Tiszaalpár Összefoglaló
Tiszaalpár
Összefoglaló
Összefoglaló
A Kárpát-medence közepén, a Tisza árterének szépséges természeti környezetében fekszik Tiszaalpár község, amely Alpár és Tiszaújfalu egyesítésével jött létre 1973-ban. A falu mai területén előkerült régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a vidéken korán megtelepedett az ember. A régészeti szempontból kiemelkedő jelentőségű várdomb és templomdomb földje egy középső bronzkori település emlékét őrzi, amely a Vatyai kultúra népe által épített földvár köré szerveződött. A bronzkori földvár lakói a halászat, vadászat és gyűjtögetés mellett földműveléssel és állattartással foglalkoztak.
Alpár történeti hírnevét mindenekelőtt Anonymusnak, a királyi udvarban dolgozó ismeretlen nevű jegyzőnek köszönheti, aki 1200 körül írott művében a honfoglalás korára vonatkozóan kiemelkedő jelentőségű események helyszínévé tette a mai Várdomb területén épült földvárat és környékét. A Gesta Hungarorum leírása szerint a magyarok bejövetelekor Árpád vezér Alpár homokjának a füvéből kért egy jelképes nyalábot az Alföld középső és déli területeit birtokló bolgár vezértől, Salántól, akinek székhelye „Alpár vára” volt. Anonymus a magyarok és a görög csapatokkal támogatott bolgárok közötti döntő csata színhelyéül szintén Alpár vidékét nevezte meg. Anonymus legendás leírásának hitelességét a legújabb ásatások és történeti kutatások nem valószínűsítik.
Alpár eredeti nagy határát az államalapításkor három részre osztották: déli része a Bor-Kalán nemzetség kezére, a középső a váci püspökség birtokába, az északi pedig a garamszentbenedeki bencés apátság tulajdonába került. A helynév legkorábbi említése egy 1075. évi királyi oklevélben található, amelyben I. Géza király a terület északi részét a garamszentbenedeki apátságnak adományozta. Az északi Felsőalpár és a váci püspök által birtokolt, középső Alsóalpár falvak mellett a középkor végére a déli fekvésű Újfalu is kialakult.
A XVI–XVII. század fordulója táján, osztozván a török hódoltsági települések sokaságának sorsában, a három falu elpusztult. Több mint egy évszázados pusztalét után a hajdani Alsóalpár helyén éledt újjá a mai Alpár.
Az újkori Alpár benépesedése, amely 1727-ben kezdődött, egy hosszan elhúzódó, lassú folyamat keretében ment végbe. Ennek keretében elsősorban az északi vármegyékből több hullámban szivárogtak be a falu első lakói, akik közül némelyek továbbálltak, mások viszont helyben maradva megvetették a törzsökös alpári familiák alapjait.
A váci püspökség földesúri fennhatósága alá tartozó Alpár úrbéres jogállású lakóinak mindennapi életét mindenekelőtt azok az úrbéri kontraktusok határozták meg, amelyekben a váci uradalom részéről a feudális szolgáltatásokat, terheket, kötelezettségeket és lehetőségeket szabályozták. A XVIII. század végétől a korábban pénzen megváltott munkajáradék fejében a falubeliek rendszeres robottal tartoztak földesuruknak. Az alpáriak a gazdálkodás alapjait jelentő földművelés és állattartás mellett az árucsere révén bekapcsolódtak a táj kereskedelmi életébe, és nem elhanyagolható jelentőségű kézműves-tevékenységet folytattak. A falu gazdasági életében kimagasló szerepe volt a Tisza közelségének, amely körülmény a halászat, a révtartás, a fakereskedelem, a vízimalomtartás és a vesszőfonás helyi virágzását eredményezte.
Az 1848 utáni változások az úrbéri viszonyok felszámolása, a polgárosodás előrehaladása és a gazdasági fejlődés révén új utakat nyitottak a község számára. A korszak árnyoldalához tartozik, hogy a falu társadalmában rohamosan előrehaladt az elszegényedés és súlyosbodott a földhiány. Emellett igen hátrányosan érintette Alpárt a Tisza szabályozása is, amelynek következtében az élő Tisza több kilométerre került a településtől. A vizek korábbi hasznából csak a halászat és a vesszőfonás maradt életben. A kosárfonás a XX. században a falu legfontosabb háziipari tevékenységévé vált, amelynek termékei messze földön híresek és keresettek lettek.
A világháborúk sújtotta XX. század első felében Alpáron létrejöttek a gazdasági és szociális infrastruktúra legfontosabb elemei, megalakultak és felvirágoztak a társadalmi életet behálózó kulturális intézmények és közösségi formák. A második világháború és az azt követő politikai változások alapjaiban változtatták meg a gazdasági és társadalmi fejlődés korábbi menetét.
Az Alpárral 1973-ban egyesített Újfalu újkori története némiképp eltérően alakult. Határa a XVIII. század elején a gróf Károlyiak kezére került, akik előbb a kecsemétieknek, majd a csongrádiaknak adták bérbe a pusztát. A XVIII. század derekán létrehozott dohánykertésztelep lakossága hosszú ideig nem állandósult. A XIX. században több földesúri majorságot alakítottak ki a határban. Az újfalusi Károlyi-birtok egy részének felparcellázása elősegítette a gyors tanyásodást és „Puszta-Újfalu” népességének gyors megnövekedését. A külterületi lakosság számának gyarapodása azonban nem járt együtt automatikusan a társadalmasulás folyamatával, aminek következtében a XX. században hivatalosan is községgé szerveződött Tiszaújfalu gazdasági, szociális és kulturális fejlődését tekintve elmaradt a szomszédos Alpártól.
Az újkori Alpár római katolikus népe számára az ünnepek legfontosabb színterét az 1752–55 között fölépített templom jelentette. Az 1760-ban megalapított plébánia élén álló plébánosok a lelkipásztori, liturgikus tevékenységük, illetve a paptartás révén a XX. század első feléig szorosan összefonódtak a falu mindennapjaival. Az egyházi jelenlét a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatos szertartások révén átszőtte az alpári emberek életét a születéstől a halálig. A XX. század második felének politikai viszonyai következtében felgyorsult szekularizáció és vallástól való elfordulás ellenére az alpári egyházi hitélet jelentősége az ezredfordulón is számottevő.
Újfalu népe a XX. század közepéig az alpári plébánia fennhatósága alá tartozott. Ez a körülmény nagymértékben elősegítette a két falu társadalmi összefonódását. Az újfalusi tanyák hitéletének gondozására az 1920-as években bencés nővérekből alakult szerzetesrend kezdte meg itteni működését, akiknek zárdája és temploma a környék szellemi és kulturális missziós központjává vált. A zárdatemplom, és az azzal csaknem egy időben felépült újfalusi templom megszületésében óriási szerepe volt a helyi híveknek, akiknek anyagi és fizikai segítségében az egyéni vallásosságuk mértéke érhető tetten.
Amikor a Tiszaalpárra vetődő idegen a bronzkori földvár valós és Zalán várának legendás emlékét őrző Várdombon, illetve a kicsiny ékszerként feltűnő barokk templomot hátán tartó Templomdombon sétálgatván a magaslatról a Tisza árterére, a természet szemet gyönyörködtető kincseiben bővelkedő tájra tekint, felejthetetlen érzések örök emlékét raktározhatja el magában. A falu jövőjének egyik legfőbb lehetősége éppen a természeti környezet értékeire és a történelmi hagyományokra épített idegenforgalomban rejlik.
