Hadak járnak a határban

Teljes szövegű keresés

Hadak járnak a határban
A tényleges török uralom Buda 1541-es elfoglalása után köszöntött be Rátóton, kezdetben még nem jelentette a falu népének megfogyatkozását, sőt a lakosság és a vagyon szerény gyarapodása is megfigyelhető. A helység jelentőségét mutatja, hogy 1546 és 1562 között papot, diákot, 1580-ban két, 1590-ben pedig egy kovácsot tartottak.
Az 1590-ben kezdődő tizenöt éves háború alatt és utána megváltozott minden, a XVII. század végére a vidék teljesen elpusztult. Az 1500-as évek második felében, a török közigazgatás és a mohamedán törvények bevezetése után több ízben összeírták a népesség számát, az állatállományt (juhokat, sertéseket, méhkasokat), a termésmennyiséget (gabonát, mustot, káposztát, lencsét és babot, szénát, tűzifát, szalmát) és más jövedelmeket (rétet, malmokat, halászatot és a bírság, illetve házasság utáni jövedelmeket), melyek az adózás alapját szolgálták. Az 1560-as évekig azok a családok, amelyek hat magyar forintnak (háromszáz akcsének) megfelelő ingósággal rendelkeztek, hetvenöt akcse adót fizetettek, ennek kétharmada a szultáni harács, egyharmada a kapuadó. A későbbi években már minden családfő fizetett adót. A falu melletti Kígyós pusztát Mágócsi Gáspár tornai és beregi főispán és királyi tanácsos 1579-ben Rudolftól, mint magyar királytól megkapta 1050 rajnai forintért. A birtok korábban a dominikánusoké volt.
Vácrátót népessége a török összeírások alapján
Év
Családfő
Más férfiak
Összeírtak száma
Dzsizjét fizetők
1546
30
15
50
20
1559
25
19
44
15
1562
31
18
49
32
1580
37
6
43
38
1590
42
16
58
30
 
Rátót a budai defterdár (pénzügyi főtisztviselő) birtoka lett, akinek a falu lakói 1546 és 1562 között évi 3245 és 5350 akcse adót fizettek. A későbbiekben timárbirtokoshoz (1580-ban például bizonyos Juszuf bin Abdullahhoz) került, neki évi tizenegyezer akcsét kellett fizetni.
A török összeírások rávilágítanak az akkori gazdaságra és vagyoni viszonyokra is, melyek kezdetben egyértelműen (igaz, szerény mértékű) gyarapodást mutatnak. A gabonatized 1546 és 1590 között 112 kiléről (egy kile mintegy 35 liternek felelt meg) 340 kilére, a musttized 200 pintről (egy pint 1,8 liter) 275 pintre, a sertések száma a nulláról ötven darabra, a juhoké hatról tízre nőtt. Halászat után csak 1546-ban fizettek, a későbbiekben ez a tétel nem szerepelt az adóalapban. A malomkerekek száma viszont kettőről négyre nőtt. Valószínűleg itt egy, majd két – két-két kerekű – malomról lehetett szó. A török adóalapnak számító termelvényeket vizsgálva a falu elsősorban búzát és rozsot termesztett. A juhállomány csekély volt, viszont a sertéstartás fontos helyet foglalt el. Nem képezte a török adó alapját, de a rétjövedelem növekedéséből nagyobb arányú marha- és lótartásra következtethetünk, amely egyébként jellemző volt a hódoltság peremén élő településekre.
A hódoltság szélén élők kétfelé adózásának kényszere Rátótot is sújtotta. A magyar részre történt szolgáltatás keretében hadiadót, püspöki dézsmát és az elmenekült földesuraknak járó juttatást kellett fizetni. A magyar adóösszeírások alapja a porta volt, amely számítási egységként használva tartalmazta a paraszti adóképesség nagyságát, magában foglalva az állatállományt és a vetésterületet.
Mivel a porta hol több, hol kevesebb parasztcsaládot jelentett, a népességet ebből nem lehet valamilyen egységes szorzószám alkalmazásával kiszámítani. A megye például 1647-ben négy saját ekével (négy-hat vonó marhával) vagy nyolc fél ekefogattal (két vonó marhával) rendelkező jobbágyot, vagy pedig tizenhat zsellért számított egy portának. Az 1647-ben kialakult portaszámok jó negyedszázadig szinte semmit sem változtak, és ezeket mint állandó mértéket kezelték. Rátóton a porták száma 1565 és 1614 között hat és tizenkettő között mozgott. Később négy és fél, majd fokozatosan csökkent és 1647-től 1683-ig már egyetlenegy porta után fizettek adót. Az 1661. évi megyei portaszám felülvizsgálatát végző bizottság előtt megjelent két rátóti ember, Guba György és Hegyes Pál, akik „előszámlálták az falujokbeli helyes, fél helyes és sellyér embereket”, mire a felülvizsgáló bizottság úgy találta, hogy „itt nem méltó alább szállítani” a portaszámot. 1686-ban már pusztaként szerepel az összeírásban Rátót.
A magyar adót két részletben, vízkeresztkor (január 6.) és Keresztelő Szent János fejevétele ünnepén (augusztus 29.) fizették a megyei falvak és mezővárosok. Rátót esetében 1560-ban tizenkét, 1576-ban három, 1582-ben négy forint ötven dénár összegre rúgott a kamarai adó. A váci püspöki dézsma mértékére az 1620-as évektől vannak adatok: a tizedszedők 1622-től 1634-ig tíz, 1653-ban tizennyolc forintot, 1668-tól 1684-ig pedig harminc forintot szedtek. A harminc forintot több évben, méltányosságból csökkentette a püspökség huszonhat forint ötven dénárra. A készpénzen kívül esetenként természetbeni is szerepelt adóban. Például 1568-ban Ethe Imre rátóti bíró a dézsmába adott két bárányt és és fél kereszt termést, hat és fél köböl bort és hat és fél forintot. A tizedet el kellett szállítani a hódoltságon túli részekre, 1594-ben Nógrád várába vitték Rád és Rátót dézsmáját.
A török hódoltság ellenére Rátót magyar földesúri fennhatósága szinte zavartalanul folytatódott. A folyamatosság vonatkozott az elhúzódó birtokperekre és az ismétlődő zálogolási ügyletek sorára is. Buda elfoglalása (1541) idején az Ellyevölgyi család birtokában volt a falu, tőlük hamarosan a rokon poltári Soós famíliához került. Egyes adatok szerint 1618-ban Soós István a rátóti, zsidói és a németi jószágát három évre zálogba adta Beniczky Ferencnek. 1636-ban az említett Soós István új királyi adományként kapta meg a három falut. Őt viszont néhány évvel később, 1642-ben törvénybe idézték, mert az ismét (kétszáz aranyért) elzálogosított rátóti részt Beniczkynek olyan pénzzel (nevezetesen polturával) akarta kifizetni, amelynek forgalma akkor tilos volt az országban.
A fiú utód nélkül meghalt Soós István birtokait 1641-ben Géczy Gábor kapta meg a királytól. Jobbágyainak tanúvallomásai sűrűn előfordulnak a továbbra is folytatódó birtokperekben. Néhány évtized múlva újabb zálogolás következik: 1674-ben Géczy István és Zsigmond száz-száz tallér kölcsönt vett fel a rátóti birtokuk terhére Gerhardt Györgytől és feleségétől, Beniczky Annától.
Egyébként Géczy Zsigmond leánya volt Géczy Anna, Jókai Mór regényhőse, a „lőcsei fehér asszony”. A Géczy család mellett Soós Margit örököseként a Meskó testvérek is birtokosok lettek Rátóton, sőt Ellyevölgyi leszármazottként a Begányi és a Gosztonyi családnak is volt birtokrésze a faluban.
A szövevényes leszármazás újabb adaléka, hogy 1619 és 1668 között a rátóti birtokosok között szerepel egy bizonyos Dékán vagy Dékándi család is, valamint a Ráskay-féle öröklés címén 1652-ben Koháry Imre, 1659-ben pedig Koháry Ferenc neve tűnt fel. Az eddigi kutatások még nem tárták fel Barcsai Ferenc, Farkas Pál, Gosztoni (vagy Goszthoni) Miklós, Halmi (vagy Hani) Görgy, Komjáthy Ábrahám és Pető Gáspár birtoklásának jogcímét 1620 és 1675 között.
A Rátóttal kapcsolatos zálogolások és egyéb jogügyletek a falu pusztulása (1683) után is folytatódtak. 1698-ban a fentebb említett Géczy István és Zsigmond, valamint András testvérüknek Ferenc nevű fia és annak felesége, Szunyogh Zsuzsanna a pusztát zálogba adták terenyei Bendő István váci vikáriusnak. 1703 áprilisában az újszerzeményi bizottság előtt folyt Rátótpuszta birtokjogát illető vita Begányi Ferenc (akinek felesége Illyevölgyi-leszármazott) meg Keserű Zsuzsanna és Keserű Anna, valamint Pécsy Judit és Anna között. Ugyanezen év júliusában még egy bizonyos Fittos Ferenc örökösei is jelentkeztek birtokosként.
Érdekes és feltehetőleg Rátótot is érintő adalék Mágócsy Mihálynak, a váci kincstári jószágok tiszttartójának tiltakozása II. Rákóczi Ferencnél 1705. március 26-án. Mágócsy azt panaszolta a fejedelemnek, hogy a kuruc katonai vezetők a váci hegyekben lévő fiskális szőlőhegyeket katonáknak, hajdúknak osztogatják, „kik nem képesek azt megművelni, holott más szegény jobbágy emberek fogyatkozása és az országh jövedelmének kára nélkül megh mívelni készek”.
Az 1546. és az 1559. évi összeírásokból viszonylag nagyarányú fluktuáció állapítható meg. Az 1546. évi ötven főből tizenhárom év alatt huszonhét meghalt, Vácra költözött két személy. A 1546-ban jegyzékbe vett huszonegy lakos mellett 1559-ben felvettek az összeírók még hét összeírási sorba került egyént, valamint tizenegy beköltözött családfőt. Közülük három származása ismert, ugyanis ők Püspökhatvanból jöttek.
A családnevek elemzéséből egyértelműen megállapítható, hogy a lakosság túlnyomó részben magyar volt. A két összeírásban előforduló családnevek: Máté, Ferenc, Petrőc, Szini, Nagy, Imre, Oláh, Bodor, Berki, Kis, Kontós, Sikos, Dobos, Baba, Rados, Csit, Szőny, Dank, Csomádi, Alberd, Tót, Takács, Petri, Pásztor Hóhor, Fiszter, Sipos, Tökös, Királ, Kovács, Szabó, Hidvég, Pap, Tanka, Szák.
A XVII. századi megyei – általában birtokperekkel kapcsolatos – igazgatási iratokban szereplő, tanúvallomást tett rátóti jobbágyok családnevei szintén magyar eredetre utalnak: 1638-ban Tőkés Tamás és Gergely, Takács Benedek, 1639-ben Mezei Gergely, 1652-ben Kovács György, Guba György és János, Imre Máté, Pásztor Albert, Gajdos Benedek, Szűcs Pál, János István, 1655-ben Kánai Mátyás, Béres Tamás, Siket András, 1658-ban Tóth István, 1668-ban Nagy János, Kis András, Guba János, Hegyes Pál, Molitor András tanúskodnak.
A falusi önkormányzat nyomai több esetben felfedezhetők. A közösség élén – feltehetően évenként választott – bíró állt. E tisztség viselői közül Ethe Imre és Dank Lukács neve ismert 1568-ból, illetve 1582-ből.
A lakosság a XVI. század végén kálvinistává lett, 1626-ban Óbarsi György, 1629–1632 között Lévai Mihály, 1652-ben Sződény Mihály volt a gyülekezet lelkipásztora, 1674-ben pedig az akkori prédikátort, Bessenczi Mózest Pozsonyba idézték, a hírhedt törvényszék elé.
1683 után Rátót sem tudta elkerülni sorsát, a vonuló hadak útjába került falu hosszú időre lakatlanná vált. A nép jó része elbujdosott az erdőkbe, mocsarakba, távolabbi, biztonságosabb vidékekre menekült. Nekik legfeljebb a reményük maradt meg, hogy valamikor visszaköltözhetnek. A vonuló török-tatár hadak falvakban, városokban otthon maradottakat legtöbbször kardélre hányták vagy rabszíjra fűzték. A rátóti pusztulásról pontos adatok nem maradtak fent, de feltételezhető, hogy lakosainak nagyobb része elmenekülhetett.
A nép sokat szenvedett a császári seregek vonulása miatt is. Gróf Caraffa Antal tábornok 1683. december 15-én a megye lakosságától hihetetlenül sokat követelt. Amennyire előnyt jelentett Rátót számára Vác város közelsége békeidőben, annyira vált ez hátrányára a háborús években, amikor a katonai központ és püspöki székhely szinte mindig a hadi események központjába került.
1683 után a vidék többször is gazdát cserélt: 1684 júniusában keresztények foglalták el, de novemberben ismét török kézre jutott. 1685-ben és 1686-ban a német seregek nagyobb pusztítást vittek végbe, mint a pogányok. 1686. novemberében Ráday Gáspár alispán a nádornak azt írta, hogy a vármegye „szegény lakosai közül sokan a pogány török és tatár nemzet miá fegyver és rabság által megemésztettek, az éhségh és szorongató inségh s el viselhetetlen nyomorúságh szenvedései” következtében „az halál által elhullottak, vagy messze földre elszéledtek, az ittmaradtak örömest megh halnának”.
A török alóli felszabadítás eseményei súlyos megrázkódtatást okoztak. A hadvezetés a szállítástól az élelmezésig, az erődítési munkákig és a postaszolgálatokig mindent a helyben lakóktól követelt. „Egy nemzetközi méretű konfliktus szokatlanul nagy erői gázoltak át egy vékony népességű, alapjában véve elmaradt, fejletlen vidéken, amelyet méghozzá mindkét fél egyszerűen kihasználandó területnek tekint. A török még alávetettnek, saját anyagi bázisának, a császári hadvezetés a tengerentúli gyarmatszerződésre emlékeztető mohósággal már alávetettnek” – írja a kor kiemelkedő kutatója, Kosáry Domokos.
Buda 1686-os felszabadulásának ára a környék teljes elpusztulása volt, csak a falvak romjai őrizték a török, a tatár, a német és a magyar hadak járásának nyomait. Csupán 1695-től kezdett a megye népessége lassan gyarapodni, annak ellenére, hogy a lakosság küzdelmes újjáépítő munkáját a császári hadak könyörtelenül többször visszavetették.
A kuruc háborúk idején a frontvonalba került megyében folytatódott az egymással ellenséges hadak felvonulása és ezzel együtt az itt élők szenvedéstörténete. A megyei nemesség nagyobbik része – a kezdeti hónapok sikerei nyomán – Rákóczi oldalára állt. A kuruc hadak előrenyomulása 1703 őszén megállt a Duna vonalánál, és 1705-ig folyamatosan próbálták a Dunántúlt megszerezni. Pest vármegye a frontvonalba került, annak minden hátrányával együtt, és az egymást követő évek során nagymértékben felőrlődött. A nép szenvedései a török háborúk éveit idézték. A fejedelem Ócsáról Vácra tartva, valószínűleg 1705 júniusának végén vonulhatott át az akkori Rátótpuszta környéki tájon.
Rátóton, valószínűleg a pusztán lévő valamelyik udvarházban, többször is tartott a kuruc vármegye gyűlést. 1707-re a megye száztíz falujának a fele elpusztult. A váci járásban tizenöt helység néptelenedett el, közte Dunakeszi, Kerepes, Pécel, Bottyán, Hartyán, Vác és a mi falunk. A kurucok 1709 után fokozatosan kiszorultak Pest megyéből, 1710-ben már a megyei tisztségviselők is átálltak a Habsburgok oldalára, és több település lakossága visszatért korábbi lakhelyére.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT