Két birodalom határvidékén | Száz Magyar Falu

Két birodalom határvidékén

Újabb török támadások dúlták fel Sümeg, Devecser, Pápa vidékét 1532. októberében. Feltehetően ennek a háborúnak volt következménye, hogy az 1536. évi királyi hadiadó-összeíráskor Ugodon az összeírók összesen tizenhárom jobbágyportát találtak. Ezek közül öt volt adófizetésre képes, négy porta szegény, négyet pedig lakatlanul és pusztán találtak. Olaszfalu az összeírásban már nem szerepelt.

A két király belháborúja 1537–1539-ben érte el tetőfokát Győr, Pápa, Bakonyújvár és Ugod térségében. A Szapolyai-párt hívására 1541 augusztusában a török hadsereg újra betört a Dunántúlra, elfoglalta Budát, majd 1543-ban Esztergomot, Tatát, Székesfehérvárt, Ozorát és Simontornyát, s ezzel megkezdte Magyarország középső területeinek végleges katonai megszállását. Különösen az 1543. nyári török támadás volt rendkívül pusztító: Ulomán pasa török és tatár hadai Kemenesalját és Pápa vidékét teljesen feldúlták, bár a várost elfoglalni nem tudták. Ennek lehetett a következménye, hogy az 1543. évi királyi adóösszeíráskor Ugodon csak négy és fél, adózásra képtelen jobbágyportát találtak, mást semmit. Az összeírók megjegyezték, hogy ezek a jobbágyok devecseri Chóron András birtokain éltek.

Ugod végleges pusztulása 1545-ben következett be. A török főerők Kemenesalja körzetébe vonultak, amikor egy „falka török”, mintegy ötszáz lovas a Bakonyban portyázott, majd zsákmányával és foglyaival az ugodi vár közelében lévő erdőkben táborozott le. A Pápát védelmező Martonfalvay Imre deák azonnali segítséget kért Nádasdy Tamás főkapitánytól, aki Horváth Márkó és Ádám deák parancsnoksága alatt száz lovast küldött a Rábaközből Pápára. Martonfalvay egyidejűleg Horváthinovics Bertalan győri kapitánytól is kért segítséget, „hogy a győri haddal alá jőne az Bakonyra”. A rábaköziek már megérkeztek, de a győriek még nem, amikor Pápán lövéseket halottak Ugod felől. Kiderült, hogy Thelekessy Imre veszprémi kapitány a veszprémi és devecseri magyar lovassággal megtámadta az ugodi török tábort. Martonfalvay azonnal üzent Thelekessynek, hogy várják be a győri csapatokat. Thelekessy azonban nem hallgatott rá, mert, mint Martonfalvay írta, „irégy az magyar nemzet, ki-ki magának kívánja a tisztöségöt” (dicsőséget). Közben Thelekessy lovassága megfutamította a törököket, akik Ugodról Bakonykoppányon át Fenyőfő és Porva felé vonultak, hogy Zircen és Bodajkon át térjenek vissza a megszállt Székesfehérvárra. A döntő összecsapás „egy völgyben, nem messzi puszta Porvától” zajlott le, és a magyar csapatok teljes győzelmével végződött.

A harc első része kétségtelenül Ugodot sújtotta, melynek során a vár és a település teljesen elpusztulhatott és elnéptelenedett. Mintegy 350 évvel később – 1909-ben – az ugodi vártól délkeletre kezdték meg az elemi iskola építését. Ekkor feldúlták a település középkori temetőjét, s a számos egyedi sír mellett egy tömegsírt is találtak. Koppány Tibor 1961-ben megjelentetett könyvében ezt a tömegsírt a fentebb leírt 1545. évi ugodi csatával hozta kapcsolatba. Ez a megállapítás azonban nem állja meg a helyét, a tömegsír valószínűleg a középkori temető időközben felásott sírjainak osszáriuma lehetett.

A korabeli iratok szerint 1545 elején Ugod vára még megvolt. Devecseri Chóron András Szvetkovics Máriának, János nevű fia jegyesének nászajándékképpen erre a jószágára az országbírói ítélőmester előtt 2500 aranyforintot betábláztatott. Ugyanebben az évben, 1545-ben a Pápától délkeletre fekvő Sávoly falucska lakói a kóborló török martalócoktól való félelmükben Ugodra, a vár védelmébe költöztek.

Egy összeírás szerint a még 1546-ban a devecseri Chóron András és János birtokában, illetve kapitánysága alatt lévő Tihany, Devecser és Ugod várában összesen 150 magyar gyalogos és 100 lovas katona szolgált. Elképzelhető, hogy Ugod várát szükségből, hevenyészve helyreállították, de az 1546., az 1548., az 1549. és az 1550. évi királyi hadiadó-összeírások szerint a devecseri Chóron András birtokában lévő Ugod település teljesen néptelen és deserta (puszta) volt. A szomszédos Olaszfaluról sem tettek említést ezekben az években, bár ez a falu 1550 körül újra betelepült. A közeli Koppány (Bakonykoppány), amely a bakonybéli apátság birtokát képezte, teljesen elpusztult, s csak a török háborúk után 1718-ban települt újjá.

Az 1540-es évek háborús forgatagában, valamikor 1546–1547 körül a Habsburg-hadsereg ostrommal elfoglalta és megsemmisítette a közeli Bakonyvár erősségét, amely a Szapolyai-pártnak volt az egyik fészke. Ennek az ostromnak az emlékét őrzi a Gerence-patak völgyének nyugati, ugodi magaslatai közül a napjainkban is Tábor-hegynek nevezett magaslat, ahol az ostromlók táboroztak. A múlt század elején, 1825 körül a Tábor-hegyen három régi sarkantyút találtak.

A rövid életű 1547. évi drinápolyi béke után, 1551–1552-ben újabb török támadás indult a Dunántúlon. Seregük elfoglalta Veszprém várát (1552. június 2.), s mintegy tizenöt falut dúltak fel Veszprém, Devecser és Pápa körzetében. Devecseri Chóron András egy, 1552. június végén írott levele szerint: „Thurce ...excursionem fecerant circa castrum meum Ugod ac una possessione mea Olaszfalu vocata, centum personas minus octo personis captivos abduxerunt”, azaz: „a törökök ... portyázásuk során Ugod nevű váram körül, az Olaszfalu nevű birtokomról nyolc fő híján száz személyt fogolyként elhurcoltak.

Az erődítmény azonban ekkor még része volt a Devecser-Pápa közti végvárrendszernek. Az 1572. évi létszám- és zsoldjegyzékben még szerepelt a neve. Ebből kitűnt, hogy őrségét több más magánvárhoz hasonlóan birtokosa tartozott jövedelméből fizetni.

Ezek a zsoldos katonák valóságos haramiák voltak, uraik olcsóságuk alapján válogatták ki őket. S itt sem volt különb a helyzet. Jellemzi az alábbi történet.

Valamikor az 1570-es években Thury Benedek, a közeli Pápa várának egyik neves hadnagya a Marczaltői családból választott feleséget. Az aszszony valami örökösödési viszálykodásba keveredett a családjával. Ezért felfogadott Ugod várából tíz rabló, fosztogató kóbor hajdút, akik ellen már több országgyűlés is hozott elmarasztaló végzést. Thury Benedek királyi hadnagy ezzel a tíz haramiával megrohanta a marcaltői családi várkastélyát, a cselédséget összevagdalták, majd a kastélyt kifosztották.

A település és erődje az 1568 és 1591 közti úgynevezett „hosszú béke” idején is a devecseri Chóron család birtokában volt. Egy 1584. évi szerződésben devecseri Chóron János a néhai Chóron András és Izsákfalvi Margit fia a nádori ítélőmester előtt kijelentette, hogy javaikat, köztük Ugod várát, előbbi nejétől, Szvetkovics Máriától született leányának, Margitnak, gróf Nádasdy Kristófnénak hagyományozza.

A „hosszú békét” a török háborúk egyik leghosszabb és legpusztítóbb háborúja a „hosszú háború” (tizenöt éves háború 1591–1606) követte. Miután Veszprém és Palota várát (1593. október 7–10.) a török hadsereg elfoglalta, a következő, 1594. évben Győr és Pápa vára is elesett. Ezekben a szeptemberi napokban a környező Csesznek, Devecser és Ugod várának magyar őrsége is megfutamodott. Valószínűleg ettől kezdve 1608-ig romokban és elhagyatva állt az ugodi vár is.

Pápa elfoglalását követően, 1594-től az egész térség csatatérré vált. Pusztító eseményekkel járt a Habsburg hadsereg 1597. augusztusi ellentámadása Pápa visszafoglalására, majd az annak várában állomásozó vallon-francia katonaság lázadása (miután hosszú ideig a Habsburg-hadsereg nem fizette ki zsoldjukat). Az 1600. június 1-jén fellázadt pápai vallon őrséget a hadsereg német és magyar csapatai körülzárták. A kegyetlen ostromot követően a szorongatott rebellisek 1600. augusztus 10-ről 11-re forduló éjszaka kitörtek Pápa várából, s Bakonykoppány felé menekülve a Gerence-völgyön át akartak Zirc és Bodajk irányában a székesfehérvári törökökhöz eljutni. A Habsburg-csapatok azonban erre számítva lezárták Ugod, Bakonykoppány környékét, véres csatában megállították és visszaűzték a vallonokat, akik aztán Városlőd felé próbáltak kitörni. Minden valószínűség szerint ennek az Ugod-Bakonykoppány térségében lezajlott véres csatának az emlékét őrzi az Ugodtól 4,5 kilométerre északkeletre lévő, Franciavágás nevű puszta, melynek első írásos említése 1735-ből való.

A devecseri Chóron Margit és gróf Nádasdy Kristóf házasságából született gróf Nádasdy II. Tamás a szülők halála után örökölte az elhagyott és lakatlan ugodi várat és a települést, valamint a birtokot. Egy 1604-ben írott levelében – ugodi, somlói, jánosházi, egervári és devecseri – uradalmait teljesen elpusztítottnak mondotta. Nádasdy Tamás devecseri birtokának újjászervezéséhez hasonlóan 1608-ban egy telepítési privilégiumlevelet adott ki. Írásos formában közzétette, hogy azoknak, akik hajlandók Ugodba jönni, földet, rétet, erdőt ad, s egyúttal személyüknek nemesi (hajdúi) kiváltságokat is biztosít. Ennek értelmében semmiféle jobbágy-paraszti terheket nem kell viselniük, csupán várának védelmére kell szükség esetén kiállítaniuk házanként egy lovas vagy gyalogos katonát. A földesúri jogszolgáltatásokat az új lakosok felett is fenn kívánta azonban tartani, s az úriszék továbbra is a várban működött. Kijelentette, hogy a gonoszok büntetése a régi szokás szerint továbbra is a várban lesz, hogy így a rendet fenntarthassák.

Az 1608. évi privilégiumlevél szerint Ugod vára tehát újra lakott, s egy 1616. évi adat szerint Árky Péter volt a várnagya. A környező vármegyékben is kihirdetett toborzó szabadságlevél már 1608 és 1620 között nagyszámú telepest vonzott a faluba. Időközben, 1620. február 29-én gróf Nádasdy Tamás meghalt. Sem felesége, sem gyermekei nem voltak életben. Így halála után bonyolult öröklési procedúra végén a devecseri és ugodi vár és uradalmaik a véglai Horváth család tulajdonába kerültek. A Horváth család azonban alig hat évig birtokolta. Ugyanis 1626-tól Ugod vára és mezővárosa – a közeli pápai várral és uradalommal együtt – a kor legnagyobb politikai és vagyoni karrierjét befutó gróf Esterházy Miklós nádor tulajdonába került.

Az 1626. évi birtokátvételi okirat szerint ekkor itt nyolcvan családfő lakott összesen nyolcvan lakóházban. Az okirat megjegyzi, hogy az új lakók az új földesúr alatt is élvezik 1608-ban elnyert kiváltságaikat.

A birtokátvételi okirat Ugod váráról is megemlékezett. Megjegyezte, hogy nagyon elhanyagolt állapotban van, de körülötte a palánkkerítés még áll. Az okirat az Ugod várához tartozó településeket is felsorolja: Ugod mezőváros (oppidium), Béb, Nyőgér (Pápanyőgér), Ság (Bakonyság), Olaszfalu, Szücs (Bakonyszücs), Fenyőfőteszér (Pápateszér), Fenyőfő, Nóráp, Nyárád birtok, valamint Noszlop, Petend és Derecske (Pápadereske) birtok részei, s a birtokokhoz tartozott még a Vas vármegyei Zergen (Szergény) birtok, valamint a Bakony-erdő („Sylva Bakon”).

Az 1626. április 26-i átadáshoz kirendelt kamarai kiküldöttek azonban megállapították, hogy az Ugod várához tartozó falvak jelentős része, így Olaszfalu, Csót, Gyimót (Nagygyimót), Béb, Fenyőfő – deserta, azaz elpusztult terület volt. Ennek ellenére néhány nyugati részen élő jobbágy a közeli bakonybéli apátság, „Bébpuszta földjét elszántotta Ugodhoz”.

Ugod vára és mezővárosa, valamint várbirtoka ekkor, 1626-ban még nagyon közel feküdt a magyarországi török hódoltsági területhez, az „üngürüsz vilajet”-hez. Ezért a gróf Esterházy család, óriási birtokaival a háta mögött, nem sok ügyet vetett a hajdúi szabadsággal rendelkező és kötelező katonai szolgálatára hivatkozva az úrbéri terhek alól kibújni akaró lakossággal. Ezért történhetett meg, hogy a birtokadományozást követő évben, 1627-ben gróf Esterházy Miklós az Ugod és Devecser várához tartozó többi birtokrészt, nemesi kúriát és szőlőskertet Balassa Borbálának, Csobor Imrének és Török Jánosnak zálogosította el.

Három év elteltével Esterházy Miklós a fenti zálogszerződést felbontotta, s 1630-ban a pápai, devecseri és ugodi uradalmat idősebb fiaira, Lászlóra és Istvánra bízta. Röviddel ezt követően, 1632. október 4-én Miklós nádor az említett három várbirtokot zálogba adta 73 769 forintért gróf Csáky Lászlónak, aki a pápai főkapitányi tisztet is megszerezte. Néhány évvel később a három uradalom Pázmány Péter néhai esztergomi érsek unokaöccsének: Pázmány Miklósnak a kezére jutott.

Ezekben az években Ugod vára az 1632. és 1641. évi záloglevelek szerint még védelmi jelentőséggel bírt, s az 1608. évi szabadságlevél kiváltságai érintetlenül érvényben voltak a lakosság körében. Egészen 1658-ig élvezték az itt élők a funkcionáló végvárak védőinek „oppidanus” kiváltságait. Amelyek jelentették például a szabad vallásgyakorlás kiváltságát is.

Ugyancsak ebből az időszakból, az 1639. évből való Ugod várának leltára, az „Ugodi Inventarjom”, amely a pápai vár 1639. évi inventáriumának 15. oldalán maradt fenn. A leltár szerint a várhoz nyolc ágyú, két tagló, egy kaloda, annak láncai és lakatja tartozott. Továbbá egy puszta major és egy puszta kert volt a vár közvetlen tulajdona.

Gróf Esterházy László 1648-ban visszaszerezte Pázmány Miklós főkapitánytól a pápai, devecseri és ugodi várbirtokot. A nagy szervezkedés során az utóbbi önállóságát meg is szüntette, s az egész uradalmat pápai várához csatolta, bár az ugodi jószágot külön kezelték. A várról már csak annyi szó esett, hogy romjai még láthatók.

Az 1608. évi szabadságlevéllel ellátott és katonáskodásra is kötelezett ugodi lakosságnak nem volt jó híre a környéken. Erre utal egy 1649. évi szerződés, melyet a győri káptalan kötött patonai (Lovászpatona) jobbágyaival, hogy azok, tekintettel a közeli török határra, vállaljanak határőri szolgálatot. Hogy más közeli és hasonló véghelyeken milyen állapotok uralkodtak, arra a szerződés 11. pontja utalt: „Patona ne legyen (olyan véghely, mint) Ugod, Devecser és Bodonhely, hogy minekünk (tudniillik a győri káptalannak) orcánkra ne keljen a gonoszság rút híre, mert mind mostan, s mind azután készek leszünk azon Patonánk földjét pusztán bírnia inkább, hogysem országunk és szomszédaink káraival az latrokat, dúlókat, nyúzó fosztókat, rablókat, könnyen lézengő, heverő, tekergő, hitvány rossz csavargó és könnyű életet kívánó, erdő hátán járó, cseren futó és bokor ugró, Istentől futamodott és a menynyországtól elrugaszkodott embereket befogadnunk és ott szenvednünk!”

Az 1650-es évek elején a pápai Esterházy-uradalom az elhagyott Olaszfalu határát az ugodi, illetve a pápai váruradalomhoz csatolta. Mikor ezt 1656-ban „besúgták” a fehérvári törököknek, az elhagyott falu földjeinek használata után ők maguk is követeltek adót. Mivel a törökök azt is megtudták, hogy Olaszfalu földjeit a szomszédos gyimóti (Nagygyimót) parasztok is használják, a gyimótiakra is használati adót vetettek ki.

Az 1650-es évekre egyre inkább feledésbe merültek az 1608-ban betelepülteknek adott kiváltságok. Ezt egy 1656. évben történt eset bizonyítja. Gróf Esterházy Pál egy ugodi jobbágyot úriszék elé állított, mert az „magának annyi hatalmat vindicálván Ura tilalma ellen, bizonyos takácsi embernek mind épületre, mind tűzre való fát az ugodi Bakonyon pénzön adott el”, s így „...mint Ura szabadságát hátra tevő, tilalom megbontó hatalmas díján convincáltassék!” Hogy ebben az esetben a földesúr régi jogokat akart megszüntetni, kitűnt magának az úriszéknek az ítéletéből, mely szerint „Miulta Ugodot megszállották (újratelepítették), mindenkor szabad volt fát eladni.” Az úriszék az alperes jobbágyot – 1656. április 26-án Pápán – saját földesurával szemben felmentette.

Mindezek ellenére 1658-tól az Esterházy uraság a 1608. évi kiváltságokat nem volt hajlandó többé tudomásul venni. A hajdani kiváltságok 1672-re végleg eltűntek, s Ugodot már nem mint mezővárost (oppidumot), hanem mint „birtokot” (possessiót) emlegették. (Bár a korábbi jogállás emléke ekkor még megmaradt a település pecsétjének köriratában, amely talán egy korábbi pecsétnyomó mintájára készült, „UGGOD * VARASSA * PECSITE * 1698 *” körirattal.)

Településünk a jobbágy-paraszti falvak sorába süllyedt. Lakóinak egyetlen kiváltsága maradt meg, hogy a földesúri terheik egy részét árendával (bérlettel) válthatták meg, amihez az ugodi lakosság sokáig ragaszkodott, sőt ezt a kedvező megoldást 1727-től minden földesúri kötelezettségükre sikerült kiterjeszteniük.

A másfél évszázados – az 1540-es évektől az 1680-as évekig elhúzódó – török háború utolsó súlyos epizódja 1683. június-szeptember között zajlott le. A Székesfehérvár körzetéből támadó török hadak Győr, Veszprém, Pápa irányában törtek előre Bécs felé. Eközben Ugod-Pápa térségét is megszállták, utóbbi várát ostrommal bevették.

A Bécset támadó török hadsereg 1683. szeptember 12-én megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült Habsburg-, pápai-, német birodalmi- és lengyel királyi hadaktól, a Szent Ligától. A fejvesztetten menekülőket üldöző keresztény hadseregek általános támadásba mentek át, s 1683–1699 között a Magyar Királyság területét szinte teljesen felszabadították a megszállóktól.

A harcok a déli határvidéken még zajlottak, mikor 1696-ban országos felmérés zajlott le, amely településünket is összeírta. Ugod posessión (birtokon), amely a pápai uradalom tartozéka volt, összesen harminchárom jobbágy családfő lakott. Mivel ez Ugod lakosságának első név szerint ismert összeírása, felsoroljuk valamennyit: Kis György (bíró), Szalay István, Balogh Ferenc, Nedvessy Mihály, Illyés András, Márkus György, Horváth György, Molnár Benedek, Szabó János, Szabó István, Vághy Ferenc, Szakács János, Soós Imre, Hagymásy Pál, Kis-György Péter, Bötük Ferenc, Molnár István, Kozáry Pál, Takács István, Csöbör Gergely, Horváth István, Szakács István, Márkus János, Kapa Péter, Kun Márton, Csapó István, Márkus Mihály, Szalay János, Márkus Péter, Kis-András Mihály, Kecskés János, Dormán János és Kovács István.

A török hadsereg kiűzését követő években az újjáépítés még nem kezdődhetett meg, mert 1703 júniusában Északkelet-Magyarország területén kirobbant a II. Rákóczi Ferenc vezetése alatt álló rendi és függetlenségi háború. Az első felkelő magyar csapatok 1704. január 10-én jelentek meg Pozsony felől Pápánál, amelynek magyar katonasága azonnal csatlakozott a kurucokhoz. A Pápán állomásozó Károly Sándor kuruc generális Önéletírásában arról vall, a környékről oly tömegesen álltak zászlaja alá, hogy alig győzte a katonákat regisztrálni: „Mindenfelől, az egész tartományból zászlókkal, seregekkel. Lovas és gyalogos hadak jüttenek mellém, úgy nemes vármegyéknek követjei...”

Feltehető, hogy Ugod várának hajdani katonáskodó és a földesuraságtól semmibe vett kiváltságú lakossága is lelkesen csatlakozott a felkelő kuruc hadakhoz. A háborús nehézségek azonban már kezdetben jelentkeztek. A nagy sóhiányra való tekintettel a kuruc csapatok ellátó tisztjei Pápa környékén nagyon drágán – mázsánként (bécsi mázsa = 50 kilogramm) hat forintért – adták a sót, amit a lakosság nem tudott megfizetni. Gondot jelentett a kuruc hadak által követelt és behajtott sok katonai fuvar is. Mindezek miatt már 1704 márciusában a lakosság részéről panaszok merültek fel.

Az 1704. március 21-én megindult császári-királyi ellentámadás miatt a kuruc csapatok Pápa környékére vonultak vissza, s ekkor derült ki, hogy sereg zöme szétszéledt. Április 4-re a kuruc hadak elvonultak a Dunántúlról, s a Habsburgok csapatai Pápa környékét harc nélkül megszállták.

A kurucok 1704 májusára Forgách Simon generális vezetése alatt újra benyomultak a Dunántúlra. A pápa-ugod-devecseri uradalom ura, gróf Esterházy Antal császári-királyi ezredes ekkor maga is csatlakozott a felkelőkhöz, és azok mellett végig kitartott. Majd a száműzetés keserű kenyerét is együtt ette a nagyságos fejedelemmel. Török földön hunyt el, hamvait csak 1906-ban hozták haza Magyarországra. Kassán, a Szent Erzsébet-templomban alussza örök álmát Pápa-Ugod-Devecser örökös ura.

A kuruc hadakat rövidesen, 1704. június 13-án Koroncónál vereség érte, mire a Dunántúlt újra elhagyták.

A harmadik, 1705. decemberi kuruc támadás volt a legeredményesebb. Vak Bottyán János generális vezetésével indították. Miután Pápát menetből, ostrommal elfoglalták, közel négy éven át uralmuk alatt állt a Dunántúl északnyugati fele. Pápa és térsége volt a dunántúli kuruc seregek központja. Bottyán János a városban tartotta főhadiszállását. Sőt a feljegyzések szerint kézfogójára is itt került sor.

A Dunántúl visszafoglalására 1707. augusztus 13-án indult meg a legerősebb császári-királyi ellentámadás. Másnap, augusztus 14-én már elfoglalták Pápa várát, s a Habsburg-párti csapatok „az egész várost (Pápát), a malmokat, s a circumjacens (körülfekvő) falukat felégették”. Mindössze két ház élte túl a hatalmas tűzvészt.

Rákóczi Ferenc fejedelem 1707 végén gróf Esterházy Antalt nevezte ki a dunántúli kuruc hadak főparancsnokává. A harcok 1709 nyaráig elhúzódtak, végül is szeptemberre a Habsburg-párti hadsereg a kurucokat a Dunántúlról kiszorította. I. József császár és király 1709. november 12-én gróf Esterházy Antaltól a pápai-devecseri-ugodi uradalmat elkobozta, s két testvérének, a koronához mindvégig hűséges gróf Esterházy Józsefnek és Ferencnek adományozta.