Templomépítő felekezetek

Teljes szövegű keresés

Templomépítő felekezetek
A XVIII. századi községi és egyházi iratokból is egy szerény körülmények között élő kisfalu képe bontakozott ki előttünk. Ennek ellenére a XIX. század elején nagy építkezésekbe fogtak. A munka elodázhatatlanná vált, hiszen a római katolikus templom már évtizedek óta omladozott. 1812-ben kezdték meg az építését, és 1817-re készültek el vele. Szeptember 8-án Cseh András kiskunfélegyházi plébános áldotta meg.
Alapjának építéséhez – ahogy erre már utaltunk – felhasználták a középkori templom kőanyagát is. A késő barokk stílusban tervezett épület egyhajós, szentélye egyenes záródású. Bejárati homlokzatát torony díszíti. Szentély felőli oldala a piactérre néz. A templomba klasszicista stílusú padok kerültek. 1821-ben harmadik harangot is öntettek, ez 206 font súlyú volt.
1798-ban a reformátusok nagy mentora, Pély Nagy István földesúr meghalt. A birtoka három lányára szállt. Így a következő évszázad új földbirtokosok megismerésével kezdődött a falu számára. Gúthy Gáspár, Fráter Ádám és Böszörményi Pál került a Pély Nagy-vagyonba. A várkonyi birtokra szállott vők is nemes családok sarjai voltak.
A Fráter család régi magyar nemesi família. Őseit az Árpád-kori száznyolc nemzetség egyikéből, a Dobra hadból származtatta. Az évszázadok alatt Erdélytől Horvátországig az ország sok megyéjében megtalálhatók voltak leszármazottaik és birtokaik. Fráter István bihari nemes a Péró-féle lázadás leverésében jeleskedett. Fia, Pál Semlyénben született. Részt vett a hétéves porosz háborúban. Debreceni karrier helyett Pásztohát választotta. Ott élt feleségével, Szeremlei Krisztinával. Gyermekei közül Ádám – Heves megye ifjú esküdtje – nősült be a Pély Nagy családba.
A Böszörményi minden bizonnyal Bihar megyei nemes család. Nagy Iván szerint származáshelyéről, Berekböszörményről kapta a nevét. Vonza Böszörményinek is nevezték őket. Újabban felbukkant levéltári adatok alapján megállapíthatjuk, hogy Böszörményi Pál elődje (talán a nagyapja) Vonza, másként Böszörményi János, székelyhidi lakos volt. Fiai, János, Ferenc és Pál 1756-ban bemutatták a nemességük igazolását. 1804-ben két testvér élt: Pál és József. Édesanyjuk mezőtelegdi Csanády lány volt. József Mezőtelegden lakott, karrierje csúcsán Bihar megye szolgabírájának nevezték ki. Pál 1788-ban már Debrecen első jegyzője. 1790-ben kinevezték aszesszornak (táblabíró), 1800-tól Debrecen szenátora és szolgabíró. Bihar megyei alügyvédi, táblabírói kinevezést is kap. Képességei és iskolázottsága fényes pályát jelölt ki számára. Debrecen főjegyzője, majd 1823-tól főbírája volt haláláig. Valószínűleg 1806-ban vette feleségül Pély Nagy Zsuzsánnát, és költözött ide, a Tisza-parti családi kúriába.
A tiszavárkonyi református gyülekezet fő patrónusának halálát követően a szétesés jeleit mutatja. Tagjai közül többen nem jártak templomba, nem járultak hozzá az egyház fenntartásához. Ekkor került a faluba és lett a gyülekezet tagja Böszörményi Pál, aki kereste a válságból való kivezető utat. Tárgyalt a község vezetőivel. Elfogadtatta a faluval, hogy a község úgy erősödik, ha a gyülekezet jobb körülmények között működhet. Új templomépítés terveit szövögette, és hozzáfogott a pénz megszerzéséhez. Felajánlott ezer forintot erre célra, és ugyanezt tették sógorai is.
A község elöljárói azt javasolták, hogy a régi helyén, téglaalapon, vályogfalból készüljön az új épület. Ezt azonban nem találta jó megoldásnak Böszörményi Pál, mondván, hogy ekkora épületet vályogból statikailag jól megcsinálni nem lehet. A gyülekezet szerény anyagi erejéből később sem telik majd – állította – az állandó javítgatásokra. A földesúr egy jobb megoldást ötlött ki. Azt javasolta, hogy a legelőből szakítsanak ki egy darabot, amit a lakosok között harmad dézsmára kiosztanak. A dézsmát pedig az uraság a templomépítésre fordítja. 1812-ben ki is osztották a földet. A feltört legelőföldbe két évig kölest vetettek, majd a búza következett. A pihent föld gazdag termést adott. A templom javára ily módon 1812–1815 között 3112 forint és harminc krajcár gyűlt össze.
Böszörményi Pál a törteli földesúrtól követ kért, aki ötven ölet adott is. Csak a homokkő kiásásáért kellett egy keveset fizetni. A szállításba a tószegi és a vezsenyi református lakosok is besegítettek. Az eklézsia beszerezte a meszet, az egyéb hozzávalókat. A földesúr megbízta a terv elkészítésével Lanszky József üllői kőművest, aki az építést vállalta. Tizenhárom öl hosszú, hat öl széles templomot akartak a várkonyiak, amelynek magassága öt és kéthatod öl. A vállalkozóval az egyezség ötezer-kétszáz forintról született, olyan feltétellel, hogy az anyagot és a napszámosokat az eklézsia adja. A földesúr magára vállalta a pénz kifizetését. A tető elkészítésére Homályosi ácsmesterrel született meg az alku. A lakosokról névjegyzéket készítettek, amelyen beosztották, hogy mely napokon kik végzik a „gyalogmunkát” a templomépítésnél.
1816. május 29-én az egész község egybegyűlt a templom helye körül. Bóné Tamás prédikátor beszédet és imát tartott. Mozsárágyúlövés közepette történt meg az alapkőletétel. Egy kis négyszögletű kőládácskába helyezték el az emlékiratot, amelyet a prédikátor írt. Az olajba mártott papíroson szerepeltek a helység földesurai, asszonyai, azoknak gyermekei, a prédikátor, az oskolamester, a kurátor, az eklézsiai elöljárók és a bírák nevei. Az emlékiratot tartalmazó ládát a templom délre néző végének napkelet felőli sarkába tették le.
Még abban az évben elkészült az alap, és félig fölhúzta a falat is a mester. 1817-ben elkészült a fal, a bolthajtások, majd a tető is. Az építtetők gondos előkészítése eredményeként – előre beszerezték a zsindelyt, a zsindelyszeget, lécet, lécszeget – az időközben bekövetkezett drágulás nem hátráltatta a munka befejezését.
Az időjárás is kedvezett a községnek. Annak ellenére, hogy az 1816. év Európa-szerte terméketlen volt, a várkonyi határ bő termést adott. Háromszáz véka dézsmát termett a templom fundusára beállított földterület. Ekkor egy véka búza ára tíz–tizenöt forint, egy véka árpa ára hat–nyolc forint volt.
A falu földesura, a templom első főgondnoka, Böszörményi Pál megnyugvással vetette papírra naplójában, hogy két év alatt felépült a tiszavárkonyi református templom, melybe a barokk padokat a régi épületből hordták át a hívek. 1818 szeptemberében megtartották az első istentiszteletet is. Az épület a mai napig is áll az Endre király u. 12. szám alatt. A műemlék jellegű épület kettős lizénával hangsúlyozott, szegmensíves, timpanonos főbejáratával, oromzatos tornyával hívja fel értékeire a figyelmet. Szentélye egyenes záródású, mennyezetének boltozata cseh sisakos.
A tiszavárkonyi református templom felépítésének teljes költsége 18396 forint volt. Az eklézsia kasszájából 9933 forint egy krajcárt fordítottak erre, míg a földesurak összesen 8463 forint 25 krajcárt adományoztak a nemes célra. Ebből Gúthyné nagyasszony négyezer forintot, Fráter Ádám 3220 forint 25 krajcárt, Böszörményi Pál 891 forintot és egy ismeretlen adományozó 550 forintot adott. A kiadások közül is megemlítünk néhány tételt. A kővágásért 170 forintot, a téglaégetésért 231 forintot fizettek ki. A kőműves a fal megépítéséért négyezer forintot számolt fel, az ács munkabére 1551 forint 25 krajcár volt.
1816-ban a falu lélekszáma 1106 fő, 1825-ben 1210. A lakosság gyarapodására fékezőleg hatottak a különböző járványok. Tiszavárkonyban 1814-ben oltották először himlő ellen a gyerekeket. Nagy Mátyás plébános a római katolikus templomban olvasta fel a váci püspök e tárgyban fogalmazott levelét:
„Jó szülők!
…Ime az Égnek legszebb ajándéka, az emberi ész feltalált egy hatalmas, bátorságos, bizonyos eszközt, melly által magzattyaitokat tökéletesen megmenthetitek a rút hólyagos himlőktől, és egyszersmind az egész emberi nemzetnek jótévői lehettek; midőn a leggyilkosabb betegségnek kiírtását előmozdítjátok. Ezen leghasznosabb találmánya az elmúlt századnak a mentő himlő, vagy a fehér himlő. Ennek béoltása által sem az emberi szépség el nem rútíttatik, sem egészsége meg nem sértődik, a veszedelmes himlőktül pedig megmentetik. Azért is ezen béoltás már több esztendőktől fogva az egész pallérozott világban elterjesztetett.
Legkegyelmesebb királyunk… oly rendeléseket tett, hogy mindnyájan részesekké tehetik magzattyokat e jó téteménybe.
Ne késlekedjetek tehát Barátim magzattyaitokról eltéríteni az irtóztató himlő betegségnek veszedelmeit; siessetek azokat mennél hamarabb a béoltás által megmenteni; különben szent kötelességtek ellen vétkeztek, és ha magzattyaitok a dühös himlő beteség által életeknek virágjában elesnek, vagy szépségektül, egészségjektől megfosztatnak tik szülők lesztek tsupán tsak okai ezen veszedelemnek, tik magatok magzattyaitoknak gyilkosai.”
A himlő elleni védőoltás elterjedése azonban vontatottan haladt. Még az 1830-as évek elején is azt állapították meg a falu egészségügyi moráljáról, hogy a szülők sok esetben elmulasztják ezt a kötelességüket. Szószékről is szorgalmazták a védőoltás beadatását, sőt a földesuraság segítségét is kérték ebben az ügyben.
Amíg a himlő elsősorban a kisgyermekeket sújtotta, addig az 1830-ban Oroszország és Lengyelország felől terjedő kolera az egész lakosságot, de elsősorban a negyven–hatvan éves korosztályt tizedelte. Országos és megyei intézkedésekkel igyekeztek megvédeni a településeket a járvány betörésétől. A Dunánál, majd a Tiszánál is élő kordont, őrséget állítottak fel, amely feltartóztatott minden gyanús egyént, aki a fertőzött területről érkezett. A Tiszán „talpfán érkező hajósok”, azaz a tutajosok között azonban kitört a betegség, s továbbterjedt Kőtelekre, Tiszaroffra és Tiszasülyre is.
Őrök védték a karai-várkonyi és a tószegi-várkonyi határt is. Ennek ellenére községünkben már 1831. július 6-án van kolerás beteg. Július 10-én Fazekas András jászkun alkapitány úgy intézkedik, hogy a Jászberényből Kiskunságba küldött levelek útvonalát változtassák meg: ne Várkony felé menjen a posta, hanem Cegléd irányába.
Ahol már kitört a vész, ott igyekeztek lokalizálni a betegeket, illetve az egészséges szervezeteket ellenállóbbá tenni. Forgó György tószegi származású, Pest megyei főorvos többek között azt ajánlotta, hogy mindenki „őrizkedjen a korán reggeli és estvéli vagy késő éjtzakai kijárásoktól”. Ha mégis kénytelen valaki kint tartózkodni, éhgyomorral azt ne tegye. Öltözködjenek melegen, különösen a hasat védjék meleg gyapjúruhával. Reggel és este igyanak mékfű-, melisfa-, bárántsvirág- vagy fodormentateát. A házat naponta szellőztessék, padlóját – amely ebben az időben általában döngölt föld – ecettel locsolják. A szobában klórmeszes vizet gőzöltessenek. A tomboló járvány miatt megtiltják a község elhagyását. Ősszel a tanítás is szünetel.
A járványos betegségekben meghaltak pontos számáról településünkön nincs adat. Ami tény: 1825-ben 1210, 1827-ben 1297 (más adat szerint 1303) lakosa volt Tiszavárkonynak, 1835-re 1162-re csökkent. A kolera okozta népességcsökkenésre annál is inkább utal ez az adat, mivel 1837-ben már ismét 1353 lakosa volt a településnek. Tehát két év alatt 189 fővel szaporodott a lélekszám. Ha az 1827. és 1837. évi összeírásokat tovább vallatjuk, azt tapasztalhatjuk, hogy ebben a tíz évben a római katolikusok száma 187 fővel nőtt (1827-ben 756 római katolikust írtak össze, 1837-ben pedig 865-öt), a református lakosság viszont 87 fővel csökkent (1827-ben 537, 1837-ben 450 fő a reformátusok száma). Időközben más vallásúak is megjelentek a faluban: 1827-ben négy, 1837-ben nyolc zsidó, illetve harminc evangélikus színezi a falu vallási képét. Mivel eredetüket tekintve minden bizonnyal betelepülőkkel kell számolnunk, kultúrájukban őrizhettek olyan elemeket, amelyek eltértek a helyben születettekétől. Az evangélikusok talán a tószegi evangélikusokkal tarthattak rokonságot, míg a zsidók az abonyi és a szolnoki hittársaikkal a kapcsolatot.
A politikai községet a XVIII–XIX. században a falusi tanács irányította, amelynek élén a bíró állt. A hat elöljáróval közösen hozták meg a döntéseket. A helyi tanács ekkor a nemesi közösség életét irányította, a jobbágyok a földesúr joghatálya alá tartoztak. 1840-ben Kőmíves Imre volt a bíró. Esküdtjei közül Mészáros Andrást és Sipos Istvánt említjük: az ő fiaikat néhány év múlva a nemzetőrök között találhatjuk. A szabadságharc bukása után, 1849 őszén, Radits György lett a bíró.
A szerény megélhetési körülményekkel jellemezhető településen a XIX. század első felében nőttek a társadalmi rétegek közötti feszültségek. A földesurak gazdaságépítő tevékenysége mindinkább szembekerült a faluközösség érdekeivel.
Amint már korábban is írtuk, a templomépítés alapjainak megteremtésére a községi legelőből jó darab földet kiszakítottak a földesurak, amelyet ugyan használhattak a község lakói, de harmad dézsmát kellett fizetniük érte. A településen jelentős volt az elszegényedett nemesek száma, akiknek azonban joga volt marhát, lovat, juhot tartani a közös legelőn. Az 1830-as évek elején a földesurak újabb száz hold föld gyepet vontak ki a közös használatból saját major építése céljából. Ezt körbeárkolták, és épületeket is emeltek rá. Ekkor épült a Fráter-, a Guthy- és a Böszörményi-major.
Az 1832–36-os országgyűlés megengedte a tagosítást, azaz a határ rendezését. Ebbe a folyamatba illik bele a várkonyi földesurak és a közbirtokosok között született egyezség. A Császár útjától a falu felé eső részt tekintették úrbéres területnek, amelyen a három nyomást és kaszálót úgy alakították ki, hogy mindhárom nyomás érintkezzen az urbáriális legelővel. A nemesek által haszonbérben művelt földeknek a saját uraságuk szomszédságában kellett elhelyezkedniük. A kocsmároltatás, a mészárszék, a tiszai malmok üzemeltetési jogát és a halásztatást megkapja ugyan a község, de a jövedelem bizonyos százalékát át kell adniuk az uraságnak.
Az egyezséget 1832-ben a Pély Nagy, a Böszörményi, a Fráter és a Guthy család, valamint tizenkét közbirtokos kötötte. 1837-ben azonban a jobbágytelkes nemesek megtámadták ezt a szerződést mondván, hogy ők nem haszonbérlők. Tiltakoznak az ellen, hogy telkeiktől megfosztva az uraság kénye-kedvének legyenek kiszolgáltatva.
A tagosítás sem hozott békét, sőt tovább fokozta a nyugtalanságot a közösségen belül. A tiszavárkonyi közbirtokosok egy 1839-es keltezésű beadványban sérelmezik, hogy jobbágyaik és nemes zselléreik a munkát megtagadják, holott egy hold földért két szekeres nap robot teljesítését kérnék csupán. A helységben ekkor ötven háznál is több zsellér nemes él, akinek fiai nemhogy „iparkodnának”, azaz szorgalmasan dolgoznának, hanem „léha” életet élnek, Pestre, Budára utazgatnak és összejöveteleket tartanak. Többek között ez a levél is bizonyítja, hogy ebben a kis faluban is omladoznak a feudális kiváltságok bástyái, és terjed az új eszme. Megérett a helyzet a nemesség előjogainak az eltörlésére, a jobbágyfelszabadításra.
Nemcsak a gazdasági élet, de a szellem fejlődését is nagyban befolyásolta az uraság támogatása. A templomok és a paplakok felépítése, az egyházközség támogatása mellett az iskolára is oda kellett figyelni. Mindkét felekezet tanítót fogadott. A XIX. század első felében a falu értelmiségét a két pap, a két tanító és a jegyző jelentette. Őket a két egyházi közösség, illetve a község foglalkoztatta.
A plébános személyének kijelölésébe nem volt beleszólása a helybelieknek, de a református közösség ajánlatot tehetett a lelkész és a rektor (tanító) személyére a kecskeméti esperességnek, illetve a dunamelléki református egyházkerületnek, amely a kinevezést megadta.
A XIX. század első felében Nagy Mátyás, Bogyai Ferenc és Szartorisz Mátyás plébánosok, valamint Mező István, Dúzs Sámuel, Bóné Tamás, Bodnár Dániel, Ádám Mihály, Kulcsár József, Vári Szabó Sámuel, Miskolczy Szígyártó József lelkész szolgált a faluban.
A jegyzőt a falusi tanács alkalmazta, és ő biztosította járandóságát. Helyben ő volt a törvény őre, közvetítette az állam akaratát. A legfontosabb vármegyei összekötő a járási főszolgabíró, akihez több község felügyelete tartozott. Az ezt a hivatalt betöltők felsőbb iskolát végeztek, és más településről kerültek Tiszavárkonyba hosszabb-rövidebb időre.
Az 1830-as évek közepe táján az iskola és a prédikátori ház javításra szorult. A templom falain repedezések mutatkoztak, sőt 1843-ban a tetőpilléreket tartó oszlopok is meglazultak, de a javításra csak 1863-ban került sor. Az egyház ingatlanjai tehát álladó karbantartást igényeltek, amihez pénz kellett. Jól tudta ezt az elöljáróság és a földesúr is, így a templom felépítése után is meghagyták a Hugyin-part jövedelmét erre a célra.
Amint már a templomépítésnél szó volt róla, a helybeli földesurak anyagilag is jelentős összeggel segítették az itt működő egyházközséget. Az is igaz azonban, hogy időnként kölcsönt is kértek az eklézsia pénztárából. Ilyen ügyletről adott hírt halálos ágyán Bóné Tamás, a várkonyiak szeretett papja, amikor Böszörményi Pálné nagyasszonynak átadott egy feljegyzést, miszerint Fráter Ádám elvitt az eklézsia verméből 86 véka búzát.
1833-ban erednek a kölcsön nyomába az eklézsia elöljárói. Kiderült: 1816-ban Fráter Ádám gazdasága mérhetetlen kárt vallott a víz miatt, így azt a 86 köböl búzát vetette el másik esztendőben, amit a harmad dézsmára beadtak a lakosok. Ennek az árát a természeti csapás miatt nem tudta megadni.
Az eklézsia elöljáróinak nevét megőrizte egy 1833-as levél. E jeles férfiak: Nemes Sáróy Szabó József, Nemes Kulin Nagy Mihály, Balog János, Vatai Mihály, N. Farkas László, N. Földi Sándor, Döndő András, Gyiko János, az eklézsia kurátora Nemes Sároy Szabó Gábor. A névsorból is látható, hogy a helybeli kisnemesek a hangadók a presbitériumban.
Polgár Mihály esperes 1836-ban szigorúan meghagyja a helybeli papnak és az egyházi elöljáróságnak, hogy senkit össze nem eskethetnek, amíg a vallásuk „főbb ágazatit” (alapjait) meg nem tanulják és erről tanúbizonyságot nem tesznek. Erre a figyelmeztetésre azért van szükség, mert a XIX. század közepén az egyház szembesül azzal a jelenséggel, hogy a házasságok bizonyos esetekben meginognak. Ennek kapcsán egyre nagyobb figyelmet fordítanak a családra a protestáns egyházak. Számba veszik a külön élő házastársakat, és békítő szerepre vállalkoznak.
1837-ben az eklézsiai gyűlés megbotránkozva jelenti, hogy nemes Földi Sándor presbitert a felesége itthagyta, és „külön váltan” élnek. Az asszony Vezsenybe költözött, de már ott sem találta az esperes, mert „Vezsenyből elmenvén, lakását másuvá tette”. 1840-ben három ilyen párról van tudomásunk. A már említett nemes Földi Sándor és Bús Erzsébet még mindig külön él. Mellettük említik Padányi nemes László János és nemes Farkas Zsuzsánna, valamint Harsányi József és Bottyán Eszter esetét.
A nő kiszolgáltatott helyzetének felismerése ez, amelyet táplál többek között a reformkorban kiharcolt örökösödési törvény megváltoztatása is, mely szerint a nőnek is joga van az ingatlan örökléshez. Ezt ugyan elsősorban a nő ágon lévő leszármazottak használják fel először a vagyonköveteléseikhez, de aztán maguk a nőtestvérek is mind gyakrabban kívánnak élni jogaikkal.
Az új szellem hatása befolyásolta a házastársak közötti kapcsolatot. A férj feudális zsarnokoskodása elleni tiltakozásnak is tekinthetjük a különéléseket.

A római katolikus templom 1958 körül (Fehérvári Miklós albumából)

A Fráter család címere (Nagy Iván nyomán)

Böszörményi Pál aláírása

Böszörményi Pál halotti zászlajának másolata a tiszántúli református egyház gyűjteményéből (átrajzolta Könnyűné Gion Ida és Varjú Róza)

A református templom a XX. század első felében

Az eklézsia elöljáróinak aláírása, 1833

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT