Új hajlékot az Úrnak
Új hajlékot az Úrnak
A helyi hagyomány úgy tartja, hogy a község lakói Lónyay Zsigmond kálvinista hitre térésével vették fel a református vallást. Ezt az 1935-ben kiadott, A magyarországi református egyház egyetemes névtárának összeállítója 1605-re teszi. Alighanem korrekt az 1605-ös dátum, mert egy, a XVIII. század második felében leltárba vett harang körirata szerint 1610-ben már létezett a tuzséri szent eklézsia.
Hevenesi 1696-ból datált a községben egy kálvinista templomot. Az első katonai térképezés országleírása a község templomát szilárd anyagból épültnek vélelmezte, de az 1821-ben történt bontás megmutatta: egyértelműen fából készült, tapasztott falú épületről tudósít a presbiteri jegyzőkönyv. A történelmi valóság, Tuzsér demográfiai viszonyai is ezt látszanak valószínűsíteni. A szántás-vetésre szűk határ, az árvíz járta rétek, a gyakran elöntött falu száz-kétszáz, majd háromszáz körüli lakosával még a Lónyay családnak a XVIII. század elejétől-közepétől megnyilvánuló nagyvonalú támogatása mellett sem jelentett különösebben gazdag megélhetést egy családos, gyermekeit nevelő, iskoláztató református lelkész számára.
Az 1772-es úrbérrendezés előtti évekből ránk maradt a papi, tanítói jövedelem feljegyzése. A lelkész megélhetésére szolgált „két darabocska szántóföld, mintegy másfél vékás”, melyet a várdai út, Bóka György, Szabó András, Lévai Mihály és Révész Pál földjei szomszédoltak. A mindenkori prédikátor hasznára kaszálták azt a mintegy „négy vontatú sásos füvet termő” rétet a Kálongán, amelyet Szabó András rétje, az Elő-tó rétje, a kálongai gát, Révész András és Révész János füveskertje határolt.
Minden egyéb határbeli haszonvétel a földesúr kegyétől függött. Szerencsére a Lónyayak nem voltak fukarok. Érintetlenül hagyták azt a középkorban meghonosodott szokást, amely kizárólagos halászati jogot biztosított egy nagyobbacska tóban a mindenkori lelkésznek. Csíkásztatni is szabadon csíkásztathatott a prédikátor, s részesült a zsákmányolható javakból: vadak, madarak, sulyom, gomba, mogyoró, vadgyümölcs, sás, nád, vessző.
Megélhetésének alapját mégis a közösség háznépeitől kapott „ágybér” képezte. Ennek mennyisége a következőképpen alakult: akiknek bővebben volt szántójuk a határban, azok öt véka gabonát, egy szekér szénát, egy szekér fát és három poltúrát kellett adjanak évenként a lelkésznek. Akiknek kevesebb szántót használtak, azok négy véka gabonát, félszekérnyi szénát és fát, ugyancsak három poltúrát adtak a papnak. A házas zsellérek három véka gabonával és kilenc dénárral tartoztak. A feleséges szolgák és pásztorok két véka gabonával, az özvegyasszonyok évenként három sing vászonnal járultak hozzá a lelkész és családja jövedelméhez. Számítsuk mindehhez hozzá még a stólapénzt. A prédikációs temetésért egy forint tizenkét krajcár, az énekszós halottért és keresztelésért tizenkét-tizenkét krajcár. Az esketésért egy forint.
A tanító külön jövedelme volt a tanításért gyerekenként megkülönböztetés nélkül behajtható két-két máriás és egy-egy véka zab. Ezen tanításon azonban 1822-ig, az iskola megépítéséig, a rendszeres rektorfogadásig gyakorta csak az úrvacsorára való felkészítést, a katekizációt kell értenünk.
A község lakóinak szaporodásával, a tuzsériak vagyoni helyzete is differenciálódott. A papbér a szegények számára terhessé vált. Ezért azt 1800 márciusában módosították. A csak réttel rendelkezőknek nem kellett gabonát, csak szénát adniuk. A szántófölddel nem, csak igázható marhával rendelkezők egy-egy szekér fával taroztak. A gyalogszereseknek pedig egy szekérre való fát kellett készíteniük az erdőn a pap számára. Akik azonban sertést öltek, anyagi helyzetüktől függetlenül egy-egy sódart kellett adjanak a lelkész konyhájára.
Megvolt hát a falu szerényen a maga ócskuló fatemplomával, düledező parókiájával, olykor a consistoriális gyűléseket is mellőző, a jegyzőkönyvek vezetésével alig törődő, a szűkös anyagiak miatt rektort sem igen követelő, a születési, halálozási és házassági anyakönyvet is csak a Mária Terézia által kiadott szigorú rendelethez alkalmazkodva felfektető prédikátorával.
E téren jelentősebb változás csak a XIX. század első éveiben történt, amikor Lónyay Ferenc földesúr kezdte szorgalmazni egy új templom, parókia és iskola építését. Földesúr és falu kölcsönösen hozott áldozatai árán, majdnem két évtized kemény munkájával meg is épült az új templom, toronynyal együtt. Elkészült vele együtt az iskola és az új parókia. A XVIII. század végétől Tuzséron szolgáló Körösi János tiszteletest 1823-ban felváltó Szakál József személyében olyan új lelkész is került a faluba, aki után többé nem lehetett sem a közösség lelki gondozását, sem az egyház ügyviteli iratait, sem a vagyonát hanyagul kezelni.
1823. december 15-én „az újonnan felépült parochiális háznál legelsőben consitoriális gyűlés tartatván”, a presbitérium elfogadta az egyházi főhatóság azon utasítását, hogy ezt követően minden consistoriális gyűlést a „prédikátor és a cántor presidiuma” – elnöklése – mellett kell megtartani. Ezt követően került sor a református gyülekezet dolgainak számbavételére. A presbiterek és a régi kurátorok emlékezetére hagyatkozva pótolták az e téren mutatkozó hiányosságokat. Az emlékezettel 1802-ig nyúltak vissza az alábbi személyek: Szakál József prédikátor, Révész Mihály helybéli kurátor, Révész János, Révész Ferenc, Révész András, Barabás György, Boros István, Kepits Mihály, Szabó Pál Ferenc, Révész György, ifjabb Nagy István, Révész Getzi Miklós „presbiteriális személyek” és Révész Getzi György egyházfi.
A memóriára hagyatkozó periódushatárt – az 1802. esztendőt – tudatosan választotta a consistorium. Ekkor, Egyed István kurátorsága alatt merült fel először komolyan egy új templom építésének szándéka: „meghalálozván Lónyay Ferenc úr, Tuzsér helysége néhai boldog emlékezetű tekintetes Lónyay János és hitvese Lónyay Florentina birtokába esék, kik is látván régi templomunknak elócskulását, dűlőfélben való létét, mely is a Tisza felől való végin vólt a helységnek, az úttya közepin”, napnyugatról révész Nagy Gyuri János, napkeletről öreg Csonak János telkeikkel átellenben. Lónyay János és Florentina asszony birtokba kerülvén „ki is mutatta a helyét” az új templomnak a régi temető helyén, s hogy némi anyagi alapot is teremtsen megépítéséhez, átengedte a református gyülekezetnek a „tuséri oldalon lévő csónakos réhbéli jövedelmet”.
A hitben buzgó földesúr példáját követve, még 1802-ben Révész Pál harminc, Fazekas László harminc, Révész István harminc, Nagy Gyuri Andrásné hét rénes forintot hagytak végrendeletileg a templom építésére. Ez az összeg azonban a munka megkezdéséhez is kevésnek bizonyult. Az eklézsia korábbi tartalékai, az új adományok s a Lónyay János átengedte csónakos révpénz hozadéka 1802 decemberében kétszázharminc rénes forintot tett ki. Ezt az összeget a presbitérium évről évre kiadta kamatra, s a tőkéhez, a befolyó kamatokhoz hozzáadta a révjövedelmet. Ez utóbbi azonban – amíg állandó révészt tartott a gyülekezet – évenként négy–hat forint volt.
A kurátorok és presbiterek emlékezete szerint a meglévő tőkéhez és azok éves hozadékához egyéb források is társultak. 1810-re öt-hatszáz forint gyűlt össze a templomépítésre. A lassan gyülekező pénzből – sürgetendő a munka megkezdését – Egyed István kurátor 1808-ban vásárolt hetven öl követ Szentesről (Szenteske, Svätu), „az újonnan építendő templom és torony fundamentumába”. Az alapba szánt kő öle egy rénes forintba került.
A pénz azonban továbbra is nehezen gyűlt, s ami összegyűlt, az 1810– 1811-es devalváció azt „csaknem teljesen elenyésztette”. 1810-ben – emlékeztek a presbiterek – „…egy forint leszállott 12 krajcárra, öt forint egy forintra… Ezen devalváció által az ekklézsiának kevés kapitálisa csaknem egészen elolvadt.” A presbitériumnak új módszerekhez kellett folyamodnia, ha a düledező templom helyett újat akart. Első döntésük az volt a presbitereknek, hogy nem szegődtetnek új, állandó révészt a csónakos átkeléshez, hanem a szent eklézsia „minden tagja… serkentgetés nélkül, a telekek száma szerint sorba edj-edj ember naponként annak idejében révésznek a Tisza-parton kiálljon”, s az általa begyűjtött pénzt esténként a Révész András házánál elhelyezett „ekklésia ládájába, a tetején kivágott jukon belévetve, bészámoljon”. A döntés eredménye az lett, hogy a korábban évenként négy–hat forintot jövedelmező révpénz felszaporodott évi harminc–negyven forintra.
Ebből következtethetünk a tuzséri rév gyalogosforgalmára. Csónakon ugyanis csak a portusra gyalog érkező – legfeljebb a piacokra háton cipelt árut, dohányt, gyümölcsöt, mézet, házi szárnyasokat, túrót, vajat, apróbb állatokat, nyulat, bárányt, zsákban átvihető süldőt – embereket szállíthattak át a révészek a Tiszán. Egy-egy személy átszállítási költsége egy dénár volt. Többet a magával hozott áruért sem kérhettek a csónakosok. Évenként tehát másfél-két ezer ember kelt át a Tiszán a tuzséri csónakos réven. Nem kis forgalom ez a rendiség korában, amikor a haszonorientált szemlélet még idegen volt a társadalomtól.
A pénz azonban még így is lassan szaporodott a templomépítéshez. Ezért újabb módszerekhez folyamodtak a presbiterek, egyházfiak. Geszti György egyházfi például két „bikasüldőt” vett haszonra. Az egyiket tizenhét forintért, a másikat húszért. A tavaszi, kora nyári legelőn azokat kizsendítette, s hatvan, illetve ötven forintért eladta. Révész György bíró az állami adó, a porció lakosokra történt kivetése során „nyomta meg egy kicsit” a tollát, s két év alatt a kincstárnak befizetendő összegnél hetven forinttal többet gyűjtött össze, amit átadott az eklézsiának. 1817-ben Kitkó Unger és Simanszki árendálta a Lónyayaktól az egész helységet. Sikeres működésük érdekében egyeszséget kötöttek a faluval is, hogy a borkocsma egész éves hasznát átengedik a templom építésére. Tizennégy hordó bort mértek ki, aminek következtében a templomalap száznegyven forinttal gyarapodott. Ugyanebben az évben az uraság egy tábla gabonáját felvállalta a község részes aratásra. Tizenöt köböl rozs lett a haszon, amit a szükséges százezer tégla kivetését és kiégetését felvállaló téglaégetők természetbeni díjazására fordítottak. Néhány esztendőben a faluközösség átengedte a kommunitás rétjét az eklézsiának, s az azon kaszált szénát is a templom javára értékesítették. 1821-ben Révész György kurátor a gyülekezet pénzén subárendált egy darab erdőt a Lónyay család árendátoraitól 533 forintért, amiből 211 forint tiszta haszna származott az eklézsiának. 1822-ben „kevés makk teremvén”, azt is megvette az eklézsia, amiből harminc forint haszna kerekedett. 1823-ban – a torony- és parókiaépítés közben – annyira kiüresedett az eklézsia pénztára, hogy a református férfiak 36 krajcáros napszámbérért felvállalták az árendátor juhaklából a trágya kihordását a majorsági földekre.
A már említett 1810-es kényszerű devalváció idején közakarattal úgy döntöttek, hogy a község minden háztartása tízforintos ágybérrel járul a templomépítéshez. Ennek köszönhetjük, hogy név szerint is megismerhetjük azokat a családfőket, akik hitükért, az Úrnak építendő hajlékért felvállalták ezt az akkor nem könnyű áldozatot: Fabu János, Révész András és fia, ifjú Révész András, Révész Nagy Gyuri János, Kepits István alias Jankó István, Kis András, Révész Nagy Gyuri Pál, Révész Nagy Gyuri Miklós, Demeter István, Demeter András, Kaszás György és fia, ifjú Kaszás Gyögy, Bíró Mihály, Béres László, Boros István, Boros Mihály, Boros Imre, Péter György, Péter Mihály, Szabó István, Szabó Ferenc, Révész Miklós alias Getzi Miklós, Révész Getzi György, Révész Pál és fia, ifjabb Révész Pál, Révész György, Révész János, Révész Ferenc, Révész Nagy György, Szabó Pál, Szabó Ferenc, öreg Bóka István, Bóka György és fia, ifjabb Bóka György, Egyed István, Egyed András, Nagy Gyuri István, Nagy Gyuri András, Szabó András, Szabó Mihály, Szabó Simon, Markus Mihály, Révész Mihály, Nagy Gyuri Mihály, Nagy Gyuri Bálint, Nagy Gyuri Pál, Révész Imre, Csonka János, Bodnár György, Kis Révész István, Kis Révész Mihály, Deregi Miklós, Gargya Ferenc, ifjú Bóka István, Révész Márton, Révész Martzi István, Lakatos Mihály, Kis György, ifjú Kis György, Lovász Samu, Barabás György, Barabás István, Nagy Márton és veje, Horváth Sámuel, Horváth István, öreg Csonka János, Csonka József, Lévai Mihály, Boros György, Boros Ferenc, Boros János kötelezték magukat a pénz megfizetésére.
A megajánlás lelkes volt, s azonnali teljesülése hétszáztíz forint templomépítésre fordítható összeget jelentett volna. A forintok összeadása azonban lassan haladt. 1824-ig csak száznyolcvan forint gyűlt össze, s a vállalt felajánlást minden ágytól végül csak 1833-ra teljesítették a lakosok. A megnyilvánuló közös akaratnak és áldozatvállalásnak mégis volt hozadéka: elkezdték az építkezést. A már 1808-ban meghozatott hetven öl kőből, s az 1814-ben kiégettetett százezer téglából 1815-ben indult a munkálkodás. Hajdú Mihály és Czipp Lőrinc kőműves 834, illetve kétszáz forintért 1818 végére elkészítették a templom és a torony kőalapját, s felrakták a falakat. Közben, 1817-ben, még kiégettettek ötvenezer téglát.
1819-ben a litkei Papik Sámuel ács háromszáz forintért elkészítette a templom tetőszerkezetét, és bezsindelyezte azt. Ehhez vettek a tuzsériak a Tiszán 45 szál fenyőt, 145 szál fenyődeszkát, összesen négy mázsa vasat, 31 forint 57 krajcárért srófokat, négyezer lécszeget, 22 ezer zsindelyszeget, három sing vasat.
1820-ban a presbitérium úgy döntött, hogy – az eredeti tervtől eltérően – megnagyobbíttatják az ablakokat, tégla helyett kőpárkányt készíttetnek. Ezt a feladatot Szentkutai kőműves vállalta, aki az említett munkák mellett száznyolcvan forintért a külső és belső vakolást, a meszelést is elvégezte.
Az ablakrámákat, az ajtót tölgyfadeszkából készíttették, amihez a Tiszán érkező anyag 41 forint 26 krajcárba került. 1821-ben egy kisvárdai asztalosnak, odavaló üvegesnek és drótosnak, lakatosnak az ajtó és az ablakok elkészítéséért fizettek összesen 113 forintot. A templomot felszentelték, s ekkortól itt dicsérik máig az Urat a tuzsériak.
A templom tehát 1821-ben elkészült ugyan, de a toronynak még csak a kőalapja volt meg. A község és az eklézsia anyagi lehetősége annyira kimerült, hogy annak építését átmenetileg fel kellett függeszteni. Falazatának felhúzásához csak 1824-ben tudtak Révész Mihály kurátor közreműködésével újabb negyvenezer téglát kiégettetni.
A gyülekezetet irányító presbitérium azonban közben sem múlatta az időt tétlenül. Miután a község földesura, Lónyay János 1821-ben az „iskola házhelyét kimutatta”, Révész György kurátor vásárolt tizenkét ágasfát tizenkét rénes forintért, s még ez év őszén – elbontva a régi templomot, annak anyagából – iskolaház építésébe kezdtek.
A presbitérium jegyzőkönyve így írja le a történteket: Révész György kurátor vezetésével a régi templom anyaga „a helységbéli emberek által összevágattatván, s felállíttatván, minden hozzá megkívántatók az ócska templomból teltek ki”. A lakosoknak csak néhány ágast kellett pótolniuk, amit a sajátjukból megtettek. Zsindelyre, nádra vagy zsúpra nem tellett sem a lakosok adakozó kedvéből, sem az egyház vagy község pénztárából, ezért az iskola épületét szalmával fedelezték. 1822-ben a község lakói maguk tapasztották ki az épületet. Pénzt csak a meszelésére, az asztalosmunkára és a berendezésre költöttek.
Az iskola és tanítóház három ajtaja hét forint tizenhat krajcárba került. Négy forint tizenhat krajcárt fizettek az ajtók sarokvasaiért és a zárakért a cigánykovácsnak. Két forint 58 krajcárt kaptak az iskola- és tanítóházat kimázolók, két forint 32 krajcárt az ablakokat elkészítő asztalos. Két forintért vásárolt Révész Mihály két véka meszet a mázoláshoz, meszeléshez. Megrendelt egy hosszú tölgyfa asztalt és egy táblát a tanításhoz. Ezekért együttesen három forint 44 krajcárt adtak. Az iskolaudvaron megépíttette a tanító számára az istállót és a kamrát három forint harminc krajcárért, s a tanterembe és a tanító lakásába egy-egy kemencét, egy tüzelőkályhát, és berakattak két közfalat. Ez utóbbiakat Szabó Pál Ferenc és Getzi Miklós csinálta meg tíz forintért. Kettejük számára fizetett Révész Mihály egy meszely pálinka áldomást tizenhat krajcárért. Az oskolaudvar és a kert kerítését az eklézsia deszkájából a falu lakói készítették el. Ezért nem kellett pénzt fizetni.
Az első tanítók nevét nem ismerjük. Az apagyi helyosztó gyűlésen évről évre kiajánlottak egy-egy tanulmányai végéhez közeledő diákot a debreceni vagy sárospataki kollégiumból vagy egy más községben már kipróbált rektort, s a presbitérium tagjai azt beköltöztették a faluba.
1830-ban Polgár Jakab rektort hozták meg Megyerről. 1833-ban Etkai Istvánt búcsúztatták Tuzsérról, mert az változtatni akart”. 1843-ban Hatvani Ferenc tanítót vizitálta az esperes, s bármennyire tetszett is a falu többségének kántorkodása és tanítóskodása, el kellett bocsátani, mert munkája és viselkedése ellen súlyos kifogások merültek fel. Helyébe Sinka András tanítót hozták be Besenyődről, aki aztán 1848 márciusáig tanított és kántorizált Tuzséron.
Nem mindenki örömére.
1847-ben „két-három ember a rektorra vetette a vizet”, s követelték távozását a faluból. A presbitérium 1847. március 7-én foglalkozott a vádakkal, de nem találta azokat megalapozottnak, ezért kötelezték a „pártoskodó egyéneket”, hogy az „oskola tanítójával kibéküljenek”. Ez kibékülés látszatra megtörtént. Sinka András maradt, de csak egy évig. 1848. március 8-án úgy döntött a presbitérium, hogy „iskolatanító Sinka Andrást elcserélik másra”. Ez volt a falu 1848-as történetének – a jobbágyfelszabadításon túl – az egyik legjelentősebb eseménye. 1848 április 10-én „Puskás József oskolatanítót Ajakról bészállították” a tuzséri tanítói házba.
Ha közönnyel nem is – az ugyanis városi jellemző –, aprócska konfliktusokkal mindig terhes volt a falusi élet. Itt is. 1830-ban azon kaptak össze a település lakosai, hogy kinek hányszor és melyik haranggal csendítenek, amikor végleg távozik az élők sorából. „Rendetlenség lévén a harangozásban” – ismerte el a presbitérium az emberi hiúságot, talán az Isten előtti egyenlőséget is sértő eljárást –, ezért közös megegyezéssel szabályozták annak módját. 1830-ban írásba foglalták döntésüket, s azt átküldték szigorú miheztartás végett a rektornak. Ezt követően öregember vagy fiatal férfi halálakor háromszor kellett harangozni. Asszony vagy lány halálakor kétszer, s előtte a nagy haranggal csendíteni. Gyermek halálakor – ha az fiú volt –, először a kis haranggal hármat kellett csendíteni, lánygyermek halálakor csak kétszer, majd mind a két harangot „össze kellett húzni”. Időről időre meg- megújuló viták zajlottak a templomi ülésrendről is, de rendre elcsitultak.
Elkészült tehát 1821-ben az új templom, 1822-ben az új iskola. Csak a torony volt még hátra – ahogy szóltunk már róla –, s a parókia, a lelkész lakháza düledezett tovább. Amikor Lónyay János „kimutatta a templom helyét”, azzal egyidejűleg kikötötte azt is, hogy az általa kijelölt fundusra új lelkészlakot kell építeni, mégpedig nem fából, sárból, hanem téglából. Végakaratát tisztelendő a falu lakói örökösét, Lónyay Gábort 1822-ben emlékeztették apja hajdani szándékára.
Lónyay Gábor 1822-ben Tuzsérra látogatott, s úgy határozott, hogy a parókia régi fundusát fel kell cserélni Péter György telkével, a lelkészlakot pedig ez utóbbi funduson kell megépíteni. Földmérővel felmérették a parókai régi fundusát, kétezer négyszögölnek találtatott. A Péter György fundusa – bár jobb, partosabb helyen volt – kilencszáz négyszögölnek találtatott. A csere egyenértékben megtörtént. Lónyay Gábor megparancsolta a falunak, hogy közös erővel „szedjék fel Péter György minden épületét”, és telepítsék át a parókia régi fundusára, „…a felszedett épületek helyére pedig illendő prédikátor-házat építsenek. Nem fából, az eddig való szokás szerint, hanem téglából vagy vályogból.”
1822–1823-ban nemzetes Nagy István inspektor úr felügyelete alatt 183 forint tizenhat krajcár költségen a falu lakossága részben vályog-, részben paticsfallal megépítette a prédikátor házát, amelybe az új lelkész, Szakál József még abban az évben beköltözött. 1823. december 15-én – amint már említettük – itt tartották emlékezetes consistoriális gyűlésüket a presbiterek.
Már csak a torony megépítése volt hátra. Révész Mihály sürgette annak építését, és sorra járta a házakat, hogy akik még adósak az 1814-ben megajánlott tíz forinttal vagy hátralékban vannak annak megfizetésével, ígéretüket váltsák be. Nemcsak a közlakosok, a presbiterek, a község elöljárói sem akartak fizetni. Sőt becsmérelni kezdték iskolaépítő buzgalmáért, téglaégettető szorgalmáért. Felborult a korábbi rend, a lakosok elmaradoztak a révszolgálatból, aminek következtében megcsappant az eklézsia ebből húzott jövedelme. Mindezekért Révész Mihály 1825 május elsején, tekintettel arra, hogy „az ekklésiabeli emberek, valamint az elöljárók, úgy az alattvalók minnyájan engedetlenek, szót fogadni nem akarnak”, lemondott kurátori tisztségéről.
Lemondásával azonban nem javult a helyzet. 1826 februárjában már a consistorális gyűlés foglalkozott a lakosok engedetlenségével, s kötelezte őket a telkek sorrendjében a révszolgálat ellátására. Ugyanebben az esztendőben a helység bírájával, Szabó Pál Ferenccel gyűlt meg a presbitérium baja: nem volt hajlandó a templom, illetve a torony körüli munkákból részt vállalni. A consistoriális gyűlés úgy határozott, hogy a torony körüli munkából a bíró sem vonhatja ki magát. „A helység bírája – rögzítették a jegyzőkönyvbe – sem portiot nem fizet, sem egyébféle, vármegyét vagy katonaságot illető adózást nem tészen, ugyanazért bíróji kötelességét híven tellyesíteni köteles. Az ecclésiai dolgokba pedig senki felett praerogativája nem lévén, értésére adatott, hogy mindenkor, amidőn a sor reája kerül, akármiféle munkáját teljesíteni köteles lészen.” Amennyiben ezt elmulasztaná – akárha a révszolgálatot is –, mint „közönséges bóldogságot nem munkáló” fog megítéltetni.
Úgy tűnik, a bírót fenyítő szigorú hangvételű dorgálás hasznára vált a közösségnek. Folytatódhatott a munka. A lakosok a még Révész Mihály által kiégettetett negyvenezer téglát a templomhoz fuvarozták, s 1826-ban a presbitérium alkuba bocsátkozhatott a Tasson lakó Tolvaj Sámuel kőművessel, aki száznyolcvan forintért ajánlotta magát a toronyépítésre. 1827 májusára álltak a falai. 1827 május 2-án fogadták fel Tutkovits János ácsmestert legényeivel tetőzetének munkálataira.
Az ácsmunkák alig másfél hónapig tartottak. Tutkovics János 1827. június 11-én jelentette, hogy „Isten segedelme által a torony tetejére lévő gombot június 17-én szándékozna felrakni”. Ezt a hírt dobszóval és templomi hirdetéssel hozták a lakosok tudomására. A falu vezetői és a presbitérium úgy döntöttek, hogy „azon emlékezetes napon közönséges vendégséget kívánnak tartani”.
Soha korábban, későbben sem igen volt ilyen közünnep Tuzséron. Az emlékezetes napon a tornyot és templomot együtt szentelték fel. Megjelent a tiszántúli református egyházkerület püspöke, a beregi traktus főesperese, az apagyi esperes, a környező falvak prédikátorai, családtagjaikkal együtt. A falu népe és a gyülekezet presbitériuma is kitett magáért. Az ünnepi asztalhoz két szarvasmarhát vásároltak Ungváron, egy hordó káposztát Pátrohán, Révész Menyhérttől nyolc font szalonnát, három forintért vajat Veresmarton, három forintért halat Kenézen. Vettek egy hízott ludat, két bárányt, két kacsát, két sódart, kilenc forint ötven krajcárért marhahúst. Két forint tizenöt krajcárért vettek köleskását, egy forint negyvenkét krajcárért tojást, ötvenöt forint tizenkét krajcárért „egy hordó grányicát”. Egy forint ötven krajcárért vásároltak gyertyát, és hetvenhárom forint harmincnégy krajcárért Kisvárdán kanalat, kést, cukrot, kávét, gerslit, borsot, citromot, edényt, egyebeket. Butéliákra, poharakra, egyéb üvegárura huszonnégy forint huszonhat krajcárt költöttek. Hozattak Nagytárkányból húsz font sót is, amiért három forint tizenöt krajcárt fizettek. A szakácsnak és stábjának a lakoma elkészítéséért, az előkelőknek való feltálalásáért nyolc forintot. Az eklézsia szerzett ebből az alkalomból négy hordó színbort, egy száziccés átalag égetett bort, „melyet a kántorkocsmán kiárultatott bor seprőjéből” pároltak. Csirkét, tyúkot, tojást, bizonyára egyebet is „szépen adtak az ekklésia tagjai” is.
Négy hordó bor, egy hordó pálinka, száz icce borpárlat, két marha, juhok, csirkék, kacsák, hús, hal töméntelen mennyiségben, egy hordó káposzta, kása, és a többi. Volt mit ennie, innia Tuzsér ekkor még félezernél kevesebb lakosának. A hosszú építkezés és az azokon végzett közösségi munka mind-mind megkívánták, és meg is érdemelték a lakomát, az ünnepséget. Nem lebecsülendő az a teljesítmény, amit a község – bár egy lankadó, vonakodó, elbizonytalanodó periódust is megélve – elvégzett. Templomot, iskolát épített magának, parókiát és lakást papjának, tanítójának. A kemény munkával megszerezhető mindennapi betevő falat mellett megteremtette a lelki és ismeretbeli szükséglet megszerzésének intézményi hátterét. Már csak a közösségért élő, a lelkeket Istenhez vezérlő papra, a gyerekek elméjét az alfabetizációs műveltség megszerzésének útján egyengető rektorra, esetleg leánytanítóra volt szükség, hogy a korban teljesnek mondott életet élhessenek a tuzsériak.
Még nem hullottak a feledés kútjába a toronyavatási ünnepség és falusi lakoma emlékei, amikor hitük és lelkészük szerint az Úr haraggal sújtott le Tuzsérra: 1831-ben kolerával látogatta meg őket. Amilyen kicsi falu volt, olyan nagy volt a riadalom. A faluban felborult a sok-sok generáción át meghonosodott rend és nyugalom. Korábban évenként tizenöt-húsz csecsemőt keresztelt rendre a pap, hét-nyolc, legfeljebb tíz párt esketett, és tíz-tizenkét, legfeljebb tizenöt esetben húzták meg hol rendszertelenül, hol az 1830-as regulát követve halottakért a harangokat.
1830-ban azonban már befészkelte magát valami nyugtalanság az emberek közé. Amíg ugyanis 1829-ben csak hét ember teteme fölött prédikált a lelkész, 1830-ban már tizennyolc halottat temetett. Ezzel a veszteséggel még megbékélhetett volna a falu. De amióta 1781-ben megnyitották a matrikulát, olyan nem történt, hogy egy esztendőben 45 halálesetet regisztrált volna a lelkész. 1831-ben ez történt. S ennél is döbbenetesebb volt a helyiek számára, hogy egyedül július hónapban 21-et.
A négyszáz léleknél ekkor még alig többet számláló falut megtizedelte a kolera. A felvilágosult szellemű természetbúvárok, külföldi egyetemeken tanult orvosok magyarázhatták a járványt már akkor is az Indiából behurcolt baktériummal. Nyomon kísérhették az útját katonai vonulásokkal, sószállító tutajosok élelemvásárlásával, kórt terjesztő parti tartózkodásával, a vízbe dobott hullák kifogásával, eltemetésével, de mindezek a logikus érvek nem nyugtatták meg a tuzsériakat. Számukra ez akkor is Isten büntetése volt. Olyan csapás, amilyen századonként ha egyszer érte a községet.
Riadt tehetetlenségükben nem is tehettek mást, mint eltűrték a hatóság szigorú kordonját, zokszóval, szomorú gyakorisággal – júliusban 21 alkalommal – eltemették halottaikat, megszeppenve a sorscsapásoktól, nagy fogadalmakat ajánlottak az Úrnak, és igyekeztek az 1814-ben templomépítésre ajánlott tíz forintjaikat az eklézsia pénztárába minél előbb befizetni, ezzel is engesztelve a Mindenhatót, aki hitük szerint 1832-ben el is távoztatta róluk a vészt, mert abban az évben már csak 22 halottat temettek. Eggyel többet, mint az előző év egyetlen hónapjában, júliusban.
Ezüst kenyérosztó tálca. Lónyay Zsigmond és hitvestársa, Pogány Klára ajándéka (1743)
XVIII. század eleji ónkanna bekarcolt női mellképpel. Fedele hiányzik
A református templom
