Másfél száz év hosszú fuvar | Száz Magyar Falu

Másfél száz év hosszú fuvar

A XVIII. század elejétől a falu legnagyobb földesura a Mágócsy (írták Magócsi, Magocsy alakban is) család lett, ugyanis Géczi(y) István leánya Mária férjhez ment a buzgó katolikus Mágócsy Mihályhoz, aki már korábban is kezelte nádori megbízásként a rátóti Géczi(y) jószágok egy részét. 1720-ban megbízható forrás már rátóti földesúrként említi. A család le is telepedett itt, és közel nyolcvan évig jelentős szerepet játszott a település életében.

Mágócsy Mihály komoly megyei karriert futott be a XVIII. század elején. Az első fontos megbízatására 1707. november 23-án történik említés, amikor a vármegye főadószedőjévé választották. 1712-ben országgyűlési követ, 1715-ben a második járás szolgabírája, 1722-ben helyettes alispán lett. 1725-ben választották meg a megyei hierarchia csúcsát jelentő alispáni tisztségre, melyet igen hosszú ideig, 1742-ben bekövetkezett haláláig – többször újraválasztva – töltött be. Közben 1728-ban ismét országgyűlési követként működött. A vármegye közgyűlése 1733-ban – egy 1715-ben bemutatott bizonyságlevél alapján – igazolta Mágócsy Mihály alispán nemességét, 1736-ban pedig császári kitüntetést kapott, mert közreműködött a Békés megyei lázadás leverésében.

Az ő szolgabírói és alispáni működéséhez kapcsolódik az, hogy haláláig – valószínűleg a Mágócsy-féle udvarházban – többször tartottak megyegyűlést Rátóton. Mert bár a török kiűzése után ezek színhelye többnyire Pesten volt, emellett gyakran tanácskoztak a megye különböző településein. A színhelyek változatossága akkoriban nem volt szokatlan dolog, nem lévén állandó megyeháza, és a közbiztonsági, vagy például az időjárási feltételek, esetleg járványok is arra kényszeríthették a megyei urakat, hogy valamelyik szolgabíró vagy az alispán házában gyűljenek össze.

Az 1739–40. évi nagy pestisjárvány idején a nagyobb lakosságú és ezáltal nagyobb megbetegedési kockázatot jelentő Pest helyett 1739. május 26-tól 1740. január 11-ig kizárólag itt, az alispán „rezidenciáján” tartották a megyegyűléseket. Rátót egyben a megyetörvényszéki ítélkezések színhelye volt, itt akasztották fel például Dobrovics Istvánt, mert a Bicskéről származó férfit bűnösnek találták abban, hogy pestises területről átszökött, és ráadásul még lopott is. A sebtiben végrehajtott ítéletnél a hóhér „egy erre a célra felfogadott cigány” volt.

A Mágócsy házaspár letelepedve Rátóton sorban visszaváltotta az elzálogosított birtokokat, és közel nyolcvan évig jelentős szerepet játszott a község életében. A Géczyek sűrűn éltek a kölcsönfelvétellel „bizonyos és elkerülhetetlen szükségtől viseltetvén”, mint például Géczy Pál 1737-ben Horányi Gábornak kétezer, 1739-ben Rudnyánszky Józsefnek nyolcszáz rajnai forintért zálogosította el rátóti birtokának egy részét. Mágócsy Mihály fia, János tovább gyarapította a család vagyonát úgy, hogy a Gosztonyiaktól vásárolta vissza a valamikori Géczi(y)-részt.

Mint a legnagyobb birtokosok, a Mágócsyak lettek a falu kegyurai. A templom építése (1743–1745) is az ő nevükhöz fűződik. A birtok másik részét Géczy Ferenc váltotta vissza, azt halála után felesége, Szunyogh Zsuzsanna, majd a veje, Pászthory Imre kezelte. Az úrbérrendezéskor (1770-ben) a tizennégy jobbágytelek közül tízet és a húsz házas zsellér közül tizenegyet a Mágócsyak birtokoltak. A Róth família kezén egy jobbágytelek és egy zsellér volt. A Róth család Géczi Pál jussán jutott a rátóti birtokhoz. (Utóbbi unokájának, Wattay Borbálának a férje volt Róth Tamás.) Egyébként a Róth család egy másik birtokán, Szirákon lakott. Vida István és Berkó István együttesen három jobbágytelket és nyolc zsellért tudhatott a magáénak az említett urbáriális összeírás idején. A Mágócsy családnak 1803-ban – János unokájának, Józsefnek a halálával – magva szakadt. A fiatal özvegy, Radits Johanna hamarosan férjhez ment, és Nógrádba távozott. 1807-ben Géczy István királyi tanácsnok lett a falu legnagyobb birtokosa. Az ő földesurasága idején, 1830 körül kezdték a kortársak a kúria körül lévő angolparkot, a későbbi botanikus kert elődjét említeni. Az 1842. évben bekövetkezett halála után elsőszülött fia, Péter örökölte a tetemes adósággal terhelt ősi birtokot, aki szorult helyzetében hamarosan, 1846-ban már el is adta azt háromszázezer forintért Nákó Sándor nagyszentmiklósi grófnak.

Az 1683. évi hadjárat során elpusztult falu újjátelepülése csupán 1730 körül történt meg. A Pesty Frigyes által közrebocsátott kérdőíven 1865-ben a rátótiak úgy nyilatkoztak, hogy a legrégebbi irataik 1727-ben keltek. A falu népességéről az első biztos adat 1732-ből való, amikor nyolc telepes családot írtak össze. Ezt megelőzően már egy 1723. január 23-án tartott megyegyűlésen „Rátót falu melletti ut”-ról történt említés. 1726-ban a Vácott székelő osztrák ezredes egy panaszlevélben említi, hogy az embereit Rátóton sértegető személyt nem találták meg. A település valamilyen szintű létezését igazolja az is, hogy a szolgabíró majd alispán Mágocsy Mihály több levelét, hivatalos iratát 1720-tól kezdődően Rátótról keltezte. 1726-ból is maradt fenn egy összeírás Rátót nyolc úrbéres lakosáról, de ennek a datálása bizonytalan. Az 1728-as országos összeírásban Rátót nem szerepel.

Az 1726-os és az 1732-es összeírásban a következő olvashatók: Veres (Vörös) István, Lukács Gergely, Szamporszky András, Bencze János, Melich..., Frenyak Mihály, Katona Mátyás, Cseky György, Meleg Márton, Pásztor György, Lévay György, Zlinszky Mátyás. Az 1726-os összeírás szerint urasági malom is működött a faluban, egy molnárral.

A következő évektől – még minden bizonnyal elsősorban a beköltözéseknek köszönhetően – folyamatosan gyarapodott a lakosság. 1743-ban az összeíráskor tizenöt, 1760-ban már harmincöt családot vettek jegyzékbe. Az utóbb említett évben a huszonnyolc jobbágycsaládon kívül öt taksafizető (két molnár és három kocsmáros), valamint két zsellér családfő élt Rátóton. A taksások és egyben az iparosok megjelenése jelzi a falusi szinten is korán megjelenő differenciálódó társadalmat.

A XVIII. század első felében a népességnövekedést a visszatérő régi lakosok (illetve leszármazóik) mellett a felvidéki területekről érkező „tót” jövevények jelentik. A minden személyre kiterjedő 1775. évi lélekösszeírás szerint a faluban 376 lakos élt, akik közül 357 katolikus és tizenkilenc fő más valláson lévő volt. A lakosság száma 1797-ben lépte át az ötszázat. A népességszám növekedése mellett szembetűnő az anyagi javak gyarapodása is, amit elsősorban az igavonó és egyéb állatok számának növekedése jelez. A föld termése szintén a többszöröse a három-négy évtizeddel korábbinak.

Állatok és termények 1726–1760 között

	1726	1743	1760
Igás ökör	13	26	88
Tehén	15	31	77
Növendék marha	–	2	32
Kocsis ló	3	19	48
Csikó	–	2	4
Juh	–	–	145
Öreg sertés	–	13	21
Köpű méh	–	–	1
Kenyérgabona (p. m.)*	42**	222	876
Árpa	26**	91	256
Zab	68**	151	276
Bor (cseber)	–	13	251

*Pozsonyi mérő **1732. évi adat

Az 1768. április 8-án felvett úrbéri kérdőpontokra adott válaszaikban a rátóti jobbágyok úgy emlékeztek, hogy urbáriumuk sohasem volt, sőt a Mágócsy-részen levőknek contractusuk (szerződésük) sem. A falu kisebbik részét kitevő Róth(korábban Géczi)-jusson élő úrbéresek visszaemlékezésük szerint egy rövid ideig contractus alapján szolgáltak, amely előírta, hogy minden „szántáson” két napot dolgoztak, nemkülönben két napot kaszáltak, majd azt felgyűjtötték és a búzával együtt „bé hordották”. A későbbiekben, igazodva a valós igényekhez a földesúr „megváltoztatván munkájoknak rendit, amidőn és amire szüksége volt az uraságnak, aztat végbe vinni köteleztettek...bé vett usus és szokás szerént” – az egész és félhelyes gazdák marhával és kézi munkával, a zsellérek csak az utóbbival. Minthogy mindkét részről való úrbéreseknél hiányzott a szolgálat napjainak pontos meghatározása a „robotájuknak” számát sem tudták megmondani.

A szántók utáni terményjáradék nagyságát – a magyarországi gyakorlatnak megfelelően – a használt föld státusa határozta meg. Ugyanis a colonicalis (úrbéres) fundusok után kilencedet adtak, a „curiákhoz bírattatott” (vagyis majorsági) földek után viszont hetedeltek. Az utóbbi kötelezettség vonatkozott a szőlőkre is, mivel a szőlők nem tartoztak az úrbéres állományhoz. A kilencedet, hetedet és a robotot a konyhára valókra adott csirkék, kappanok, kakasok és tojások egészítették ki.

A sószállítás nem tartozott a kötelezettségekhez. Sőt ezt a tevékenységet maguk a jobbágyok is „beneficium”-nak (kedvezménynek) tartották. Ez a kedvező helyen fekvő falu népének jelentős pénzszerzési forrásául szolgált, ugyanis így a „magok jószágokat könnyű fárottsággal pénzre fordíthatják”. A vízi úton Szolnokra és Szegedre szállított máramarosi, illetve erdélyi sót többhetes úttal – államilag szabályozott fuvardíjért – a pesti sóházhoz vagy a dunavecsei éléstárhoz szekerezték.

A Mária Terézia által elrendelt egységes urbárium szerinti felmérést Vácrátóton 1770. február 6-án kezdte el vizeki Talián Antal megyei esküdt és Balla József megyei alügyész a földesurak és a jobbágyok vezetőinek vallomásai alapján. Az összeíró bizottság megállapította, hogy a község földjei a 2. osztályba tartoznak, ennek megfelelően egy jobbágytelek huszonhat (két pozsonyi mérős, vagyis ezerkétszáz négyszögöles) hold szántó és nyolc kaszáló (más helyeken szekér, illetve embervágó néven nevezve) rét nagyságú lett, mely „esztendőnként kétszer kaszáltatik”. Minden jobbágy- és zsellérgazdasághoz egységesen két pozsonyi mérő (egy hold) vetésterületű belső fundus járt. Az említett táblabírák a jelentésüket Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlésének 1770. május 28-án tették meg. Előzőleg azt április 17-én Rátóton az összehívott nép előtt ismertették, majd a falu bírája és a földesurak hitelesítették.

Az urbárium kiadásakor Mágócsy Jánosné özvegyéhez, Blaskovics Annához tartozó egész telkes jobbágy volt Horváth András, Kuska György, Dudás Mihály, Bencze János, Bucsányi Márton, Gele János, Fehér Márton, Kuska Mátyás, Petyánszky Márton, féltelkes jobbágy Lévai István, Bucsányi Mátyás, zsellér Petyánszky Mihály, Drusicza András, Fazekas János, Polyák János, Koza Pálné, Lukács Mátyás, Petyánszky István, Huszák János, Némethi József, Kosák Mátyás és Huszák György.

Róth Tamáshoz Morvai István egész telkes jobbágy és Hollósi József zsellér, Vida István és Berkó István földesúrhoz Lukács Mihály, Darida Mihály, Rakiczki Márton egész telkes jobbágyok, valamint Mikó József, Dubai Jakab, Ralisa Pál, Molnár István, Majsai Mihály, Veres Mátyás, Pásztor Márton, Sulyán János zsellér tartozott.

Az országosan megszabott (egész telkenként 52 igás vagy 104 gyalog, a házas zsellérek esetében évi tizennyolc kézi, a házatlan zselléreknél évi tizenkét napot számítva) robotot „nap-kelettűl nap-nyugodtig” volt köteles a jobbágy végezni. Igásmunka esetén „négy marhával, maga szekerével, boronájával, s ekéjével” dolgozott. Az uraság az ingyenmunkát igénybe vehette a majorság megművelésén túl vagy a saját, vagy a tisztjeinek a fuvarozására, a levelek továbbításában. A földesurak duplázva követelhették a robotot szüretkor „akár kézi, akár Marhás szolgálatot”. Ez összességében azt jelentette, hogy az egész telkes jobbágy hetenként legfeljebb egynapi marhás és kétnapi kézi munkára, a féltelkesek félnapi igás és egynapi kézi, „fertály napi” marhás és félnapi kézi robotra voltak kötelezhetőek. A zselléreket nem lehetett duplázására kényszeríteni.

A jobbágyok számára a legterhesebbnek az évi egyszeri „hosszú fuvarozás” számított, amely nemritkán a jószág vagy a szekér, kocsi tönkremenetelét jelentette. Négy egész telek után kellett „öszve fogván” egy négymarhás szekeret kiállítani, de a „hosszú fuvarozás” a kétnapi járóföldet nem haladhatta felül.

1770-ben a falu összesen 728 igás (vagy 1456 kézi) jobbágyrobottal és 360 kézi zsellérrobottal tartozott a földesuraknak. Az egy forint cenzus mellett „minden-féle földi termésből” kilenceddel szolgáltak az uraságoknak. A föld termése mellett ebbe a körbe tartoztak még a méhek, a bárányok és „gidák” is. Ezen kívül egész telkenként két kappant, tizenkét tojást és egy icce kifőzött vajat, valamint kenderből telkenként hat font „fonyást” (1770-ben kenderből 84 font fonást, 28 kappant és ugyanennyi csirkét, 168 tojást, valamint 14 icce vajat) adtak a jobbágyok.

Minthogy Rátóton a „a faizással, úgy a nádnak fogyatkozása miatt a jobbágyok ezen javakkal” nem éltek, ezért sem ölfáknak, sem nádkévéknek a hordásával és vágásával nem kötelezték őket. Az urbárium szerint a jobbágyok Szent Mihály napjától (szeptember 29-től) Szent György napjáig (április 24-ig) árulhatták a borukat.

Az úrbérrendezést megelőző évtizedekben a faluban már kialakultak a jobbágytelkek. (Az 1770-es összeíráskor tizenhárom egész és két féltelkes jobbágy volt a településen.) Ekkor az úrbéri földállomány 364 (ezerkétszáz négyszögöles) hold szántót és 112 kaszás (egy kaszást nyolcszáz négyszögöllel számolva) rétet tett ki. A jobbágytelkek belsősége összesen harmincöt, a zselléreké negyven holdra rúgott. A község részére kihasítottak négy hold szántót és kilenc kaszás rétet. A későbbiekben a kaszálót is ezerkétszáz négyszögöllel számolták, így annak 1770. évi területe hetvenöt holdat tett ki. Az úrbéres szántó a jobbágyfelszabadításig – a legelőből kihasítva – 68 százalékkal (611 holdra), a rét 31 százalékkal (98 holdra) növekedett. Nem tartozott az úrbéres állományhoz a fáradságos munkával ültetett szőlő, de éppen ezért ezt a művelési ágat munkaigényessége miatt valójában az úrbéresi földekhez lehet sorolni. Az urbárium idején 125 kapás (egy kapást hatszáz négyszögöllel számítva, azaz 62,5 holdnyi), szőlő volt a jobbágyok és kilenc zsellér kezén, ami azt jelenti, hogy átlagban 4,8 kapást műveltek. A szőlő esetében megfigyelhető, hogy a telkes gazdák javára nincs eltolódás a területek nagyságát illetően, például a kilenc zsellér közül Molnár Istvánnak és Mikó Józsefnek a nevén egyaránt nyolc kapás (fossor) szőlő volt.

Az úrbéres népesség száma az általa művelt föld területénél lényegesen nagyobb mértékben növekedett, ezért erőteljes volt a telekaprózódás és az ezzel megindult zselléresedés. Ugrásszerűen nőtt azoknak az úrbéreseknek a száma, akiknek egynyolcad jobbágyteleknél kisebb földjük sem volt, vagy semennyi. Sőt megjelentek a faluban az urbárium idején még ismeretlen házatlan zsellérek is. A zsellérek számát jelentősen növelte az a XIX. század első felében elterjedt gyakorlat, miszerint a földesurak engedték az úrbéresek közti adásvételeket, ugyanis ezzel újabb úrbéri adót teljesítő személlyel gyarapodott Rátót.

A telkek alakulása 1770–1848 között

Teleknagyság	Úrbéresek száma
Teleknagyság	1770	1828	1848
Egész	13	3	–
Fél	2	22	21
Negyed	–	–	14
Házas zsellér	20	45	52
Házatlan zsellér	–	9	7
Összes úrbéres	35	79	94

A falu úrbéres-társadalmát egy megmaradt 1840–41. évi adókönyv alapján tudjuk hitelesen bemutatni. Vácrátótot ekkor nyolcvan család lakta, ennyiük vagyonát és felnőttkorú családtagjait, szolgáit írták össze. A település társadalmát alapvetően a fél-, illetve egész telekkel bíró jobbágyokra és a föld nélküli, de némi ingó vagyonnal bíró zsellérekre tagolhatjuk. Ugyanakkor mindkét rétegen belül jelentős vagyoni differenciálódás is megfigyelhető.

Vácrátót úrbéres társadalma és vagyona 1840–41-ben

Megnevezés	Jobbágyok*	Zsellérek
Család	26	54
Jármos ökör	14	–
Tehén	22	23
Növendék marha	29	9
Hámos ló	79	5
Csikó	21	–
Öreg sertés	17	11
Juh	163	20
Szőlő (kapás)	67	71
Szolga	9	1
Évi adó (ezüstforint)	336	122

*A bíró vagyonösszeírása nélkül, aki tiszte után adómentes

Itt jegyezzük meg, hogy az adókönyvben a helyi lakosoknál jóval nagyobb számú (összesen száznégy), más településen élő, de Rátóton szőlőtulajdonnal rendelkező személyt vettek fel, akik itt fizették meg a szőlő utáni adót (összesen 87 forintot, a falu adójának a tizenhat százalékát). Ezek a személyek a 359 kapás szőlőből 221 kapást, vagyis több mint a hatvan százalékát művelték (műveltették). Különösen a harminckét váci illetékességűnél feltüntetett szőlőterület nagysága számottevő: a már említett 221 kapásból 121 az ő kezükben volt. A váci Szekeres Jánosnak valóságos „szőlészete” lehetett itt a hét és fél magyar hold területű birtokán.

Mint látható, a jobbágyfelszabadítás küszöbén az úrbérrendezés idejéhez képest a földes gazdák számbelileg visszaszorultak a zsellérek mögött. Az elszegényedés soraikban is jelentkezett, csupán két egész telkes akadt a huszonnégy féltelkes mellett. A falu legvagyonosabb emberének az egész telkes Horváth Mihály számított, akinek kilenc marhája, öt lova, tizennégy juha és hat kapás szőlője volt. Tőle alig marad le Fábián János, a másik egész telkes jobbágy, aki 19 forint 36 krajcárt fizetett adóba. A féltelkesek közül tizenöt forintnál több adót fizetett Horváth József, Baksza Márton, Grezner Márton, Kollár János, Horváth György. Ugyanakkor a vagyon szerinti sor végére szorult Varga Pálnak csupán egy tehene, két lova és másfél kapás szőlője, Dinka Istvánnak pedig négy lova és két és fél kapás szőlője volt. Az igaerő szinte teljesen, az állatállomány többi része zömében szintén a jobbágyok kezén volt. A zsellérek birtokában jobbára csak fejős teheneket találtak az összeírók. Az igás állatoknál ebben az időben már egyértelműen megfigyelhető az ökrökről a lovakra történő váltás. Ökör ekkor már csupán hat jobbágygazdaságban fordult elő, hámos ló viszont mindegyikben.

Egyedül a szőlőbirtokoknál figyelhető meg nagyobb arány a zsellérség javára. Egyértelműen bizonyos kitörési pontot, megélhetési forrást biztosíthatott a szántóval, kaszálóval nem rendelkező családok számára az úrbéri állományhoz nem tartozó szőlő, amelyhez annak nagy munkaigénye miatt elvitathatatlan jogai is fűződtek. 1770 és 1840 között viszont a családonként megművelt átlagos szőlőterület a felére csökkent: 3,6 kapásról 1,7 kapásra, ez szintén az elszegényedést mutatja. Feltételezhető, hogy a teljesen nincstelen házatlan zsellérek az idegenek szőlőbirtokain is találhattak megélhetést napszámosként. A házas zsellérek soraiban egyértelműen tetten érhető a teljes elszegényedés, hiszen Platzkó József, Klimász József, Virágh Pál és Mogony Mihály esetében már semmilyen vagyontárgyat nem tudtak kimutatni az összeírók.

A zsellérek közé sorolhatók a földdel nem, viszont némi ingó vagyonnal rendelkező juhászok (Háfora János, Gyurina Mihály, Gyurina András, Balázs András) és a három mester (kovács, mészáros, szabó) is. A három mester közül Pintér Mihály szabónak semmi vagyontárgya nem volt. Cserven János mészárosnál egy lovat, egy sertést és egy szolgát, Torma János kovácsnál pedig egy tehenet és egy sertést írtak össze.

A jobbágyközösség igazgatásáról az újjátelepülés kezdetétől vannak adatok. Rátót korlátozott önkormányzati működésének a legfontosabb tárgyi bizonyítéka, a falu pecsétje már a XVII. század közepén (1763-ban) megjelent, rajta a paraszti világ legjellegzetesebb eszköze, az ekevas, mely az 1821. évi pecséten kiegészült a csoroszlyával. A XVIII. századi pecsét körirata: ratoti:falu. pecsétje, míg az 1821-ben vésetett pecséten ratot helysige körirat olvasható.

A falusi önkormányzat élén a községi bíró állt, akit a földesúr nevezett ki. Tisztének ellátása ezekben az évszázadokban nem volt hálás feladat: mindent rajta kértek számon, neki kellett a különböző terheket a falu lakosai között elosztani, a közösség érdekeit védelmezni. Mindenezen munkájáért cserébe csupán adómentességet élvezett, ezért aki csak tudott, menekült a megtiszteltetéstől. Rátót község bíróinak névsora hiányosan maradt ránk. 1731-ben Lukács Gergely, 1741-ben Cserni János, 1743-ban Rakitzky András, 1752-ben Belan Márton, 1760-ban Huszák György, 1768-ban Bencze Márton, 1840-ben Juhász András nevét rögzítik az iratok. 1848-ban Horváth György volt bíró.

Már a kezdetektől fogva működött a faluban a bíró helyettese, itteni elnevezéssel a törvénybíró (subjudex) is. 1743-ban például bizonyos Lévai György, 1752-ben Takács Mátyás, 1760-ban Rajcsok Márton, 1768-ban Dudás Mihály személyében. Az írástudó és a jogi ügyekhez némiképpen értő „hites” jegyzők közül – akik egyben a falu tanítói is voltak – Zapadlo György (1768-ból), Dikoss Károly (1840-ből) neve ismert.

Az úrbéres földek nagysága a XVIII. század közepén rögzült. A majorsági és az úrbéres területek aránya rendkívül kedvezőtlen volt a községben, ugyanis az utóbbi csupán a szántónak a 28, a rétnek a 23 százalékát tette ki. Egyedül a szőlő estében (88 százalék) beszélhetünk jobbágykézen lévő nagyobb területről. A kis terjedelmű (1789-ben 49 katasztrális hold) erdő teljes egészében földesúri tulajdonban volt. Az 1789-ben ezernégyszáz katasztrális holdat meghaladó közös legelő a jobbágyfelszabadításig a más művelési ágak részére történt kihasítások miatt 1043 holdra csökkent.

Rátót határának művelési ágait az 1789. évi kataszteri összeírás rögzítette: szántó harmincöt, rét tizenkét, legelő negyvenhét, szőlő négy és erdő két százalék. A területnek mintegy harmadát kitevő agyagos, fekete és ritkás homokos szántók közepes termőképességűek. A XVIII. és XIX. századi határhasználatban a háromnyomásos művelés alakult ki. Az 1770-es bevallás idején a „Mágócsy uram részéről” való jobbágyoknak öt, a „Róth uram részéről” lévőknek három – különböző nagyságú – darabban feküdt a szántóföldjük.

A művelés színvonalát hátráltatta, hogy évről évre nem ugyanazt a táblát kapták meg a jobbágyok, és „azon okbúl nem is mívelik olyan jól”. Ennek jogi alapját az teremtette meg, hogy az urbárium megengedte a földesuraknak az időnkénti regulációt. Ez a falvak határainak esetenkénti újabb felmérését jelentette, és lehetővé tette az egyes jobbágyok telki földjeinek a korábbitól eltérő helyen való kijelölését. Így előfordult, hogy a korábban jobbágykézen volt jobb minőségű vagy időközben éppen a jobbágyok által feljavított földeket rosszabbra cserélték. Ezért kérték szinte könyörögve a rátótiak, amikor 1821-ben határuk regulázásának tervéről értesültek, hogy „inkább az előbbeni állapotban hagyassanak meg”.

A gabonatermesztéshez kapcsolódnak a középkor elejétől szinte folyamatosan emlegetett, feltehetőleg a Rákos-patak partján üzemelő vízimalmok. A molnárokat a források a XIX. század elején a váci céh mesterei között említik.

A „Rátóti Szőlő Hegy” terméséből készített bor mennyiségéről 1760-ból van adatunk, amikor 251 urna, vagyis cseber (urnánként 11,3 literrel számolva összesen 28,4 hektoliter) termett itt. Ez rendkívül alacsonynak tűnik a tíz évvel később összeírt szőlőterülethez (62,5 hold) képest. A szórványos adatok nem teszik lehetővé az átlagtermés hiteles megállapítását.

A kaszálórétek (1789-ben 374 hold) elegendőek voltak, a legelőterület pedig olyan kiterjedésű, hogy maga a falu is tudott ebből – az uraság engedelmével – némi pénzt szerezni úgy, hogy megengedte a „legelő mezőn” más jószágának a legeltetését. A közös legelőnek mintegy háromnegyede a Tece alatti és feletti részeken feküdt. Kisebb részek a kisszentmiklósi határnál, a Pap-kút, a temető és a malom mellett, a Hosszú-völgyben és a Nagy-forrásnál is voltak. Ez a terület a szántók és kaszálók kihasítása és a lakosság gyarapodása miatt a XIX. század derekán már nem tudott több állatot eltartani. A tendenciát jelzi, hogy 1760-tól 1840-ig a marhák száma drasztikusan csökkent: 197-ről 92-re. Ezt alig tudta ellensúlyozni az a tény, hogy lovak száma 52-ről 106-ra, az öreg sertéseké 21-ről 28-ra, a juhoké 145-ről 183-ra gyarapodott.

A marhák számának csökkenésében a legdöntőbb mozzanat minden bizonnyal a XVIII–XIX. század fordulóján jelentkező, a lovak javára történő igásállatváltás volt. A majorsági állatok számáról 1848 előtti időkből nincsenek adatok. Egy 1850–51. évi felmérés szerint 51 szarvasmarha, 114 sertés és 924 juh volt az uradalom kezelésében. Feltehetően a jobbágyfelszabadítás előtti időben is nagyobb arányú juhászat(ok) működhettek a földesúri majorságokban.

Az állatállomány 1760–1840 között

Év	Igás ökör	Tehén	Növendék marha	Kocsis ló	Csikó	Sertés*	Juh
1760	88	77	32	48	4	21	145
1840	14	45	38	84	21	28	183

*Csak az „öreg állatok” adata

A három mérföldre (egy mérföldet mintegy tíz kilométerre számolva) fekvő Pest és az egy mérföldre lévő Vác számított a rátótiak számára a két legfontosabb piachelynek. Az erdőterület hiánya miatt a tűzrevalót és épületfát más helyekről kellett „nékiek pénzen” venniük.

Az uraságok saját használatú, úgynevezett majorsági földeken történt gazdálkodásáról igen kevés adat maradt, de a szórványosan előbukkant gazdatiszti nevek komoly allodiális gazdálkodást sejtetnek. Annyi bizonyos, hogy 1786-ban a faluban két udvarház volt, magukat a majorságokat is jelöli az 1782 és 1785 között készített katonai térkép. Amikor 1803 után Mágócsy József özvegye, Radits Johanna Nógrádba távozott, vele ment a tiszttartója, Lipovniczky Mihály is. Egy 1836. évi feljegyzés Bende Péter inspektort (tiszttartót), Rácz Antal számtartót és Csepela József kasznárt említi.

1848 tavaszán, kora nyarán a településeken nemzetőröket kellett kiállítani, akik elsősorban a település rendjére vigyáztak, de a külső ellenség elleni távolabbi hadjáratokba is elvezényelhették őket. A „tót ajkú községek közül némelyek, mint Sződ, Rátóth, Bottyán” a nemzetőrség összeírásának ellenszegültek. Beniczky Ede főszolgabíró ennek legfőbb okát abban látta, hogy az említett települések lakosai közé a nyelvüket nem beszélő biztosok szálltak ki, és ők nem tudták rendesen elmagyarázni a teendőket. Ezért az összeíró küldöttségbe „tót nyelvben jártas” tag neveztetett ki. Ugyancsak erős felzúdulás volt a faluban, amikor az első népképviseleti országgyűlésre az összeírást készítették, mert azt gondolták, hogy ez egy új adókivetés alapja lesz. 1848 novemberében a falu huszonnégy gyalogos nemzetőrt állított ki.

A szabadságharc idején mindkét váci csata érintette Rátótot. Miután 1849. január 5-én Windschgrätz megszállta Budát, a környéken állandósultak a csapatmozgások, az élelemszerző portyák. Ezek súlyos terheit a lakosság viselte. Hol az egyik, hol a másik fél csapatainak sűrű felbukkanása, élelmezése miatt folyamatos volt a bizonytalanság. A legnagyobb terhet azonban a tömeges szállítások jelentették: a legnagyobb munkaidőben vették azokat igénybe és foglalták le huzamosabb időre a szekereket és a lovakat az emberekkel együtt.

Az 1849. április 7-i isaszegi győzelem után a magyar honvédsereg III. hadteste Damjanich vezetésével Veresegyházáról Sződön keresztül tört előre, és 10-én Sződ és Vác között állt. Valószínűsíthető, hogy ekkor a rátóti határ is hadszíntér, illetve felvonulási terep lett. A szabadságharc utolsó összecsapásainak egyike volt a július 15. és 17. között zajlott csata. Július elején az orosz sereg megszállta Vácot, melyet a 15-én odaérkezett a feldunai honvédsereg felszabadított. Az ütközet során Nagysándor József és Görgey Artúr csapatai Sződnél csaptak össze az orosz csapatokkal. Tizenhatodikán az orosz fősereg nagyobb része Sződ és Hartyán, valamint a köztük lévő Vácrátót között állt hadrendbe, és innen támadott másnap, iszonyú küzdelemben foglalva el a várost.

A szabadságharc bukása után a „forradalmi seregben szolgálókról” készített összeírásban három vácrátóti név olvasható: Dinka Mihály házas zsellér, Durai Mátyás szolga, Misanka Ádám szolga, mindhárman „közemberek”. Dinka Mihály 1848 októberétől, a másik két honvéd 1849 áprilisától a fegyverletételig volt katona.