánvalóan részt vettek Vácrátót község képviselői is, de számottevő eredményt a község szempontjából nem tudtak elérni. A településen ma is élő szájhagyomány szerint a rátóti bíró vasútellenes volt, mondván: „Nekem ne futyuljon a vonat, Vácra úgyis el tudok menni gyalog.” Tény, hogy a véglegesen 1911-ben megnyílt Vác–Veresegyháza–Gödöllő–Rákospalota villamosvasút – mely akkoriban az ország leghosszabb villamos üzemű pályája volt – állomása meglehetősen messze, három kilométerre épült a község központjától. A nagyobb veszteséget azonban inkább az jelentette, hogy Rátótot még inkább Váchoz kötötte, holott előnyösebb lett volna, ha ezt a főváros irányába teszi. A vasútállomás túl messze volt, előnyösebbnek tetszett Sződre átmenni, és onnan bejutni a fővárosba, mint az új vonalon kerülőt tenni kilométerben és időben egyaránt. Ahogy a korabeli tudósítók írták: Vácott csak hetenként kétszer volt nagypiac, míg Budapesten naponta volt vásár, nagybani zöldségfelvásárlás.
Az első világháború és az azt követő forradalmi események falunkat sem kerülték el. Forrásaink szerint a községben minden hadrafogható férfi kapott behívót: összesen 139-en mentek el katonának, akik közül harmincegyen haltak hősi halált, tizenhét hadiözvegyet és huszonhat árvát hagyva maguk után. A gazdálkodás fő terhét viselő férfiak távolléte nyilvánvalóan éreztette hatását a földek művelésében is: a háború évei alatt elterjedt és általánossá vált az asszonyok és gyermekek munkája. 1916-ban háborús célokra elszállították a katolikus templom két harangját is: az egyik 240 kilogramm, a másik 60 kilogramm súlyú volt. 1918-ban pedig sor került a templomi orgona cinksípjainak leszerelésére is, ami további 34 kilogramm hadi célokra felhasználható alapanyagot jelentett.
A háborús gazdálkodás okozta nehézségeket fokozta 1918 kedvezőtlen időjárása. Júniusban írta a járás főszolgabírája az alispánnak: „A munkás nép a szó szoros értelmében koplal az élelmezés tekintetében... Kiéhezve leerőtlenedett és munkaereje nincs arányban a követelt és kényszerűségből fizetett nagy munkabérekkel.” Ilyen körülmények között természetesnek vehetjük, hogy az egész országban előforduló megmozdulások 1918 novemberében Rátótot is elérték. A járásban is előfordult erőszakoskodások megakadályozására minden községben megalakult a polgárőrség; amelyet a váci katonai parancsnokság fegyverrel és lőszerrel látott el. Mivel kiderült, hogy feladatát nem tudja ellátni, sürgetővé vált a fegyverek összeszedése. 1919. január 6-án a váchartyáni csendőrörs őrmestere segítséget kért a főszolgabírótól: „Miért is kérem sürgős intézkedését a járása területére kiosztott fegyvereknek a katonai parancsnokság által vált sürgős beszedésére: különösen Váczrátót községben, mert az ottaniak odanyilatkoznak, hogy a fegyvereket mind addig nem adják be, míg a fizetést nem kapják meg.” (A fegyvereket pedig addig is – valószínűleg – jól felhasználták különböző vadászatokon...)
1919. február 23-án ideiglenesen, majd április 15-én állandó jelleggel megalakult a hatvantagú váci járási munkástanács, amelynek tagja lett Vácrátót küldötte, Horváth István. A proletárdiktatúra hónapjai alatt helyben is megalakult a munkástanács, sőt pecsétet is készíttetett magának – Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye direktóriuma, Váczrátót község – felirattal, de a helyi tanács különösebb intézkedéséről nincs tudomásunk. Mint ahogyan nincs konkrét ismeretünk a helyben előfordult kisebb bűncselekményekről sem, amelyek pedig ezekben a hónapokban általánosak voltak a járásban ugyancsak: magánlak és személyes szabadság megsértése, rablás, zsarolás, a hatóságok erőszakos eltávolítása. Valószínűnek tartjuk azt is, hogy a román hadsereg 1919. augusztusi bevonulása Vácrátóton ugyancsak tetemes károkat okozott: rekvirálás, rablás, kifosztás és erőszakoskodás kísérte minden községben a román királyi csapatok jelenlétét, amely után a nemzeti hadsereg november végén történt megjelenése érthető örömöt váltott ki, és minden településen ünnepséggel, díszközgyűléssel fogadták a csapatokat.
A csendesen, az országos politikától elzártan élő kisközség 1926-ban az országos lapok címoldalára került egy sajnálatos és tragikus esemény kapcsán. A decemberben tartott országgyűlési választások során a váci választókerületben két jelölt indult az egy mandátumért: a kormánypártok által támogatott Szabóky Alajos pénzügyminisztériumi államtitkár és a vele szembeállított, már idős, de nagy tekintélyű politikus, gróf Andrássy Gyula. Már a jelölések idején is kíméletlen harc dúlt főleg a kortesek között, amely nem volt mentes a kisebb atrocitásoktól, a választói jog adta lehetőségekkel való visszaélésektől sem. Ennek során természetesen mindkét fél a másikat vádolta az erőszakkal, a törvénytelenségek elkövetésével. A harc különösen a voksolás napján, december 8-án vált kiélezetté. A korszak több, gyakran alkalmazott választási fogása vezetett a vácrátóti tragikus eseményhez. Megemlíthetjük mindenekelőtt az ajánlási szelvényekkel történő manipulálásokat, a választás során pedig a nyílt lebonyolítású szavazás minden hátrányát. A korabeli tudósítások már abban is eltértek egymástól, hogy zavartalanul folyt-e a szavazás a tragédia bekövetkeztéig. Tény, hogy a járás első embere, a főszolgabíró ekkor már Vácrátóton tartózkodott, és megerősített csendőrlegénység őrizte a szavazóhelyiséget. Az ellenzék vezető korteseit pedig letartóztatták.
Egybehangzó tudósítások szerint mintegy két-háromszáz ember a templomból, a délutáni litániáról kijövet a községházában lévő szavazóhelyiség elé vonult. A különböző pártállású tudósítások innentől kezdve térnek el egymástól. A kormánypárt szerint a tömeg botokkal-kövekkel felfegyverkezve igyekezett a helyiségbe bejutni, megdobálta a csendőröket, a fegyvereiket erőszakkal el akarták venni, az ellenzék szerint – mivel templomból jöttek – eleve nem lehetett náluk támadó eszköz. A tragédia oka, hogy nem engedték a szavazókat gróf Andrássyra voksolni.
A bekövetkezett hangos szóváltásnak, dulakodásnak csendőrsortűz vetett véget, és a községháza előtt azonnal meghalt Baksza Istvánné ötvenéves és Huszár Mihály huszonhárom éves vácrátóti lakos, három ember pedig – Szlovák Mihály, Bagyánszky János és Gulyás Mihály – súlyosan megsérült. Őket előbb Vácra, majd pedig Budapestre szállították. A katolikus egyház halotti anyakönyvébe mindkét haláleset okaként „lövés” van feltüntetve. Ez a tragikus esemény még hosszú ideig kihatott a község lakóinak hangulatára, évekig volt a politikai feszültségek forrása.
Az 1920-as években zajlott le és az évtized végére befejezést is nyert az Országos Földbirtokrendező Bíróság két akciója: a földbirtok-parcellázás és a házhelyjuttatás. A felosztásra került területet a Vigyázó-féle birtokból vették igénybe mint vagyonváltságföldet. Ez a rész a Nagy-rét-dűlőben, a Gödöllő-Vác főút mentén feküdt. Összesen 142 házhelyet osztottak ki, és 134 katasztrális holdnyi területet parcelláztak fel. 1930-ban már büszkén állapította meg a község vezetői testülete, hogy az újonnan osztott telkeken harminc ház is felépült, és amint „a körülmények kedvezőbbé válnak”, bizonyára folytatódik a program.
Az amúgy is rendkívül szegény községet súlyosan érintette az 1929–1933-as gazdasági válság. Amilyen mértékben csökkent a mezőgazdasági termékek értékesítésének lehetősége, azzal párhuzamosan szegényedett a lakosság és maga a község. 1930-ban még megvásárolták – hosszú évtizedek mulasztását pótolva – Bolza Marietta egyik községi ingatlanát községháza céljára, de ez olyan rossz állapotban volt, hogy már a következő évben tetemes összeget kellett fordítani a felújítására. A bevétel pedig tovább csökkentek. 1933-ban a képviselő-testület egyhangú határozattal kimondotta, hogy a bérbe adott összes ingatlan haszonbérét egységesen huszonöt százalékkal csökkenti, mivel a bérlők a megállapított díjakat egyszerűen képtelenek megfizetni. 1934-ben kénytelenek a község vagyonát képező pásztorházat eladni, mert „annyira rozoga, hogy bármikor az apaállatokra illetve a pásztorokra szakadhat”. Az új pásztorház építése céljából megszüntették a kovácslakást és -műhelyt, „mivel a községi kovács egy fillérrel sem dolgozik olcsóbban, dacára annak, hogy ingyen lakást és kertet élvez”. A községháza felújítása – nyilvánvalóan a kevés pénz miatt – nem volt eredményes, mert 1939-ben már újból azt írták, hogy „a csendőrségnek nincs megfelelő pihenőhelye és a zöldkeresztnek sincs megfelelő rendelője, mert a községházán az eddigi helyiség oly rossz állapotban van, hogy életveszélyes benne tartózkodni”.
A szegénység miatt állandó gondok mellett mutatkoztak a fejlődés jelei is. 1930-ban elkészítették a község villamosításához szükséges terveket – igaz, a tényleges bevezetésre csak jóval később került sor. 1933-ban Bucsányi Mihály házánál bérbe vettek egy szobát, hogy a Közegészségügyi Intézet által kéthetente küldött védőnő és orvos fogadhassa a betegeket, szervezhesse az anya- és csecsemővédelmet és a tüdőbetegség elleni védelemre a lakosságot kioktassa.
Mivel a kastély tulajdonosa, gróf Zichy Domokosné Bolza Marietta a községben lévő telefonját leszereltette, határozatot hoztak egy vonalnak a községházára történő bevezetésére. Indok: hogy a körjegyző és a bíró telefonon érintkezhessen. Bolza Marietta ekkoriban adta el birtokát dr. Debreceni Sándornak. Kérték az államot, hogy mintegy száz holdra vonatkozóan éljen elővásárlási jogával. Azt a területet igényelték házhelyek céljára, amely a vagyonváltság során korábban kiosztott terület és a pálinkaházi major között feküdt, a községhez a legközelebb. Szintén állami segítséget kértek a Vácrátót–Sződ közötti helyi út meghosszabbítására és szilárd burkolattal történő ellátására, „…mivel erre a ki nem épített vicinális út csaknem járhatatlan homoktenger, úgyhogy azon közlekedni különösen nyár folyamán csaknem lehetetlen. Pedig a község lakosságának legfontosabb piacra járó útja. Ezen közlekednek Felsőgöd, Alsógöd, Dunakeszi, Alag és Sződliget községekkel, melyek piacain tudják terményeiket eladni.” Az út a felsorolt községek számára is fontos, lakói ezen szállították terményeiket a vácrátóti malmokba. (Talán mondanunk sem kell, hogy az állam egyik igényt sem teljesítette.)
A borfogyasztási adóból befolyó „tetemes” bevételből juttattak pénzt a hegyközségnek 1938 augusztusában, hogy abból a mezőőrök részére egy kis épületet emeljenek, illetve ugyaninnen különítettek el háromszáz pengőt, „hogy a vörösharaszti dülőben lévő szőlőhegyen a csőszök részére csőszgunyhó építtessék, mert ezen szőlőőri gunyhó feltétlenül szükséges, mivel a szőlőőröknek ott éjjel-nappal kint kell lenni, mert a lakosságnak ott vannak a borházaik és pincéik, amelyek állandó felügyeletet igényelnek”. A „gunyhókban” nemcsak a bort, a zöldséget és gyümölcsöt is tárolták.
Ismételten elutasították viszont a gazdasági népiskola megszervezését: „Sokba kerülne a földnek a bekerítése, kúttal való ellátása és céljának sem felelne meg, mivel Vácrátót község lakossága szőlőtermelés és konyhakertészettel foglalkozik, ahol az iskolaköteles gyermekeket is fel tudják már munkára használni, és szüleiktől is megtanulják azokat a dolgokat, amelyekre a gazdasági népiskola tanítaná őket.”
Egyébként – írták 1940-ben – „az iskolások a róm. kat. kántor kertjében konyhakertészet és egyéb gazdasági növények termelésében és oktatásában részesülnek”. 1937-től kezdődően viszont megszervezték és helyiséget biztosítottak a gazdatanfolyam részére, „hogy a fiatal gazdák gazdasági ismereteiket minél szélesebb körben kiterjeszthessék”. Lelkes támogatásukat bizonyítja, hogy vállalták az előadók mindennapi fuvaroztatását.
A háborút megelőző években a község vezetői megkülönböztetett figyelmet fordítottak az ifjúság helyzetének javítására. Az évtizedek óta folyamatban lévő helyi kezdeményezésre 1941-ben jelentős összeget adott a Belügyminisztérium állami óvoda építésére, amelyhez a telket a plébánia kertjéből a plébános ingyen ajánlotta fel. Mivel a községben nem épült kultúrház, sem leventeotthon, a fiatalság egyetlen szórakozóhelye a helyi kocsma volt, amit már a kortársak is nagyon károsnak tartottak. Ezért elhatározták egy leventeotthon építését is, összekapcsolva az óvóda elhelyezésével. A munka el is kezdődött, az óvodaépítés befejeződött, de a leventeotthon épületének átadása a háború utáni évekre maradt.
A háborúra való felkészülés már 1938-ban megkezdődött, amikor elfogadták a községi légoltalmi segélycsapatokat megillető felszerelés beszerzésének és az óvóhelyek kiépítésének költségvetését. Az így jelentősen megnövekedett kiadások következtében (árak, fizetések emelkedése, helyettesítési díjak, közellátási nyomtatványok bevezetése stb.) a községi pótadó 1942-ben rekordmagasságba, közel 180 százalékra emelkedett. 1943-ban a következő községi elöljárók és szegődményesek kaptak fizetést a községtől: a községi bíró 360 pengőt, a törvénybíró – aki tulajdonképpen a község gazdaságát vezette – százhúsz pengőt, a pénztárnok 280 pengőt, a közgyám hatvan pengőt, a halottkém hetven pengőt, a kisbíró – kinek feladata volt egyebek között naponta átmenni Váchartyánba és a körjegyzőségről illetve a postáról a leveleket elhozni, a hirdetményeket dobszóval kihirdetni – 960 pengőt. A község fizetett még fentieken túl két éjjeliőrt, három mezőőrt és alkalmanként egy kisegítő mezőőrt.
1941–1942-ben csakúgy mint az első világháborúban a község férfilakossága ismét a frontra ment. A temetőkápolna falán őrzött emléktábla közülük 28-nak a nevét örökítette meg: ők azok a katonák, akik életüket vesztették a távoli harcmezőkön.
Ellentétben az első világháborúval, ezúttal az itthon maradottak, a község polgári lakossága is közvetlenül tapasztalta meg a háború borzalmait. A képviselő-testület 1944. május 27-én ült össze utoljára, legközelebbi ülését csak 1945. május 9-én tarthatta meg.
Vácrátót katonai megszállására Budapest ostromának részeként került sor. A II. ukrán front csapatai 1944 november végétől tettek erőfeszítéseket a főváros északkeleti irányból történő bekerítésére. A támadás során a magyar és német alakulatok keményen védekeztek: az utakra, hidakra aknazárakat telepítettek. Az orosz katonai alakulatok Aszód felől érkeztek, és 1944. december 8-án vonultak át a községen Vác irányába. Nem volt jelentős helyi ellenállás. Súlyos terhet jelentett azonban, hogy a Budapest védelmére kiépített három Attila-vonal első védvonala közvetlenül a község határában húzódott. A jól kiépített és megerősített védővonal Alsógöd–Csomád–Veresegyház–Maglód felé három-négy harcárokból, helyenként kiásott harckocsiárokból állott, amely előtt tüskés drótakadály húzódott. Ez az akadály állította meg a szovjet csapatokat Vácrátót térségében. Áttörése csak december 26-án történt meg. A szovjet katonaság Vácrátót területén – a kastélykertben is – beásta magát, ágyúival innen lőtte a Tece-völgyön át az Attila-vonalat.
A harci cselekményeknek, illetve az oroszok itt-tartózkodásának a polgári lakosok között is voltak áldozatai. December 19-én halt bele ágyúgolyó okozta sebesülésébe a fóti Barna Ferenc, akit sebesülése után hoztak az itteni orosz kórházba gyógyítás céljából. December 25-én az 56 éves Szpiszár Istvánné halt bele „dum-dum golyó okozta sebesülésébe”. Január 2-án a negyvenéves Torma Ferencet orosz katonai autó gázolta halálra, január 8-án az 51 éves Szalay Istvánné Bucsányi Mária kapott „garázdálkodó oroszoktól fejsebet” ami halálát okozta. Február 1-jén pedig Pittlik János bércséplő halt meg haslövés következtében. A háborús cselekmények következtében Vácrátóton megsérült harminchárom lakóház, melyből később huszonhetet állítottak helyre.
Az orosz katonaság végül 1945 júniusának végén hagyta el a községet. A több mint féléves megszállást jellemző közállapotokat a plébánián vezetett historia domus így summázza: „Vácrátóton a plébánost, Végmann Antalt sodorta el a háború vihara, a kántortanító fogságba került, a tanítók elhagyták a községet. A gazdátlanul maradt plébánia épület a szovjet katonaság tanyája lett… A községben lévő Debreczeni-féle parkban a szovjet katonaság üdülőt rendezett be, ahol állandóan ezernél több katona lakott. De a község házaiban is sok tiszt és katona volt elszállásolva. A fegyelmezetlen és barbár hadsereg mindenütt rabolt és pusztított... A templom mögött a kertben eltemetett orosz katonák fejfái éktelenkedtek. A szentmisét nemegyszer részeg katonák megzavarták. A katonaság főleg bort és pálinkát keresett a lakásokban és pincékben, amit ha megkapott, lerészegedett, és részeg állapotban rettegésben tartotta a lakosságot.”
Nem járunk messze az igazságtól, ha ezt az időszakot a község történetében a félelem és a rettegés korának nevezzük, amelyben a lakosság tehetetlenül tűrte és szenvedte el a megszállók erőszakoskodásait, önkényeskedéseit.

1880 körül épült az Alkotmány utca 48. szám alatti lakóház

Az Alkotmány utca 48. számú ház udvari homlokzata 1971-ben

Dinka István háza is a XIX. században épült. (Fénykép az 1960-as évekből)

Gyermekmajális 1921-ben

A rátóti legények mulatozása a múlt század elején

Smál Józsefné és fiai, Ferenc és József (1915)

„Mária-könyörgés” az első világháborúban harcoló fiúért 1915-ből

Az első és a második világháború áldozatainak emléktáblája a temetőkápolna falán

Dinka János és katonatársai az első világháború idején

Cím és hírösszefoglaló a Magyarság 1926. december 10-i számából

Horváth Pál és Magony Mária esküvője 1933 februárjában

A régi községháza (1947 körül)

A volt községi istálló (1947 körül)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT