XIV. Kubikosélet
XIV. Kubikosélet
Az 1920-as, ’30-as, ’40-es években a Tisza menti területeken sok-sok ezer család élt teljesen vagyontalanul, földtulajdon nélkül. A mezőgazdasági napszámos munkák, aratás, cséplés idény munkalehetőség volt. A családapák messze földre eljártak kubikmunkára, hogy gyermekeiket élelemmel elláthassák. Általában hét végén, szombaton este értek haza és vasárnap este indultak vissza, hogy hétfőn kora reggel kezdhessék a kubikolást. …Gyakori volt, hogy a 20–25 kilométerre levő munkahelyre gyalogosan tették meg az utat és persze a saját kubikos taligájukat is tolták, amiben benne volt az ásó, lapát és csákány, továbbá a heti élelemmel a tarisznya és a nagykabát, meg a pokróc az éjszakai alváshoz takarónak.
Általában valamilyen üres istállóban, csűr félében adtak szállást az ilyen vándor kubikosoknak. A placcot felseperték és szalmát szórtak rá jó vastagon. Ez volt az alvóhelyük. Két sor fekvőhely között körülbelül ötven centiméter közlekedőt hagytak. Mosakodáshoz, iváshoz, főzéshez legtöbb helyen kerekes vagy gémes kútból vödörrel húzhatták fel maguknak a vizet.
Az egyik alkalommal Tóalmásra ment a faluból a csoport. Amikor a tóalmási állomáson leszálltak, onnan még tíz kilométert kellett gyalogolniuk. Elől ment a bandagazda a taligát tolva és így egymás után libasorban huszonöten. Leghátul zárta a sort a legkényelmesebb. Úgy négy kilométeres gyaloglás után egy talponálló csárdához értek. Megálltak és vettek, ki ezt, ki azt. Cigarettát, dohányt, kis itókát.
Amíg a leghátsó ember bent tartózkodott az italboltban, egy kacarászni akaró – olyan jobbik vége a vászonnak – megemelte a leghátsó ember nagykabátját és a taliga fenekére tett két darab nagyméretű táglát. Ezután gondosan visszaigazította a poggyászt, mintha mi sem történt volna.
Az első ember „Uram Jézus, segíts!” fohásszal elindult, s a többiek utána libasorban. A bandagazda jól kilépett és annak aki leghátul volt, majdnem szaladni kellett, hogy le ne maradjon a bandától. A bandagazda szaporázta lépteit mondván, hogy még világosan oda kell érni a szálláshelyre. A sereghajtó illetve az utolsó ember is szedegette a lábait. Végtelenül folyt le róla az izzadtság. Az a plusz öt-hat kilogramm, amit a két nagy tégla nyomott egyre nehezebb lett minden kilométer után.
Végre azután még napvilágon, de jó estefelé odaértek a szálláshoz. Elfoglalták a számukra kijelölt pajtát vagy istállót. Elkészítették a szálláshelyet. Szóval ahogyan érkeztek, szedelőzködtek a talicskából. A szerszámokat biztonságba helyezték. Az elemózsiát, takarót, kabátot berakták az alvóhelyük mellé. Közben kajánul figyelték a legutolsó embert, ahogyan az is szedelőzködött. Hát egyszer csak meglátja a sereghajtó a két nagyméretű téglát és elkiáltja magát: „Hogy azt az egetzörgető, náthán fütyülő erre-arrája, annak a dögkeselyűvel agyonpároztatott hédervári jó édesanyjának, aki ezt megcselekedte vele!”
Nem válaszolt senki, de volt nagy mosolygás a bajusz alatt. Akkor még nem volt tévé, rádió, hát így szórakoztak a nehéz munkát végző emberek.
(Részlet Kiss Béla: Tűző napon és csikorgó hidegben című könyvéből)
