Vizek haszna | Száz Magyar Falu

Vizek haszna

A XVIII. századi országleírások Alpár kapcsán mindenekelőtt a Tisza közelségéről, az élővizek káráról és hasznáról emlékeznek meg. Bél Mátyás leírása szerint a falu kissé távolabb fekszik a Tisza medrétől, a folyóból kiáradó tavak közelében: „A talaja kiválóan termékeny lenne, ha az áradások nem károsítanák.” Vályi András 1796-ban megjelent művében szintén a tiszai áradások által okozott károkról tett említés, amelyeket a leírás szerint a „Tiszából eredő javak” ellensúlyoztak. Érdekes, hogy az országleírásokkal ellentétben az 1768. évi, Mária Terézia-féle kilenc kérdőpontra adott válaszaikban az alpáriak nem utaltak a Tisza áradásaiból származó kárukra, hanem azt jegyezték meg: „alkalmatosságunkra azt is tartyuk, hogy a Tisza határunkban vagyon”.

A vizek közelsége mindenekelőtt a halászat révén jelentett áldást a falu lakói számára. Bél Mátyás a Tiszáról értekezve a következőt írta: „Tószöghön kívül Kétske felett is stagnál a víz és Alpár vidékén is. Általában 10 öl mély, néhol még ennél is több, s hemzseg a nagyobb és kisebb halaktól.” A bronzkori halszálkaleletektől a kora középkori okleveles emlékekig számos tárgyi és írásos bizonyíték őrzi az ősi élelemszerzési mód itteni fontosságának és elterjedtségének emlékét. Az újkori Alpár 1727–1848 közötti halászatáról korábban már nagy vonalakban szót ejtettünk a kései feudalizmus úrbéri viszonyainak tárgyalása kapcsán. Az említett időszakban az időről időre megújított úrbéri kontraktusok szabályozták a halászat jogi és gyakorlati kérdéseit, amelyek kiemelt jelentőségűek voltak a falu és a földesura viszonyában. Noha a halászat jogilag az uradalmat illette, a földesúrnak lehetősége volt ennek átengedésére jobbágyai, illetve különféle vállalkozók, árendások számára.

A „halászó vizek” szabad használatának lehetőségét, amely a falu újranépesedésének első évtizedében volt érvényben, az 1737-ben kiadott kontraktus törölte el, amikor a földesúr kijelentette: „A Tisza és a falu mellett lévő halastavak halászatát egész évre magunknak tartjuk fönn.” A halászat földesúri „reserválása” az alpáriak szerencséjére nem tartott sokáig. A következő évi úrbéri szerződés kimondta, hogy az előző év folyamán a földesúr által alkalmazott halászok által a Tisza öt pontján kialakított vizafogó tanyákat (Captura Husonum) a Tisza egészének, valamint az összes halastónak halászatával egyetemben évi negyven forintért a falunak engedték át. Az összeget az év utolsó napján kellett befizetni a váci pénztárba. A földesúr feltételei közt szerepelt a halászóhelyek jó állapotban történő megtartása is.

Az alpáriak gazdasági megerősítése céljából tett engedmény a következő években is érvényben maradt, azzal a különbséggel, hogy az árenda öszszegét negyedévenként kellett befizetni. A kiárendált halászati jog az egész községet, mint communitast illette. Az 1747-től érvényes szerződésben azzal az indokkal, hogy a halászatot nem az egész község műveli, áttértek az egyéni fizetésre. Eszerint minden halászcsónak (navicula piscatoria) után egy forint ötven dénár, illetve a halászat hozamának egyharmada járt a földesúrnak. Ez a változtatás azonban nem bizonyult tartósnak: a következő évtől visszatértek a korábbi rendszerhez, azaz a Tisza és a különféle halászóvizek szabad halászatának negyvenforintos közös kiárendálásához. A halászati jog pénzen történő megváltásának kellemes időszaka 1765-ben rövid időre megszakadt, amikor a megújított szerződésben mindenféle halászatra nézve erős tilalmat fogalmaztak meg. 1768-ban azonban már arról vallottak a falu vezetői, hogy „Tiszának, Tónak szabados halászattyáért 10 forintot fizetni, és adni kezdettünk”. A halászat évi tízforintos kiárendálása szerepel az 1770. évi szerződésben is.

A döntő változás, amelynek fontosságát mutatja, hogy még a plébániai historia domusban is megemlékeztek róla, 1774. július 4-én következett be, amikor a földesúr a korábbi szokástól eltérően nem a faluközösséggel, hanem négy helybeli halásszal kötött szerződést. Ezzel a korábban az egész communitast megillető halászati jog néhány vállalkozó szellemű árendás kizárólagos használatába került. A szerződés végén név szerint megnevezett alpári halászok, Tóth György, Pásztor László, Szemerédi József és Virág Lőrincz a következő kontraktusra léptek Burján Sámuel uradalmi prefectussal:

„Ma alul irt napon Méltóságos Váczi Uraság részirül alul meg nevezett Alpári Lakosokkal az Halászat végett ezen 1774dik Esztendőre illyetén Contractus tétetett ugymint:

Elsőben: Meg engedi az Méltóságos Uraság, hogy nem csak az Alpári határ Kerülettyiben lévő Tiszán, hanem az ott lévő halas Tóókban is egisz esztendőtt által magok tulaidon szerszámjaival szabadon halászhatnak, és hasznokot kereshessék, mely haszonvételért

Másodszor: Obligályák magokat Contrahens Lakosok, hogy esztendöbeli árenda fejében Őttven az az 50 forintokat az Méltóságos Uraság Cassájában minden hátramaradás nélkül le fognak tenni, melynek is hason felit Sz. Mihály, másik hason felit pedig Sz. Győrgy napjain fogják bé hozni. nem külömben

Harmadszor: Ha az Méltóságos Uraságnak az esztendő folyása alatt Halra szűksége lenne, ollyatén essetben kőtelesek lesznek azon szükséges Halat fele áron mint más idegennek olykor árúltatik az Uraság számára administralni.

Negyedszer és utóllyára: Valamint hogy az M. Uraság mind azokat akik ezen Contractusban nem foglaltatnak Kemény bűntetés alatt az halászattúl eltiltya, ugy hasonlóképen a Contrahens rész is minden Kártételtűl ugy a Szigetekben, mind az Nádasokban magát távoztatni kőteles lészen.

Melynek nagyobb ereire két egyenlő Contractus kiszitetett, s egyike az M. Uraság részire az Cancellarián főn tartatik, másika pedig az Contrahenseknek által adattatik.”

A halászat jogi feltételei 1774-től kezdve több mint egy évtizeden keresztül változatlanok maradtak. Idővel az alpáriak érthető módon igyekeztek kibővíteni a birtokló személyek csoportját. Ez a törekvés tükröződik az 1785. január 3-án kelt szerződésben, amelyet az uradalom már nem négy, hanem 47 személlyel kötött meg, akiknek – mint „alpári halászoknak” – szabad volt „Alpári Tiszán tetszések szerint akár nagy, akár kisebb hálloval, vagy pedig egyébb eszközzelis halásznyi, az halat pedig akinek akarják szabadon el adni”.

A 47 név mögött kisebb részben telkes gazdák, többségében zsellérek álltak. Az árenda összege igazodott a szerződéskötők számának megnövekedéséhez, miután fejenként egy-egy tallért, azaz egy forint ötven dénárt tett ki, amelynek egyik felét Szent György, másik felét Mindenszentek napján kellett befizetni az alpári uradalmi ispánnak. Az árendát időben be nem fizetőkért a halászok közösségileg voltak felelősek. Talán egy korábbi esetből okulva a szerződésbe a következő kitételt is belefoglalták: „Az árendáns Halászokon kívűl senkinek sem lészen szabad halászni, sempedig magok az árendások minthogy fejenkint vagyon kiszabva az árenda, másoknak halászathoz szabadságot nem adhatnak: hogyha pedig valaki arra vetemedne, Uraság Ispánnya dupla árendát vagyis 3 forintokat büntetés képen raita meg veheti.”

A XVIII. század végén és a XIX. század első felében, a kései feudalizmus alkonyán a helység földesura rendszeresen, előbb évről évre, később három–hat éves időközökre bérbe adta az alpári halászat lehetőségét az arra vállalkozó falubelieknek. 1815-ben évi kétszáz forintért halászták a Tisza és a tavak vizét a hat esztendőre megkötött kontraktus aláírói. 1820–23 között Pintzés Ferenc és Pusztai János árendálták a halászatot, akik évente 84 forintot fizettek ezért a lehetőségért. A halászati jog bérbeadása nyilvános árverések, licitatiók keretében történt. Előfordult, hogy az ügyletet nem sikerült tető alá hozni. Az 1835. évi úrbéri összeírás alpári vonatkozású részében szerepel, hogy „a Halászatra Eő Exczellentziájának kegyes Parancsa szerént ismét Licitatio hirdettetet, mivel az elsőre annyiért a meny-nyi kivántatot azt kivenni senki sem akarta”.

Viszonylag kevés szó esik a forrásokban a kései feudalizmus korának halászati technikáiról, munkaszervezetéről. A kifogott hal mennyiségére némiképp rámutat, hogy a különféle földesúri konyhára valók, kulinárék megváltására az alpáriak az 1770-es években kétezer tojást és két mázsa száraz halat szállítottak évről évre földesuruknak. Halászattal leginkább a földdel nem rendelkezők foglalkoztak. Példaként említhetjük Nemes Kontz Péter alpári házatlan zsellért, aki 1843-ban kijelentve, „hogy ő Földes Urat nem ösmér”, nem akarta teljesíteni a „12 gyalog napi” úrbéres robotot. Mezei Károly számtartó levélben számolt be az eseményekről: „ezen vakmerő Embert a napokban be rendeltettvén, meg nem jelent, miértis a Törvény értelmében rosz Csónakját 's hálóját, melynél egyebe nem lévén akartam lezálogolni, 's az 1 pengő forintot abból kivenni, de minthogy a Cselédekis tartanak tölle, kűlőmbenis megvenni senki sem bátorkodna, ezen szándékomal felhagytam”.

Több szempontból tanulságos az a szerződés, amit az uradalom részéről 1846 decemberében Iván János, ifj. Török János, Konfár János és Asztalos János alpári lakosokkal kötöttek a halászat 1847–50 közötti kibérlése iránt. Az említett halászmesterek, akik minden bizonnyal a falubeli halászcsoportok vezetői voltak, a szerződésben vállalt 193 pengőforintos árenda megfizetése ellenében magukénak tudhatták a halászat kizárólagos jogát, beleértve a munka megszervezésének és a haszon elosztásának lehetőségét.

A szerződésben „a földes úri jushoz tulajdonképpen tartozó halászatot Alpáron nem csak a Tisza folyamában, hanem a rétben levő Tóban is” szabad használatra adták. Az árendát „fertály esztendőnkint” kellett befizetni. A szerződés feltételeihez tartozott még, hogy a bérlők kötelesek voltak „a helybeli Tisztnek elkobzás terhe alatt azonnal bejelenteni”, „ha valamelly jelessebb halakat” fogtak. Ha a földesúr igényt tartott azokra, „illendő áron” átadták neki.

Az árendások, akik a helyi lakosokat és az uradalmat is ellátták hallal, „minden böjti napon… a helység lakosit kész pénz fizetésért hallal ellátni” tartoztak. Meghagyatott „az arendásoknak hogy az uradalmi Tisztség s a helybeli elöljáróság eránt illendő becsülettel viseltessenek; mindennemű czivakodást mind magok kerüljenek, mint pedig halászai részéről távoztassák, és az e félékben magokat mint birák ne avassák, hanem illyes eseteket elintézés végett az uraság helybeli Tisztjeinek, vagy annak távollétében a helybeli elöljároknak mindenkor bejelentsék”.

A bérlőknek, akiktől a „nagyobb bátorság okáért” 48 forint előleget, „bánat pénzt” követeltek, megtiltották, hogy a jobbágyoknak 30 krajcáron felül hitelezzenek.

A szerződés több, a halászati és vízhasználati technikák szempontjából tanulságos kitételt is tartalmaz. Kikötötték például, hogy „a tónak elrekesztésére (…) az uraság nádjából fog az árendásoknak évenkint öttven kéve nád adattni”. „A Tisza rétnek használtatása megkívánja, hogy áradás idejében a Tisza mentiben a fokok eltöltessenek, egyedül az uraság szigetinek áltellenében lévő fok Junius 1-sö napjáig, miglen a halak ivnak, nyitva tartathatik, úgy mindazonáltal, hogy ez idő alatt a víz beeresztés a töltést megne hágja, eltelvén az idő a víznek bemenetelét a rétben magok erejével az árendások elzárni tartoznak.”

A folyó és az időszakosan vízjárta területek közötti vízelvezetést szolgáló csatornák tudatos használatán alapuló fokgazdálkodás emléke mellett az alpári fokok nevét is megőrizte több korabeli térkép: Tar-fok (Tarhát-fok), Pitypál-fok, Húzogató fok, Meszes-fok, Nagybika-fok, Lódöngető fok, Kisbika-fok.

A jobbágyság megszűnése és az úrbéri viszonyok fokozatos átalakulása a halászat jogi kérdéseinek tekintetében nem jelentett lényeges változást a XIX. század második felében. A halászat joga az 1888. évi halászati törvény rendelkezéseit követően is a folyami és tavi partszakaszok tulajdonosai kezén maradt. Alpár esetében ez annyit jelentett, hogy a XIX. század második felében továbbra is a váci püspöki uradalom rendelkezett azzal.

A polgári átalakulás időszakában a kései feudalizmus fentebb bemutatott gyakorlatához hasonlóan az uradalom időről időre haszonbérbe adta az alpári halászat lehetőségét. A rendszeres árveréseket követő szerződési lehetőségeket az említett időszakban leginkább Rajmár Ferenc alpári halászmester nyerte el, akinek első, 1853-ban kötött szerződését később háromévenként 1868-ig meghosszabbították. Rajmár halászati haszonbérleti szerződésének szövege szinte teljesen megegyezett a fenti 1846. évi kontraktuséval. A kisebb eltérések között megjegyzendő, hogy az évi kétszáz forintos árenda mellett a halászmesternek minden évben öt mázsa „eleven egészséges, s jóféle halat” kellett „…tulajdon költségén Váczra olly formán felszállítani: hogy abból négy mázsát Nagy böjti időre fog kiszolgáltatni, s mindjárt a böjt elején felküldeni; egy mázsát pedig Adventre szállitand fel. Egyébiránt ha az uradalom részéröl kívántattni fog, köteles lesz a bérlő ezen 5 mázsa halba füstölt halat is kiszolgáltatni.”

Egy 1857-ben készített statisztikai táblázat adatai szerint akkoriban negyven halász élt a faluban. A nagyhalászok és kishalászok viszonyának, és a XX. század eleji bérlős halászatnak állít emléket Kádár Lajos Halászok című regényében alpári és újfalusi tapasztalatai alapján. A társadalmi és gazdasági átalakulások nyomán 1955-ben alakult meg a halászati termelőszövetkezet, amelyet húsz helybeli hozott létre.

Az alpári Tisza első újkori átkelőhelyének, révjének felállítása valamikor a XVIII. század második felében történt meg. A község bírói számadásai között az 1760-as évek második felében rendszeresen szerepelnek a révből származó jövedelmek feljegyzései. A falu délkeleti részén kialakított, a Tisza túlpartján fekvő „Sass és Ugh” felé vezető rév jövedelmét a váci püspöki uradalom mindenféle árenda nélkül átengedte a falu számára. A falu vezetőinek egyik, 1779-ben írott levelében szerepel, hogy „ennek előtte némely esztendőkkel, az Tiszán túl némely Helysigbéli Dézsmát hogy hordanunk kölletett, az Rév iránt magunk instáltunk, de mivel attúl már mentek vagyunk, es az Rév tartást szüksigesnek nem annyira mint Kárunkra tapasztaljuk, mi erről le mondani kivanunk, de szomszéd Sassi Helysigbéliek mint egy erőszakossan kinszerítenek”.

A váci püspöki uradalom és a túlparti ugi földesuraság által közösen birtokolt rév jogi vonatkozásait igyekezett tisztázni egy 1811-ben megkötött kontraktus, amely a váci püspöki uradalom és Rapini Steőssel József királyi tanácsos között köttetett. A révet az alpári communitas egy ugyanebben az évben megkötött szerződéssel vette haszonbérbe, majd a használat jogát egy subarendatornak, az alpári Bodor Jánosnak adta át évi száz forint ellenében. Utóbbi művelet esetében azonban nem vették figyelembe Steőssel József előjogait, amelyeket az résztulajdonosként az alpári rév alhaszonbérlete terén élvezett. Ezek után kötötték meg az említett, 1811. évi kontraktust, amelyben a közös rév alpári haszonbérletét a királyi tanácsosnak subárendálták évi száz forintért.

A kikötés szerint a révet az alpáriak saját „szükséges, és nem kereskedés tárgyatú dolgaikban” bérmentve használhatták. Mivel a rév bérletét és hasznát 1813 végéig a falu lakóinak engedte át a váci püspök, a százforintos árendát ők könyvelhették el. Az 1815. évi úrbéri összeírásban – az addigra némiképp megváltozott helyzet következményeként – az említett összeg már a révjogokat magának fenntartó uradalom éves bevételei között szerepelt. Haszonbérlet formájában történő értékesítése a későbbi évtizedekben változatlanul szokásban maradt. A Tisza-túlparti uradalmakkal, nemesi közbirtokosságokkal közösen birtokolt révet háromévenként alpári vállalkozók árendálták. 1842-ben Ostro Pál, 1845-ben Nagy Sándor vette bérbe a révet 865 forintért, amely összegnek a fele illette a váci püspöki uradalmat.

A rév gyakorlati működésére vonatkozóan fontos adatok találhatók Benke István alpári uradalmi ispán 1796-ban írott levelében, amelyben a váci prefektusnak számolt be „az újonan való Rév-Hajonak föl állitása eránt” végzett tevékenységéről. Az augusztus és november között elkészítendő 11 öles „Komp” törzsének kemény fából történő kifaragása és felállítása az előzetes kalkulációk szerint 650 forintos költséget jelentett, amelyhez kisebb tételként járultak a különféle kiegészítők: a „Kötél mellyen huzattatik átellene”, a „Lábónak és hidlásnak” szánt tizenhat darab szálfa, két „Tsiga vasalással együt”, egy „Húzó kötél, és a Csigák Kötelei”, a „Csáklyáknak” 25 darab vas, valamint „a Kötel szurkolására szúrok és fagyu”. Mindösszesen 781 forint harminc krajcárt számoltak a révhajó fölállításának költségeire.

A XIX. század második felében az alpári révjog is megmaradt a püspöki uradalom kezén. A „révjárás” egyik kitartó bérlője ebben az időszakban Hausinger András alpári lakos volt, aki 1854-től 1864-ig évi kétszáz forintot fizetett, hogy élhessen ezzel a lehetőséggel. Az említett summa fele illette az alpári uradalmat. Amikor a bérlő szerződését 1864-ben újabb hat évre meghoszszabbították, megtartották a korábbi haszonbért és feltételeket. Kikötötték viszont, hogy amennyiben az akkoriban tervezett „kecskeméti rév létre jönne, akkor érintett Tisza révtől a haszonbérnek csak felét fogja bérlő az uradalomnak fizetni”.

A súlyos konkurenciát jelentő „kecskeméti rév” tulajdonképpen az 1864-ben, Felsőalpárpuszta és Tiszaug között intézményesített átkelőt jelenti, amelynek felállítása ellen a váci püspökség megbízottjai hevesen tiltakoztak azzal az indokkal, hogy „elvonná az alsó alpári révtől azon átkelőket, kik külömben az uradalmi réven szoktak Alpáron átkelni”.

Az Alpártól másfél mérföldnyire létrehozott új rév üzembe helyezése következtében az apja örökébe lépő, Hausinger Jánossal kötött, 1866–1871 közötti időszakra szóló szerződésben már a felére csökkentett bérleti öszszeg szerepelt. A szerződésben kikötötték: „A rosz emberek, s lopot marhák hajtásának gátlása miatt éjjeli időkben a révnek járása, ha csak valami különös eset magát elő nem adja, s akkor is a tisztnek engedelme nélkül, kemény büntetés terhe alatt tilalmaztatik.” A bérlőnek kötelessége volt „a rév hajó mellett, a szükséghez képpest mindenkor elegendő, s alkalmas józan embereket tartani, kik a jövevényeket akadály nélkül rendessen hordani tartoznak”.

Az alpári Tisza-rév sorsát a folyó szabályozása pecsételte meg véglegesen. A réven átkelőknek ezután számolni kellett azzal, hogy Tiszasas felé az időközben kialakított átvágási szakaszon egy másikat is igénybe kellett venni. Egyre csábítóbbnak tűnt – még ha kisebb kerülőt jelentett is – a felsőalpár– tiszaugi rév használata. A folyó vérkeringéséből kiszakított régi Tisza-ág gyorsan halódott. 1888-ban eképp siratták el a falu vezetői a hajdani alpári átkelő emlékét: „Még csak pár évvel előbb a Tisza kompja hozta a sok vásáros járó kelőt. Ma idegent sem látunk, mert a holtág majdnem teljesen kiszáradván, komp nem járhat rajta.”

A Tisza közelsége nyújtotta kereskedelmi lehetőségeket elsősorban a fakereskedés terén használták ki a helybeliek. Amikor az 1790-es évek derekán az Alpár és Újfalu közötti határviták kapcsán tanúként több olyan kecskeméti gazdát megszólaltattak, akik a XVIII. század közepéig az újfalusi határban épített tanyáikon gazdálkodtak, a tanúk egy határjel kapcsán elmondták, hogy a Tisza egyik, Alpár és Újfalu között található „hajlásában” jelentős rakodóhelyet, kereskedőhelyet létesítettek. A tanúk vallomása szerint azon a helyen volt a „Kecskemétieknek az Itatójok, hol a Barmaikat itatták, és a Fával való kereskedők Fájaikat kivontatván árulták”. Harsányi István 78 éves kecskeméti lakos „Almával és Fával kereskedvén a Tiszán” számtalanszor megfordult azon a helyen.

A kecskeméti tanyaépítő gazdák itatóként és fakereskedő-telepként használt partszakasza a XVIII. század második felében elvesztette jelenőségét. Az alpári uradalom efféle kereskedelmi tevékenységéről az 1780-as évektől van adatunk. A forrásokból gyanítható, hogy a lerakóhely az alpári rév kikötőjének közvetlen közelében, tehát a folyó Alpár és Újfalu közötti szakaszán lehetett.

A XIX. század elején az uradalom a tiszai fakereskedés benefíciumát is bérbe adta különféle vállalkozóknak. 1803-ban a kecskeméti Pittner Antal vette bérbe három évre a kereskedőhelyet évi harminc rajnai forintért. 1807-ben az alpári faluközösség kötött szerződést hat esztendőre az itatónak is használt kikötőhelyre évi tizenöt forintért. Az 1815. évi úrbéri összeírásban feljegyezték, hogy az 1814-et követő három évre az alpári Pintzés Ferencet illette az épületfa-kereskedés és a tiszai rakodóhely joga. Pintzés évi száz forintot fizetett a lehetőségért.

A földesurat illető jog kiárendálói között többször szerepelt az alpári communitas is. 1842-től „az alpári Közösig” évente 102 forintot fizetett „a Tisza Rév Part s épületbeli fa kereskedés” után. Három esztendő múlva ugyanennyi pénzért az alpári Nagy Sándor lépett a bérlők sorába.

1848–49 e téren sem jelentett fordulópontot, hiszen az uradalmat illető jog haszonbérbe adása a XIX. század második felében is folytatódott. 1848-től az alpári Hopsza István, 1853–66 között a szintén alpári Hausinger András, az 1850-es évek végén Lővy Sámuel bérelte az említett jogokat. Hausinger András 1864-ben kötött újabb szerződése, amelyet halála után fia, Hausinger János is meghosszabbított, évenként fizetett százötven forint árendáról szólt, amely összeget évnegyedekként kellett befizetni az uradalmi pénztárba. A szerződésben megszabták a rakodóhely különféle pénzügyi vonatkozásait. Eszerint: „Mind a helybeli, mind pedig az idegenektől a haszonbér ideje alatt karó pénzül bérlőnek minden 24. órára jár 60 uj krajcár, a partra kötendő hajók, lápok, tombáczok, és bármi a vízen szálítandó anyagoktól. A partra kirakott keményfa szálától szálpénz fejében 10 uj krajcár, a fenyőfa szálától 5 uj krajcár lészen az illetők által a haszonbérlőnek fizetendő.”

A Tisza szabályozása a fakereskedésnek is gátat szabott. „Ez előtt 10. évvel még virágzó fakereskedéseink voltak, mi láttuk el az egész vidéket épület és szerszám fával; ma ha egy kunyhót akarunk épiteni, Szolnokra, Csongrádra vagy Félegyházára kell kész fáért vándorolnunk” – panaszkodtak a falubeliek 1888-ban.

A folyószabályozás vetett végett a tiszai kereskedelmi útnak is, amelynek elsősorban az alpáriak gyümölcsforgalmazásában volt kiemelkedő jelentősége. Az 1888-ban írott levélben erről így nyilatkoztak: „Gabonát és gyümölcsöt csak tengelyen szállíthatunk s a gyümölcs, melynek nem kis szerepe volna nálunk a jólét előmozditásában, míg Kecskemétre ér, majdnem értéktelenné válik, össze törődik s kénytelen a szegény termelő az üzérek gúnyolódása közt elkullogni a piaczról, hogy terményét az útra öntse.”

A Tisza közelsége a vízimalmok működtetése szempontjából is szerencsés feltételeket teremtett. 1768-ban a falu vezetői megemlítették: „alkalmatosságunkra közöttünk lakos némelly Gazdáknak a Tiszán Malmai vannak”. Ezt támasztja alá az 1765. évi úrbéri kontraktus azon cikkelye is, amelyben a Tiszán vízimalmot működtető négy alpári molnár évi tíz-tíz forintos árendáját határozták meg.

Az alpári uradalmi ispán 1778-ben egy Ladányi nevű kecskeméti embernek is engedélyezte, hogy ezen a folyószakaszon kezdjen bele malmának működtetésébe. Az eseten fölháborodott bírák és esküdtek ugyanazon év augusztusában levelet küldtek Burián Sámuel püspöki plenipotentiáriushoz, amelyben kifejtették, hogy az említett kecskeméti vállalkozó Móczár nevű molnárja a malmát az akkori alpári bíró, Verebélyi János malma elé kötötte, miáltal aztán a bíró malma „nem foroghatott”. A malom áthelyezésével kapcsolatban kifejtették, hogy „midőn a Rét mellet lészen, a Rétünkben az örlösök jószágokkal kárt okoznak, ha ismét tovább vitetik a Malom, határunkban tésznek kárt, és igy töbrűl több kár következik”.

Az alpáriak szerint nem volt szükségük idegen malomra, ráadásul „azon jövevény Malomnak Molnárját a Méltóságos Földes Urunk megh sem szenvedné helységünkben lakni, mivel Notabilis ember”. A falubeliek kérésére az uradalom egy újabb szerződést kötött Ladányival két malmának működtetéséről, azzal a kikötéssel, hogy „olly helyre kötettessen ezen két malom, hogy kárára ne légyen Alpári Malmos Gazdák malmainak”.

Az alpári vízimalmok száma fokozatosan gyarapodott. 1804-ben a hét tiszai malmot a következő helyi lakosok működtették: Czimer Mihály Benkő Lászlóval, Czimer Mihály Verebélyi Jánossal, Verebélyi János Nagy Istvánnéval, Benke István uradalmi ispán Kiss Pállal, Szabó Antal Ivitz Antallal, Vintze Mihály, illetve Magyar Jakab.

A malomtartók üzleti társulásainak összetétele nagy változékonyságot mutat a források tükrében. 1808-ban Verebélyi János Róza Jánossal, Kerepessi János Magyar Jakabbal, Szabó Antal Ivitz Antallal, Borbás József pedig Török Sándorral, míg Kiss Pál, Vintze Mihály, Czimer Mihály és Bósó Pál önállóan működtetett malmot. Magyar Jakab egymaga két malmot is üzembe helyezett a Tiszán. Az említett évben tehát összesen tíz vízimalom járatta kerekeit a falu határában. A malmok tulajdonosai tíz forintot fizettek évente földesuruknak. Az 1810-es években többnyire nyolc, 1822-ben kilenc malmot találtak Alpáron az úrbéri javak összeírói. Az 1840-es évekre a malmok száma elérte a tizenhatot, amelyek után egyenként tizenkét forintos árenda járt.

A tizenhat alpári malom folyamatos működését néhány évtized múlva a folyószabályozás következtében kialakult állapot lehetetlenítette el. A falu bírái 1888-ban a szabályozás okozta „kiszámíthatlan károk” élén említették, hogy „míg az előtt 15. évvel még 16 vizi malmunk őrölte Félegyháza és Kecskemét gabonáját: ma mi járunk Félegyházára őrölni és adjuk vissza busásan naponként a valamikor onnan kapott vámot”.

A halászaton kívül talán csak a parti növényzet különféle célú felhasználása az a vízi haszonvétel, amelynek nem szabtak határt a XIX. századi folyószabályozási munkálatok és bizonyos téren a XX. századi változások sem. Az erdőhiánnyal küszködő XVIII. századi alpáriak számára a „tűzre való kevés fűzeseik” mellett létfontosságú jelentőségű volt a nád, amelynek a házépítésen, tetőfedésen kívül a fűtésben is nagy szerepe volt. 1768-ban a falu vezetői a helység előnyei között említették meg, hogy „Szőlő kötésre alkalmatos sásunk bőven vagyon”. Vályi András XVIII. század végi országleírásában Alpár kapcsán kiemelte, hogy „nádassa, gyékénnye, fűzesse, sássa elég van”.

A vízparti nádasok és füzesek használatát a kései feudalizmus időszakában az úrbéri kontraktusok szabályozták. Az alpári uradalom vezetői a falubeliek jogos igényeinek kielégítése mellett gondosan ügyeltek a határban található füzesek és nádasok ésszerű, gazdaságos felhasználására, a füzeserdők területének telepítésekkel történő kiterjesztésére.

A kosárfonás helyi történeti karrierjének kialakulása elsősorban annak köszönhető, hogy a Tisza ártere bőven kínálta e tevékenység legfontosabb alapanyagait: a füzet, a nádat, a gyékényt és a sást. A vesszőfonás történetének kezdeteiről, korai szakaszáról viszonylag keveset tudunk. Szinte biztosra vehető azonban, hogy a vesszőfonás különféle gazdasági célú, házi alkalmazásai végigkísérték a falut története folyamán. A vízjárta területek lakóházaitól, gazdasági és pásztorépületeitől kezdve a terménytárolókon, kisebb-nagyobb kosarakon, kasokon keresztül a legkülönfélébb halászeszközökig (varsák, csapdák, rekeszek) szépszámú tárgyi bizonyíték mutatja a népi vesszőfonatok XVIII–XIX. századi jelentőségét.

A helybéli kosárfonás kiemelkedő szerepét a XX. század hozta meg. Olyan háziipari jellegű tevékenységgé fejlődött, amely egyre inkább a különféle általános használati tárgyak (gazdasági és bevásárló kosarak, vesszőbútorok, dísztárgyak) kereskedelmi célú előállítására specializálódott. A kosárfonás a század folyamán az egyik legjelentősebb alpári kiegészítő gazdasági tevékenységgé vált. A korábbitól eltérő új típusú termékek technikai elemeit tanfolyamok keretében tanították be a XX. század elején. 1903-ban az alpári községi tanács előtt fölolvastatott „Abonyi Károly gazdasági szaktanár felhívása házi ipar, mint kosár kötés, szalma, gyékény és vesszőből készült iparczikkek betanítására tartandó 4 hetes tanfolyamhoz szükségeltetendő kellékek megadása iránti kéllelme”.

A két háború között lezajlott nagymértékű föllendülés bizonyítéka, hogy Alpár 1925-ben kitöltött közigazgatási tájékoztatási lapján a háziipari tevékenységre vonatkozó kérdésre a következő választ adták: „Kosárfonást űz mintegy 300 ember.” Amikor 1940–41-ben az árvíz által sújtott alpáriak számára felépült a Kamara egykori földjén az Árvíztelep, a Magyar Róna cikkírója a következő megjegyzést tette az új házak lakóinak tevékenységéről: „Érdekes beszámolni arról, hogy valamennyi házban háziipart űznek. Az egészen kis gyermekek is villaalakú vas segítségével fűzfavesszőt hántolnak. Ebből aztán kosarakat és bútorokat készítenek. Olyan buzgalommal végzik ezt a munkát, hogy számukra egy tágas, nagy kosárfonó munkaházat építettek. Ugyanolyan kivitelben, mint amilyenek a telep lakóházai. A kész háziipari készítményeket a Hangya szövetkezet veszi át.”

1951. augusztus 16-án 148 taggal megalakult a kosárfonásra szakosodott alpári Háziipari Szövetkezet, amelynek taglétszáma ezután folyamatosan nőtt, és csak az 1980-as években esett vissza. A kosárfonás az 1990-es években egyre inkább elvesztette hajdani jelentőségét. A hozzávetőlegesen egy évszázadon keresztül virágzó háziipari tevékenység művelői közül kiemelkedik Horti József népi iparművész, akit művészi szintű alkotásaiért és mesterségbeli tudása elismeréseként a Népművészet mestere címmel tüntettek ki.

A kosárfonás legfontosabb alapanyagát, a fűzfavesszőt a háziipari tevékenység beindulása előtt a vadon termő fűzfákról vágták le és vitték haza kévébe kötve az alpáriak. A kereskedelmi jelleg megerősödésével egyes különleges füzek (amerikai, kender-, csigolya- és mandulafűz) telepítése vált célszerűvé. A vesszőket hagyományosan kézi eszközökkel, metszőollóval, speciális vesszővágó késekkel két-három évenként „letermelték”.

A levágott zöldvesszőt gúzsba kötötték, majd kúpba rakták. Legnagyobb részét nem zöld-, hanem főzött vesszőként hasznosították. Az erre alkalmas üstökben elvégzett főzést a vessző héjának eltávolítása, a többnyire gépi hántolás követte. A lehántolt vesszőket kúpokba rakva vagy kiterítve megszárították, majd magasság és vastagság szerint osztályozva és csoportosítva elraktározták.

Efféle gondos előkészületek után a fonást megelőző napon a kiválasztott alapanyagot kádakban áztatták, majd letakarva állni hagyták, hogy puhuljon a vessző. A kosárfonás műveletének legfontosabb eszközei: az ülőke, a munkadeszka, az állvány, a vesszőválogató léc, a különféle forgácsolószerszámok (vágókés, tisztítókés, metszőolló) és az anyag forgácsmentes alakítására használt szerszámok (verővas, kalapács) voltak. A kosárfonás műveletei sorában a fenék vagy alj, az oldal, a fül és esetenként a tető elkészítése követte egymást. Az elkészült kosarakat megmosták, megszárították, befestették vagy belakkozták.

A zöldvesszőkből egy speciális eszközön, a fakutyán készített zöldkasok technikája rendeltetésénél fogva a hagyományos vesszőfonás elemeit őrzi. A több évszázados kötési művelet alkalmazását sosem szorította végleg vissza a háziipari kosárfonás, bár jelentősége az efféleképpen előállított gazdasági épületek, eszközök, halászszerszámok eltűnésével nagymértékben csökkent.