Újfaluból Tiszaújfalu
Újfaluból Tiszaújfalu
A XVII. században pusztai létbe fordult Újfalu hajdani határát – mint már érintettük – előbb a nagykőrösiek, majd a XVIII. század első felében a kecskemétiek bérelték. 1715-ben a Tisza túloldalán fekvő, szomszédos Tiszasas lakói rövid időre átköltöztek Újfalu elpusztult faluhelyére. A tizennyolc sasi család átköltözésének oka valószínűleg a császári katonaság beszállásolásának terheiben keresendő. A sasiak mellett nagy valószínűséggel Ugról származó családok is letelepedtek itt rövid időre, akik 1715–1716 fordulóján visszatértek Ugra, és megkezdték annak újranépesítését.
Egy 1715-ben készített egyházlátogatási jegyzőkönyv bejegyzése szerint a Sasról átköltözött kálvinista lakosok egy kis, nádfalu imaházban tartottak istentiszteleteket lelkészük irányításával. Ekkor még a hajdani katolikus templom falainak nyomai is látszottak a falu alsó végén. 1761-ben Gyójai Mihály hetvenéves sasi lakos vallotta, hogy „Tömös várának töröktűl visza vételekor deutralis Uj-falu névő akori üdöben Islék Báró birtoka alatt lévő faluban” lakott. Hozzátette, hogy „főlöbb említett akori Uraságtúl azon falú magát Kész pinzel exarendálta”. Hajdú Mihály 84 éves sasi lakos 1762-ben fölvett vallomása szerint azon év „Szent Márton napjára telik annak 47-dik esztendeje, hogy a Fatens Ujfalura ment vala lakni, amidőn mégh azon Puszta Helységh vala, ottan házasodván is megh”.
A sasiak rövid ittlétük után 1716-ban visszaköltöztek eredeti lakóhelyükre, és a szemvillanásnyira újjáéledt Újfalu egy időre folytatta pusztai szendergését.
Az újfalusi puszta változatos birtoklástörténetének részletes kifejtésére e könyv hasábjain nem vállalkozhatunk. A pusztát a XVII. század második felében a gróf Keglevich család birtokolta, majd 1697-ben gróf Schlick József Lipót altábornagy kezére került. A csongrádi uradalom részeként az 1720-as években a gróf Károlyi család vásárolta meg. Újfalu hajdani határát a XVIII. század közepéig a kecskemétiek, majd azt követően a csongrádiak bérelték. Az újfalusi pusztát árendáló kecskeméti gazdák a XVIII. század első felében tartozéktanyák sokaságát hozták létre a határban, amelyeket állattartásra és földművelésre egyaránt használtak. Harsányi István 78 esztendős kecskeméti gazda 1795-ben tett vallomása szerint „minekutánna ki arendálták az ketskeméti lakosok az ujfalusi pusztát, s oda menvén mint egy 460 tanyát építettek rajta”.
A kecskemétiek árendabeszedőjeként is tevékenykedő tanú „a tőbbiek között almával és fával kereskedvén a Tiszán” sokszor megfordult az egyik vitatott, Tisza-parti határpont közelében. Az említett határpont mintegy harminc lépésnyire feküdt attól a „föld csárdától”, amelyet a Szikráról átköltözött Pócsa János létesített és működtetett az újfalusi határban „árendálóknak kedvekért”. A folyóparti csárda közelében volt a kecskemétiek itatója. A forrásokban sűrűn emlegetett csárda a kecskeméti gazdák virágzó, időszakosan lakott tanyáival együtt az enyészeté lett, miután az 1750-es évek közepén „a csongrádiaknak ment által a kezekre az Uj falusi puszta”.
A megyehatáron fekvő terület miatt 1754-ben hosszú pereskedés zajlott le Pest és Csongrád megye között, amelyet Pest megye nyert meg. Miután 1756-ban véget ért a kecskemétiek pusztabérlete, a csongrádi gazdák vették birtokba a határt. Néhány év múlva ismét nagyszabású vita bontakozott ki az alpári-újfalusi határ kapcsán. Az alpári elöljárók szerint a csongrádiak önkényesen „elrontották” a sok évtizedes határhányásokat. 1760-ban írott levelükben kifejtették: „Valamint az Méltóságos Uraság parancsolatban ki adta Váczrúl, hogy valahányszor újra fől hányattattnak határjaink, vagy is új hányásokat tesznek N. Csongrádi Uraimék, annyiszor el hány-nyuk, s elterijűk utánnok...eő kegyelmek újra föl hánván, már mostanában mint egy fenegető szókkal, vagy is gyilkosságal készülnek ellenűnk, ha többé el hánnyuk utánnok, említett új hányásokat.”
Az 1760–62 között lezajlott perben tanúk hosszú sorát kérdezték ki a hajdani határjelekről. A vitára a század derekán nem sikerült pontot tenni. 1793–95 között a perek újrakezdődtek. A határjárások során elsősorban olyan kecskeméti lakosokat szólaltattak meg tanúként, akik az 1750-es évek közepéig az újfalusi határban éltek és gazdálkodtak. A hajdani Pócsa csárda helyén ekkoriban már a dohánykertészek házai álltak. A határvita lezárására és a megegyezés alapján létrejött új határjelek kijelölésére végül 1804-ben került sor.
Az újfalusi dohánykertészek letelepítését az 1756-ot követő években határozta el a csongrád-vásárhelyi uradalom feje, gróf Károlyi Ferenc. Sorba rendezett házaik és kertjeik helyét a földesúr megbízottjai jelölték ki. Az alpári bírák 1760-ban írott leveléhez záradékként az „Újfalusi Lakosok” ígéretét is csatolták, amelyben 22 dohánykertészpár kötelezte magát az alpári plébánosnak járó járadékok megfizetésére.
Az 1761–62-ben végrehajtott vármegyei összeírásban húsz újfalusi dohánykertész családfő nevét örökítették meg. Bírájuk Tóth Mihály volt.
A kertészek több mint fele két lóval, kisebb része egy-egy fejőstehénnel és ökörrel rendelkezett. Az újfalusiak vármegyei adókötelezettségeiket egyénenként meghatározott mennyiségű dohánnyal elégítették ki. Az összeírt családfők nevei: Tóth Mihály, Horváth István, Busa János, Dani Lőrinc, Hoksza György, Szécsenyi Péter, Várday Mihály, Szabó Lőrinc, Petrovits János, Kátis Mátyás, Baranya István, Melyes István, Tóth István, Puskás Mátyás, Szárosz András, Szabó Pál, Elek Pál, Balogh Dávid, Szabó Mátyás, Soós Pál. A kertészeken kívül egy két ökörrel, két lóval, hat fejőstehénnel és nyolc heverőmarhával rendelkező, Krizsány István nevű zsellért is összeírtak a pusztán, aki az Újfalusi csárdát működtette.
A Csongrádról Kecskemétre vezető út mentén felépült Újfalusi csárda már a XVIII. század első felében működött. Említették egy 1749-ben vezetett határjárás alkalmával, és Bél Mátyás is megemlékezett róla országleírásában. A XVIII. század végén a csárdát lebontották, és új épületét az út mentén néhány száz méterrel északabbra húzták föl. Az 1830-as években tíz személy lakott a csárdában, amelyet ekkoriban az alpári Pinczés János üzemeltetett.
Az újfalusiak mind társadalmi (egyházi, házassági), mind gazdasági kapcsolataik révén ezer szállal kötődtek a szomszédos Alpárhoz. Újfalu lakossága azonban a kései feudalizmus időszakában nem állandósult, hanem a folyamatos el- és bevándorlások okozta változások alakították. Az átmenetileg letelepedett dohánykertészek jelentős része idővel továbbállt, ha nem találta meg boldogulását. A helység főbírája hosszú időn keresztül Kelemen András volt, aki egy 1788-ban és egy 1804-ben kelt iraton egyaránt e tisztség viselőjeként szerepelt. Az előbbi dokumentumon Urbány István esküdt, utóbbin Szakmáry József törvénybíró neve is fennmaradt. Az újfalusi jegyzőt 1804-ben Lukács Andrásnak hívták. Minden bizonnyal az emlegetett főbíró leszármazottja volt az a Kelemen Péter, aki 1831-ben „Ujfalun az Oskola Ház mellett” állított fel egy fakeresztet.
A Keglevich családdal lefolytatott, csaknem fél évszázados pereskedést követően a Károlyiakat 1803-ban iktatták be végleg itteni birtokaiba. Újfalu hatalmas, több mint kilencezer katasztrális holdas határában a dohánykertészek alkotta „falun” kívül a XIX. század első felében egy uradalmi majort is létrehoztak. A XIX. század második felében a Külső (Istvánújfalusi) major mellé a Belső (Stern) és a Borsihalmi major csatlakozott. Ugyanakkor a Károlyi család birtokában maradt határ többi részét felparcellázták, és haszonbérbe adták. A parcellákon létrehozott tanyákban letelepedett lakosság jelentősen megnövelte a „Puszta község”-ként emlegetett Újfalu népességét.
Az 1835. évi váci egyházmegyei schematismus adatai szerint Újfaluban 221 katolikus lakos élt. Egy másik adat szerint 1837-ben 194 katolikus és két református lakott Újfaluban. Galgóczi Károly monográfiája a „kertész községnek 304”, a „majornak és csárdának 158” lakosáról tudósít. Egy 1861-ben kelt szolgabírói jelentésben arról írtak, hogy a „lakosság …1500 körül létezik a tanyákon szétszórva”. Az 1910. évi népszámlálás alkalmával Tiszaújfaluban 1637 lakost vettek számba, akik 243 házban laktak. A túlnyomó többségében római katolikus lakosság mellett tíz református és öt zsidó vallású személy is élt itt.
Az imént említett, 1861. évi szolgabírói jelentés némiképp rávilágít a XIX. század második felének önigazgatási viszonyaira. Eszerint az újfalusiak körében előforduló „kisebb vétségeket a puszta bíró” büntette, aki „egyszersmind adószedő”-ként „az alpári jegyző által kivetett adót” is beszedte. Az Egri Ferenc újfalusi jegyző által kezdeményezett és a XIX–XX. század fordulóján bíráskodó Novák János által támogatott párbér-megtagadási ügy bonyodalmait később, a vallási életről szóló fejezetben mutatjuk be.
Az újfalusi mezőgazdaság XIX. század végi és két világháború közötti helyzetéről az országos mezőgazdasági statisztikák alapján alkothatunk vázlatos képet. Az 1897. évi statisztika adatai szerint Újfaluban tizenöt birtokos rendelkezett száz holdon felüli birtokkal, akik közül tizenhárman özvegy gróf Pálffy Pálné bérlői voltak. Az újfalusi határ 9750 katasztrális holdas területén mindössze 79 gazdaság osztozott, elsősorban haszonbérletek formájában. A határ nagy része szántó (6856 hold), rét (1260 hold) és legelő (1468 hold) formájában hasznosult.
A gyümölcstermesztés jelentősége messze eltörpült a szomszédos Alpárhoz képest. (Újfaluban mindössze 383 gyümölcsfát számláltak a XIX. század végén.) Az állatállomány java részét a szarvasmarhák tették ki: 1388 egyedet számoltak össze a faluban. A marhák között kiemelkedett az ökrök száma (560), amely körülmény a nagygazdaságok helyi túlsúlyával magyarázható. A szarvasmarhák mellett 414 lovat, 2395 sertést, 934 juhot és 7727 baromfit számoltak össze Újfaluban a XIX. század végén.
Az 1930-as évek derekán elkészített mezőgazdasági statisztika kimutatása alapján a 623 összeírt újfalusi földbirtok túlnyomó többségét az egy–öt holdas kisbirtok (228) és az öt–ötven holdas középbirtok (254) kategóriájába sorolták. Az egy holdnál kisebb törpebirtokok száma százegyet tett ki. Az alpári viszonyokhoz képest magas volt az ötven–száz holdas (25), a száz–ötszáz holdas (14) birtokok számaránya. A határ művelési ágak szerinti megoszlásában nem történt lényeges változás az 1890-es évek viszonyaihoz képest.
A XX. században már Tiszaújfalu néven emlegetett község kereskedelmi, szolgáltató, társadalmi és szociális infrastruktúrája messze elmaradt a szomszédos Alpárétól. Mindehhez jelentősen hozzájárult, hogy a lakosság nagyobbik hányada a nagy kiterjedésű határban szórványosan elhelyezkedő tanyákon élt. Az 1949. évi népszámlálás adatai szerint a 2540 lakosú település népességének 68,4 százaléka (1738 fő) élt külterületen, míg a belterületi népesség aránya mindössze 31,6 százalék (802 fő) volt. Az említett évben a külterületi lakosság 379 házban élt.
A község igazgatásának viszonyaiba némi betekintést nyerhetünk a különféle községi alkalmazottak szerződéseiből. A faluban tartott szarvasmarhák legeltetését községi gulyás végezte. 1923-ban Kátai István újfalusi bíró aláírásával Varga Pál helyi lakossal kötöttek szerződést, amelyben a következőképpen határozták meg a gulyás bérét: Varga Pál szolgálataiért minden darab szarvasmarha után évente egy aranykorona, tizennégy liter rozs, hét liter búza, hét liter árpa, egy darab hat kilogrammos kenyér, egy liter bab vagy kása, egy liter tarhonya, negyed kilogramm szalonna és negyed kilogramm só fizetségben részesült. A bikák gondozásáért külön járandóság, évente egy pár csizma járt a gulyásnak.
Az elöljáróság ugyanebben az évben Dömötör István újfalusi lakossal is szerződést kötött, aki a községi kanász feladatára vállalkozott. A kanász fizetsége minden darab sertés után évi egy aranykorona, tíz liter rozs, négy liter búza, fél kilogramm szalonna, egy darab hat kilogrammos kenyér, egy liter bab vagy kása, egy liter tarhonya és negyed kilogramm só volt. A kanok kezeléséért ezenfelül száz kéve rőzsét kapott évente a községtől.
Az 1925. évre községi rendőrnek Zolnai Andrást, Kiss Ferencet és Tóth Imrét alkalmazták a falu elöljárói. A rendőrök évi fizetésben (384 aranykorona) és némi természetbeni juttatásban (ötven kéve rőzse, egyenruha) részesültek. Cserébe kötelesek voltak tisztán tartani az irodahelységet, a községháza udvarát és az előtte lévő úttestet, ők kézbesítették a postai küldeményeket és napos szolgálatot teljesítettek a községházán.
1925-ben Bársony Istvánt községi mezőőrnek alkalmazták évi 312 korona fizetésért, akinek hatáskörébe a „csongrádi nagy úttól keletre a dögtiszáig eső rész” tartozott. A mezőőr feladata volt a kártékony állatok és növények irtása, a dűlőutak karbantartásának ellenőrzése. Szolgálati ideje alatt jelvény-nyel és revolverrel rendelkezett. Az említett évben felfogadott községi előfogatost Novák József Gáspárnak hívták. Évi bérét hetven métermázsa rozsgabonában, száz kéve rőzsében, ötszöri (két nyári, három téli) lóvasalásban, tíz kilogramm kocsikenőcsben határozták meg. Az előfogatos feladata a helyi elöljáróság (jegyzők, bírák) szállítása mellett a körorvos, a körzeti állatorvos, az alpári plébános és a járási szolgabíró fuvarozására is kiterjedt.
)
Az újfalusi bírák 1788-ban írott levele a párbér ügyében
Cséplés az 1920-as években
Tanyai mozgóbolt az 1960-as években
