Ünnep s hétköznap a Tisza partján
Ünnep s hétköznap a Tisza partján
A történeti források arra utalnak, hogy Tiszavárkony falu lakói szegények voltak, ami anyagi kultúrájukra is rányomta a bélyegét. Fehér vályogfalú, nyeregtetős házaikban éltek. A szoba-konyha-kamra felosztású épület mennyezetén mestergerenda futott végig. Az erős, fenyőtörzsből fűrészelt gerenda akár évszázadokig is szilárdan tartja a födémet. Ma is megtalálható az egyik házban egy 1806-ból származó gerenda. A nádtetőt többször javítani kellett. A XX. században egyre több házon cserép váltotta fel a nádat. A ház végét a csúcsig tapasztották vagy deszkahomlokzat zárta az utcai oldalon. Ezen gyakran kis szellőzőnyilást vágtak. A háztetőt kovácsoltvas oromdísz zárta. Ez a katolikus házakon általában keresztalakú volt.
A konyhaajtón át lehetett bejutni a házba. A bejáraton kis félajtó, úgynevezett sarogáté vagy sorogja is volt, ami lehetővé tette jó időben, hogy a pitvarba természetes fény jusson be. Az ajtó fölé gádort építettek, amely az eső ellen védte a bejáratot. Az 1920-as években meghosszabbították ezeket a kis szögletes ereszeket az épület elején. Így keletkeztek a gangok, amelyeket aztán a XX. század második felében általában beüvegeztek.
A száz-százötven éves házakból több tucat még ma is dacol az idővel, de egyre több a téglából rakott lakóház. A kis ablakok helyett is nagyobbakat nyitottak, így ezek a kertes házak ma már jóval világosabbak.
Az egykori parasztházak utcai szobáját boglyakemencék melegítették. A kemencét a konyhából fűtötték rőzsével, szalmával, kukoricaszárral. A füst a kemence nyakán keresztül jutott a kéménybe. A kemence melegét a padkára ülő, a kuckóba fekvő személy érezte a legjobban, de az egész szobában kellemes tartózkodást biztosított télen, ha mindennap befűtötték. Később divatba jött a szögletes, „tükrös” (azaz hatoldalú csonka gúla alakú), padka nélküli forma. A telkeken az utcafronton álltak ezek a lakóházak, míg beljebb az ólak. Az épületek, a telek nagysága kifejezte a tulajdonos vagyoni állapotát.
A házak berendezése egyszerű, díszítetlen. A szobákban ágyakban, egyszerűbb fekhelyeken aludtak, lócákon ültek. A sarkos elrendezésű szobákban a sarokban volt a nyoszolya (ágy), végénél a ruha őrzésére szolgáló láda, előtte a szék vagy lóca.
Az 1870-es években egy láda, négy–hat párna, két dunna, két derékalj és a lány ruhái, a vászonneműek tartoztak a stafirungba. A vászonneműeket maguk szőtték a lányok, az ágyneműhöz szükséges libatoll összegyűjtéséről az édesanya gondoskodott. A szoba berendezéséhez tartozott egy nagy asztal is.
A fali fogasra akasztották a kabátokat, subát, a felső ruhadarabokat. Az első világháború táján már ruhásszekrényt, fiókos sublótot, kanapét is kaptak az iparos- és a kisbirtokoslányok férjhezmenetelükkor. 1900-ban például egy tízholdas gazda „egyes” (egyedüli) lánya két sifony (szekrény), egy asztal, egy konyhaasztal, három kanapé, tíz párna, négy dunna, két derékalj, négy szalmazsák, négy ágy hozományt vitt a házasságba. 1920-ban a falu egyik kovácsának négy fia és hat lánya volt. A lányok mindannyian egy sifont, egy kaszlit (fiókos sublótot), öt párnát, két dunnát, egy paplant kaptak a szülői háztól férjhezmenetelükkor. A magyar jogszokásoknak megfelelően a házasságkötéskor ugyanis a férfi vállalta azt, hogy feleségének, családjának lakást biztosított. A nő vitte magával a hozományt, stafírungot, azaz elsősorban azokat a textileket, legfontosabb bútordarabokat, amelyekre szükségük volt.
A korábbi évszázadokban arra nem nagyon volt példa, hogy a fiatalok a házasságkötés után azonnal saját házban kezdhették az életet. A faluban legtöbben a fiú szüleihez mentek lakni. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy nem vezettek önálló háztartást, így új konyhai edényekre nem volt azonnal szükség. Különbözött ettől a szolgarendűek helyzete, akik új lakóként a zsellérházba költöztek vagy szolga-tanyásnak szegődtek. Ők más házában, de azonnal önálló életet kezdtek. A legszükségesebb felszereléssel rendelkezniük kellett.
A házas életre a fiatalok és családjuk is készült. A szegény lányok elmentek az urakhoz, gazdákhoz a faluba vagy a városba (Szolnokra) szolgálni. Keresetükből lassan ők is összegyűjtötték a stafirungjukat.
A házasságot megelőzte az udvarlás. A legények és a lányok sétáltak a Tisza-parton, táncolni mentek a kocsmába. A lányok egy kibérelt nagy házban tartották a fonót, ahol a legények meglátogatták őket. A házasodási korba érő fiatalt a környezete is biztatta a párválasztásra. Ő maga is készült erre. Amelyik lány férjhez akart menni, Luca-napkor (december 13-án) Luca-cédulát írt, mindennap egyet kihúzott. A hiedelem szerint a legutolsón szereplő keresztnév utalt a leendő párjára. A legények András napján kifordított gatyát vettek fel, hogy sikerüljön minél hamarabb megtalálni a párjukat. 1920-ig szokásban volt az is, hogy húshagyókedden az agglegények végighúztak a falun egy tuskót, és útközben a cigányok muzsikáltak. Más esetben a legények ezen a jeles napon a vénlányokat úgy csúfolták ki, hogy ablakuk alá mentek, és kolompolással nagy zajt csaptak.
A párválasztásba a szülőknek beleszólásuk volt. A szokásjog azt kívánta, hogy mindenki a saját társadalmi környezetéből válassza ki a párját. A suba subához, guba gubához közmondás is azt a hagyományos szemléletet tükrözi, hogy az azonos vagyoni helyzetű, azonos kultúrájú, erkölcsi normájú emberek tudnak leginkább konfliktus nélkül családi közösséget alkotni. Így a kubikoslegény ugyancsak kubikoscsaládból, az iparoslegény iparoscsaládból választott magának párt. Parasztlegény parasztlányt vett feleségül.
A nagyobb földbirtokosok és az elöljárók leányainak kezét elnyerni szerencsének számított, hiszen ez társadalmi elfogadottságot, rangot és vagyongyarapodást jelentett.
Minél nagyobb volt a tétje a párválasztásnak, annál inkább beleszóltak a szülők. A rokonságon kívül az egyház is igyekezett befolyásolni a fiatalok döntését. Így leggyakrabban azonos vallású fiatalok házasságára került sor. Törekedtek arra, hogy helybeli fiatalt válasszanak házastársul, de a környékbeli településekkel is kiépült ez a fajta kapcsolat. A vezsenyiekkel a reformátusok, Tiszavárkony római katolikus népessége Tószeggel és Jászkarajenővel tartozott egy házasodási körbe. Különösen sok jászkarajenői születésű élt a Tiszavárkonyi-szőlőkben. A XX. század derekán a Tiszántúlról (Mezőtúr, Öcsöd) is hoztak menyecskének valót. Ennek előzménye, hogy a Tiszántúlról a szegényebbek keresték a munkalehetőséget a közeli Szolnokon, illetve az itteni nagybirtokokon vállaltak munkát.
A lánykérést a jegyváltás követte. A legény selyem jegykendőt adott a lánynak, az első világháború után, akinek volt pénze, gyűrűt is vásárolt. A menyasszony a lakodalomra díszes, finomabb anyagból való jegyinget adott a vőlegényének.
A családok vagyoni helyzete határozta meg a lakodalmak gazdagságát, a meghívottak számát, a vendégeskedés tartamát. Az étrend tyúkhúsleves csigatésztával, birgepaprikás (azaz juhhúsból készült pörköltféle) vagy borjúpörkölt kenyérrel. Köleskását is főztek, amit külön szolgáltak fel. Ezt követték a kalácsok, rétesek, tészták. Vacsora után volt aki fölöltözött maszkának, és pénzt szedett, ami a vőfélyé lett. Éjfélkor tyúk, csirke és kacsasült került a vendégek asztalára. Az ételek készítése, felszolgálása a szakácsnék feladata volt. Az italokra a csapos ügyelt.
A lakodalmak ceremóniamestere a vőfény (vőfély). Olyanok látták el ezt a tisztséget, akik jól tudtak beszélni, megtanulták a vőfélyverseket. Hívogattak az esküvőre, szervezték az előkészületeket és irányították az egész napos rendezvényt. Összeállították a lakodalmas menetet, ügyeltek az ültetésrendre, a lakodalom zavartalanságára. Jelvényük két kendő.
Fontos szereplők a lakodalomban a násznagyok. A vőlegény és a menyasszony nagybátyja, keresztapja töltötte be ezt a tisztséget. Ők voltak az esküvőn a tanúk. A lakodalmas menetben az újpárt követték, az ünnepi asztalnál is mellettük ültek. Ruhájukra bokrétát tűztek. Feleségeik a násznagynék.
Az ifjú pár kíséretéhez tartoztak a koszorúspárok. A négy–nyolc pár a házasulandók cimborái és a rokonság köréből került ki. Csak nőtlenre, illetve hajadonra eshetett a választás. A koszorúslányok világos színű selyemruhát, koszorút öltöttek magukra, a legények zakójára pedig viaszvirágot tűztek. Az örömszülők szerepe ezen a napon kevésbé látványos. A menyasszony búcsúztatókor kerültek a lány szülei a figyelem középpontjába. A menyasszony felkontyolása éjfélkor történt, ezt a vőlegényes ház női szereplői végezték.
A házasságkötést a következő évben rendszerint a keresztelő követte. A gyermeket a keresztszülei tartották a keresztvíz alá. Rendszerint egy pár keresztszülő volt, sőt egyes családoknál olyan gyakorlat is kialakult, hogy ahány gyermekük született, mindhez ugyanazt a párt hívták keresztkomának.
A keresztelési szertartásra mielőbb elvitték a gyermeket, mert addig a gyermek pogány. Pogánykának szólították. Hogy az „idétlen” gyermek se haljon meg kereszteletlenül, és lelke ne jusson a pokolba, a bábakeresztséget is alkalmazták (szükség esetén a bába azonnal megkeresztelte az életképtelen újszülöttet.)
A szülni készülő, majd gyermekágyas asszonyra a környezete vigyázott. A vajúdó asszony ágyát lepedővel választották el az avatatlan szemek elől. Férfit nem engedtek be a szülő nő szobájába. A bábaasszony volt a segítsége.
A gyerekágyas asszonyt nőrokonai segítették. Amíg gyermekágyat feküdt (azaz lábadozott a szülés után, amely kettőtől hat hétig tartott) az asszonyok meglátogatták, ételt vittek neki. A tejbekása, herőce, pampuska kötelezően beletartozott a hagyományos menüsorba.
A látogatóktól tartottak, mert a néphit szerint volt, aki elvitte az anyatejet. Ha már megtörtént a baj, akkor igyekeztek megtudni, hogy ki volt, aki megrontotta az anyát. Az újszülöttet, majd a kisgyermeket is óvták a rontástól. A rosszalkodó gyereket különös hatalmú emberekkel, szellemekkel ijesztgették. Ilyen volt a rézfaszú bagoly, a markoláb. A gyermek nevelésében fontos szerepet kapott az anya mellett a nagymama. Tőlük tanult meg enni, állni, járni, beszélni, majd imádkozni.
Különösen gazdag imaanyagot és vallási énekanyagot hagyott az utókorra Ertl Sándorné Kiss Ilona. Tudását Ács Teréziától, ő is a nagyanyjától szerezte. A napszaknak megfelelő imák mellett az ünnepekhez kötődők is szép vallástörténeti emlékek. Tiszavárkonyban többek között ismerték a Kánai menyegzőt, a Szűz Mária menyegzőjét, a karácsonyi betlehemes játékot.
A legutóbbi időkig az emberek általában otthonukban töltötték végóráikat. Az elhunyt lelkéről azt tartották, hogy akkor száll el, ha kinyitják az ablakot vagy kiviszik a testet a szobából.
A gyászkocsit még az 1970-es évek derekán is végigkísérte a falun a gyászoló közösség. Katolikus halott esetén egy fiatalember vitte elöl a keresztet. A pap és a kántor után asszonyok a templomi lobogókat is. Mindenkit abba a temetőbe temettek, amelyik felekezethez tartozott. Ha valakivel figyelmetlenségből nem temették volna el a szükséges ruhát, a kedves tárgyat, azt utólag kivitték, és elásták a sírba, hogy megnyugodjon a lelke. Az elhunytat meggyászolták, majd a sírját gondozva emlékeztek rá. A XX. század első felében még faragott kopjafák és faragott keresztek jelezték a sírhantokat. Ma már a műkő síremlékek a szokásosak.
A családi ünnepek, események mellett a legfontosabb találkozási alkalom a búcsú. A faluban – ahogy már említettük – szeptember 8-án tartják. Ilyenkor a szomszéd településekről (Tószeg, Rákóczifalva, Vezseny, Jászkarajenő) is eljönnek a rokonok, ismerősök. A várkonyiak is ellátogatnak a szomszéd községek búcsújába.
A környező településekkel a rokoniakon kívül gazdasági kapcsolatokat is kiépítettek a várkonyiak. A megtermelt búzát, árpát, kukoricát elsősorban Szolnokra vitték értékesíteni. A város piacán lelt gazdára sokféle konyhakerti növény termése is. A helybeli kézművesek közül Bori István kosárfonó munkáit emlegetik.
Az épületfát, cserepet is Szolnokon szerezték be. A tiszavárkonyiak Tószegre, Szolnokra, Tiszaföldvárra, Kécskére jártak vásárra. A karai (Jászkarajenő) vásárban elsősorban állatokat vettek. A tiszavárkonyi piacon gyakran kínálta cserépedényeit a tószegi fazekas. A helyben élő cigányok fűz-kerti nyárfát vettek a tulajdonosoktól, azt vésték ki teknőnek. (Egy család leszármazottjai voltak. Körülbelül tizenöt cigány élt a faluban, de a második világháború után elköltöztek.) A várkonyi hetivásárban lehetett szalmakalapot is venni, ami általános viselet volt nyáron. Jászkarajenőről jött István tót, aki fakanalt árult.
Házaló kereskedők is megfordultak időnként a faluban. A fütyülős zsidók cérnát, szalagot, csörgőt, kis tükröt árultak. Nevüket onnan kapták, hogy síppal hívták fel magukra a figyelmet. Ablakos tótok kínálták az üveget. A Felvidékről és Erdélyből érkeztek azok, akik gyolcsot árultak. A meszet a hegyvidékről szekeresek hozták. A sziksót is vándorárustól szerezték be, az étkezési sót Szolnokon vásárolták meg.
Vándorkereskedők a Felvidékről és Erdélyből 1920-ig jártak Tiszavárkonyba, a többiek XX. század közepéig. Még az 1970-es években is hozták a Bükkből a meszet, köszörűs és drótos érkezett rendszeresen Kiskunfélegyházáról.
A tiszavárkonyi szegények távolabbi vidékre elsősorban munkavállalás céljából mentek. A kubikosok mindenütt ott voltak, ahol földmunkát lehetett végezni. Mások aratni mentek a nagybirtokokra. Leggyakrabban Túlatiszán, Mezőhéken és Rákócziban kaptak munkát. A várkonyi gazdák elsősorban helyi munkaerőt alkalmaztak. Esetleg tószegiek kerülhettek közéjük. Idegen idénymunkásokra nem volt szükség, nagy volt helyben a munkaerő-kínálat. A szegényebbek ipari munkára, a tehetősebbek tanulni mentek Szolnokra a faluból.
Elsősorban a környező településekkel volt tehát rendszeres a gazdasági és kulturális kapcsolat. A közösségek megfogalmazták a különbözőségeket, ezek adták több falucsúfoló alapját. Így a várkonyiak a tószegieket sulymosoknak, a vezsenyieket hagymásoknak nevezték a XX. század első felében. A vezsenyiek sok hagymát termeltek, míg a tószegiek sulymot ettek. A sulymot, amely elterjedt vízinövény, a Tisza áradásakor kihozta a víz a Tószegi útra. A sulyom ismert ínségeledel, kenyérpótló volt a szegényebb esztendőkben a vízparti településeken.
A tószegieket beszédük alapján is megkülönböztették. A várkonyiak szerint a tószegiek csúnyán beszélnek, mert í-znek. Vezsenyen is í hanggal beszélnek. A helybeliek a zárt e hangot használják.
A tiszavárkonyiakat a környék lakói a második világháború idején rafajoknak nevezték. A Vasvári Pál cserkészcsapat gyűjtése szerint az első futballmérkőzésen ragadt rájuk ez a név. Ugyancsak ők jegyezték fel, hogy a várkonyiak magyaroknak tartották magukat, de a falu családjainak egy része Árpád-kori letelepültek utódainak, míg mások Felvidékről betelepült ősök leszármazottainak. Törzsökös helybeli családoknak tartották a Zerci és a Bertók családot. 1943-ban a Radich, a Sáray Szabó és a Fejér családról tudták, hogy nemesek voltak az őseik. Ekkor már csak a Fejérek ragaszkodtak a nemesi rangjukhoz. A módosabb gazdák magukat gazdálkodónak nevezték, míg a szegényeket parasztoknak. Felekezetileg is megkülönböztették a lakosokat: pápistákról és kálvinistákról beszéltek.
A helybeli népszokásokat át meg átszövik a régi hiedelemvilágból megőrzött s a vallási elemek. A régi időszámítás szerint karácsony körül kezdődött az esztendő. Karácsony előtt szokásban volt a katolikusoknál a szálláskeresés, ami azt jelentette, hogy az olvasótársulat más-más családnál tartotta alkalmanként az összejövetelét a kis Jézusnak keresvén szállást. Ilyenkor egyházi énekeket énekeltek és a bibliából felolvastak egymásnak.
Ertl Sándorné gyerekkorát visszaidézve így mesélte el a római katolikus szokásokat: „Nagyon szerettem az énekes szertartásokat. Különösen a Mária-énekeket. Adventben amilyen nehéz volt korán kelni, olyan hangulatosak voltak a hajnali misék. Szokás volt ilyenkor minden nap szállást adni a Szent családnak. Ilyenkor rózsafüzért imádkoztunk és adventi és Mária-énekeket énekeltünk. Mindennap másik család adott szállást.
Karácsonyra általában disznót öltünk. Szentestén mákos gubát ettünk, bejglit és a szaloncukrot csak éjféli mise után volt szabad megkóstolni. Nagymamám mindig a muskátlikra aggatott nekünk édességet. Édesanyánk sokat mesélt a Mikulásról, az angyalkáknak milyen messzire kell repülni a karácsonyfákkal. Olykor, ha kimentünk tüzelőért találtunk egy-egy szem szaloncukrot, amit elpotyogtattak. Természetesen édesanyánk csempészte oda. Egy ilyen alkalommal én látni véltem az angyalkát, és kérdeztem: ugye édesanyám, most az angyalkák tortalevest főznek? Nagyon szépek voltak ezek az ünnepek, minden harmadik házban volt rokon vagy ismerős, ahol köszöntöttünk, illetve boldog ünnepeket kívántunk.”
Karácsonyhoz kötődött a betlehemezés szokása. A katolikus helybeli fiatalok gyakorolták. A kántor vagy a tanító tanította be a gyerekeket. A tiszavárkonyi változatban négy pásztor és az angyalok voltak a szereplői. Az egyik variáció szerint egy közülük az öreg juhász. A XX. század elején a római katolikus templomban adták elő, de a faluban is jártak.
Karácsonykor István- és János-napot is szokás volt köszönteni. Idős emberek megőrizték a János áldása című énekes köszöntő szövegét. Karácsony és újév között ünnepelték az aprószentek napját (december 28.). Ilyenkor a szülők, idősebb rokonok egy vesszőből font korbáccsal tréfásan megverték (kereszt alakban megsuhintották) a gyerekeket, miközben azt mondták: „Na, aprószentek gyertek elő!” Vízkeresztkor került sor a háromkirályjárásra. A királyok Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Ilyenkor a pap is felkereste a családokat és megszentelte a házat. Az ajtóra felírta a három király monogramját, a G, M, B betűt.
A farsang a fiatalok ünnepe. A bálok, mulatságok ideje a kocsmákban, a polgári és a katolikus körben. Hamvazószerdán még a XIX–XX. század fordulóján is gyakori mulatság a zajkeltés. Ilyenkor fazekat, tuskót vertek a kapukhoz. A legények tréfából levették az utcai kiskaput, és távolabbra vitték, felszedték az átjárókat. A kiszemelt házak elsősorban azok, ahol vénlányok laknak. A böjt időszakában nem tartottak mulatságot. A nagyhéten, különösen nagypénteken még a reformátusok is böjtöltek.
A tavaszi jeles napok közül Szent György-naphoz kötődik a legtöbb hagyományos kulturális elem. Ha Szent György-nap előtt mennydörgés hallatszott, azt jelentette, hogy egész évben gyakori lesz ez az égi jelenség. Úgy tartották, hogy e nap előtt nem szabad a napra kitenni a párnát, mert belecsap a villám a házba. Szent György-napra virradóra szedték a boszorkányok a „harmatot” (lepedőt húztak végig a vizes füvön) abból a célból, hogy el tudják venni a tej hasznát. A tehenes gazdáknak nagy gondot okozott, ha elapadt a tehén teje. Általában boszorkányokhoz kötötték a rontást, a tejhaszon elvitelét. Szent György napján a tehenet kihajtották és meglocsolták, hogy egészségét megőrizzék.
A várkonyiak néphitében a leggyakoribb negatív szereplő a boszorkány. A tudományát kézfogás útján kapja és adja tovább. A haldoklónak – ha boszorkány hírében állt – a kezébe seprűt adtak, majd eltüzelték a kemencében, hogy ne szálljon tovább a képessége. A táltosról azt tartják, hogy burokban született, és kutya képében jelenik meg.
1918-ban halt meg Szejli Jóskáné, aki boszorkány hírében állt. A XX. század közepén az öreg Sajli Istvánnét tartották boszorkánynak. 1968-ban azt mesélték hogy volt egy öreg juhász a faluban – 105 évesen halt meg –, akit tudós pásztornak tartottak, mert furulyázott, és ezzel tartotta össze a nyáját. A pásztorok – tartották – nehezen haltak meg, mert nem tudták továbbadni a tudományukat. Ugyancsak gonosz ember műve, ha a kocsit, lovat nem tudják elindítani.
Voltak emberek, akik az állatokat el tudták küldeni vagy vissza tudták téríteni. Élt a faluban egy öreg molnár, akiről azt mondták, hogy a patkányok hallgatnak rá. „Eredjetek!” – mondta, és azok elmentek túl a Tiszán.
A rontásban álló szekeret a következő módon indították be a várkonyiak: a kocsi rúdja elé keresztet rajzoltak az ostornyéllel, majd oldalra fordították a kocsi rudat. Előbb az egyik, majd a másik lovat érintették meg vele.
Tudós orvosnak tartották (képzettség nélkül, veleszületett képességgel bíró egyénnek) Farkas Károlyt, Baricza Istvánt és Mészáros Józsefnét. Baricza Istvánról azt híresztelték, hogy burokban született, és hogy a kificamodott csontot helyre tudja tenni. A másik kettő ráolvasással gyógyított. Farkas Károly – az 1920-as évek derekán halt meg – a „tyúksegg” (szemölcs) elmúlasztásának képességéről volt ismert. Az ember kezét megfogta, és azt mondta: „Ni, milyen csúnya a kezed!” A simogatás hatására elmúlt a szemölcs.
Kisebb bajok elmulasztásával maguk is próbálkoztak az emberek. Ilyen például a szemhéjon megjelenő árpa, amelyre keresztet vetettek, és „elküldték” a következő szavakkal: „Árpa, árpa, lekaszállak!” vagy „Atyának, Fiúnak, Istennek nevében menj el!” Újholdkor azzal is próbálkoztak, hogy megköpködték a szemölcssel teli kezüket, és azt mondták: „Eriggy innen tovább!” Márciusi esőre is kitették a kezüket, és ugyancsak „elküldték” a kellemetlen bőrjelenséget.
Az állatbetegségek ellen is megpróbálták védeni a gazdaságukat. A veszettség ellen az először kifejt tejet a tehén hátára öntötték. Ha folyt a tehén nyála, ecettel mosták ki az állat száját. Ha megállt a tehén kérődzője, egy fadarabot tettek a szájába, és kikötötték. Addig rágta az állat a fát, míg elindult a kérődzése. Ha elállt a ló vizelete, nyírággal megfüstölték. A disznóból a férget „kiolvasták”, ami azt jelentette, hogy 13-tól vissza felé számoltak. A fülből a férget tályoggyökér segítségével távolították el.
Népi hiedelem kapcsolódik az új ház építéséhez is. Azt mondják, nem szabad a házat teljesen elkészíteni, mert a halál kiveszi belőle a dézsmát.
A holdat szintén benépesítette az emberi képzelet. A várkonyiak szerint a holdon az a jelenet látható, amelyben Szent Dávid hegedül és Cicelle táncol. A természeti képződmények eredetmondái közül a Tiszára vonatkozó így szól: „Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Ő zsámolyánál. – Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? – kérdi az Úristen. – Csak bízd rám atyám – mondja Jézus Krisztus –, majd eligazítom én! Azzal Jézus elővett egy aranyos ekét, elébe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomában. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzákapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgós-csavargós a Tisza folyása.”
A XIX–XX. század fordulóján a várkonyi nők még népviseletben jártak, ez bő szoknyából, ingvállból és főkötőből állt. A fiatalasszonyok atlasz bársonyból varrt főkötőt hordtak: a széle fodros, és alul, hátul masniban végződött. Az idős asszonyok egyszerű „tutyit” hordtak a kendő alatt. Télen ujjatlan bekecset vettek fel és nagykendőt. A fejkendő is melegebb anyagból készült. Nyáron a határban szalmakalapban dolgoztak a nők, munka közben kötényt is viseltek.
Az emberemlékezettel elérhető időben a férfiak már nem hordtak rövid derekú inget. Ünnepekre hímzett elejű inget vettek fel, ami piros meg zöld színes pamukkal volt díszítve. A munkások kék inget, gatyát hordtak, míg az iparosok és a tisztviselők jellemző ruhadarabja a fekete kabát.
Munkára a férfiak két köténytípust használtak. Kékfestőanyagból volt a „melles kötő” és a „derekas kötő” is. A férfiak télen bundát hordtak, amelyet juhbőrből varrtak. Templomba menet és hétköznap is felvették. Eső és hideg ellen is védett. A cifraszűr szintén szívesen használt felső ruhadarab volt. Fehér, fekete és drap színű egyaránt divatozott. A gazdálkodók hordták. Vásárban lehetett venni jászsági árusoktól (főleg a szentgyörgyiektől).
Bár az 1960-as években még a padlásokon, kamrákban megtalálható volt egy-egy kenderfeldolgozáshoz használt eszköz, a munkafolyamatot ekkor már nem ismerték. Volt fogas és sima tiló, talpas és kerekes „rofka” (rokka), de fonni a XX. században élt asszonyok már nem jártak. Az első világháború előtt azonban még egyes idősebb asszonyok fontak-szőttek. Így mások is velük készítették el a stafírungnak való vászonneműt.
A családok táplálkozása önellátáson alapult. Legfontosabb alapanyagai: a száraztészta, a burgonya, a bab, a borsó. Hetente akár háromszor is „tésztás” nap volt. A levesekhez vékony csíkot, gömbölyű csíkot, apró siflit, csigát és szalvétatésztát készítettek. Különböző feltéttel (káposzta, mák, dió) ízesítették a kifőtt tésztákat (gömbölyű csík, széles csík és szalvétatészta).
A tej is fontos táplálék volt. A tejtermékeket cserépedényben tárolták (köcsög, tál, szilke, bögre). A tejleves sokszor szerepelt a menűben. A felforralt tejbe cukrot, sót és tésztát (leggyakrabban tarhonyát) tettek, és öszszefőzték. Kukoricaliszttel készült a gombócleves, a ganca, a málé. A begócaleves csicseriborsóből főtt. A kölesből leves, öreg kása, fordított kása is. A kölesleves krumpliból, köleskásából, zöldséggel, kolbásszal gyenge rántással készült. A tejbeköles édes kásaétel. A fordított kását bő zsírral, az öreg kását krumplival főzték, sóval ízesítették.
A húst a szárnyas és a disznó jelentette, melyet maguk tartottak, hizlaltak. A hízót orjára vagy karmonádlira bontották. A szalonnát és a húst is sózták és füstölték. Így egész évben kerülhetett a konyhára hús és szalonna is.
Ünnepnapokon töltött káposztát tettek az asztalra. A töltött káposztát a kemencében, cserépfazékban főzték. A birkapaprikás inkább a nagyobb összejövetelek étele volt. A tiszavárkonyiak táplálkozásában fontos szerepet kapott a kenyér, amelyet otthon készítettek. A kenyérsütés a legnehezebb női munkák közé tartozott. Lisztből és korpából élesztő hozzáadásával készült a kovász, a kenyérkelesztő adalék. Gyakran hagytak magkovászt vagy anyakovászt a következő sütéshez. A többször megdagasztott kenyértésztát kiszakították a teknőből és szakajtó kosárba tették, ahol megkelt. Sütőlapátra borítva a felfűtött kemencébe négy-öt kenyeret tettek be. Ugyancsak a kemencében sültek a kalácsok (fonott kalács, kétágú kalács, ducik). Kelt tésztából formázták, és tepsiben sült. A rétes ünnepi tésztának számított. Túróval, dióval, mákkal, almával, meggyel, káposztával, krumplival töltötték.
Az embernek évtizedekig szájában van a kedvenc étele íze. Idős korában is szívesen emlékezik rá, úgy mint tette ezt az 1980-as években Kiss Ilus néni: „Nagymamám nagyböjtre sült vajat, túrót érlelt, olyankor zsírt nem használt. Hatalmas fehér és fekete eperfák voltak az udvaron és mindig aszalt epret is adott. Olyan szilvalekváros buktát és kalácsot senki nem tudott sütni, mint nagymamám. Kismadarat is sütött nekünk kelt tésztából, bors volt a két szeme, és ducit is sütött. Ünnepeken azt együtt adtuk át a kuduskának (a koldusnak). A duci kerek üres kalács volt. Ha leesett a kalács vagy a kenyérmorzsa, fel kellett venni és megcsókolni.”
A sütés a kemencében, a főzés a katlanon, később a takaréktűzhelyen, a spóron, sparhelten történt. Vászonfazékban (belül mázas, kívül mázatlan cserépedény), öntöttvas lábasban, vasbográcsban. A kubikosok a határban a bográcsot „szolgafáról” (háromlábú vas) függesztették a szabad tűz fölé.
A háztartásban a tartó-, tároló edények egy része cserépből készült, más része vesszőből, gyékényből. Használtak kaskát, kast, kupujkát, kosarat. Az árut a piacra batyuban és kari kosárban, a takarmányt az ólba takarmányoskosárban vitték be.
A várkonyi határban búzát, árpát és kukoricát egyaránt termesztettek. Az árpát a téeszesítésig rendre vágták, majd csomóba gyűjtve villával kocsira rakták és úgy szállították haza. A búza aratása a XX. században úgy történt, hogy elől ment a kaszás férfi, aki vágta a gabonát, utána pedig szedte a markot a marokszedő nő vagy gyerek. A gabona felszedésének eszköze a kapkodó, fából készült horog alakú eszköz. A gabonát kévébe kötve keresztbe rakták. Tizennyolc kévéből állt a kereszt, a tetejére tett felső kévét papnak nevezték.
Később a keresztet szekérre rakva behordták a szérűre, ahol kicsépelték. A csép nevű eszközzel (a nyelét és a verőrészét kötél vagy bőrszíj fogta össze) a XX. században már inkább csak kis mennyiséget vagy babot, borsót csépeltek. Kiszorította a gép, sokkal hatékonyabb volt. A cséplőgépet gazdaságról gazdaságra vitték, és a cséplő banda ment vele. A bandába tartozott két etető, négy asztagos, két zsákos, egy mázsás, egy szalmahordó, egy kazlazó. Ezek a férfiak egész részt kaptak a munkájukért. Félrészes volt a kévevágó meg a négy szalmahordó nő. A géptulajdonos szerződött a munkára. A banda tagjai terményben kapták meg a járandóságukat. A kicsépelt termést általában kamrában, hombárban, régebben égetett falú veremben tárolták.
A lekaszált szénát megszárítják a renden. Közben megforgatják. Majd úgynevezett csirkébe rakják favillával. Nyolc-tíz csirkéből lesz egy petrence, öt-hat petrencét összerakva készülnek a boglyák. Egy-egy boglya általában egy-két szekér szénát jelent.
A szekérre két vendégoldalt kötnek, hogy így nagyobbítsák meg a rakodási felületet. A gondosan megrakott szekér szénát két rudalókötéllel kötik le, hogy biztonságosan lehessen szállítani. A megrakott kocsit két ló húzta, a lovakat a kocsis a rakomány tetejéről irányított.
A boglya- és a kazalrakás szakértelmet és felelősséget kíván.
Fontos takarmánynövény a kukorica is, amelyet a várkonyiak tengerinek neveznek. A kukoricát eke után kézi vetővel vetették, amit házilag készítettek. Rossz kelés után kapával csináltak helyet a szemnek, majd a magra sarokkal is rányomták a földet. A gyomtalanítás ugyancsak kapával történt. A XX. század közepéig letört kukoricacsöveket hazaszállítva otthon bontották ki, később a szárán elvégezték ezt a munkát. A kukoricacső letisztítására fából faragott kis hegyes eszközt alkalmaztak. A tőrt madzaggal a csuklójukra erősítették. A kukorica morzsolás téli estéken történt, alkalmat adott a beszélgetésre.
A várkonyi határban a szőlő is megtermett. A szőlő kipréselése a szőlőbeli gunyhóban történt. Amíg ki nem forrt a bor, ott tartották, majd hazavitték a házhoz a pincébe vagy kamrába.
A XX. század második felében a gazdaságok átalakulásával fokozatosan felhagytak a hagyományos életmóddal a várkonyiak is. Később az emlékezet is megkopott. Ma már csak a legidősebb generációhoz tartozók tudnak egy-egy elemet felemlíteni.
Kiss Illés római katolikus fiatalember, 1930-as évek
Angyal Anna római katolikus fiatal lány, 1910-es évek
Esküvőre induló római katolikus pár családi körben, 1942 (a menyasszony Kiss Anna, a vőlegény Sárhidai Antal)
Kiss Mihályné temetése, 1973
Kopjafák a református temetőben, felvétel az 1950-es évekből
Faragott kereszt a római katolikus temetőben
Karácsony a római katolikus templomban, 1940 körül
Gyerekek fürdenek a Tisza vizében, 1960
Fürdőzők a Magos-partnál, 1950-es évek
Kiss Mihályné Ács Teréz, 1890–1900 körül
Az Ádám család az 1940-es években (az ülő sorban Ádám Lászlóné ölében Maráczi András unokáját tartja, mellette Ádám Etelka, a kisfiú édesanyja ül, mögötte áll a férje, Maráczi András, bocskaiban Mildner László)
Állatait etető asszony, 1950-es évek
