Kik voltak Ugod lakói?

Teljes szövegű keresés

Kik voltak Ugod lakói?
Ugod korai, XIII–XV. századi történeti forrásaiban kizárólag a feudális birtokközpont, a vár és annak urai, a várnagyok szerepelnek. A katonáskodó és szolganépekről, az itt lakó jobbágyokról ebben az időben még nincs szó. Az első adat, amely a népesség közrendű elemeinek számáról árulkodik, az 1488. esztendőből való. Ebből az évből maradt fenn Veszprém vármegye állami adóösszeírása. A dicális listák adatai szerint Kencstartó vagy más néven Szapolyai István földesúr Ugod falvának jobbágysága után huszonöt aranyforintot fizetett, illetve ennyit kellett volna fizetnie az államnak. Az érvényben lévő rendelkezések szerint ezt hadi kiadásaira megtarthatta. Mivel ebben az időben minden jobbágyporta után egy aranyforint (1463-ban ez mintegy 300 dénár) volt a hadiadó, huszonöt fizető jobbágyporta lehetett a faluban. A korabeli életviszonyok figyelembevételével ez persze nem volt azonos a falu családjainak a számával, hiszen egy portán gyakran több család is élt.
Mint arról már a korábbiakban írtunk, a mai község határában, a jelenlegi településtől két és fél kilométerre keletre helyezkedett el Olaszfalu, szintén Szapolyai István földesúr birtoka. Hadiadója 21 aranyforintot tett ki, tehát valamivel kisebb volt Ugodnál. Az adólistában nyoma sincs, hogy akár csak néhány falusi, úgynevezett kurtanemes élt volna valamelyik településen. Mindkét település lakói jobbágyok voltak.
Az 1488. évi dikális összeírás után mintegy fél évszázadig hallgatnak a történeti források az ugodiakról. Közben azonban valaminek történnie kellett, hiszen 1527-ben Ugodról mint oppidumról, azaz mezővárosról beszélnek a források. A mezővárosi jogállás vásártartási jogot jelentett a középkorban, illetve azt, hogy a jobbágyi sorban élő lakosság az úrbéri szolgáltatásokat egy összegben fizethette ki a földesúrnak. Vagyis az adó beszedéséről saját hivatalszervezetével gondoskodott, tehát módja volt azt polgárai között vagyonuk arányában megosztani. A mezővárosok lakosságukkal együtt földesúri hatalom alatt álltak, szemben a szabad királyi városokkal, melyek valóban önálló települések voltak.
A Pápától mintegy tizenhat kilométer távolságra lévő település egy olyan kör íve mentén helyezkedett el, amely a hetivásárok napi elérése területén fontos település lehetett. A környékbeliek itt szerezték be a Bakonyerdő faipari termékeit vadállományának húsát, szőrméjét. Különösen az utóbbi termékek voltak jelentősek a közeli városban virágzó tímár- és szűcscéhek nyersanyagigényének kielégítésére. A hetivásárokat felkereső kereskedők megvásárolták, majd pápai hetipiacokon tovább értékesítették az állatok gereznáját.
A mohácsi csatát követő második török hadjárat 1529 augusztus-szeptemberében már érintette Ugod várát és környékét. A település lakosságát a mezőváros központjában magasodó vár megvédte ugyan, hiszen a két esztendővel később, 1531-ben ide, a portális adó beszedése miatt érkező dicatorok pusztulást nem észleltek. A mezővárosban az 1488. évi huszonöt jobbágyporta helyett húsz portát találtak. A hadjárat nyomait még nem heverte ki a település: a porták csaknem ötven százaléka volt fizetésképtelen.
Olaszfaluban a dicatorok a korábbi huszonegy jobbágyporta helyett huszonhat telket találtak, de csak a porták harminc százaléka volt adózóképes.
1541-ben a török hadsereg elfoglalta Budát, majd 1543-ban Esztergom, Tata, Székesfehérvár, Simontornya és még számos Bakony-Balaton-vidéki erősség került a kezére, a térségben állandósultak a háborúskodások. Ennek az lett a következménye, hogy az 1543. évi adóösszeíráskor az összeírók Ugod mezővárosban már csak négy adófizetésre képtelen, szegénysoron lévő jobbágyportát találtak és írtak össze. A szomszédos Olaszfalut az adóösszeírók meg sem említették, valószínűleg elpusztult.
A környék teljes pusztulása 1545-ben következett be: Ugod közelében, a Bakonyban táborozó, mintegy ötszáz főnyi török lovassereget támadtak meg a környező magyar végvárak csapatai. A menekülő török sereget Porvánál érték utol és szórták szét, de a harcok során Ugod és környéke még megmaradt lakossága elpusztult vagy szétfutott. Az 1546., 1548. és 1550. évi adóösszeírás senkit nem említ Ugodban, a falu nevéhez csak annyit írtak: deserta, azaz elpusztult, elhagyott. Az összeírások tanulsága szerint a szomszédos Olaszfalu lakossága még egyszer visszatért. A végleges elnéptelenedés az 1552. évi török támadás következménye lehetett. Devecseri Chóron András már idézett 1552-es levele szerint mindössze nyolc fő maradt a településen.
Az 1557. évi hadiadó-összeírás már egyik települést sem említette.
A jobb földrajzi adottságokkal rendelkező Ugod néhány évtized múlva újratelepült. A szomszédos Olaszfalu örökre eltűnt a föld színéről, s napjainkban a hajdani faluhelyen csak az elpusztult jobbágyházak paticsmaradványai és az egykori falu lakosságának cserépedény-töredékei emlékeztetnek a virágzó településre.
A vidék újratelepítése az elkövetkező évtizedekben fel sem merülhetett, hiszen 1594–1606 között Pápa térségében szinte szünet nélkül dúltak a harcok. A „hosszú török háborúnak” az 1606. novemberi zsitvatoroki békekötés vetett véget. Az új földesúr, gróf Nádasdy Tamás 1608-ban telepítési privilégiumot adott.
A toborzólevél – tartalmát korábban már ismertettük – eredményesnek bizonyult, mert 1626-ra, mikor a gróf Esterházy család szerezte meg a települést, már nyolcvan lakóházban nyolcvan családfő lakott hozzátartozóival, szolganépeivel együtt. Az iktatási jegyzőkönyv külön hangsúlyozta, hogy az 1608-ban és azt követően érkezett telepesek az új földesúr alatt is élvezhetik a megszerzett kiváltságaikat.
A félig katonai, félig paraszti „telepeseknek” nem volt jó hírük a környéken. 1648-ban amikor a győri káptalan igyekezett végvidéki katonai szolgálatra rávenni a Rába menti Patona falujának lakosságát, az oklevélben leírta, semmi szükség arra, hogy a katonáskodás során olyan rabló, martalóc, a lakosságot nyúzó-fosztogató népség alakuljon ki Patonán is, mint Ugodon van.
Az idő múlásával egyre inkább feledésbe merültek az 1608. évi telepítő oklevél kiváltságai. 1656-ban gróf Esterházy Pál földesúr elfogatott és az úriszék elé állíttatott egy ugodi embert, aki a régi kiváltságoknak megfelelően épület- és tűzifát vágott ki a Bakony erdőségeiben, s azt egy takácsi embernek eladta. A pápai úriszék az ugodi embert a vád alól felmentette, s kimondták: „Miulta Ugodot megszállották (újratelepítették), mindenkor szabad volt fát eladni!” Az 1656. április 26-án kimondott úriszéki ítélet az ugodi embert saját földesurával szemben felmentette.
Ugod mezőváros népességének részletesebb adatairól majd csak a török hadsereg elvonulása utáni évekből tudhatunk meg többet. Az 1692. évben Ugod mezővárosában ötven jobbágycsalád élt, ami körülbelül azonos lehetett az 1488. évi huszonöt jobbágyporta népességével. Jogilag ezek közül negyvennyolc család úrbéri szerződésben állt az Esterházy urasággal, vagyis földet használt, úrbéres szolgáltatásokat teljesített. Két család élt zsellérsorban, azaz nem művelt jobbágytelket. Az egyik saját lakóházzal rendelkezett (tehát házas zsellér volt), a másiknak saját lakóháza sem volt, más a portáján lakott (azaz ház nélküli zsellér volt). Ebből kitűnik, hogy az 1608. évi kiváltságoknak már szinte nyomuk sem volt az Esterházy-birtokká süllyedt Ugodon, bár a település mezővárosi jogait még sokszor hangoztatta. Például pecsétjén is.
Az 1696. évi összeírás szerint Ugodot csak harminchárom család lakta. A falu élén Kiss György bíró állott. ő az első ismert személy, akit ebben a tisztségben megemlítettek a följegyzések. A névsorból kizárólag magyar hangzású nevek csendülnek az utókor elé, köztük néhány régies hangzású családnév is.
Az ugodi lakosság mobilitására vonatkozó érdekes dokumentum az az összeírás, amely 1730-ban készült. Azok névsorát közli, akik 1702-ben Bakonybél újjáépítésén dolgoztak, de Ugodon laktak. Elsősorban az utakat építették egy bizonyos, szintén Ugodból származó Kovács István ispán vezetésével. (Az ispán 1730-ban már nem élt.)
1. Ugodi Takács István, most is, Anno 1730. Ugodban lakik.
2. Ugodi Öreg Márkus János, most is, Anno 1730. él Ugodban.
3. Márkus Péter, ez is él Ugodban.
4. Nedvessy Mihály, ez faragott, sőt gerendákat hordott a majorhoz. Most is, Anno 1730. Ugodban lakik.
5. Magda Péter, most is, Anno 1730. Ugodban lakik.
6. Takács Ferenc, ez köveket is hordott a majorhoz a maga kocsiján. Most is, 1730. Ugodban lakik.
7. Szalay János, most is, 1730. Ugodban lakik.
8. Kecskés András, akkor Ugodon lakott, de most 1730. Keszín (Várkesző, Egyházaskesző) lakik.
9. Vághy János, ugodi fi, akkor béres volt Bakon-Bélben, most 1730. Almáson (Magyaralmás) lakik, Móron alul.
10. Kecskés Márton, akkortájt Ugodban lakott, most, 1730. Tamásin, (Tamási Tolna megyében) Uzorán (Ozora) alól lakik.
11. Fehér Istók, most is Ugodban lakik.
12. Kuti Ferenc, avagy Horvát Ferenc, akkor Ugodban lakott; ezt apjával együtt az Odvaskövén belől pápai malmunkhoz gerendát vitt; most Anno 1730. Rátóton lakik.
13. Ennek öccse, Kuti Jankó, most nemes Török András uram sertéseit őrzi.
14. Item Kuti Gyurka, most Rátóton (Gyulafirátót) lakik.
15. Szalay Ferencz a gáti hegyekről szalufákat hordott a pápai malmunkhoz. Ugodon lakik.
Rátóton (Gyulafirátóton) 1749-ben tanúkihallgatás zajlott le, s ebből kiderült, hogy a faluban több, Ugodról elszármazott személy is élt. Elsőnek egy Ugody István nevű 50 éves férfit és Kiss Erzsébet nevű 60 éves feleségét említették, majd Erdős János 62 éves férfit és 43 év körüli Fábián Katalin nevű feleségét.
A XVIII. század elejére az egykori mezőváros elveszítette kiváltságait. 1705-ben megköttött szerződés szerint már csak az Esterházy család egyik possessiója, birtoka volt: „Ugod possessio, olim privilegiatum oppidum” azaz Ugod birtok, egykor kiváltságos mezőváros.
Az 1703–1711. évi kuruc háborúk utáni évtizedekben a település, amely a pápai Esterházy-uradalom egyik kasznársága volt, úrbéres jobbágyok és úrbéres földeket nem használó zsellérek által lakott faluvá alakult. Hajdani vára is csak romladozó omladék volt ekkor már. Katonai jelentősége nem lehetett, mindenfajta ellenállásra alkalmatlan volt, a török háborúk utáni császári rendeletek meg sem említik a lerombolandó erősségek között, valószínűleg magától összedőlt.
Az 1715. évi országos összeírás adatai szerint Ugodon 33 úrbéres jobbágy- és 17 zsellércsalád élt, magyar nemzetiségűek. 1720-ban módosulásokat regisztráltak 46 úrbéres jobbágycsalád élt a faluban, zsellérek nem voltak.
A század közepén a falu már többutcás település volt, területe 286 telekből állott. Ebből 71 telek lakott, a többi teleknél a jobbágyok nevének beírására hagyott hely üresen volt tartva, tehát az „ülések”, azaz telkek lakatlanok voltak.
A XVIII. század közepén Ugod falu népessége gyors növekedésnek indult. Az 1768. évi népességösszeírás adatai szerint a faluban 83 úrbéres jobbágy, 22 házas és 15 házatlan zsellércsalád lakott, amely az 1720. évi népességet véve alapul, jelentős népességemelkedést jelentett, mintegy 260 százalékosat. A faluban 121 többségében kőből épített lakóház állt.
A Mária Terézia-féle úrbérrendezés alkalmából kérdőpontokkal fordultak a alkossághoz, akik itt elmondhatták korábbi jogállásuk emlékeit. Ugodon újra felmerültek az 1608-as hajdúszabadság emlékei.
Az ugodi jobbágyok írták az 1768. évi úrbéri tabella 9. kérdésére adott válaszról, „...minthogy többnyire árendát (bért) fizetnek, örökös jobbágynak nem tartják magukat, s levelük is bizonyítja, hogy régi időben fegyverrel is szolgáltak.” Természetesen a régi kiváltságok emléke csak a falu őslakosságának emlékeiben élt. Az újonnan betelepülők ezzel az igénnyel már nem léptek fel. Mint ismert, a gróf Esterházy család dunántúli uradalmainak falvaiba tömegesen telepített be felvidéki magyar és szlovák, valamint ausztriai és birodalmi német parasztokat. Hasonló telepítéseket indított a szomszédos bakonybéli apátság is. A szomszédos birtokközpontokban nagyszámú német telepes került elhelyezésre.
A bevándorlás és a telepítések jóvoltából az 1785. évi országos népszámlálás évére Ugodon már 123 úrbéres paraszt családfő, 15 polgár (iparos) családfő, egy nemesi rangú családfő, 154 úrbéres föld nélküli családfő (zsellér), 59 egyéb személy, 735 nő és 289 gyermek, összesen 1507 felnőtt élt 160 lakóházban. A családok száma 264 volt. Míg a férfiak létszáma 772 fő volt, a nők 735 főt tettek ki. A házasok létszáma 315 volt, a nőtleneké 457. A faluból tartósan távol tartózkodott 11 személy, 31 fő idegen élt a faluban. Az összesen 289 gyermek az alábbi, kor szerinti megoszlásban találtatott: 1–12 éves 229 fő, 13–17 éves 60 fő. Lakott még a faluban egy pap és egy szabadságolt katona.
Az 1785. évi népszámlálásban tünnek fel a külterületek mint a bakonyi települések jellegzetességei. A falutól három óra járásnyira két malom működött tizenöt lakossal, s félórányi járásra volt egy urasági vadászkastély három állandó lakossal.
A vármegyei felmérések szerint 1527 lakosával ekkor Veszprém vármegye nyolcadik legnépesebb települése volt.
Az időközben, 1792–1815 között lezajlott francia, illetve napóleoni háborúk környékbeli hadi eseményei ellenére a falu népessége tovább növekedett. Ezt szépen rögzítették az 1828. évi országos összeírás adatai. Ugodon ekkor 169 lakóházat lakott 179 család. A családfők közül 149 volt úrbéres jobbágy, 85 fő házas és 45 fő házatlan zsellér. Élt a faluban öt iparos, valamint 22 szolga és egy szolgáló. A lakosság összlétszáma 1628 lelket számlált, akik közül 688 fő volt adózó.
Ez az összeírás említette meg először a község határában működő hévizes forrásokat, amelyek egy Bardio nevű francia mérnök által 1825-ben fúrt hét öles kútból törtek fel. A kristálytiszta savanyúvizet ivásra és hideg-meleg vizes fürdőzésre használták. A gyógyfürdőről rövidesen – Pápán, 1841-ben – hatásmechanizmusukat, összetételüket elemző tudományos könyv jelent meg Cseresnyés János tollából, Az ugodi sós, vasas, gyantános, ibolyos, hideg forrásokról címmel.
Településünk déli határában az 1828. évi összeírásban jelent meg először az Esterházy-uradalom által telepített Iharkút neve, ahol ekkor tizenhat házas és hét házatlan zsellér család élt. Az 1840-es években megkezdődött önálló községgé szerveződése, 1863-tól már mint önálló települést tartották nyilván.
A község népességének növekedését súlyosan érintette az 1831. évi országos kolerajárvány. Az 1831 augusztusában Várpalota felől megjelenő kolera a Bakony északi falvaiban csak októberben kezdett pusztítani, ez az elővigyázatosság és a karantén pozitív hatása volt.
Ugodot 1831. október 2-án érte el a járvány, és november 19-ig a község 1690 főnyi lakosságából 63 ember halt meg a járványos megbetegedés következtében. Az emberveszteséget még tíz év múlva sem tudta pótolni a természetes népszaporulat. Fényes Elek 1841. évi adatai szerint a község lakosságának létszáma 1688 fő volt. Az 1851-ben újra kiadott és adataiban módosított munka a település lélekszámát már 1750 főben adta meg. A szerző mindkét munkájában megemlítette a falu határában lévő hévízforrásokat „A Vadkertipusztán van savanyúvíz és fürdő, mely ugodi név alatt ismeretes, és kerek épületekkel, s árnyékos sétahelyekkel van ellátva.”
Az 1848–1849. évi magyar szabadságharc katonai eseményei a község népességének létszámát és összetételét jelentősen nem befolyásolták.
Az 1840-es évek végéig Ugod teljesen magyar anyanyelvű és római katolikus felekezetű település volt, s minden addigi összeírás hangoztatta, hogy a község lakossága magyar, s a „divatozó nyelv: a magyar”.
A korábbi lakosságtól eltérő vallású és részben nyelvű népesség a zsidóság volt, amely a szabadságharcot követő években, 1853-ban jelent meg a faluban. A zömében Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, illetve kisebb számban Galíciából bevándorolt zsidók letelepedését elsősorban az Esterházy-uradalom támogatta. A zsidóság jelentős szerepet játszott az uradalomban, ők voltak a kocsmabérlők, a pálinkafőzők, a hamuzsírégetők, gabona- és gyapjúkereskedők, s az ő kezükben volt a vándorló, az úgynevezett szatócskereskedelem is.
A túlnyomórészt az uradalom hatáskörében élő zsidók lélekszáma településünkön is gyors ütemben növekedett. 1853-ban négy, 1859-ben tizenöt, 1862-ben huszonkilenc, 1870-ben negyven, 1877-ben hatvanöt zsidó vallású személy élt a településen. Az Ugodon élő zsidók lélekszáma 1879-től észrevehetően csökkent: 1879-ben huszonhat, 1881-ben huszonnyolc, 1883-ban tizennégy, 1895-ben huszonnyolc, 1899-ben ugyancsak huszonnyolc, 1901-ben pedig már csak húsz zsidó vallású személy élt a településen. Az adatsor ilyettén alakulását nyilván segítette a környező városias település, Pápa elszívó hatása. (A statisztikai adatok szerint 1830-ban Pápa város lakosságának 19,6 százaléka, 1869-ben pedig már 24,52 százaléka volt izraelita vallású.)
A XX. század első éveiben a település külterületein is megjelentek a zsidó vallású polgárok: 1901-ben Vadkerten nyolc, 1907-ben ugyancsak nyolc, Dióson pedig egy izraelita élt. Az 1909. évi adatok szerint Ugodon negyvenkettő, Vadkerten nyolc izraelitát írtak össze. 1914-ben az izraeliták száma Ugodon huszonnyolc, Dióson pedig három fő volt.
Ugyancsak a szabadságharc utáni években népesedtek be a község külső lakott területei, melyek az Esterházy-uradalom gazdaságai, majorjai voltak. A veszprémi római katolikus püspökség schematismusai szerint 1853-ban tettek említést először Kis-Dióspusztáról, ahol 86 római katolikus lakos élt. Az 1885. évi összeírás szerint Kisdióson és Vadkerten összesen 71 római katolikust írtak össze. Ettől kezdve folyamatosan említették az összeírások a két külső lakóterületet és azok lakosságát: 1859-ben 87 római katolikus a két külterületen; 1862-ben Kisdióson 49 római katolikus, Vadkerten 40 római katolikus; 1865-ben a két puszta együttes népessége 104 római katolikus lélek volt; 1870-ben Kisdióson 160 római katolikus, Vadkerten 39 római katolikus; 1879-ben Kisdióson 171 római katolikus, Vadkerten 37 római katolikus; 1881-ben Huszárokelőpusztát 16 főnyi római katolikus lakosságával először említették; 1883-ban Dióson 200, Vadkerten 25, Huszárokelőpusztán 20 római katolikus lélek élt.
A község lakosságának gyors növekedése folytatódott. 1869-re Ugod a pápai járás harmadik legnépesebb (1613 fő élt a belterületen) települése volt, s csak Pápa (14 261 fő) és Lovászpatona (1728 fő) előzte meg.
Az 1869. évi országos népszámlálás adatai szerint településünkön 324 család élt, összesen 1813 főnyi népességgel, akik 201 lakóházat laktak. Az összlakosságból 899 fő volt a férfiak és 914 a nők létszáma. A fenti lélekszámokban szerepeltek a külterületek: Dióspuszta, Franciavágás, Gerence, Újmajor és Vadkertpuszta.
Az 1882. évre a község lakosságszáma átlépte a kétezres határt, ebben az évben 2025 emberben számláltak össze. A lakóházak száma 205-re növekedett. Nyolc évvel később, az 1890. évi népszámlálás szerint a lélekszám 2118, melyből 1060 (és öt katonai szolgálatát töltő személy) volt férfi, 1058 nő. A lakóházak száma 238, a lakásoké 430, a családi háztartásoké pedig 449. Ekkor három külterületet tartozott a faluhoz: Vadkertpuszta, Dióspuszta és Gerencepuszta.
Ugod lélekszáma továbbra is egyenletesen emelkedett, s az 1900. évre a község 331 lakóházában 2191 ember élt.
Az egyre növekvő lélekszámú népességgel egyidejűleg nem növekedett a megművelhető termőföld, illetve a munkát és kenyeret adó ipar eltartóképessége. Az 1899–1913 közti években egyre nagyobb méretekben bontakozott ki a kivándorlás, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba. A jelenlegi Magyarország területéről Veszprém vármegyéből vándorolt ki a legtöbb ember. Többségük az USA kőszénbányáiba és vasútépítkezéseire igyekezett eljutni, hogy ott munkát és jövedelmet szerezzen. Egy részük úgy tervezte, hogy néhány évi munka után hazatér, s az Amerikában megszerzett keresetéből itthon földet vásárol és gazdálkodik.
Az 1910. évi népszámlálás módosított adatai szerint a település itthon regisztrált létszáma 2100 fő volt (öten a hadseregben szolgáltak). Az öszszeírás megjegyezte, hogy ugyanakkor 358 személy külföldön él. (Ez hozzávetőlegesen a lakosság 17 százalékát tette ki!) A romló szociális viszonyokra utalt, hogy sok (1167 fő) a nőtlen és a hajadon.
Az 1910. évi népszámlálás közölte Magyarországon először a lakosság anyanyelvi megoszlását. Ugodon a lakosság túlnyomó többsége – 2058 – személy magyar anyanyelvűnek vallotta magát (ez több mint 97 százalék). 42 személy német és öt személy horvát anyanyelvű volt. Szinte a teljes lakosság, 2099 fő tudott magyarul beszélni. A kimutatott egy személy talán a statisztikai hibahatár peremét jelentette.
Az 1910. évi népszámlálás a település felekezeti helyzetét is felmérte. A lakosság zöme, 2017 személy római katolikusnak vallotta magát (96 százalék). Református 18, evangélikus 25 és izraelita vallású 45 személy.
Ekkor felmérték a településen a lakóházak minőségét is: összesen 354 lakóház közül 323 épült kőből (ennek magyarázata a Bakony mészkőben gazdag területe) kilenc téglaalappal, 18 vályogból és négy fából vagy egyéb anyagból. A lakóházak közül 205 cseréptetővel, négy zsindellyel, 145 náddal volt befedve.
A kivándorlók közül volt olyan, aki haza akart térni, de halála ebben megakadályozta. Mások elmentek, és soha nem akart többé hazajönni.
Szóljanak erről a fennmaradt dokumentumok!
Farkas Mihály (született Ugodon, római katolikus, 28 éves) kőszénbányász. Meghalt: 1929. március 9-én délelőtt 11 órakor, halálának helye, USA Gondville, családja – felesége: Péter Ilona, gyermeke, a hatéves Farkas Mária – Ugodon élt. A meghalt bányásznak jelentős hagyatéka volt: két bankbetétje 2246 és 549 dollárral, volt 3438 dollár értékű biztosítása, ezer dollár segélyegyleti és 750 dollár betegsegélyezői pénze. Az összes hagyatéka: 45 454 pengőt ért, ami akkor jelentős vagyon volt.
Az alábbi feljegyzést 1931. január 8-án írták az ugodi jegyzőségen: „Megjelent Gödri Mihály és neje, Szemén Klára, ugodi lakosok, és előadják, hogy az Amerikai Egyesült Államokba óhajtanak kivándorolni ott lakó leányuk: Gödri Karolin kívánságára. Kijelentik, hogy kivándorlásra senki által csábítva nem lettek, és saját szándékukból vándorolnak ki. Itthon senki gyermekük, sem más eltartásra szoruló hozzátartozójuk nincsen, s így öreg napjaikban nem lenne senki támaszuk, mert egyetlen gyermekük is Amerikában van. Vagyonuk nincsen, csak napszámkeresetükből élnek, és testi törődöttségüknél fogva már alig tudják megélhetésüket megkeresni, míg leányuk Amerikában jó anyagi és kereseti viszonyok között él. Ő hazajönni nem szándékozik, s ezért ők vándorolnak ki hozzá. Amerikába most másodszor utaznak ki, fenti leányuk ott született, s ez alapon amerikai állampolgár. Az utazáshoz szükséges összeg rendelkezésükre áll. Hajójegyük nincsen. A United States Lines Inc. New York-i hajóstársaság járatával szándékoznak utazni...”
A harmadik dokumentum néhány évvel későbbi: „Alulírott Maráczi Béla, azelőtt ugodi, jelenleg amerikai Bridgeport, Conn. 30. Siemon St. lakos, jelenlegi Ugodon tartózkodásom alatt meghatalmazom Kovács Gyula ugodi lakost, hogy Amerikába visszautazásom, illetve Amerikában tartózkodásom ideje alatt Ugodon lévő vagyonomat kezelje. Különösen meghatalmazom őt azzal, hogy elaggott szüleimről az általam rendelkezésre bocsátott pénzből gondoskodjon, részükre ápolót fogadjon, és megélhetésükre, esetleges gyógykezelésükre és eltemetésükre szükséges összegeket kifizesse. Jogosult lesz szüleim elhalálozása esetén az utánuk örökölt ingatlan vagyonomat és az ingókat kezelni; az ingóságokat eladni és az ingatlanokat bérbeadás útján hasznosítani. Megbízom őt azzal is, hogy szüleim: Maráczi István és Vörös Anna elhalálozása esetén engemet a hagyaték leltározásánál és a hagyaték tárgyalásánál képviseljen... Ugod, 1937. január 29. Maráczi Béla”
Az első világháború előtti és utáni kivándorlásnak a nyomasztó földhiány mellett a kedvező népmozgalmi adatok is előidézői voltak. Az élveszületések mindig magasabbak voltak, mint az elhalálozások: 1937-ben 56 élveszületés, 26 halálozás, 1938-ban 48/28, 1939-ben 41/17.
Az 1940. május 24-i adatok szerint Ugodon a sorozott fiatal férfiak 75 százaléka volt alkalmas, ami kedvező fizikai állapotra utalt. 1940 májusában Ugod községben 2108 személy lakott 468 családban, illetve 295 lakóházban.
A község egyik nagy gondja volt a megfelelő lakóházak hiánya. Ezért az ugodi községi vezetés az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) támogatásával a nagycsaládosok részére tizenhárom munkásház építésébe kezdett 1941. július-augusztusában. Az építkezéshez, amely az Esterházy-vadaskert közelében (a volt szénsavas források környékén), a mai Széchenyi utcában indult meg, a Veszprém vármegyei Közjóléti Szövetség is hozzájárult 557 pengővel. Ebből az összegből kapott támogatást Firtl József, Pálfy Jenő, Kovács Lőrinc, Szalay Ráfáel és Polgár Ede családfő.
Az időközben megindult második világháború behívásai miatt olyan nagy volt az építőmunkások hiánya, hogy a községi elöljáróság Polgár Gyula kőművessegéd katonai szabadságolását kérte a soproni 4/II. zászlóaljtól, illetve ugyanezt kérték Nádasi Ferenc ácssegéd ügyében a magyar királyi 4. mosonmagyaróvári árkászszázadtól. A katonai parancsnokságok mindkét kérést elutasították. Az ONCSA-telep felépítésében jelentős szerepet játszott Dragovics István római katolikus plébános. A telep minden nehézség ellenére felépült, tizenhárom sokgyermekes munkáscsalád beköltözhetett a lakóházakba.
A karsztvidék tetején elterülő községben a nyári szárazságban gyakran elapadtak a kutak. Ezen csak artézi kút fúrásával lehetett volna segíteni. Az 1943. januárjában felmerült tervet csak 1950-ben váltották valóra, de ezt a mély fúrású kutat még 1954-ben sem lehetett használni.
Mint korábban, az 1941. januári népszámlálás alkalmával is a község 2124 főnyi lakosságából 2109 személy vallotta magát magyarnak (99,3 százalék), kilenc fő német nemzetiségű, hat fő cigány volt.
A második világháború utáni első népszámláláskor, 1949-ben a nagyközség lakossága 2120 lelket számlált, akik 369 lakóházban éltek. Külterületen 529-en laktak: a kertvárosias Szentmargittelepen 103, a huszárokelőpusztai ipari településen 63, Dióspusztán 139 személy. Kisebb lakott hely Mésztelep, Vadkertpuszta, Gerencepuszta, Irtáspuszta, Újtelep, Zsellérerdő.
Az 1950-60-as években ismét érezhető volt az elvándorlás, elsősorban a közeli ipar- és bányatelepekre. Ennek következtében az 1970. évi népszámláláskor Ugod lakosságának létszáma 1924 főre süllyedt, akik 526 lakóházban, illetve tizenegy utcában éltek. A község házainak rendezettsége, épületeinek és utcáinak tisztasága minden odavetődő idegennek szembeötlő volt.

Az egykori fürdőszálló épülete, a későbbi uradalmi vadászház

Ugodi család az elsőáldozási fotón, az Amerikából hozott gramofonnal

 

Az ONCSA-házak átadási ünnepsége, 1941(Dragovics István plébános) (Szentimrei Sándor bíró)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages