Az örök föld fogságában

Teljes szövegű keresés

Az örök föld fogságában
Az úrbériség eltörlését szabályozó 1848-as törvénnyel, illetve az 1853. évi úrbéri pátenssel – ahogy ezt már röviden érintettük – megszűnt a jobbágyvilág Vácrátóton is. A volt jobbágyok tulajdonába került az úrbéres földállomány. A tizennégy egész telek után 41 (ezerkétszáz négyszögöles) hold belsőség, 611 hold szántó és 98 hold rét járt. Az 52 urbáriális zsellér tulajdonába összesen 38 hold belsőség, kilenc hold szántó és négy hold rét került. (A hét új helyű zsellér nem részesülhetett sem a colonicalis földekből, sem a közös legelőből.) A katolikus egyház négy hold belsőséghez, nyolc hold réthez jutott. A szőlő – bár jogilag majorsági földnek számított – később, megváltással, szintén a volt úrbéreseké lett. A legelőfelosztásra – a magyarországi gyakorlatnak megfelelően – viszont csak néhány év múlva került sor.
Többévi egyezkedés után 1863. április 24-én a Szent Benedek-rend bécsi skót szerzetének apátja mint Rátót volt földesura megkötötte a volt úrbéresekkel a „barátságos egyezséget”. A volt uraság több ponton engedett az egykori jobbágyok követelésének, megnövelve így „ajándékképpen” a földjeik nagyságát: a jobbágytelkek utáni összes szántó 611 holdról 697-re, a rét 98 holdról 102-re emelkedett. A zsellérek földterülete változatlan maradt, viszont a katolikus egyháznak, illetve a községnek tizenhat-tizenhat hold „ajándékoztatott” úgy, hogy ezeket a római katolikus tanító és a községi jegyző kapta. A polgári tulajdonviszonyok közé a harmincöt volt telkes jobbágy átlagosan húsz (tizenöt katasztrális) hold földdel érkezett.
Már a „barátságos egyezség” megkötésének évében, 1863 őszén megkezdődött, és 1865-ben véget ért a legelőelkülönözésnek a procedúrája. Az eljárás végére úgy kerülhetett pont, hogy az uradalom ismételten engedett a volt úrbéresek követeléseinek, nevezetesen néhány helyen kiigazította a gazdák javára a mérnök által korábban kimért léniákat, valamint a községi faiskola, a temető és az agyagásó céljára még egy-egy holdat átengedett.
A legelőelkülönözés után a község vezetése elleni támadás a továbbiakban a legelőrészhez nem jutott – úrbéri zsellérnek el nem ismert – lakosok részéről érkezett. Az alispánhoz és más fórumokhoz írt panaszok szerint a legelőrész-juttatásokat nemegyszer a „községi elöljáróság” „50 forintnyi ajándék” vagy a jegyzőnek „éjszaka idején vitt… 1 akó bor” fejében ítélte oda.
Az úrbéri perek végleges befejezése után végül Rátót területén egy nagybirtok maradt, és kialakult a 247 kisebb-nagyobb gazdaság.
A gróf Vigyázó Sándor tulajdonát képező „urasági birtok” összes területe 1802 katasztrális hold, melynek hatvan százaléka a szántóterület. Az uradalomban számottevő még a rét és legelő (26,6 százalék), valamint a 114 hold területű erdőség. A birtok legértékesebb része pedig nyilvánvalóan az 52 holdas kastélykert.
Vigyázó Sándor a kor színvonalát meghaladó gazdálkodást folytatott, vagy ahogy a kortárs írta: „okszerűleg felszerelt szép gazdaságot űz”. Már a múlt század hetvenes éveiben beszerzett egy gőzcséplőgépet és az egyéb gépei és földművelési eszközei is korszerűeknel számítottak. A szántóföldön búza, árpa és zab termett elsősorban, de megtermett az állatok takarmánya is. Az állatállományt a közel ezerötszáz juhból álló nyáj és a 93 szarvasmarhából álló tehenészet jelentette. A század közepétől az uradalmi futóhomokon már megkezdődött az erdősítés. A gazdaságban foglalkoztatott cselédek száma 1895-ben huszonhét volt.
A nagyobb részt homokos talajon a volt úrbéres földeket művelő gazdák is főleg rozsot, árpát és kukoricát termeltek, az általánosan elterjedt háromnyomásos rendszerben. 1895-ben a gazdaságok összesen 3118 (ezerkétszáz négyszögöles) holdon gazdálkodtak, melynek több mint a fele (52 százalék) volt a szántó, a rét és legelő aránya pedig megközelítette az összes terület egyharmadát. A községi legelőt – melynek nagysága 271 hold volt – a sződi határ, a Tecén túli-dűlő, a Zsellér-legelő, a Nagy- és Kis-forrási-földek, a Felső-malom-dűlő és az őrszentmiklósi határ vette körül. A községi erdők területe minimális volt, alig száz holdat tett ki a futóhomokon álló tölgy- és lombos erdő. Galgóczy szerint a lakosság nem követte az uradalom példáját, nem telepített a homokra újabb és újabb csemetéket. A megtermelt javakat leginkább Vác és a környező községek piacain értékesítették a rátótiak, de jelentős mennyiséget szállítottak a szintén nem távoli Újpestre is. Ezeken a piacokra és vásárokra főleg rozsot, kukoricát, baromfit és bort kínáltak eladásra.
A legnagyobb figyelmet azonban évszázadok óta a szőlőtermesztésre fordították. A fő szőlőtermő vidék hagyományosan a Kígyós-hegy lejtős, déli oldala, melyen a fehér szőlők egészen jó minőségű fehérbort adtak. „Azonban a nép nem míveli szőlőjét oly gonddal és nem kezeli borát azon szakértelemmel, mint annak jósága megérdemlené” – feddte meg a rátótiakat Galgóczy Károly 1877-ben.
A Kígyós-hegy mellett a másik fő szőlőtermő terület a XIX. század második felében – a filoxéra után – a község déli részén, az úgynevezett Vörösharaszton telepített szőlészet volt, amely bővebben termett a Kígyós-hegynél, de a bor minősége nem volt olyan jó, mint a déli oldalon érlelődött „hegyi” boré. A bővebb termés és a homokos talaj könnyebb művelhetősége is indokolta, hogy a szőlőművelés központjává a Vörösharaszt vált, ahol a tulajdonosok „gunyhókat” építettek, a szőlők védelmére csőszöket fogadtak, és a szőlőterület a társasági élet központi helyévé vált.
A XIX. század hetvenes éveiben a lakosság fő megélhetési forrását a gazdálkodásból befolyó jövedelem jelentette. Azok, akiknek erre nem volt lehetőségük, napszámba jártak, és elvállaltak mindenféle gazdasági munkát – elsősorban az uradalomban. Az iparosságot a községben a három kőműves, egy üveges, egy flanelkészítő takács, két kovács, egy szabó, két bognár, egy cipész és a három molnár jelentette. Ők gyakran vállaltak munkát a falun kívül is: a rátótiakra jellemző volt, hogy „mestert” csak a legvégső esetben hívtak, amit tudtak, maguk építették fel vagy javították meg. Egyes jellemzések szerint a barkácsolás Rátóton kifejezetten családi hagyományként élt, „itt mindenki borbély, ács, faragó, asztalos, kőműves és kosárfonó egy személyben”. A községben lévő malmokban nemcsak a helybeliek, hanem a környező községek terményeit is őrölték. A gazdaságok önellátását, illetve az általános piacozást jellemzi, hogy a századfordulóig csak két kis boltos – szatócs – tudott a községben megélni.
Nem sokat változott a népesség és a gazdaságok helyzete a XX. század elején sem. 1910-ben még mindig az össznépesség 87 százaléka élt közvetlenül a mezőgazdaságból, viszont növekedett a kézművesek száma: ekkor már több mint harmincan dolgoztak közvetlenül az iparban, és az általuk eltartottakkal együtt már a község lakosságának 6,3 százalékát adták. Az önálló iparosok száma tizenhétre növekedett; munkájukat kilenc segédmunkás, öt tanonc és egy szolga segítette. Közülük hatan dolgoztak a kovácsműhelyekben, négyen a cipész- és csizmadiaszakmában, négyen a malmokban, ketten a pékműhelyben és öten a hentes- és mészárosszakmában. Továbbra is önállóan dolgozott a három kőműves, de mellettük már feltűnik négy ács és két vendéglős is.
Az 1920-as években végrehajtott Nagyatádi-féle földreform Vácrátóton sem hozott számottevő változást a földbirtokviszonyokban: a 194 juttatottnak adott 81 hold föld még statisztikailag is csak alig volt értékelhető. Ennél jelentősebb változást tett lehetővé a 142 igénylőnek juttatott összesen tíz hold nagyságú házhely, ami új telepek kialakítását tette lehetővé – amint erről már megemlékeztünk.
A múlt század második felétől kezdődően számottevő birtokaprózódás figyelhető meg a községben. 1935-ben már 479, döntő részében kisbirtokot számláltak. Mivel több birtok is alkothat egy gazdaságot, a gazdaságok száma mutatja reálisabban a tényleges földhasználatot.
Gazdaságok területe és száma 1935-ben
Gazdaságok nagysága*
Gazdaságok területe
Gazdaságok száma
(hold)
(százalék)
(hold)
(százalék)
Egy holdnál kisebb
(szántó nélkül)
 
19
 
0,6
 
46
 
11,8
(szántóval)
66
2,00
116
29,7
1-5
330
10,2
146
37,5
5-10
254
7,8
37
9,6
10-20
404
12,4
31
8,00
20-50
256
7,9
10
2,5
50-100
174
5,3
2
0,5
100-200
172
5,3
1
0,2
200-500
234
7,2
1
0,2
Ezer holdnál nagyobb
1344
41,3
1
0,2
Összesen
3253
100
391
100
*Katasztrális holdban
 
A legmegdöbbentőbb az, hogy a vácrátóti „gazdaságok” több mint negyven százaléka egy holdnál (ezerhatszáz négyszögöl) kisebb területen „gazdálkodott”, és a megélhetést még nem biztosító öt hold nagyságú birtokok is még további, közel negyven százalékot tettek ki. Másképpen fogalmazva: a vácrátóti földdel bíró családok közel nyolcvan százaléka a földterületnek mindössze 12,8 százalékát tulajdonolta.
A földbirtokok területe művelési ágak szerint 1935-ben
Szántó
Kert
Rét
Szőlő
Legelő
Erdő
Fanet
Összesen
Katasztrális hold
1878
143
221
177
524
138
172
3253
Százalék
57,8
4,4
6,8
5,4
16,1
4,2
5,3
100
 
A szántóföldi növénytermesztés döntő részét a gabonafélék jelentették, melyeket a szántóterület 43 százalékán termesztettek. A terület nagy részét rozzsal vetették be, de a nagyobb birtokokon megtalálható volt a búza és az árpa is. A szántóföldi terület 23 százalékát foglalta el a kukorica, amely a kisebb gazdaságokban volt általános, és elsősorban a gazdaságok állatállományának takarmányozási célját szolgálta, csakúgy, mint a húsz százalékot kitevő lucerna. Viszonylag elterjedt a szántóföldi burgonya (tíz százalék) és a zöldségfélék termesztése is, amelyen belül a paradicsom dominált. Köztes növényként a bab és a tök termesztése volt általános. A kertterület döntő része saját ellátásra volt berendezve, csak mintegy harmadrésze termelt elsősorban eladásra. A kertterület nagyon kis hányadát öntözték
A szőlőskertek a harmincas években már kizárólag a sík területen (Vörösharaszt) feküdtek. A homoki, fehér szőlőket – elsősorban az ezerjót – kedvelték. A termő gyümölcsfaállomány döntő része szilva volt, de volt köztük ringló- és almafa is. A faluban csak egy holdnyit tett ki az elkülönített gyümölcsös, nagyobb része a házaknál termett.
A század első felében bekövetkezett birtokaprózódások következtében tovább csökkent a csak mezőgazdaságból élő népesség aránya. 1941-ben az össznépesség hetvenöt százaléka élt közvetlenül a mezőgazdaságból, tizenöt százalékuk már valamilyen iparban – elsősorban Vácott és Újpesten – volt kénytelen elhelyezkedni. Nőtt a közlekedési ágazatban foglalkoztatottak száma is. Érdekes és jellemző – bár adataiban nem mindenben reális – rajzát adták Vácrátótnak az 1943-ban pár napot itt időző fiatal budapesti cserkészek: „A falu lakossága (kivétel: egy kovács, egy bognár és két cipész) földműves, ezért egymást nem különböztetik meg. Egymásnak nem mondják, hogy »paraszt«, mert egyformának tartja magát mindenki. A »paraszt« szóra büszkék, és különbnek tartják magukat a városi embernél. A faluban csaknem egyforma a vagyon elosztása. Kevés termőföld áll a falu rendelkezésére, és így a gazdaságot rendszerint az elsőszülött örökli, a többi pedig kivándorol.” A kiscserkészek még nem látták, de a népszámlálás már jelezte a község társadalmának mind súlyosabbá váló, legaggasztóbb adatát: a népességnek csak 1,7 százaléka szellemi foglalkozású. A kiscserkészek tapasztalata szerint a községből csak egy pap és egy érettségizett ember került ki az elmúlt évszázadok alatt…
Mivel a község lakói valamennyien szorosan kötődtek a földhöz, jelentős társadalmi esemény volt az 1945-ös földreform végrehajtása.
Az ideiglenes nemzeti kormány rendeletét dobszó és hirdetmény útján tették közzé. A föld sorsa iránti óriási érdeklődést mutatja, hogy 1945. március 31-én a Bucsányi Sándor házánál tartott alakuló ülés jegyzőkönyvét 276 igénylő írta alá. Ez alkalommal megválasztották a tizennégy tagú községi földigénylő bizottságot, amelynek elnöke Horváth János lett.
1945-ben kisajátított birtokok
Tulajdonos neve
Földterület nagysága
(hold = 1600 négyszögöl)
Indoklás
Zichy Domokosné, Bolza Marietta
1106
Somogy megyében élt
Debreceni Sándor
261
Főfoglalkozása ügyvéd
Osztroluczky Miklós
39
Váchartyánban nagyobb birtoka volt
 
Az összes földterület 1406 katasztrális hold és 1284 négyszögöl volt, amely mellett igénybe vettek három traktort és két cséplőgépet. A föld legnagyobb része szántó, a rét községi tulajdon lett, a gépeket a helyi földműves-szövetkezet és a Hangya Szövetkezet kapta. A kastély kertjéből harminckét szegényparasztnak juttattak ötszáz-ötszáz négyszögöl gyümölcsöst, és hasonló nagyságú házhelyeket adtak mintegy százötven igénylőnek az országút mindkét oldalán és a Pálinkaház felett. A szántóterületet két-három holdanként osztották el. Végül is a 292 földigénylőből 269 kapott gyümölcsöst, házhelyet vagy szántóföldet. 1947 májusában büszkén írták: „mindenkinek juttattak földet, aki vagyontalan vagy törpebirtokos volt”.
A nagy vihart kavaró földosztás Vácrátóton is elsősorban politikai, nem pedig valós társadalmi-gazdasági célokat szolgált. Továbbra is megmaradt a kisbirtokok túlsúlya: az összes földtulajdonos több mint kétharmadának változatlanul öt holdnál kisebb birtoka volt, és a megélhetést éppen csak biztosító öt-tíz holdas birtokosok aránya is szűk huszonöt százalékot tett ki. (Tehát tíz hold alatti volt a gazdaságok 93 százaléka...)
Ugyanakkor a nagybirtokok feldarabolásával, élő és holt felszereléseik széthordásával jól működő gazdaságok semmisültek meg. Ezzel együtt megszűnt számos munkalehetőség, a jövedelem nélkül maradt vagyontalanoknak a kisgazdaságok nem tudtak állandó keresetet adni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Vácrátóton a földosztás következtében kialakult társadalmi-gazdasági helyzet előbb vagy utóbb jelentős változásokhoz vezet.
A községben ekkor két, felvásárlással és értékesítéssel foglalkozó szövetkezet működött. A nagyobb hagyományokkal az 1920-ban alakult Hangya rendelkezett. Tagjainak száma 1948 végén 227 fő. Tulajdonában volt egy saját magának vásárolt üzletház, amelyben kocsma és vegyeskereskedés működött. A korabeli hivatalos minősítés szerint a szövetkezet vezetése jobboldali beállítottságú, zömmel kisgazda- és polgári párti „kulák befolyás” alatt álló testület, amelynek tagjai csak a háborús veszteség miatt változtak. Elnökigazgató Gábry Lajos kőművesmester, az ügyvezető Horváth Ferenc, a vezetőség tagjai Baksza István, Bíró István, G. Gulyás József, Grezner János, Gulyás Vince, Lukács Péter, ifj. Lukács Péter, Lukács Ferenc, Szlovák István, B. Horváth János és Dinka István.
A földműves-szövetkezet 1946 júniusában alakult. Vagyonát képezte két hold szántó és legelő, egy gazdasági udvar, továbbá a pálinkaházi majorban igénybe vett gazdasági cselédlakások és istálló. Tagjainak száma 1948-ban 147, nagyrészt kisparasztok – ötven százalékuk belépett a Magyar Dolgozók Pártjába. A földműves-szövetkezet megszervezte a terménykereskedést, megépítette a kultúrházat, felállította a darálót és a szecskavágót. Elnök-igazgatója Papp Pál, a vezetőség tagjai Bíró József, Stipka István, Grezner István, Sebők Pál és Pittlik István. A pénztárost sikkasztás miatt hamar leváltották.
A körjegyző megállapítása szerint a szövetkezetekkel a lakosság kapcsolata jó, bár „rémhírek vannak, a kolhoz, a csajka, a közösház és a háztartási korlátozások meséje”. A két vácrátóti értékesítési szövetkezet 1949 tavaszán egyesült.
A volt nagybirtokok mezőgazdasági gépeit az újonnan szervezett gépállomások kapták meg. 1949 nyarán az elsők között alakult meg ezek közül a váchartyáni, amelyhez Vácrátót is tartozott tizennégy más községgel együtt. Erő- és munkagépállománya – „melyet az uraságoktól örökölt” – a következő: kilenc körmös traktor, két Chormic traktor és négy Fordson traktor, két-három vasú MÁVAG ekék és tíz cséplőgép. „A műhely felszerelése még egy falusi kovácsműhely igényeit sem elégítette volna ki: ütött-kopott kéziszerszámok, egy kézzel hajtható fúrógép és egy hatvanéves esztergapad – ez volt a gépállomás műhelyének teljes szerszámkészlete” – olvasható az egyik jelentésben. A gépállomás műszaki személyzetét egy főgépész és négy szerelő alkotta, míg a gépeket összesen huszonnyolc traktorvezető – közöttük tizenkét nő – kezelte. Ilyen körülmények között a gépállomás segítségét – nagyon korlátozott mértékben – csak az őszi szántásoknál, de leginkább a nyári cséplési munkálatoknál lehetett igénybe venni.

Az 1863-as úrbéri egyezség hitelesítő záradéka

Vízimalom a Rákos-patakon 1909-ben

Az utolsó vízimalom épülete a Sződrákosi-patakon napjainkban

Debreceni Ferencné Stipka Margit barátnőjével 1928 körül

Horváth János és családja (1938)

Régi gazdasági eszközök

Magony József felújított régi háza 2000-ben

Szalmahordás petrencerúddal az ötvenes években

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT