Honfoglalók a Boszorkány-hegyen
Honfoglalók a Boszorkány-hegyen
Tuzsérról nem sok régészeti lelet található a nyíregyházi Jósa András Múzeumban. De ami innen előkerült, az minden kiállítás díszére válna. Időben a legrégebbi az a három bronzkard, amelyek Salamon Tivadarné, gróf Forgách Margit ajándékaként kerültek a gyűjteménybe 1892-ben. A kastélytól délre, a park közelében pár száz lépésre szántás alkalmával bukkantak harminc centiméter mélyen a szakirodalomban liptói típusúnak mondott két példányra s az egy csészés markolatú darabra, korukat a szakirodalom a Hallstatt B időszakára, azaz a késő bronzkor végére, a kora vaskor elejére, a Krisztus előtti 1100–800 közötti évekre teszi.
Talán a bronzkardok egykori tulajdonosai, a Gáva kultúra népe építette azt a földvárat, amelyről csak a múzeumalapító Jósa András feljegyzése tesz említést: „…a tuzséri földvár a Salamon-féle kastély közelében, közvetlen a Tisza mellett fekszik, téglaalakú és mintegy kétholdnyi területű. Felületén csupán obszidiánszilánkok és durva cserépedény-töredékek találtattak. Sáncai most már csak a tiszai oldalon meredekek és 6-8 méter magasak, a többi oldalon alacsonyabbak és elmosódottabbak.”
Amikor 24 évvel később Kiss Lajos, Jósa utóda a múzeumigazgatói székben, a faluban járt, s felgyűjtötte a község földrajzi neveit, már nem talált a földvárról adatközlőt, pedig sok emberrel beszélt. Elmosta volna a várat addigra a Tisza? De korábban sem tudtak róla. Szabó Péter főbírósága alatt, 1864. április 25-én küldi el a falu a Pesty-féle körlevélre a válaszát, abban sok minden olvasható, még a falu nevének népetimológiás magyarázatát is megadják („innen is ér, Túl is ér, ebből lett ezen község neve Thuzsér”), de a földvárról hallgatnak.
Nagyobb szerencsével jártunk Dienes István régészkollégámmal 1971. május 24-én hétfőn, amikor az 1900-ban előkerült honfoglalás kori sírok lelőhelye, a Boszorkány-hegy után nyomoztunk. Erről ezt írtuk terepbejárási naplónkba: „A tuzséri Boszorkány-hegy fekvését Dienesnek az 1960. évi 2 napos tuzséri ásatása idején nem sikerült kitudakolnia, pont elutazása előtt kapta a hírt, hogy az öreg harangozó tudja, hogy hol fekszik a Boszorkány-hegy. Ezért most először felkerestük Pethő Gyula tuzséri ref. lelkészt, hogy kalauzoljon el minket Nagy bácsihoz, az öreg harangozóhoz. Időközben Nagy bácsi azonban meghalt, így Pethő Gyula társaságában id. Szabó Elek 88 éves tuzséri lakost kerestük fel (Kossuth u. 92.), aki megerősítette Németh Péter sejtését, hogy a Boszorkány-hegy a komorói határ közelébe esik, hiszen csak ott vannak szőlők. Az öregember elmondotta, hogy Szalánczy Emil komorói földbirtokos kutatott is ott jó régen sírok után.
Ezután átmentünk Komoróra, mivel Németh Péter tudta, hogy a lelőhelyen rigolírozást végző Gergely István ivadéka tanító Komorón. Kiderült, hogy a tanító apja is életben van: a 78 éves id. Gergely Lajos (Komoró, Kossuth u. 16.), aki mint kis elemista maga látta, amikor édesapja (néhai Gergely István) rigolírozásnál a sírokra ráakadt. Ő kalauzolt ki minket a helyszínre, amely valóban Tuzsér, Komoró és Mándok összeszögellésében van, Tuzsértól dél-délkeletre. A Komorótól Mándokra vezető földúton mentünk, majd elérve a szőlőskertet, az első dűlőúton tértünk be délnek, s a kutat 150 méterrel magunk mögött hagyva kapaszkodtunk fel nyugatnak fordulva a Gergely család szőlőjébe, egy dombhátra, ahol a sírokra rábukkantak. Forgách Margit 1899-ben osztotta itt fel a tulajdonában lévő területet, ekkor nyertek itt földet Gergelyék is, s 1900-ban folyt itt a nagy szőlőtelepítés. Az a dombhát, amelyre Gergelyék keskeny parcellája felkapaszkodik, nem maga a Boszorkány-hegy. Id. Gergely Lajos szerint Boszorkány-hegynek az ettől északkeletre eső 120 méteres magassági ponttal jelölt nagy dombot nevezték, úgy látszik, Jósa nem véletlenül írja diplomatikusan, hogy a sírokra a »Boszorkány-hegynek nevezett részen« akadtak rá.”
A honfoglalás kori tuzséri temető színhelyének ily módon történt utólagos rögzítése tette lehetővé, hogy Révész Lászlóval, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályvezetőjével 1998-ban hitelesítő ásatást végezzünk az 1900-ban előkerült sírok után kutatva. Ennek eredményeit Jósa András közlésével ugyancsak ő vetette egybe. Ám mielőtt idézzük a legfontosabb megállapításait, nézzük meg, mit is talált Jósa Tuzséron.
Jósa Andrást jó barátja, Vidovich László főszolgabíró értesítette, hogy a faluban az úgynevezett Ráday-féle birtokból az akkor már özvegy Salamon Tivadarné, gróf Forgách Margit szőlőtelepítésre százharminc holdat osztott ki. A Gergelyéknek jutott területen került elő négy sír, amelyek koponyái dr. Sziklássy Béla járásorvoshoz kerültek – valószínű, hogy ő értesítette Vidovichot –, aki viszont nemcsak továbbította a hírt Jósának, de a négy sír előkerülési körülményeiről jegyzeteket is készített. A vármegye tiszti főorvosa és egyúttal a múzeum vezetője a helyszínen további két sírt (térképünkön a J5. és J6.) tárt fel, aki ezek alapján tudta a honfoglalók nyíltartó tegezét, vagy ahogy akkoriban mondták: a puzdrát rekonstruálni.
Legyen a szó a továbbiakban Révész Lászlóé: „Az 1900-ban végzett leletmentés és az 1998-ban folytatott hitelesítő ásatás nyomán a tuzséri temető 11 sírja vált ismertté. A lelőhely azonban korántsem vált teljessé: az egyetlen észak–déli irányú sort alkotó síroknak legalább a fele – főként női és gyermektemetkezések – nyomtalanul elpusztultak. Sajnos, még a megmentett sírok leletanyaga sem teljes.
A megmaradt leletek egy része a X. századra jellemző, de ritkábban a XI. század során is használt tárgytípusok sorába tartozik (nyitott hajkarikák, íjcsontok, nyílhegyek, tegezvasalások, csont tűtartó, vaskések, csiholók). A méltóságjelvények (tarsolylemez, valamint öv- és függesztő szíjveretek) azonban a X. század első kétharmadára jellemzők. Párhuzamaik ez utóbbi periódus temetőiből láttak napvilágot, s zömmel a Felső-Tisza-vidék gazdag temetőiből ismertek. Ugyanerre az időszakra jellemző a temető egysoros szerkezete is. Mindezek alapján a tuzséri temető használatát nagy valószínűséggel a X. század első kétharmadára keltezhetjük.
A megmentett sírok egy kivételével férfiak temetkezései voltak. Közülük azok, amelyek leletanyaga többé-kevésbé megmaradt, rendelkeztek az íjászfelszerelés egyes darabjaival. Sőt, szinte csak azzal rendelkeztek, hiszen egyéb mellékleteik csupán apróbb használati eszközeikből (kések, csiholók) álltak. Az egyetlen tipikus női melléklet a csont tűtartóba rejtett vastű volt. A temető kétségtelenül legrangosabb tagja, a hajdani közösség vezetője a J6. sírban nyugodott. Méltóságát kétségkívül jelzi ugyan tarsolylemeze, de egymáshoz nem illő veretekből öszszetákolt öve arra is utal, hogy aligha tartozott a korbeli törzsi-nemzetségi arisztokrácia élvonalába vagy a katonai kíséret magas rangú vezetői közé. Jellemző módon – mint ahogy a temető többi halottja mellé sem – még neki sem jutott a sírjába ló vagy legalább lószerszám. A többé-kevésbé megmentett, illetve régész által feltárt tarsolylemezes sírok közül a tuzséri az egyetlen, amely nem lovastemetkezés! De maga a tuzséri temető is egyedül álló e jelenséggel a Felső-Tisza-vidék X. századi lelőhelyeinek a sorában.
Ha csak e lelőhely szűkebb környezetét vesszük szemügyre, amennyiben a tuzséri, s a vele szomszédos eperjeskei vagy bezdédi temetők sírjai közül kiemeljük a tarsolylemezes, készenléti íjtegezes négy temetkezést, e legendás »gazdag« temetők gazdagságából semmi sem marad. A fennmaradó 35 sír mellékleteiből összesen nem tudunk kimutatni 35 dekagramm ezüstöt! Ez szinte hajszálpontosan annyi, mint a 937-ben Capua alatt váltságdíjként szerzett zsákmányból megemlített három ezüstkanál súlya. Elgondolkodtató ez a tény még akkor is, ha azzal számolunk, hogy e közösségek vagyonának tetemes részét inkább az állatállomány alkotta, és azok a finom textíliák, selymek, brokátok, prémek, amelyek régészetileg nem vagy csak nagyon ritkán mutathatók ki.
A fent említett nemesfémmennyiséget vagy annak akár a dupláját is megtalálhatjuk viszont egyes gazdag férfi vagy női sírokban (Zemplén, Karos II/52. sír, Geszteréd, Rakamaz stb.). A társadalmi-vagyoni különbségek alighanem jóval nagyobbak lehetettek a honfoglaló magyarok körében már a X. század első felében, mint azt a korszak kutatóinak egy része gondolja. Mindezek után adódik a kérdés: hol lehetett a helye a tuzséri közösség tagjainak a korabeli ranglétrán? Nos, a csúcson aligha, de még a felső harmadban sem. Alighanem az itt s a hasonló temetőkben elhantolt férfiakban és nőkben kell látnunk azt a X. század eleji szabad magyar köznépi réteget, amelyet a kutatók jó része már évtizedek óta oly lázasan keres, de amelyet valamilyen optikai csalódás miatt nem fedezett fel.”
Térképlapunkon még egy körrel körbevett területet látható, de ebben nincs háromszög alakú, a pontos lelőhelyre utaló jel. Csallány Dezső, a Jósa András Múzeum igazgatója 1960. évi jelentése szerint az Előtói-dűlőben, talajegyengetési munkák közben három sírra bukkantak, s a nyugat–keleti tájolású sírok egyikének a végében lófog is előkerült, ami talán honfoglalás kori szegényes temetőre utalna. Amikor 1971-ben a szűkszavú jelentésnek utánamentünk, kiderült, hogy a fatelep 2. számú, mándoki kapuján akkor keresztül vezető 4-es számú műúttól északra volt egy domb, amelyet lehordattak. Kalán János (Kálonga-tanya) szerint, aki 1960-ban ott dolgozott a tereprendezésnél, több sírra is bukkantak akkor, olyanra is, amely mellett állatfej (!) volt. Emlékszik rá, hogy volt kinn akkoriban régész, aki a sírokat kitisztította. Szerinte a szóban forgó domb helyére a fatelep ládákat gyártó fűrészüzeme épült rá. A gyors iparosítás, az akkor szokásos titkolódzás így tüntette el Tuzsér X–XI. századi múltjának e másik nyomát.
A késő bronzkori kardlelet (Jósa András után)
)
A tuzséri honfoglalás kori temető térképe az 1900-ban és 1998-ban végzett ásatások alapján (Révész László után)
Tarsolylemez a J6. sírból Dienes Ö. István rajza
