A lassú gyarapodás százada
A lassú gyarapodás százada
Szabolcs megye északkeleti sarkában, a Tisza partján, nyílt vizek, halászható tavak, ártéri erdők ölelésében megtelepült falu volt Tuzsér létrejöttétől a rakoncátlan folyó itteni árterületének 1857-es kiszárasztásáig. Két és fél ezer katasztrális holdnyi határát Bezdéd, Eperjeske, Mándok, Komoró és a folyó szomszédolták, de a rendiség korában a tuzsériak könnyebben és talán szívesebben is érintkeztek a középkor végétől rajtuk évszázadnyi időkig földesúri hatalmat gyakorló kisvárdai várral, illetve a Várdai-famíliával, mint szomszédaikkal. A számukra nélkülözhetetlen várdai hetipiacok, országos sokadalmak és az ott kínálkozó fuvarozási alkalmak kívánták így.
Ennél is több hajlandóságot mutattak azonban a Tiszán át Zemplén és Ung, olykor Bereg megye településeinek lakóival kapcsolatot keresni. Átkelvén a Tiszán, viszonylag hamar és könnyen érték Nagytárkányt, (Zemplén)Agárdot, ahonnan már jó utak vezettek a felső-zempléni, ungi és beregi tájak felé, ahol a folyó és árterülete gyümölcseit kínálhatták kisebb-nagyobb haszonnal. Tuzsér térsége bizonyára korábban is, de a magyarok bejövetelétől végig a középkoron át a Tisza szabályozásáig fontos kikötő, átkelő-, rév- és vámhely. A XIV–XV. századi oklevelek gyakran emlegették a település ezen sajátosságát – „portus naulium seu navigium” és „tributum seu teloneum” –, de a közvetlen környék lakóinak tiszai átkelésén és a regionális árucsere kényszerű útvonalán túlmutató jelentősége akkor növekedett meg a tuzséri portusnak, amikortól Kisvárda elnyerte a vásártartó jogot, s elhíresedtek hetipiacai is.
Ez időtől Felső-Zemplénből, Ungból egyre többen látogatták Kisvárda vásárait, a nyírségi búzát, rozsot igénylő lakosok. Itt cseréltek gazdát az igavonó barmok, lovak a hegyekben makkon hizlalt sertések, egyéb hegyi termékek is. A piacozók, vásározók gyakran vették igénybe a tuzséri portust. S még talán ennél is fontosabb volt az átkelő forgalmának növekedésében a máramarosi só bányászatának megkezdése. A nagytárkányi sóraktár egyik bázisa volt a felső-szabolcsi falvak és a kisvárdai vásárok, hetipiacok sóval való ellátásának a tuzséri átkelőn keresztül.
Ez a két gazdasági tevékenység a középkor végétől a XIX. század közepéig nélkülözhetetlenné tette a tuzséri hajózó, kompos és csónakos átkelőt. Talán ennek is köze lehetett ahhoz, hogy mikortól a föld népe körében meghonosodtak a kételemű nevek, településünkön feltűnően gyakorivá vált s máig szapora a Révész családnév. Volt idő, mikor a falu lakóinak harmadát, negyedét szólították így.
Egyébként kicsike falu volt Tuzsér a középkor végén. A mai két és fél ezer katasztrális holdnyi határán a XVI. század elején két település – Kálonga és Tuzsér – osztozott. Kálonga – ahogy már utaltunk rá – évszázadokon át különálló település volt, s csak a bujdosó és kuruc harcok során néptelenedett el teljesen. Úgyannyira, hogy igen sokára, a polgári korszakban szerveződött újra uradalmi központként.
A két település – Tuzsér és Kálonga – együtt sem volt igazán népes. 1549-ben Kálongán hét, Tuzséron tizenhat háznépet írtak össze a szolgabírók. Kálongán Várday Mihályt szolgálta két teljes igaerejű és két szegény háznép, akiket egy földesúri vagy dominális bíró igazgatott. Birtokolt itt ekkor egy-egy teljes igaerejű, négy ökröt tartó háznépet özvegy Várday Ambrusné és özvegy Várday Jánosné is. Sem szolga, sem iparos, sem egytelkes nemes, sem zsellér, sem egyéb rendű és rangú ember nem találtatott ekkoriban Kálongán. A hét háznép számlálhatott harminc-negyven lakost.
Valamivel több, mint kétszerese élt ennek a lélekszámnak Tuzséron, tizenhat háznép, azaz hetven-nyolcvan ember. A tuzséri lakosok közül egy teljes igaerejű háznép szolgálta özvegy Várday Jánosnét, tizenöt háznép pedig a kisvárdai várat, amit ekkoriban még Fráter György akarata szerint parancsnokoltak időről időre változó kapitányok. Ez utóbbiak közül egy családfőt a várkapitány dominális bíróvá emelt, hogy mindenkori akaratát közvetítse a falu szolgálónépeinek, s a lakosok időre kiállítsák a kívánt fogatokat, beszállítsák a földesúri dézsmát, a kulinárékat: tojást, tyúkot, halat, csíkot, teknősbékát, zöldséget, hüvelyeseket, mogyorót, ecetnek való vadgyümölcsöt, málnát, szedret, szilvát, almát, körtét, gombát, egyebet, a vár népének kívánságára meghúzzák a halastavakban vagy a Tiszában a hálót, csapdába ejtsék az őzet, szarvast, vaddisznót, elejtsék a kívánt számú vadludat, vadkacsát, császármadarat. Beszolgáltatták a többnyire számszerűen meghatározott hód-, róka-, farkas- és egyéb prémet. A várat a dominális bíró közvetítette módon szolgáló tizennégy háznép közül négy teljes igaerejű jobbágyként vétetett számba, tíz pedig igaerő nélküli miserabilisnek, szegénynek mondatott.
Az 1549-es összeírás arról tanúskodik, hogy bár ekkor már lassan egy negyedszázada dúltak a harcok Ferdinánd és Szapolyai, illetve János Zsigmond hadai között, s Budán már megfészkelte magát a török, Tuzsér és Kálonga lakóit ezek az események nem érintették. Sem nagyobb járvány, sem tűzvész, sem végzetes hadjárás nem pusztított. Sem puszta telket, sem újonnan megnépesítettet nem találtak az összeírók ebben a bokrok, erdők, árvízi ingoványok, nyílt tükrű, halászható vizek övezte két faluban.
Az Észak-Nyírség e két aprócska települése közvetlenül a Tisza mellett feküdt. A hosszan elnyúló, mindkét falura jellemző egyutcás települést bozótosok és hatalmas ártéri erdők ölelték. Az erdők folytatódtak a Tisza átellenes partján is. Az ártéri rétek, mocsarak sohasem száradtak ki. A két falutól nyugatra járhatatlan mocsarak szabtak gátat az emberi akaratnak. Csak keletre emelkedett ki egy-két homokdomb, ahonnan messzebbre is elkalandozhatott a tekintet. A házak paticsfallal, nádfedéllel épültek, s ahhoz, hogy a lakosok akár csak Kisvárda felé is közlekedjenek, az ártéri átfolyásokon számos fahidat kellett építeniük és karbantartaniuk. A jövedelmük, megélhetésük is függött ettől, mert a Tiszán az utasokat átszállító hidasokhoz, csónakokhoz, hajókhoz csak ezeken át vezetett a szekerezők, gyalogosok, lóháton közlekedők útja.
A XVI. században a sóforgalmazás, révészkedés, fuvarozás, szántó-vető tevékenység mellett az állatenyésztés dominált Tuzséron. Tartottak ökröt, lovat, tehenet, tulkokat, tinókat, borjakat, sertést is bőven. A mocsaras dagonyák, árterületek ennek kedveztek leginkább. Ártéri erdeikben tenyészett a mocsári tölgy, amelynek makkján ki is zsendíthették a sertéseket. Méhészkedtek is a tuzsériak, így viasz- és mézkínálatuk folytonos volt.
A XVI. század a földesurak gyors váltakozása és szaporodása mellett a lassú gyarapodás korszakaként köszön vissza Tuzsér és Kálonga életében a gyér forrásokból. Kálongán 1556-ban már 21 adózó háznépet írtak össze a conscriptorok. Ezek egy része új telepítésű, alighanem a hadak elől menekülő vagy a hadak által erősebben zaklatott falvakból tudatosan áttelepített jobbágy volt. 1586-ban 26 háznépet számláltak Kálongán. 1588-ban az egyik conscriptor félszáznál több háztartást vett számba Tuzséron. Elképzelhető, hogy a Szolnokot 1552-ben elfoglaló törökök Szabolcs megyei pusztításai sűrítették meg a lakosságot a kisvárdai vár környékén lévő falvakban.
A XVI–XVII. századi összeírások ellentmondásai eléggé elbizonytalanítják a történészeket Kálonga és Tuzsér lakosságszámát illetően, amiben semmiféle rejtélyt nem kell keresnünk. A folytonos háborúkkal, sarcolásokkal, faludúlásokkal zaklatott idő nemcsak az államhatalmat lazította fel, szétzilálta a vármegyei törvényhatóságokat, megzavarta a magánföldesúri, a váruradalmi és kincstári birtokok irányítóit is. Ennek a bizonytalanságnak az érzékeltetésére jó példa, hogy egy 1588-as összeírás Kálongán 26 háztartást tüntetett fel, s ugyanennyit Tuzséron. Ugyanakkor ebben az évben Nagy Boldizsár bírósága alatt félszáznál több háznép szerepel egy – másik – tuzséri összeírásban. 1597-ben Kálonga Komoró filiájaként szerepel, Tuzsér viszont önálló parókiának mondatik.
Még zavarosabb képet mutat az a conscriptio, amely szerint 1610-ben, tehát a tizenöt éves háború és a nagy hajdújárások után Kálonga egy egész porta után, vagyis négy egész erejű – négy- vagy hatökrös – jobbágyháztartás után fizetendő adóval rovatoltatik, ugyanakkor Tuzsérra csak fél porta után – két egész erejű jobbágy – járó adót vetettek ki. Ugyanakkor a református gyülekezet irattárában egy templomi leltár tanúsága szerint a tuzséri szent eklézsia tagjai 1610-ben harangot öntetnek az Úr dicsőítésére. Egy elnéptelenedett, elszegényedett falu aligha képes ilyen áldozatra, ha mégoly buzgó is újonnan választott hitében.
A Várdaiak és a kisvárdai vár, azon keresztül a kincstár birtokolta Kálonga és Tuzsér a XVII. században került a Várdai-leszármazottak birtokába. Tuzséron Nyáry Pált 1611-ben királyi adománylevéllel iktatták birtokba. Kálongán ekkoriban a Várdai család leányági leszármazottai az uraságok: a Telegdyek, a Nyáry família, a Melith és Serédy család. Serédy Benedeknek is volt tizenkét jobbágya Tuzséron a XVII. század elején, amit később a fiscus hűtlenség miatt elkobzott, de az elkobzott jószág felét a fiának, Gáspárnak 1687-ben visszaadta.
A XVII. században sem szűntek meg az erőszakos birtokfoglalások, a távol lakó tulajdonosok jobbágyainak elhurcolása, állataiknak elhajtása. Tartottak a szüntelen pereskedések is, de hozzájuk társultak, megszaporodtak az elzálogosítások is. Gyakran adtak uradalmak tulajdonosai is kisebb-nagyobb szolgálatért örökbe vagy ideiglenesen átengedve néhány jobbágyportát, ha segített valaki a török fogságban sínylődő hozzátartozók váltságdíját előteremteni, a martalócoktól a családot megvédeni. Természetesen a nemzetségen belüli örökösödés szerteágazó kuszasága is aprózta a birtokot.
Ilyen okai lehettek, hogy 1623-ban Tuzséron Alapy Györgynek nyolc háznép szolgál tizenkét ökörrel és három lóval, Petry Mihálynak egy kétökrös háznép, Bogdányi Ferencnek két háznép négy ökörrel, Sirady Istvánnak három gyalogos háznép, Páloczy Jánosnak három háznép négy ökörrel, s két ismeretlen földesúr bírt még egy-egy háznépet. Az egyiknek a szolgálónépe négy ökörrel szántott, a másiké szegénynek, igavonó barom nélkülinek találtatott. Hét földesúrnak tizenkilenc háznép szolgált. Ugyanekkor Kálongán Alapy Menyhért hét háztartásnak parancsolt, amelyek közül kettőnek volt két-két igás barma, de ezek közül az egyik, Gonda Lukácsé – taksafizetéssel – éveként három forint harminc dénárral váltotta meg szolgálatát. Hajósi Istvánt egy négylovas gazda (Györkési István) szolgálta. Bogdányi Ferencnek Kálongán öt háznépe volt, amelyek közül Sipos Ferenc dominális bíróként közvetítette ura akaratát, míg hárman két-két ökörrel, Bodó János pedig szegényként követte uruk parancsait. Pálóczy Jánosnak itt egy szegény szolgája volt, Melith Péternek egy hat ökröt és három lovat tartó jobbágya – Hurja István – és egy igavonó jószág nélküli jobbágya, Székes János. Öt jobbágytartó földesúrnak tizenhat háznép szolgált Kálongán.
A XVII. század végén újra romlott a két község állapota. Kálongára 1682-ben valamilyen ok miatt nem tudtak portális adót kivetni, Tuzsér pedig összesen egy fél portával terheltetett. A XVII–XVIII. század fordulója lehetett a mélypont a két település életében. Váradnak a törökök kezére kerülésétől, majd a Wesselényi nádor nevével fémjelzett összeesküvéstől, a Thököly- és Rákóczi-féle szabadságharctól egyre zaklatottabbá vált itt az élet. Kálonga teljesen elnéptelenedett. 1700-ban Csicseri Ormos Ferenc gyermekei az utolsó háznépet is átköltöztették Komoróba. Tuzsér lakossága is gyorsan apadt.
Nemcsak az idegen hadak porcióztatták a lakosságot. Zaklatták a kurucok is. 1709-ben például Szabolcs vármegye az Erdélyből menekült kurucok élelmezése céljából vetett ki rájuk nyolc pozsonyi mérő rozsot és 266 font húst, amit a tuzsériak késlekedtek megadni. Ezért – Lónyay Ferenc Szabolcs vármegye elé terjesztett panasza szerint – a Fogaras vidékéről menekült s Rákóczi oldalán vitézkedő Szaniszló Zsigmond 1709 telén katonáival – „kinek is hat forint ára bort töltetett, hogy odamenjenek” – ráment Tuzsérra, „és ott az embereket verték, rongálták az nemesek közül némelyeket”.
Szaniszló Zsigmond tagadta a vádakat. Szabolcs megye közgyűlése Jékey Péter szolgabírót rendelte az ügy kivizsgálására, s kötelezte, hogy az 1710 januárjában Tasson [Nyírtass] tartandó gyűlés elé terjessze elő vizsgálódásának eredményét. Lónyay Ferenc itt megismételte a vádat, de Szaniszló Zsigmond továbbra is tagadott. Ő – mondotta – „…hat forint ára bort nem töltetgett; az marha, az kit attak, semmirekellő volt, kárrá vallottam, az kit is 272 fontban vöttem el. Melyből elucescált, hogy az execútiónak árnyéka is nem volt, hanem mint az mások, úgy mentek be a katonák. De azért, hogy az katonákkal együtt ment be az fiam praeceptora, megítílték, hogy az szolgabíró esketni menjen az faluban, és az mi költsége az falunak volt, complanálja az praeceptor. Úgy az megveretett személyek dolgát is.”
Lónyay Ferenc igazságot, s az emberek veréséért a praeceptor nyilvános megbotozását követelte. Szaniszló szerint azonban „az verése is embereknek csak patvarkodás volt”. A leitatott katonák és a tartozásban lévő tuzsériak patvarkodása bizonyára felért egy durva faludúlással, melyben alighanem a fegyvertelen parasztok húzták a rövidebbet, s néhány kamra, hombár, éléstár és pince is, ha volt benne még valami, hát üresen maradt.
A Rákóczi-féle szabadságharc múltával az államhatalomnak is idő kellett, hogy megszervezze magát, felállított állandó katonaságát rendhez szoktassa s a kiszámítható adóbevételek alapját megteremtse. Az immár négy-öt évtizede zaklatott, kimerült, elszegényedett, lakosságában nagymértékben megkopott falvakon, Tuzséron is bizonyára évekig tartó bénultság uralkodott még.
Még hosszú évekig nem tolongtak a tuzséri révnél, a csónakos, kompos portusnál sem a terhes szekerek, sem a sószállítók, kereskedők, sem a rokonokat, ismerősöket látogatni akarók, búcsúra járók. Mindezekre várni kellett, hogy gyarapodjon az ország, élénküljön a falusi, mezei szorgalom, töltekezzenek lélekszámmal a települések.
Falunkról a Rákóczi-szabadságharc utáni időkből az első összeírás 1714-ből maradt ránk. Ebből az évből azonban mindjárt kettő. Az egyik tizenegy, a másik tizenhárom háznépet tüntet fel. Az egyik szerint a falu gazdálkodóinak tíz ökrük volt, a másik szerint nyolc, amelyek mellé két gazda földesurának még két-két ökrét fogatolta.
A tizenegy háznépet számláló összeírás az alábbi jobbágyháztartásokról tudósít: Bóka János, Huszár Pál, Szabó István, Révész Mihály, Kepics András, Bodnár János, Boros Tamás, Csonka Péter, Sebestén András, Gonda Pál, Hurja Pál. Az említettek közül Szabó István a folyón, feltehetően a Tiszán lévő vízimalom molnára. A magáénak tudhatott egy fejőstehenet, egy öreg sertést, és volt egy dohánykertje, amely hétfontnyi dohánylevél termését ígérte. A legmódosabb gazdának Bóka János tűnik, aki két ökröt, egy fejőstehenet, egy öreg sertést, egy köböl rozsvetést és húszfontnyi dohányt termő kertet vallott be. Hasonló módú gazda lehetett Sebestén András, akinek két ökre, egy fejőstehene, egy öreg sertése, két köböl rozsvetése és négy font dohányt ígérő kertje volt. Két ökröt fogatolt még Huszár Pál. Neki fejőstehene nem volt, de egy öreg sertést ő is járatott a kondára. Egy köböl rozsvetése és nyolcfontnyi dohányt ígérő kertje szerepel az öszszeírásban.
Révész Mihály és Kepics András szinte mindenben másolták egymást. Egy-egy ökrük, egy-egy fejőstehenük, egy-egy öreg sertésük, egy-egy köböl búzavetésük volt. A kettejük közötti vagyoni különbség annyiból állt, hogy Révész Mihály tíz, Kepics András tizenkét font dohányt remélt a kertjéből. Egy-egy ökre volt Boros Tamásnak és Csonka Péternek. Boros Tamás két öreg sertést vallott be és nyolc font dohányt. Csonka Péter javai között volt egy fejőstehén, és termést várt egy köböl rozsföldről, illetve tíz font dohányt remélt a kertjéből. Bodnár Jánosnak, Gonda Jánosnak és Hurja Pálnak egyetlen állatuk sem volt, kalászost sem termeltek. Bodnár János négy, Gonda János hat font dohányt vallott a magáénak. Hurja Pál nem bíbelődött a dohánytermesztés keserveivel.
Az ugyancsak 1714-ből származó másik összeírás tizenhárom háznépről tudósít. Ebből hat – Csonka Péteré, Sebestén Andrásé, Gonda Jánosé, Bóka Jánosé, Révész Mihályé, Kepics Andrásé – szerepelt az előbbi conscriptióban is. Új személyek: Boros András, Balla János, Révész Pál, Kutassy István, Szabó János, Boros György, Révész Miklós.
Érdekessége a listának, hogy Bóka János, Boros András és Révész Miklós háznépéhez tartozott egy-egy subhospites, egy-egy házatlan zsellér is. Arról nem árulkodik a forrás, hogy az említett alzsellérek családosok voltak-e, avagy egyedülállóak. Az említett tizenhárom háznép összesen nyolc ökröt, tizenhat sertést, harminc köböl rozsvetést, tizenegy köböl árpavetést és negyvenfontnyi dohányt vallott a magáénak. Révész Miklós és Révész Pál a földesuraik két-két ökrét fogatolták. A negyven font dohány két gazdáé volt. Ezúttal ugyanis Kepics András és Révész Mihály húsz-húsz font dohányt vallott be, és senki más nem említette ilyen kertjét, esetleg betakarított, száraz dohányát. A korábbi összeírásban összesen két köböl búza- és öt köböl rozsvetés szerepelt. Az utóbbiban búzát nem említettek, de rozsból harminc, árpából tizenegy köblöt regisztráltak.
Kálongáról ebből az időből nincs adatunk. Említettük már, 1700-ban az utolsó háznépet is átköltöztették Komoróra. Újabban majd 1728-ban tűnik fel ez a település egy megyei összeírásban mint helynév, azzal a megjegyzéssel, hogy „hosszú ideje elnéptelenedett puszta [praedium]”. A prédium birtokosai voltak 1728-ban Serédy Mihály és Zoltán, Lónyay György, Ormós János és Ferenc, Krucsay Márton és János. Elvileg részt bírt benne a Homonnay família is.
Tuzsér ekkori urai [1728] Ghilányi György báró egy deserta telek erejéig, báró Sennyey Imre is bírt egy deserta földet, melyből Juhász Imre használt kilenc pozsonyi mérő szántót. Elvileg a Barkóczi, a Rákóczy famíliának is van földje Tuzséron, mint ahogyan Pexa Imrének is volt másfél deserta paraszttelke. Lónyay Györgynek két egész paraszttelke állt üresen. Ugyanakkor megnépesedett telkeket tudhatott a magáénak Krucsay Márton és János, Pexa Imre, Ormos Ferenc, Szakolczai Borbála, Lónyay János és Lónyay Ferenc.
1728-ban örökös jobbágyként írták össze Tuzséron Gonda János bíró, ifjú Révész Mihály, ifjú Bodnár János, Boros András, Csonka Péter, Révész Pál, Bóka János, Huszár István, Boros György, Szabó János és Boros Ferenc háznépét. Szabad menetelű taksás volt Révész Márton, Lazur János és Kepics András. A tizennégy háznép közül nyolc egész telket, három féltelket, egy pedig negyedtelket használt.
Az előző év őszén és ez év tavaszán 44 köblös földet vetettek be őszi- és tavaszi gabonával. Egy-egy köböl elvetett búzából háromköbölnyi szemet takarítottak be. Valamivel többet rozsból. Ahogyan a lakosok vallották, szívesebben vetettek rozsot, mint búzát, mert az többet termett, és kevésbé károsodott. Mintegy ötven marhára elegendő legelőjük is volt, s mindösszesen tizenhét embervágó rétet kaszáltak évenként. Irtványföldjeik nem voltak. A zöldséges-, dohány- és kenderföldekről bölcsen hallgattak, mint ahogyan beltelkeik nagyságáról is. Azt azonban bevallották, hogy rendszeresen halásznak, és évenként mintegy harminc forint hasznuk van a gyümölcsből.
1733-ban tizenegy örökös jobbágyháztartást és négy taksás háznépet regisztráltak a faluban, amelyek közül három háznép alzsellér, házatlan szolga volt. A község együttesen tartott – a bevallások szerint – hat ökröt, négy tinót, hat fejőstehenet, húsz sertést, négy kas méhet. Vetésterületük a következőképpen oszlott meg: nyolc köböl búza, huszonnégy köböl rozs, három köböl zab és tízfontnyi dohány.
Az előzőeknél valamivel pontosabb és részletesebb az 1741-es összeírás, amelyben földesurankénti bontásban tüntették fel a szolgáló háznépeket. Lónyay Zsigmondnak szolgált Révész Pál, Révész Miklós, Szabó András, Hurja Péter, Bóka Mihály, Révész Tamás, öreg Csonka Péter és ifjú Csonka Péter háznépe. Öreg Csonka Péter és Révész Pál telkén egy-egy házatlan zsellér is tengette életét. Az említetteknek volt összesen nyolc ökrük, három fejőstehenük, négy öreg sertésük, és magukénak vallottak 51 font dohányt. A Lónyay-részen élt még egy zsidó árendátor, aki a földesúri haszonvételeket bérelte. Egy uradalmi kocsis is szolgálta az urat, s a korábban szokásos dominális bíró helyett immár földesúri hajdút tartott Lónyay Zsigmond Kiss György személyében.
Krucsay Jánost Boros István, özvegy Beregi György, Kepics János és Boros Pál háznépe szolgálta, amelyek közül Beregi Györgynél és Boros Pálnál egy-egy házatlan alzsellér is meghúzódott. Beregi Györgyét Bors Istvánnak hívták, a földesúr ökreit gondozta, s egyben kereskedelemmel is foglalatoskodott. A négy telket bíró jobbágynak két igásökre, egy fejőstehene, egy öreg sertése volt, s együtt tíz font dohányt termeltek.
A korábbi összeírásokban is fel-feltünedező Lazur János Sennyey Imrének szolgált. Ezúttal két ökröt és egy öreg sertést mondott a magáénak, de korábban összeírtak nála hat ökröt és három lovat is. Elszegényedésének okairól nem tudósítanak a források.
Egyetlen jobbágyot találtak Krucsay Márton birtokrészén: Sebestyén Mihályt, aki ezúttal csak tíz font dohányt vallott a magáénak. Pexa Imre is csak egy házatlan zsellér – Bodnár János – szolgálatait vehette igénybe. Somlyódy Ferenc jobbágya – Kiss Mihály – két ökröt tartott, s tíz font dohányt termelt ebben az évben.
Ágrólszakadt jobbágyok gazdagították Elek György földesurat is. Öt háznépe – Gonda Tamás, Szabó Mihály, Szabó György, özvegy Kepics Simon és Révész János – összesen három meddő tehenet, illetve üszőt tudhattak a magukénak, s Révész János büszkélkedett húsz font dohánnyal.
A XVIII. század gyér helytörténeti forrásai épp ilyen keveset árulnak el Tuzsér lakóiról, gazdasági helyzetéről, az emberek megélhetéséről. Itt-ott azonban feltűnnek olyan információk, amelyek elénk varázsolják a falu szorgalmas hétköznapjait, az emberi küzdelmeket s a lét minőségét. Halban, víziállatokban, madarakban nem szűkölködött a lakosság. A fát, nádat sem kellett pénzért vásárolniuk a tuzsériaknak. Kevés szántóföldjük, viszonylag szűk rétjük, alig valamicske legelőjük arra vall, hogy a legszükségesebb igaerő mellett kevés fejőstehenet és heverő marhát tartottak. Lovakról ebből az időből legfeljebb szórványos adataink vannak, de egy későbbi időből származó arra enged következtetni, hogy már a XVIII. században tartottak, igaz, inkább fuvarozásra, áruszállításra használták, semmint szántó-vető fogatolásra. A község életében ugyanis a kereskedelem elég jelentős szerepet játszott. 1728-ban a gyümölcsből származó hasznát – ami egyértelműen csak eladásból származhatott – harminc forintra becsülték.
A Tisza kanyarulataiban, a szegekben, az erdőkben szabadon termő gyümölcsfákat a tuzsériak igencsak megbecsülték. A maguk módján gondozták is. Az 1800-as évek elején nemcsak a parókia udvarán oltották be a vadkörte- és vadalmafákat, hanem a kurátorok, Révész Nagy Gyuri János, Boros György és Révész Miklós az eklézsia kiserdejében is átoltották a vadalanyokat. Ezeket az ismereteket a kurátorok és más rangú, presztízsű tuzsériak nemcsak az eklézsia javára hasznosították. Oltogattak ők saját kertjükben, az általuk használt réteken és erdőkben is. Az így megtermett gyümölcsöt a kisvárdai piacokra, a Tiszán túl, a felső-zempléni, Ung vármegyei településekre szállították. Együtt a dohánnyal. Az eddig felszínre került források arról tanúskodnak, hogy 1714-ben már minden tuzséri háznép termelte a dohányt.
Akik ismerik a hagyomány erejét, tudják, hogy egy-egy új növényfajta, új mezőgazdasági technológia meghonosítása, ha mégoly haszonnal jár is, nem egy-két esztendő eredménye. A dohánytermesztést is még bizonyára a XVII. század második felében honosították meg rugalmasabb, az újra fogékony itt lakók, s mert a legügyesebbek haszonnal űzték, átvette a falu egésze, majd a kuruc kor lezárulta után az egyik legtöbbet jövedelmező termékévé vált a falu népének a dohány. Termelése és forgalmazása nemcsak szakismeretekkel gazdagította a lakosságot, hanem hozzászoktatta a rendszeres kereskedéshez, piacozáshoz is. Mindezek következtében a környező falvak által is megcsodált, gazdag településsé vált Tuzsér már a XVIII. században.
A dohány nem igényelt nagy területet. A ház körüli beltelken is haszonnal lehetett termelni. Munkát, szakértelmet, pontosságot, haszonelvű szemléletet azonban igényelt. A melegágykészítés, a palántanevelés, a kiültetés, többszöri kapálás, tetejezés, törés, fűzés, szárítás, majd simítás, csomózás mind-mind munkát adott a lakosság aprajának, nagyjának, asszonyoknak, férfiaknak egyformán. Ehhez társult az állami dohánymonopólium bevezetéséig a felhasználásra, pipázásra, szivarozásra, cigarettázásra szánt termék árusítása, ami világlátással, a pénzgazdálkodás korai megismerésével gyarapította a tuzsériakat, átformálta gondolkodásukat.
Már a XVIII. század elejétől három olyan, nem szokványos falusi kultúrát ismertek itt, amelyek meglétének egyike is kiemelt falvakat az átlag jobbágyi, paraszti sorsból. Ezek: a gyümölcstermesztés, benne a dinnyetermesztés, az eléggé elterjedt és nem kis sikerrel űzött méhészkedés, s végül dohánytermelés. Nem volt tehát átlagos szabolcsi falu Tuzsér. Kálvinista hitéhez társuló szorgalmával már a XVIII. században kiverekedte magát a sajnálni valóan szerencsétlen és elesett községek sorából. Talán ezért is volt terhükre a tuzsériaknak az a töméntelen mennyiségű robot, amit telkeik használatáért földesuruknak kellett évről évre leróniuk.
Komp a Tiszán, Tuzsér és Zemplénagárd között (1950-es évek)
A Bedeghi Nyáry család bárói címere (Nyulásziné Straub Éva után)
A község pecsétje, a XVIII. században (a régi pecsét XIX. századi másolata)
Battyányi Sándor parasztgazda tehenes szekerén (1935)
