Új utak, új útvesztők | Száz Magyar Falu

Új utak, új útvesztők

A XIX. század derekától a XX. század közepéig tartó száz esztendő a feudális rend felbomlása után új utakat nyitott a község fejlődése szempontjából. Új utakat, elsősorban a gazdasági és szociális fejlődés, a modernizáció és a demográfia terén. A korszak azonban egyszersmind számtalan új nehézséget, kihívást hozott, amelyek közül jónéhány (a Tisza szabályozása, elszegényedés, földhiány, világháborúk) komoly útvesztőnek bizonyult a falu történetében.

Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc országos eseményei a kis Tisza menti falu lakóit is megérintették. Amikor Jellasics seregével Pest megye határaihoz közeledett, Alpár a Kossuth Lajos által 1848. szeptember 25-én kormánybiztosnak kinevezett kecskeméti polgármester vezetése alá került.

A kormánybiztosság területileg „Kecskemét várossára, nem különben Alpár, Ó- és Új-Kécske helységekre, Puszta Péterire” terjedt ki. Az alpári gyalogságot közvetlenül Tóth László őrnagy parancsnoksága alá helyezték. A plébániai anyakönyvből összeírták a 19–22 éveseket, összesen 84 fiatalt. 1848 őszén három katonát állítottak ki Pesten a faluból, és tizenkét önkéntest küldtek „az Ivánka csapatához Váczi táborba”. Előbbiek név szerint Iván Gergely, Barta János és Kürti István voltak. A váci táborba a következőket küldték: Krichonovitz Mihály, Liprok János, Kis Sándor, Czinege József, Fejes József, Kürti János, Vékony Pál, Szabó János, Mészáros István, Dékány Pál, Szabó Pál, Hopsza István (utóbbi kettő Újfaluból). 1849. május 16-án és 20-án Kecskeméten Elek őrnagy parancsnoksága alá tizennégy alpári és két újfalusi fiatal került fejenként 29 forinttal ellátva. Alpárról: Kováts Péter, Német Nagy István, Zelina György, Nagy György, Virág Antal, Czinege István, Pataki Ferenc, Kürti Dániel, Vintze János, Csikós Ferenc, Berkes István, Almási Mihály, Tar András, Glumercz István. Újfaluból: Kérér János, Szilágyi József.

Kádár Lajos így emlékezett vissza az utolsó alpári negyvennyolcasokra: „A szűr bal oldalára kitűzték a vitézségi érméket, majd ki bottal csoszogott, ki lóháton, de a 48-as sapka sohasem hiányzott a fejükből. Büszkén mentek a templomba. A mi falunkban külön padjuk volt a 48-asoknak, a férfiak oldalán az első három sorban. Aztán lassan az első három sor kifogyott, végül csak az emlékük maradt.”

Helyi szempontból az 1848–49-es események legfontosabb hozadékának kétségkívül a feudális rend alapjainak megszűnése, a jobbágyvilág felszámolása és a polgári, kapitalista fejlődés megindulása tekinthető. A sok évszázados váci püspöki földesúri hatalom megszűnése, az egykori úrbéresek és a hajdani földesúr tulajdonainak szétválasztása, „elkülönözése” persze nem egy csapásra, hanem hosszú pereskedés keretében ment végbe. A helység úrbéri egyezségét 1857. augusztus 18-án írták alá, míg a határbeli földek tagosítására 1858-ban került sor.

A falu úrbéri egyezsége az úrbéri viszonyok végleges felszámolását jelentette: „Jelen egyesség által, egyébiránt a felek kölcsönösen minden egymás ellen lehetö urbéri viszonyokból származható követeléseikröl őrökre lemondanak”. Az 1857-ben tető alá hozott megállapodást a község volt földesurának képviselőjeként Roskoványi Boldizsár uradalmi kormányzó és „alsó Alpár község öszves lakosságának meghatalmazottjai”: Dragon József, Róza János, Szabó Pál, Ivitz József, Hausinger András, Csikós Imre, Varga István és Nagy Gergely telkes gazdák, illetve Almási József, Magyar Mihály, Nagy József, Kürti István, Kiss József és Kamasz Antal házas zsellérek írták alá.

Az „örökös és megmásíthatlan barátságos egyesség” mindenekelőtt a földtulajdon kérdéseit igyekezett tisztázni. A szerződésben az egykori úrbéresek határbeli birtokai mellett az előzetes számítások alapján deklarálták a földesúri majorsági birtok, illetve a templom, a „szabadosok” (plébános, kántor, harangozó, jegyző), a községi testület birtoka, valamint a közlegelő nagyságát.

A Mária Terézia-féle úrbéri rendezés viszonyait figyelembe véve Alpár határában negyven jobbágytelek és 21 egész négynyolcad úrbéri zsellértelek szabadult föl. Az egy jobbágytelek 28 hold szántója és tizenkét hold rétje alapján elvégzett számítások szerint a hivatalosan bejegyzett telki állomány mellett jelentős mennyiségű maradvány földet találtak az egykori úrbéresek kezén. Ennek megváltása fejében a földesúr minden pénzbeli követelésről lemondott. Az egyezségben aprólékos részletességgel tisztázták a határ tagosításának és a legelők elkülönítésének kérdéseit. A legelőkből a 61 egész négynyolcad jobbágy- és zsellértelek után összesen 1591 holdat különítettek el. A megváltozott határbéli viszonyokhoz igazodva átalakították a dűlőutak hálózatát. A falubelieket arra kötelezték, hogy az újonnan kialakított uradalmi birtokok útszéli határait közmunka keretében körbeárkolják.

A váci püspökség alpári uradalmának 3035 holdas területe három jól körülhatárolható részre oszlott: a határ Szent Lőrinc felé eső szélén elterülő Külső majorra, a falu közvetlen szomszédságában található Belső majorra és az alpári Tisza-ágat is magában foglaló Tisza-rétre. Egy 1859–60-ban készített kimutatás szerint a mindkét majorban található szántóföldeken hozzávetőlegesen közepes kihasználtsággal leginkább gabonaféléket (nagyobbrészt rozsot, kisebb részben búzát, árpát, zabot, kölest), kukoricát, repcét, burgonyát, lucernát, répát és takarmányféléket termeltek. Az uradalom ekkor meglehetősen szegényes állatállományát a Külső majorban tartott tizennyolc ökör, két ló és 406 birka jelentette.

Az alpári uradalom a következő épületekkel rendelkezett az 1860-as években: tiszti lak, dézsmaház juhászlakkal a faluban; juhakol, csőszlak, kertészlak, dohányszárító pajta, gulya istálló a Belső majorban; béreslak, ököristálló, juhászlak, juhakol, dohányszárító pajta, két kertészlak és a szérűn egy nagy pajta a Külső majorban. A dohánykertészek számára 1865-ben építettek házakat és pajtát a Külső majorban.

A helyi uradalmat a számadó ispán vezette. 1866-ban rajta kívül az alábbi személyzet működött az uradalomban: egy béresgazda és tíz béres, két-két faragó, kocsis és védgátcsősz, egy vincellér, egy rétcsősz és egy számadó juhász négy bojtárral. Az uradalom éves jövedelmét gyarapították a korábbi földesúri haszonvételek közül megmaradt jogok (bor- és pálinkamérés, tiszai rév, tiszai révpart és épületfa-kereskedelem, tiszai malmok, halászat, mészárszék) bérletéből származó bevételek.

A Tisza-rét használatának korábbi bonyodalmai 1848 után sem szűntek meg. Az uradalom kizárólagos tulajdonában maradt terület egy részének használatára a falubeliek továbbra is igényt tartottak. 1854-ben Varga István, Nagy Mihály, Szabó Pál és Róza János alpári lakosok kötöttek haszonbérleti szerződést a rét és a hozzátartozó sziget egész területén történő legeltetésre és kaszálásra. Az 1855–58 közötti évekre vonatkozó bérlet fejében évenként kétezer pengőt és ugyanannyi kéve nádat adtak az uradalomnak.

Az 1863. évi szerződést már 79 alpári lakossal „mint vállalkozóval” kötötték, akiknek szerződésben foglalt használati joga mindössze a Tisza rét bizonyos részeire terjedt ki. Hasonló megegyezés született 1866-ban az uradalom és „Alpár községe” között.

Mivel a váci püspökség alpári uradalma a XIX. század második felében egyre kevésbé működött gazdaságosan, kilátásba helyezték annak bérbe adását. Az uradalom földjeinek, épületeinek és minden javainak haszonbérbe vételére a helybeli gazdák vállalkoztak. Az alpári historia domus bejegyzése szerint először 1866 és 1878 között, évi kilencezer-ötszáz forint árenda ellenében vették bérbe az uradalom javait. A vélhetően második szerződést 1881. augusztus 15-én kötötték meg a váci püspök, a váci uradalmi felügyelő, a bérbe vevő alpári lakosok, valamint a műveletet megerősítő Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter aláírásával.

A szerződésben „a váczi püspöki uradalom felügyelősége” az uradalom Alpár határában fekvő 3034 holdnyi birtokát a rajta lévő épületekkel, „az uradalmat illető kocsmáltatási joggal és minden egyéb, királyi kisebb haszonvételek élvezetével, valamint a két darabból álló allodialis szőlő használatával” bérbe adta a nevüket aláíró alpáriaknak. Az 1881-től 1893-ig tartó tizenkét éves bérlet díját évi tíz és félezer forintban határozták meg. A haszonbérlőknek, mint haszonbérlő társaságnak jogában állt „részvényes társaságot” alakítani, és magukhoz „másokat is ezen haszonbéri kötelékbe befogadni, illetőleg az egyes birtokrészeket másoknak is kiadni”.

Az uradalom részéről fontosnak tartották, hogy a földek termőképességének jó színvonalon tartását is kötelezővé tegyék. Ennek értelmében kikötötték, hogy a bérlők által minden földdarab a tizenkét év során legalább egyszer alaposan megtrágyáztassék, „és pedig úgy, hogy minden holdra legalább 30 jó szekérrel, szekerét 12 mázsával számítva, jusson”. A bérbeadók mindemellett az uradalom birtokán lévő fák, füzesek, erdők és nádasok védelmére is gondot fordítottak. A szerződésen hatvan alpári gazda neve szerepel bérlőként.

A haszonbérlet hosszantartó vállalkozásnak bizonyult. A falubeliek vállalkozócsoportja 1893 és 1905 között az uradalom némiképp kisebb, 2763 holdas birtokát vette bérbe évi tizennégyezer forintért. 1903-ban a birtok megvásárlásának terve is fölmerült oly módon, hogy a helyiek sokéves törlesztés útján jutottak volna hozzá a birtok tulajdonjogához. A püspöki birtokok vagyonváltsági földekké alakítására és kisbirtokonkénti felosztására végül az 1920–30-as években került sor.

A XIX. század közepétől a XX. század derekáig tartó időszakban a falu népessége dinamikusan növekedett. Egy 1857-ben készített statisztikai kimutatás szerint az említett évben 788 férfi és 756 nő, azaz 1544 személy lakott a településen. A túlnyomó többségében magyar nemzetiségű lakosság (1521 fő) mellett három német, nyolc tót és tizenkét zsidó személy is élt a faluban. A tizenkét izraelita vallású lakost leszámítva az egész falu római katolikus volt. Az összeírást megelőző esztendőben 55 gyermek született, 47-en hunytak el és tizennyolc házasságot kötöttek.

Galgóczi Károly monográfiájában (1877) a falu lélekszámaként 1957 fő szerepel, akik közül 31-en izraelita, hatan református vallásúak voltak.

Az 1910. évi népszámlálás viszonylag megbízható adatai szerint a XX. század első évtizedében a községnek 3692 lakosa volt, két tót nemzetiségű személy kivételével valamennyien magyarok. A római katolikus lakosság túlsúlya (3631) mellett egy görög katolikus, 22 református és 38 izraelita vallású személy élt a községben. A népszámlálás alkalmával Alpáron 704 lakóházat találtak, amelyek közül 508 vályog- vagy vertfalú, 540 pedig nádtetős volt.

1925-ben már 4057 lakosról szólnak az adatok, akik közül 3457-an belterületen, hatszázan tanyákon éltek. A faluban 920 házat, és 1373 lakrészt tartottak nyilván. A katolikusok mellett ekkor 25 reformátust, két evangélikust, 32 izraelitát és tíz egyéb vallásút számoltak a faluban. Az öt esztendő múlva elvégzett összeírás alkalmával 4782 lakost számoltak össze. Az 1949. évi népszámláláskor 4887 személyt írtak össze Alpáron, ahol a falvak között kimagaslóan magas volt a népsűrűség (137,6 fő négyzetkilométerenként). A nők száma (2570) ekkor már meghaladta a férfiakét (2317). A hat éven felüli lakosság 88,9 százaléka tudott írni-olvasni. Ez az érték megfelel a Kecskemét környéki átlagnak.

Az 1887-től nagyközségi rangra emelt település belső önigazgatási viszonyaiba az a jegyzőkönyv enged némi bepillantást, amit az 1861. évi községi elöljáró-választás körüli bonyodalmakról készítettek. Az 1861. február 1-jén, a járási szolgabíró jelenlétében megtartott alpári elöljáró-választáson, miután a korábbi gyakorlathoz igazodva „a községbeliek öszve hivattak”, gyűlés keretében megválasztották a bírót, a második bírót, aki egyben adószedő is volt, a jegyzőt, az árvagyámot és a tíz „tanácsnokot”. A két „bírói állomásra” három-három jelöltet állítottak. A főbírónak jelölt három alpári közül Kamasz Antal 65, Dragony József 38, Kis József két szavazatot szerzett.

A voksok összesített száma jelzi, hogy a választáson alig több mint százan vettek részt. A szavazók minden bizonnyal a falu tehetősebb férfilakossága köréből kerültek ki. Az adószedői feladatokkal egybekötött „második bírói állomásra Bodor György, Kürti Mihály és Róza József közül általános felkiáltással megválasztatott Bodor György”. A községi árvagyámot a két bírói posztra kijelölt személy közül választották meg „általános felkiáltással”. Mivel az említett évben megszavazott Kürti Mihály „többszöri és a községnek ismételt kérésére sem vállalkozott”, végül Barcsa Mihályt választották meg a feladatra. Tanácsnokoknak a következő személyeket választották „felkiáltás útján„: Gyurkovics József, Czinege János, Vincze Gáspár, Kis József, Kelemen András, Kovács József, Bodor Mátyás, Kós János, Asztalos János, Kürti János.

A bonyodalmak ezután kezdődtek, mégpedig a jegyző személye körül. A választást vezető szolgabíró a faluban már évek óta jegyzősködő Radimeczky Antal hivatali idejének meghosszabbítását akarta keresztülvinni, ám a falubeliek – előttünk ismeretlen okokból – ezt ellenezték. Az alpáriak egyre élesebb hangú tiltakozása miatt a szolgabíró kénytelen volt a következő napra halasztani a döntést.

Sívó Gyula szolgabíró jelentésében a következőképpen írta le az ezután történteket: „Másnap az isteni szolgálat elvégzése után az egész nagy számmal egybegyűlt tömeget mindenképpen igyekezvén megnyerni volt jegyzőjök részére, de sikertelenségét látván ki kelletett jelentenem, hogy Radimeczky jegyző úr már nekem lemondott… Ekkor megüresedvén a jegyzői hivatal a népnek igen kedvelt embere Harmos Imre, ki 1842-től kezdve 10 éven által becsűlettel viselte e jegyzői hivatalt, elvállalására kéretett fel”, aki azt „igeiglenesen elfogadni ajánlkozott”.

A szolgabíró felsőbb hatóságok döntésére bízta az alpári jegyző végleges kinevezését. Arra intette a falut, hogy „a hivatalra korteskedőket kerüljék”, akik közé véleménye szerint a népet felbujtó, „rossz akaratú Alpári lakos ifjú Hausinger András” is tartozott.

A XIX. század utolsó évtizedeinek jelentős alpári bírái voltak Verebéli Illés, Hausinger János és Bodor György. Az alpári jegyzőséget 1883-tól mintegy két évtizeden keresztül Mihálovits Gyula látta el. 1884-től segédjegyző is működött a faluban.

A helyi társadalom fejlődésében a XIX. század elején elkezdődött folyamatok folytatódtak a kapitalizmus korában. A zselléresedés fokozatos térnyerésével párhuzamosan tovább nőtt az agrárszegénység, a földnélküliek száma. A tanyás gazdálkodás kiteljesedésével egy szűk, tehetős nagygazdaréteg is kialakult, amelynek legkiemelkedőbb alakjai a száz kataszteri holdat bőven meghaladó birtokkal rendelkeztek a XIX. század utolsó évtizedében (például Fricska János, Nagy György Balázs, ifj. Szabó János, Dudás Pál).

Az alpári középparaszti réteg földigényét az uradalmi földek haszonbérletével sikerült kielégíteni. A kizárólag mezőgazdaságból élők mellett tovább nőtt az iparosok, kereskedők száma. Alpár 1857-ben készített statisztikai táblázatában a következőképpen csoportosították a falu társadalmát: a parasztok kategóriájába 42, a zsellérek közé 271 alpári férfit soroltak. Emellett 37 férfilakos került az iparűzők, nyolc a nemesek, tisztviselők, 72 a kertészek kategóriájába. A negyven halász mellett 22 molnárt számoltak a faluban.

A statisztikai táblázatot egyéb kérdésekre is kiterjesztették. Érdekességként említjük, hogy az alpári nép „erköltsi” állapotát így jellemezték: „Szelíd, de álnok.” Műveltségére azt írták: „Semmi.” Ezek a sztereotip, és végtelenül leegyszerűsített megállapítások annak a Radimeczky nevű alpári jegyzőnek a véleményét tükrözik, akinek 1861-ben történt eltávolításáról az imént szóltunk. A statisztikai táblázatot kitöltő jegyző dehonesztáló megállapításait kritikával kell szemlélnünk. Némiképp objektívebbeknek tűnnek az alpári nép egyéb anyagi viszonyaira vonatkozó megjegyzések. Így a nép táplálkozására: „Rozs, kukoricza kenyér, hús és hal.” Ruházatára: „Vászony és posztó, télen suba.” A helyi betegségekre, „nyavalyák”-ra: „Melly betegség, hideglelés – mit a büdös tavak okoznak.” A 268 belterületi lakóház mindegyike nádtetős, vert vagy vályogfalú volt, amelyekhez még 36 vert falú, nádtetős tanyai ház járult. A 304 házban összesen 380 család lakott.

Az alpári agrár- és iparostársadalom alsó rétegeinek fokozatos elszegényedésére vonatkozóan fontos tanulságokkal jár a Havasalföldre irányuló kivándorlási agitáció ügye, amely 1863-ban foglalkoztatta a falubelieket és a vármegyei hatóságokat.

Dragony József alpári bíró a járási szolgabírónak írott levelében a következőképpen foglalta össze a történteket: „Községünkben azon hir terjedt el, miszerint Nagy Oláh ország fejedelme, egy nagy terjedelmü lakatlan birtok részét benépesiteni kivánja, mely czél elérésére 80,000 kivándorlando magyar családra volna szüksége, ezen hir községünk szegényebb sorsu lakosai között csak hamar lábra kapott, s oly nagy hitelt nyert, miszerint ök magukat minden munkától vissza tartva egyedül a kivándorolhatás után járnak.”

A nyomozás szerint a felforgató erejű hír Félegyházáról, egy Tóth Orbán nevezetű embertől indulván az alpári asztalosmester, Petróczky Jakab közvetítésével jutott el a faluba. Petróczkynál találtak egy „Hirdetményt”, amely a kivándorlási agitáció csábító ígéreteit tartalmazta. A röplap hasonló viszonyokat ígért a Bukarestbe kivándorló magyaroknak, mint amilyet „Mária Trézia adott a Németeknek mikor Magyar Országban hozta őket”.

A hamarjában letartóztatott félegyházi Tóth Orbán csak az egyik résztvevője volt a nagyszabású csalásnak. A kivándorlás kecsegtető ígéretei Félegyházán, Csongrádon, Kisteleken és Alpáron kívül több tiszántúli helység lakosságát is megtévesztették. Az emberek százával iratkoztak föl a kivándorlási listára, és százával fizették be a beíratásért szedett hatkrajcáros taksát, amelyet egy idő után, azzal az indokkal, hogy a létszám betelt, egy forintra emeltek. A járási főszolgabíró jelentése szerint „a hír Alpár községében igen kedvező fogadtatásban részesült, s a szegényeb sorsú lakosok számosaiban a kivándorlási hajlamot felébresztette”. Az ügyet fölgöngyölítették, és a hatóságok igyekeztek megnyugtatni a „lázas állapotba hozott” lakosságot. Az alpári szegények itthon maradtak.

A földnélküliség és elszegényedés súlyos terhei alól átmeneti kiutat jelenthettek a Tisza szabályozása kapcsán adódott lehetőségek. A folyó új medrével és a védőgátakkal kapcsolatos munkálatok jónéhány alpárinak adtak kubikmunkát az 1850–70-es években. A Tisza átvágására az 1860-as években végzett munkálatok keretében került sor.

Rendkívül tanulságos az a levél, amelyet a folyószabályozás után kialakult gazdasági helyzetről írt Bodor Péter alpári bíró és Mihálovits Gyula jegyző a váci püspöknek. Az 1888. augusztus 19-án kelt panaszos hangú levél, amely egy nem sokkal korábbi püspöki látogatás apropójából íródott, „a község anyagi helyzetét” igyekezett feltárni.

„Az igazságnak megfelelően be kell ugyan is vallanunk, hogy tőlünk nem függő körülmények miatt a község fejlődése megakadt – írták a falu vezetői. – Ugyan is a Tisza szabályozás következtében egy átvágással a község alatt folyó Tisza a határszélre dobatott.” A levélírók elpanaszolták, hogy a folyó átvágása a korábban jól működő alpári vízimalmokat, révet, gyümölcs- és fakereskedést teljesen ellehetetlenítette. A püspök figyelmét felhívták arra is, hogy a falubeli határ „nagy és legjobb része a szomszédos nagyvárosokbeli, különösen félegyházi gazdák kezén van s mind inkább oda kerül …1869-ben még csak egy idegennek volt itt 50 hold földje, ma már 11-en vannak 612 hold földdel”.

A falu vezetői a gyakori árvizekre is panaszkodtak: „Még felemlítjük, hogy az évröl évre sűrűbben és nagyobb mérvben jelentkező árvizek a haszonbérelt legelőböl is, mint az idén, kiszorítják jószágainkat s kénytelenek vagyunk drága pénzért messze határokra elváltogatni a jószágot, a honnan lepusztulva, megtizedelve kapjuk csak vissza, mely körülmény oda szorít bennünket, hogy biztos legelő után nézzünk.”

A levél írói arra kérték a püspököt, hogy az uradalom területéből „egy később meghatározandó árért részlet fizetésre” adjon el egy darabot, mégpedig „az uradalomhoz tartozó legelőböl Félegyháza felé 150 folyó ölet, továbbá a község alsó végén Újfalu község határáig terjedő használatlan területet”. A kérést azzal indokolták, hogy a „községnek nincs rakodó kertje”, „pedig a község területére takarmányt berakni nem szabad”, nincs saját vásártere, minek következtében az említett területen tartott vásárok után a haszonbérlő társaság külön díjat követelhet, és nincs házhelynek való területe.

Az utóbbi kérdés kapcsán kijelentették: „Tagadhatatlan az, hogy lélekszámra erősen szaporodunk s pedig nem csak természetes úton, de betelepülés által is. Minek az volna a természetes következménye, hogy a község belterülete is külsőségek csatolása által terjeszkedjék.” Ennek akadályaként azt a körülményt jelölték meg, hogy a község beltelkei minden felől a püspöki uradalomba ütköznek.

Leírásuk szerint „a régi, tágas telkek eldaraboltatnak, beépittetnek… minthogy a határos puszták szegény napszámos népei behúzódnak hozzánk, hasonló szegényekhez, mert szegény a szegény mellett jobban megfér, ezek kis helyen elférnek, kis házat épitenek, de sürűn, s ha csak Nagyméltóságod nem segít, faluja tűzfészekké válik és Alsó-Némedi sorsára jut”.

Az alpári mezőgazdaság fejlődését elsősorban a korszakban jelentkező technikai újítások alkalmazása jelzi. A faluban megjelentek a cséplőgépek, 1882-ben munkába állt az első „három kövű” gőzmalom. A község 6203 katasztrális holdas határa a következőképpen oszlott meg művelési ágak szerint a XIX. század végén: szántóföld (3185 hold), rét (1103 hold), legelő (ezer hold), szőlő (négyszáz hold), kert (23 hold), erdő (négy hold), nádas (57 hold), nem termő (441 hold). A gazdaságok összterületéből 2640 hold volt tulajdon-, 117 hold haszonélvezeti és 3446 hold haszonbéres birtok. Ezeken a területeken szám szerint 467 gazdaság osztozott. A faluban leginkább a szőlő- és gyümölcstermesztés virágzott. A szőlőtermesztő-bortermelő alpáriak számára az uradalomnak folyamatosan járó szőlődézsma a jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben is komoly terhet jelentett. Az utolsó feudális járadék megváltására hosszú pereskedés után, 1870-ben került sor, amikor megegyeztek, hogy a falubeli szőlőbirtokosok évi 330 akó tiszta mustot számolva akónként három forint harminc krajcárt fizetnek a dézsma megváltása fejében.

Az 1897. évi mezőgazdasági statisztika adatai alapján megállapítható, hogy a környező falvakhoz képest a településen kiemelkedő volt a gyümölcsfák száma (17 069 fa). Különösen a meggyfák (4340), almafák (2926), szilvafák (2369) és őszibarackfák (2572) száma volt jelentős, de nem volt elhanyagolható a kajszibarackfák (1603), az eperfák (1078), a cseresznyefák (976), a körtefák (616) és a diófák (570) mennyisége sem.

A gyümölcsfák nagy szerepéhez a viszonylag korán alakított alpári faiskola is hozzájárult. Az 1857-ben megkötött úrbéri egyezség alkalmával megegyezés született attól, hogy „az községi faiskolának a falu felső végén 2400 négyszögöl terület fog kihasitatni”. A faiskola beültetése kezdetben nehezen haladt, 1864-ben területe még üres volt. Mindenesetre már járatták a Nép kertésze című szaklapot. A „homokos talajú és a házak közelében lévő” területet később házhelyek számára eladták, és 1875-ben újabb földdarabot jelöltek ki faiskola céljára. A nyolcszáz négyszögöles községi faiskola a két világháború közötti időszakban is be volt ültetve.

A falu állattenyésztésének fejlődését a XIX. század második felében készített statisztikák segítségével vizsgálhatjuk. Az 1857. évi alpári statisztikai táblázat adatai szerint a faluban akkoriban 230 lovat, 25 szamarat, 720 szarvasmarhát, 780 sertést és 2570 juhot tartottak. A szekerek közül ötven kétlovú, hat mázsa súlyt vontató, és tizenkettő négy lovas, tíz mázsát vontató szekér volt a faluban. A lovak átlagos eladási ára ekkor hatvan pengőforint körül mozgott. A szarvasmarhákat három gulyában tartották, és az általuk húzott tizenkét mázsás szekerekből harmincat jegyeztek föl a faluban. A táblázat készítője megjegyezte: „A marhatenyésztés fogy, minthogy az adó leginkább abból rovatik le.” Az említett évben százötven méhkaptárt számoltak össze a faluban.

Az 1897. évi mezőgazdasági statisztika adataiból kitűnik, hogy a szarvasmarhák száma valóban alig gyarapodott a XIX. század második felében. A század végén ugyanis 754 szarvasmarhát számoltak a faluban. Visszaesett a juhok száma (97), valószínűleg az uradalmi bérlet átmeneti szünetelésének következményeként. A lovak száma ekkor 436, a sertéseké 1657, a baromfié 6020 volt. Emellett négy szamarat, egy kecskét és 92 méhcsaládot írtak össze a faluban. Az egyes lófogatok száma 18, a ketteseké 140, a hármasoké négy volt, emellett nyolc kettős és 23 négyes ökörfogat, illetve négy szamár és tíz tehénfogat dolgozott Alpáron a XIX. század alkonyán.

A falu gazdasági életének egyik fontos tényezője volt a vásártartás kérdése. Az alpári bírák 1870. november 28-án négy országos vásár és heti két piac megtartása iránt nyújtottak be kérvényt a felsőbb hatóságokhoz. Miután a következő év őszén a földművelésügyi minisztériumból csak a szombatonkénti helyi vásár megtartására kaptak engedélyt, újabb kérelmet adtak be. A várva várt, 1872. június 3-i keltezéssel megérkezett engedély két országos vásár megtartásának lehetőségéről szólt. A vásárok időpontját úgy szabályozták, hogy az egyiket virágvasárnap, a másikat az október 10-ét megelőző vasárnapon kellett megtartani.

Az 1872. október 6-án lezajlott első alpári vásár eseményeit még a plébánia historia domusában is megörökítették, hiszen annak forgatagos emléke a helyi plébános számára is felejthetetlen maradt. Az ünnepség alkalmával „régi szokás szerint” egy hosszú, hat öles gerendát ástak le a földbe a tér közepén, amelynek a tetejébe egy keszkenőt helyeztek el tíz forinttal. A síkos oldalú gerendán mezítláb kellett felmászniuk a vállalkozó fiataloknak. A díjat végül egy félegyházi legény szerezte meg. A falubeli leányok színes szalagokkal felékesített ökröt vezettek ünnepélyesen a mészárszékre, amelyet ott levágtak, és húsát szétosztották a népnek. A sokadalom szomjának oltására tízakós hordóból folyamatosan csapolták a bort. A nem mindennapos eseményre sokan eljöttek a szomszédos helységekből is. A plébános ironikus megjegyzése szerint azonban ez alkalommal több árus volt, mint vevő. Javult a helyzet, mikorra a vásárok időpontja állandósult. Szombatonként „sertés és juh felhajtással” rendszeres hetipiacot is tartottak a faluban.

Alpár szociális fejlődésének legfontosabb állomásait az egészségügyi ellátás alakulása jelzi. A falu lakosságának ellátásáról a XIX. század második felében a szomszédos községek, például Újkécske orvosa, míg a XX. században már a helyben működő alpári körorvos gondoskodott. Az alpári orvosok közül Sebők Adolf, Lajtai Vilmos, Kécsi Virgil, Berényi Alajos, Sebők András, Fodor Gyula, Czinege András és Pulius Tibor neve említhető meg. Az orvos mellett a XX. utolsó harmadáig jelentős szerepük maradt a bábáknak is.

Az első patikát Pfalz Kálmán létesítette 1892-ben Őrangyal elnevezéssel. Halála után örökösei bérbe adták a gyógyszertárat, amit 1929-től Szabó József, 1936-tól Cselkó Józsefné, 1943-tól (az államosításig) Beck Béla működtetett.

Az alpári haszon- és háziállatok egészségügyi ellátását már a XX. század elején helyi körállatorvos végezte. Lampé István 1903-ban évi kétszáz koronát kapott a községtől a látogatási díjak megváltására. Később többek között Winkler József és 1936-tól Oravecz Sándor dolgozott állatorvosként a faluban.

A település infrastrukturális fejlődésének fontos állomása volt a vasútállomás létesítése. A helység 1897-ben a Félegyháza–Szolnok vasútvonal mentén létrehozott állomással kapcsolódott be az országos vasúthálózat vérkeringésébe. Az alpári vasútállomás elhelyezése kapcsán kialakult vita következtében 1897. június 7-én összetűzésre került sor a falu vezetői és a falubeliek egy radikális követelésekkel fellépő, elszegényedett csoportja között. A községháza ablakait bezúzó, erőszakoskodó alpáriakat bíróság elé állították.

A helyi hitelszövetkezet 1902. május 24-én alakult meg. 1910-ben 488 tagja volt, akik 849 üzletrészt jegyeztek, összesen 42 450 korona értékben. A szövetkezet működése 1945 után egy időre még föllendült, míg 1951-ben be nem olvasztották a Kiskunfélegyháza és Vidéke Hitelszövetkezetbe. Hasonlóképpen a század elején alakult meg a Hangya fogyasztási és értékesítési szövetkezet, amelynek gyakorlatilag majdnem az egész falu tagja volt.

Az 1911. évi kecskeméti központú földrengés Alpáron is éreztette hatását. A plébános a következőképpen örökítette meg az eseményt: „1911. év július hó 8-án éjfél után egy órakor erős földrengést éreztünk a községben. Kémények dűltek össze, a konyhaedények a falakon csörömpöltek, órák megállottak, a népek az utzára hálóruhákban szaladtak.”

Az 1914–18 között dúló első világháború alatt településünk osztozott az ország más falvainak sorsában: hősi halottak, hadifoglyok, hadirokkantak szomorították a falubelieket.

A plébánia háztörténete megörökítette azt is, hogy „november hó 1-én a forradalom alkalmával alkalmatlankodók a plébániát sem kimélték meg az insultusoktól: este hat órakor betörtek”. Az 1919. évi Tanácsköztársaság idején néhány elenyésző horderejű intézkedést hoztak a faluban. Átkeresztelték az utcákat, megalakították a helyi szocialista pártszervezetet. 1919 májusában népgyűlést tartottak. Galambos Sándor plébánost ugyanazon hónap elején egy kommunista terrorkülönítmény túszként Csongrádra hurcolta, majd egy nap és egy éjjel után elengedte. Az alpári direktórium elnöke Menczel László, jegyzője Bencsik Vilmos, tagja többek között Magyar István, Huszár József, Szabó László, Terecskei Mátyás és Újfalussi Kálmán volt.

A két világháború közötti korszak helyi eseménytörténete nem bővelkedett különösebb fordulatokban. 1926. szeptember 19-én nagy ünnepség keretében zajlott le a világháborús „hősök szobrának” leleplezése és tábori szentmisével egybekötött fölszentelése. A szobrot Ditrói Siklódi Lőrinc budapesti szobrászművész készítette. Az eseményen Preszky Elemér vármegyei főispán, Endre Zsigmond országgyűlési képviselő és Toldy Jenő apát-esperes, félegyházi plébános mondott ünnepi szónoklatot. „A szobrot a helyi egyesületeken kívül a szomszédos községek küldöttségei is díszesen felkoszorúzták.” „Az ünnepségek 200 terítékes bankettel végződtek, ahol számos felköszöntő hangzott el” – jegyezték fel a plébánia háztörténetében.

A Horthy-korszak földbirtok-politikájának fontos része volt a paraszti társadalom földéhségének enyhítése. Alpáron 1921-ben házhelynek és vitézi telekként 142 holdat osztottak ki. Öt esztendő múlva a váci püspökség 1917 katasztrális holdas birtokrészéből vagyonváltság címén 741 holdat, kishaszonbérlet formájában 430 holdat értékesítettek. 155 hold maradt a püspökségnek, két hold jutott a községnek. A község emellett 586 holdat megvásárolt közlegelő céljára. Az alpári hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek, szegényeknek és iparosoknak házhelyeket osztottak. A vagyonváltsági földekből az említetteken kívül az Országos Vitézi Szék, a Mezőgazdasági Kamara, a csendőrség és Alpár község részesült. A Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kamara által megszerzett ötven katasztrális holdas területen 1928-tól mintagazdálkodást folytattak.

Az alpári földbirtokok rétegződésének 1935 körül készült fölméréséből kiviláglik, hogy a 6120 katasztrális holdon osztozó 967 határbeli földbirtok csaknem fele (469) egy–öt holdas kisbirtok volt, amelyek összterülete 1157 holdat tett ki. A két, ezer holdat meghaladó nagybirtok 2296 holdon osztozott. A kisbirtokosok mellett 320 egy holdnál kisebb törpebirtokkal rendelkező birtokos volt a faluban, akik kezére mindössze 142 hold jutott.

A középbirtokosok csoportját 167-en képviselték a faluban, akik öt–ötven holdas birtokkal rendelkeztek, és összesen 1917 holdat birtokoltak. Ötven– száz hold közötti, tekintélyes birtokkal mindössze kilenc alpári gazda rendelkezett a fölmérés idején.

Az alpári mezőgazdaság jellege lényegében nem változott a XIX. század vége óta. A határ művelési ágak szerinti megoszlását tekintve kiemelhető, hogy az 1930-as évek közepére jelentősen nőtt a szőlőművelés területe. Az alpári hegyközség 1939-ben alakult meg. A világháború után, 1946-ban működése néhány évre fellendült. 1946. március 10-én Koós Ferencet választották meg elnöknek. A hatszáz körüli taglétszámú hegyközség vezetőségének tevékenysége a szüret napjának meghatározása mellett növényvédő szerek vásárlására, különféle szaklapok járatására és egy önálló iroda fenntartására is kiterjedt. A termesztett szőlőfajták közül a csabagyöngye, a szőlőskertek királynéja, a mézesfehér ezerjó, a piros szlanka és a kadarka volt a legelterjedtebb. A XX. század derekán az alpári hegyközség szervezete is osztozott a magyarországi egyesületek sorsában.

A község állatállományának megoszlása a következőképpen alakult 1925-ben: 338 ló, 437 szarvasmarha, 320 sertés, 122 juh. A lovak fajtája tekintetében az angol félvér, a szarvasmarhákéban a pirostarka, a disznók esetében a mangalica volt az uralkodó.

A két háború közötti községi szervezet az 1925-ben kitöltött alpári közigazgatási tájékoztató lap alapján a következőképpen festett. Az elöljáróság a bíróból, a törvénybíróból és hat esküdtből, egy pénztárnokból és egy közgyámból állt. A falubeli tisztviselők és alkalmazottak sora a két rendes jegyzőből, az orvosból, az állatorvosból, egy irodai alkalmazottból, két pénztári és három egyéb alkalmazottból (takarítónő, útkaparó, előfogatos) tevődött össze. Szegődményes alkalmazottként négy kisbíró, egy bába és négy éjjeliőr működött a faluban. Az ötvenfős községi képviselő-testület húsz virilista, húsz választott és tíz póttagból állt. A csendőrség négy taggal, a tűzoltóság negyven taggal működött a felmérés idején. A község állatait a község által felfogadott konvenciós juhászok, csordások, kanászok őrizték.

A falu társadalmában a földműves lakosság és a tisztviselők, hivatalnokok, alkalmazottak mellett egyre jelentősebb szerepre tettek szert a kereskedők és iparosok. 1925-ben 16 kereskedőt és 65 iparost tartottak számon a faluban.

Alpár XX. századának legsúlyosabb természeti csapása 1940-ben, a tavaszi árvíz alkalmával érte a falut. Az elpusztult lakóházak helyett a Mezőgazdasági Kamara földjéből megvásárolt 27 katasztrális holdas területen építettek új lakótelepet 1940 szeptemberétől. Az első negyven ház már decemberre elkészült. A következő év júliusában a Kamara hivatalos lapja, a Magyar Róna Kamaránk volt földjén épült az ország legszebb új lakótelepe címmel közölt vezércikket az alpári építkezésekről. Ebből kiderül, hogy a kamara földdarabját a Megyei Jóléti és Gazdasági Szövetkezet és a község közösen vásárolta meg. „A házak teljesen téglából épültek. A hófehérre meszelt falak közepén, kétfelé nyíló zöld zsalugáterek közül nagy zöldre festett ablakok tekintenek az érkezők felé. A tetőt piros cseréppel fedték. A fehér kéményeket négyoldalra néző, köralakú piroscserép-színű nyílások díszítik. Mesz-sziről nézve olyanok ezek a házak, mintha meséskönyvből vitték volna azokat a Tisza partjára.”

Az Árvíztelep lakóit palántákkal, vetőmaggal és gyümölcsfákkal támogatták irányított kertgazdaságok létrehozása céljából. Egy ház megépítése 3099 pengőbe került. A házépítési költségek felét államsegélyből, másik felét húsz év alatt törlesztendő kamatmentes hitelből állták.

A második világháború időszaka vészterhes esztendőket hozott Alpár számára. A frontokon hősi halált halt férfiak mellett több zsidó származású családot is elvesztett a falu. Településünk szerencsétlenségére 1944 októberében komoly hadműveletek zajlottak a vidéken.

Október 9-én az 1057. önálló szovjet ezred Alpár és Újfalu között tűzharcba keveredett a helyi csendőrökkel és rendfenntartókkal. A harcokban számos helyi lakos, polgári személy is életét vesztette. A szovjetek átmenetileg visszavonulásra kényszerültek. Miután a szovjet hadsereg elfoglalta Debrecent, a németek Szolnok térségében ellentámadást indítottak.

A német támadás kivédésére a 2. ukrán front 7. gárdahadserege kezdett támadásba Kisújszállás–Túrkeve–Mezőtúr körzetéből, amelynek célja a Tisza elérése és hídfőállás létesítése volt. Az Alpárral szembeni Tisza-part elérése után a hídfőállás védelmét a 19. román hadosztályra bízták. Ezalatt a Duna–Tisza között tevékenykedő 46. szovjet hadsereg felújította támadását. A tervek szerint a Tisza jobb partjának elérését, és a két hadsereg egyesítését kellett végrehajtania. Az előrenyomuló hadtest október 22–23-án foglalta el többek között Alpárt és Újfalut. Miután a két hadsereg a Tisza vonalánál találkozott, október 29-én végrehajtották az átkelést, és két nap múlva egyesült erővel elfoglalták Kecskemétet.

Az alpári uradalom Külső majorja az 1860-as években

Cséplőgép munka közben

Az 1940-es évekre általánosan kedvelt közlekedési eszközzé vált a kerékpár a faluban

Esküvői csoportkép az 1930-as évekből

A Nagy György-tanya 1929-ben épült rangos lakóháza, előtte kocsin az ifjú Nagy György Pál, Nagy György Sándor és az édesanya, Nagy György Pálné, született Fáy Franciska