Egy újjáéledt falu a lassú időben | Száz Magyar Falu

Egy újjáéledt falu a lassú időben

A váci püspök földesúri fennhatósága alá tartozó Alpár újranépesedése 1727-ben indult meg. 1768-ban, amikor a falu bírái Mária Terézia kilenc kérdőpontjára adott válaszaikban a falu benépesülésének kezdetét igyekeztek meghatározni, a következőképpen fogalmaztak: „Ha jól emlékezünk 1727-ik Esztendőben kezdődött ezen helység szállódni.”

A település „megszállásának” időpontját tekintve az első lakosok leszármazottainak emlékezeténél még megbízhatóbb adatot tartogatnak az 1728. évi országos összeírás lapjai, ahol feljegyezték: „Possessio haec ab uno anno impopulari cepta est.” (E falu egy éve kezdett benépesülni.)

Alpár népesedésének 1727-ben megindult folyamata a Duna–Tisza közi észak–déli irányú népmozgás szervezetlen, spontán migrációs vonulatába illeszkedik be. A falu lakossága fokozatosan szivárgott be a legkülönfélébb irányokból.

Az általunk vizsgált település népességszámának XVIII. századi változásai vonatkozásában különféle állami, egyházi és földesúri összeírások állnak rendelkezésünkre, amelyek rendeltetésüknél és jellegüknél fogva általában nem alkalmasak az össznépesség vizsgálatára, de nagyjából mégis érzékeltetik a változások főbb tendenciáit.

Az újjászületett Alpár lakóinak első számbavételére 1728-ban, az országos összeírás alkalmával került sor. Ekkor tizenöt szabadon költözködő jobbágy családfőt és egyikük háztartásában egy ugyanazon kenyéren élő házas fiút írtak össze. Pest megye kecskeméti járásnak 1732-ben elkészített dicális összeírásában már 23 jobbágy- és egy zsellércsalád fejének nevét örökítették meg. A váci uradalom 1734. évi összeírásának alpári lapjain 41 családfő szerepel. Az 1735-ben készített dézsmalajstromon 45, a következő évin 39 nevet jegyeztek fel. Egy bizonytalan datálású, valószínűleg az 1730-as évek második felében készült kecskeméti járási összeírás 65 alpári családfő nevét őrzi.

A népességszám fokozatos növekedését érzékeltető névsorok között kizárólag az 1741-ben készült megyei összeírás mutat ellentétes tendenciát. Az 1730-as évek végi alpári családszámhoz képest erős csökkenést jelezve az említett évben mindössze 16 családfőt írtak össze. Három év múlva, 1744-ben 38-ra nőtt a faluban összeírt családok száma. Ehhez hozzáadandó még az ugyanebben az évben számba vett három taxalista família. Az alpári családok száma az 1740-es évektől fokozatosan növekedett. 1752-ben már 76, 1760-ban 96 háztartásfőt számláltak, míg a falu 1770-ben kiadott urbáriumában 71 jobbágy, 22 házas és 17 házatlan zsellér családot írtak össze.

A fenti adatokból nehezen lehetne a falu össznépességének számára következtetni. Efféle számadatokhoz – a valós értéket leginkább megközelítő módon – csak az első magyarországi népszámlálás (1784–1787) által juthatunk, amikor is Alpáron 145 házat, 201 családot, 459 férfit és 444 nőt, tényleges népességként összesen 890 lakost találtak.

Az 1828. évi országos összeírás során már 195 házban, 1374 lakost számláltak a faluban. A következő táblázatban az egyházi lélekösszeírások adatai alapján érzékeltetjük a lényegileg színtiszta katolikus lakosságú faluban lezajlott népességváltozási irányokat és azok mértékét.

A népességszám alakulása Alpáron (1761–1848)

Év

Lélekszám

1761

361

1762

450

1769

626

1772

681

1783

710

1808

1139

1828

1426

1835

1389

1840

1362

1844

1368

1848

1414

Miként az összeírások számadataiból is kitűnt, az újkori Alpár lakosságszámának fokozatos növekedése egyetlen időszakban, az 1730-as évek vége tájékán akadt meg a XVIII. században. Az ekkoriban érzékelhető vészes népességcsökkenés egyik kézenfekvő magyarázata az 1738–41. évi pestisjárvány pusztításában keresendő. A járvány 1738–39 folyamán sújtotta a falut, megszűnéséről 1739 decemberében adtak hírt.

Az 1730-as évek második felében készült bizonytalan datálású járási ösz-szeírás 65 személyneve közül 17 név előtt egy M betű áll, amely talán a mortuus (halott) latin melléknév rövidítéseként értelmezhető. Alátámasztja ezt a feltevésünket, hogy a megjelölt nevek egyike sem szerepel későbbi összeírásokban. Az időbeli egybeesés alapján joggal feltételezhető a pestis alpári pusztításának ténye.

Úgy tűnik azonban, hogy a helység lakossága már a pestisjárványt megelőző évben erősen megfogyatkozott. Az újranépesedés első évtizedében fokozatosan beszivárgott alpáriak jelentős része csak átmenetileg, néhány esztendőre telepedett le a faluban. 1737 nyarán és az azt követő időszakban jó néhány család szedte a sátorfáját, és továbbállt. Az elköltözések legfőbb indoka az úrbéri viszonyok megváltozásának alább részletesen elemzendő körülményeiben keresendő.

Egy különös, véletlenszerű körülmény folytán lehetőség nyílik néhány, ekkoriban elköltözött alpári személy, házaspár vagy család migrációs útvonalának felderítésére. Az előbb említett, 1730-as évek második feléből származó járási összeírás névsorában szereplő neveknek hozzávetőlegesen a fele mellett különféle helységneveket jegyeztek fel. Az összeírás készítésénél nagy valószínűséggel későbbi időpontban bejegyzett apró betűs adatok ragozott alakjából nyilvánvaló, hogy nem származási helyeket, hanem az Alpárról történt elköltözések célállomásait takarják. A bejegyzések segítségével megállapítható, hogy 1737 körüli időszakban tíz alpári családfő vándorolt el a dél-kiskunsági Üllésre, négy családfő Kunszentmártonba, öt az ehhez közeli Gyalura került, míg Kecskemétre és Abonyba két-két családfő, Akasztóra, Mélykútra, Verebélyre, Tószegre, Makóra, Várkonyba és Cibakházára egy-egy családfő költözött.

Az említett számadatok között feltűnő, hogy milyen magas az Üllésre eltávozottak száma. A dél-kiskunsági mezővárosok történeti irodalmában gyakran előkerülő falu népe az 1730-as években fokozatosan gyűlt össze, főként északi irányból érkező bevándorlókból, mígnem 1736-ban a Jászkun Kerület önálló községgé nyilvánította. A rövid életű falu lakói 1743-ban közösségileg kissé északabbra költöztek, és a mai Kiskunmajsa alapító lakosaivá váltak. A helytörténeti irodalomban sokáig elterjedt nézettel ellentétben az üllésiek közül Kiskunfélegyházára, annak 1743. évi benépesítésekor, senki sem került. Az említett körülményekből adódóan az Üllésre távozott alpáriak nagy valószínűséggel Majsa első telepeseinek sorában keresendők.

Példaként idézzük föl az általunk vizsgált összeírásban szereplő, és ott „Ülés”-re elköltözöttként megjelölt Kertész György életútjának néhány állomását. Az Alpáron 1736–37 körül házas zsellérként összeírt férfi neve szerepel a Pest megyei Ság 1728. évi összeírásában. Kertész sági származását alátámasztja, hogy a Tápió menti falu több más alpári lakos esetében is kibocsátóhelyként jelenik meg. Az Üllésre távozott férfi 1742-ben a falu bírája lett, majd a lakosságának áttelepülése után Majsa első főbírájaként tevékenykedett.

Hasonlóan tanulságos példaként említhetjük meg az Alpárról Üllésre költözött Szalay Mártont, aki az 1745-ben készült majsai összeírásban tekintélyes állatállománnyal rendelkező házas zsellérként szerepel. Valószínűsíthető, hogy az ő leszármazottai lehettek azok az óbecsei Szalai nevű fiatalok, akiknek születési helyeként 1797-ben történt bérmálásukkor Majsát jelölték meg az eseményről készült jegyzőkönyvben. Nem kizárt, hogy az ugyanezen bérmálási jegyzőkönyvben szintén majsai születésűként szereplő Majoros Rózsa pedig az Alpárról Üllésre távozott Majoros Mihály és Tamás egyikének leszármazottja volt. Az óbecseiek származástudati hagyományában és a XX. század eleji történeti irodalomban egyaránt fellelhető vélemény szerint Óbecse 1757-től megindult benépesítésében alpáriak is részt vettek. Gyetvai Péter több kiváló népesedéstörténeti forrást elemezve nem talált alpári származásra utaló nyomokat. Talált viszont több olyan családot, akik Majsáról érkeztek Óbecsére. Az általunk idézett példák sejtetni engedik, hogy egy-egy majsai származásmegjelölés mögött esetleg a korábbi, alpári eredet is megbújhatott, amelynek családi hagyomány által dédelgetett emlékét akár a XX. századig megőrizhették.

A 1737-ben elköltözött alpáriak között más, tanulságos migrációs utat bejárt személyek is találhatók. A viszonylag nagyszámú, Gyalura költözött családfő a XVIII. század első évtizedeiben a pusztai létéből rövid időre föltámadt falu benépesítéséhez járult hozzá. További sorsukat egyelőre nehéz lenne nyomon követni. A kis falu szomszédságában található Kunszentmártonba távozott, és előtte néhány évig Alpáron lakozó Balla Jakab nevével – származáshelyeként Kunszentmártont megjelölve – Kiskunfélegyháza első, 1744-ben készített értékes összeírásában találkozunk. A Várkonyba (Tiszavárkony) költözött Vida Benedek az elsők között érkezett Alpárra, hiszen már az 1732-ben elkészült összeírásban szerepel a neve. Esetében ismerjük az ide érkezése előtti lakhelyét, személye nagy valószínűséggel megegyezik az 1728-ban, Nagykátán összeírt Wida Benedekével.

Az Alpáron már 1734-ben összeírt Fenyvesi István az általunk vizsgált forrás tanúsága szerint Mélykútra költözött. Az észak-bácskai falu valamikor 1730–52 között készült, datálatlan összeírásában nem szerepel a neve. Ott van viszont a szomszédos Jankovácz (Jánoshalma) lakosai között. Feltételezhető, hogy Fenyvesi István személyében a falu életében oly fontos szerepre és a leszármazottai közül kikerülő labdarúgó révén országos ismertségre szert tevő jánoshalmi Fenyvesi família ősére bukkantunk.

A népesedéstörténet fontos, ám – néhány kivételtől eltekintve – nem a legtökéletesebb forrásait jelentik az egyházi anyakönyvek. Az elsőt a településen az 1740-es években kezdték el vezetni, amelybe Alpár önálló plébániává válásáig, 1760-ig a kereszteléseket (1740-től), a házasságkötéseket (1743-tól) és az elhunytak adatait (1741-től) egyaránt feljegyezték. Az időhatárokból látható, hogy a legkorábbi alpári anyakönyv elsősorban a falu benépesedésének második, 1740 utáni szakaszához nyújthat adatokat.

A migrációra vonatkozó információk zöme a házasságkötések anyakönyvezése esetében jelentkezik – a házasuló felek származáshelyének feltüntetése formájában.

A három 1743-ban esketett, Herédről származó menyasszony (Herediensis Virgo) esetében sejthetően szüleik eredeti lakóhelyeként jegyezték föl a nógrádi település nevét. Ezáltal örökítődött meg három jeles alpári família, a Tar, a Szénási és a Juhász családok eredete. Tar Anna, akit egy 1754-es keresztelési anyakönyvi bejegyzésben Tar Pál Annaként emlegettek, az Alpáron először 1744-ben összeírt Tar Pál lánya volt. Csilla József erdélyi származású ifjúhoz ment férjhez. A Szénási család egyik leszármazottját még 1785-ben is Szénási János „Heredi alias”-ként említették. Herédet jelölték meg az 1745-ben esketett Nagy Anna származáshelyének is.

1743-ban kötött házasságot a Tápió menti Ságról származó Győri család tagja, Győri György és a miskolci eredetű Molnár Borbála. Utóbbi az 1744-es összeírásban szereplő Molnár István lánya lehetett. Az 1744-ben esketett Nagy Katalin nagy valószínűséggel Nagyorosziból, Fejes Erzsébet (1745) Kállóról, míg a faluban letelepedett, „Juvenis Hatvanyiensis”-nek titulált Horvát András (1747) Hatvanból vagy Püspökhatvanból származott. A jeles alpáris családok közé tartozó Kürti família eredetére mutat rá a nagykátai Kürti Ádám és a szintén nagykátai Fehér Ilona 1745-ben kötött házassága.

A házasságkötések anyakönyvi bejegyzéseinek körében az 1750-es évektől megnövekedett a vőlegények neve mellett feltüntetett helységnevek száma, míg menyasszonyaik egyre inkább alpári lakosként jegyeztettek. Az efféle esetekben csak egyéb források bevonásával dönthető el, hogy az illető személy házassága után Alpáron telepedett-e le, vagy a férj magával vitte lakóhelyére asszonyát. A XVIII. század második fele migrációs viszonyainak szempontjából ezek a bejegyzések ritkán és nehezen használhatók, sokkal inkább alkalmasak a falu házasodási körének és irányainak, illetve

a házassági endogámia és exogámia kérdéseinek vizsgálatára.

Az alpári halotti anyakönyvek csak elszórtan tartalmaznak közvetlen migrációs adatokat. Példaként említhetjük az 1760. május 24-én eltemetett Kovács Mihály, Lőrincziből (Nógrád vármegye) származó negyven év körüli férfi haláláról szóló anyakönyvi feljegyzést. Az 1779 decemberében elhunyt 49 esztendős Kerekes György a Heves megyei Gyöngyöspatáról származott.

Az 1760-tól vezetett keresztelési anyakönyv utolsó lapjaira az átkeresztelkedettek adatait írták be. A bejegyzettek többsége az újkori történetében lényegében színtiszta római katolikus lakosságú faluban kívánt letelepedni. Az áttértek nevei mellé általában származási helyüket is feljegyezték. A XVIII. század második felében több kunszentmiklósi, nagykőrösi és kiskőrösi eredetű betelepülővel találkozunk közöttük.

A különféle bírósági perek (elsősorban határperek és úriszéki perek) vallomásainak sorai között, mindenekelőtt a perek vádlottjainak és tanúinak életútjáról szóló részekben, számos esetben ránkmaradtak értékes népesedéstörténeti adalékok. A következőkben néhány alpári vonatkozású úriszéki per ilyesféle adataiból közlünk egy csokorra valót.

1731-ben zajlott le a váci püspöki uradalom úriszéke előtt Jakusics János és Tót István, alpári lakosok pere, akiket néhány felvidéki nemes azzal vádolt, hogy a felmenőik által a Rákóczi-szabadságharc alatt egy Léva melletti barlangba elrejtett családi értékeiket 1711 körül elrabolták. Az ügy részleteinél számunkra fontosabb, hogy a gyanúsítottak születési helyéül

a Bars megyei Óbarsot jelölték meg. Egyikük, Jakusics János életútja a következőképpen alakult: az északi vármegyékből 1711 körül Nagykőrösre került, ahol több mint tizenegy évig juhászkodott, innen Kecskemétre költözött, szintén juhásznak. Négy év itteni működés után, 1729-ben telepedett le Alpáron. Tót Istvánnal együtt szerepel a falu 1732-ben elkészült összeírásában. Bár Jakusics további sorsáról és az ügy kimeneteléről nincsen tudomásunk, jelzésértékű, hogy a pert követő években már csak fia, Jakusics Mihály nevével találkozunk a forrásokban.

Az alpári Czimer család őse, Czimer Miklós 1748-ban állt a váci úriszék előtt. Tehénlopással vádolták. Vallatóinak kérdésére elmondta, hogy a Nógrád megyei Toldon született, ahonnan Kecskemétre költözött. 1746-ban került Alpárra. Arra a kérdésre, hogy miért hagyta el annak idején a szülőfaluját, azt válaszolta: „Azért, hogy ott nem maradhattunk, bizonyos Tolvajságh gyanuságért az Bátyámmal.”

A lólopással vádolt Fejes Mihály 1752-ben ekképpen vallott származásáról: „Nőtécsen születtem a világra, de most Alpáron laktam, és ott van Feleségem, és négy gyermekim.” A nőtincsi (Nógrád vármegye) eredetű csikós életrajzából kiderült, hogy jó néhány Duna–Tisza közi helységet bejárva jutott Alpárra.

Deák Mihály és Győri Gergely alpári lakosok szintén lólopási ügy vádlottjaiként kerültek bíróság elé 1753-ban. Előbbiről leírták, hogy „circiter 30 esztendős, Garam mellett Bén nevő faluban született e világra, Papista hiten valo”. A bényi (Esztergom vármegye) származású Deák Mihály társa a népesedéstörténeti kutató fülének különösen szép vallomást tett: „Györi Gergelly, circiter 30. Esztendős lehetek: Papista hiten való, Ságon Pest vármegyében születtem, de kicsinségemtől fogva, miulta meg szállották Alpárt, ott nyőltem, nevelkedtem és mind ekkoráig feleségestül ottis lakom.” Az idézett vallomásrészlet a Győri család sági eredetének fentebb már jelzett sejtését erősíti meg. Úgy tűnik, hogy az Alpár első lakói között, 1728-ban összeírt Győry András feleségével és gyermekeivel együtt Ságról költözött Alpárra.

A különféle összeírásokból, anyakönyvekből és peres iratokból származó adataink tükrében az 1727-től újranépesedő Alpár a nagy néphullámzások tengerében kicsiny szigetként tűnik fel, amely egyszerre volt befogadója és kibocsátója a szélrózsa minden irányából érkező embereknek. Az időszakosan vagy véglegesen falunkban letelepedett családok egy részénél sikerrel jártunk az északi kibocsátó állomásaik (Nógrád, Bars és Esztergom vármegye) felderítése terén. A lakosság egy másik csoportja esetében a klasszikus átbocsátóhelyek (például a Tápió mente helységei) tisztázásáig jutottunk. A szerencsés forrásadottság következtében több Alpárról továbbköltözött személy vagy család migrációs útvonalát is sikerült feltárnunk.

A népesedési vizsgálat fő tanulsága, hogy a falu benépesedése igen lassú, hullámzó, és a lakosság számának tendenciózus növekedése mellett időnként elvándorlásokkal is együtt járó folyamat keretében ment végbe. Ez a folyamat nem zárult le a XVIII. században. Némiképp megváltozott formában ugyan, de még a XIX. században is tetten érhető.

A fokozatosan benépesülő helység lakói a mindenkori váci püspök földesúri fennhatósága alatt élték életüket. Ennek megfelelően 1734-ig Althann Frigyes Mihály, 1734–1756 között Althann Károly Mihály, majd rövid ideig Forgách Pál (1757–59) és Eszterházy Károly (1759–61), illetve 1761–85 között Migazzi Kristóf Antal váci püspök volt a falu földesura. Utóbbi helyett inkább nagyprépostjai, 1757-től Salbeck Gábor, 1780-tól Zerdahelyi Gábor kormányozták az egyházmegyét és az uradalmat. A több esetben hosszú éveken át üresedésben lévő váci püspökség főpásztorainak sorában Splényi Ferencet (1787–1795) és Károly Ambrust (1806–08) előbb Kámánházy László (1808–1817), majd Nádasdy Ferenc (1823–1844) követte.

Az alpáriak úrbéri viszonyaik tekintetében két lényeges ponton előnyösebb helyzetben voltak sorstársaik sokaságához képest. Az egyik lényeges különbség, hogy a falu úrbéres jogállású lakosai nem örökös, hanem szabad menetelű jobbágyok voltak. Ezt a körülményt feltétlenül figyelembe kell venni a fentebb elemzett népesedési folyamatok kapcsán is. Emellett nagyon lényeges, hogy a falu úrbéri viszonyait a betelepülés kezdetétől a XVIII. század végéig szerződések, korabeli szóval kontraktusok szabályozták. Az alpári kontraktusok többsége a szó szoros értelmében nem szerződés, azaz két fél kölcsönös, önkéntes megállapodásán alapuló egyezség eredménye volt, hanem – adomány jellegét hangsúlyozva – sokkal inkább a földesúri kegy megnyilvánulásának számított. A szerződéses jobbágyok helyzete azonban a kontraktussal nem rendelkezőkhöz képest legalább annyiban kedvezőbb volt, hogy a földesúrnak járó szolgáltatásaikat, jogaikat és kötelezettségeiket írásban rögzítették. Az alpáriak életkeretét meghatározó úrbéri viszonyok változásait a XVIII. század folyamán szinte évenkénti rendszerességgel megújított kontraktusok alapján tekinthetjük át.

Az 1727-ben „szállódni kezdődött” falu első szerződését nem ismerjük. A máshol is honos gyakorlat szerint minden bizonnyal igen kedvező feltételeket támasztott benne a földesúr, aki szerette volna birtokára csábítani a jobbágyokat. A kedvező feltételek által az újonnan megtelepülők megvethették gazdálkodásuk alapjait, kialakíthatták megfelelő életkörülményeiket, egyszóval falut teremthettek a pusztában. A plébánia historia domusa szerint az első alpári lakosok évi hatvan forintot fizettek a földesúrnak. Cserébe mentesültek a robot kötelezettsége alól és egyéb kedvezményekben részesültek. E kedvezmények mibenlétére a benépesülés kezdetétől számított tíz évre bekövetkezett változások következményeiről szóló forrásokból alkothatunk képet.

A lakosság 1737 nyarán történt nagyszámú elköltözése megdöbbentette a falu földesurát, a váci püspököt, aki 1737. október 17-én a vármegyei közgyűlésen kérte az ügy kivizsgálását. Alpár lakóinak összeírására és az elköltözések okának kiderítésére Huszár István járási szolgabírót küldték ki, aki a következő év február 13-án számolt be tájékozódása eredményéről. Az általa kihallgatott helybeliek vallomásai alapján az elköltözéseknek két fő oka rajzolódik ki. Az 1738. január 29–30-án lefolytatott kihallgatás idején még a faluban élő lakosok társaik szétszéledésének, illetve a saját eljövendő elköltözésüknek indítékaként mindenekelőtt az úrbéri viszonyaik lényeges megváltozását vetették föl: „…hallottak mind azoktul akik inned el mentek, hogy azert mentek volna el, hogy a Méltóságos Uraság mindennemő Beneficiumokat tűlek el vett, és hogy a Gulyabéli Marhajat ide hajtotta; nemkülömben hogy az első Contractusok szerint eőket meg tartani nem akarta, hanem az uj Contractusra kőllyőtt lépni nékiek, attul meg ijedvén azert szellettek el mind masuva.”

Az 1737-ben kiadott földesúri szerződés valóban megváltozott feltételeket tartalmazott a falu benépesedése kezdetén érvényes, jóval több kedvezményt nyújtó kontraktushoz képest, amelyről a következő vallomásrészlet ad képet: „Azért el akarnak ezekis menni mashova lakni, az kik még ekkoraig meg maradtak, hogy az Méltóságos Uraság mind azokat meg nekiek nem akarja engedni, mellyek ezen Falunak első meg szállitásakor nékiek meg voltak engedve; úgy mint tudni illik: egész esztendőbéli Korcsmát, Halaszo vizeket, Nádat, Réteket, Mészár széket, erdőt, szabadossan szántani a határban ahol teczik nékiek, egész marhajáro főldet.”

A megfogyatkozott alpáriak a megváltozott úrbéri feltételeken kívül főként a katonaság elszállásolásával és szállításával kapcsolatos terhek elviselhetetlenségére panaszkodtak, ami az 1736–38 közötti években különösen nyomasztóan nehezedett a környék népére. Vallomásuk szerint többször küldöttséget menesztettek a váci földesúri prefektushoz a „…Falu nevivel, oly panaszszal, hogy ha csak az Uraság Nemes Varmegyenel nem segiti őket, az sok Transena miat el köllyetik nékiek pusztulni. Továb már nem szenvedhetik, mert mindenekbűl kéfogyatkoztak, fő keppen az elmult 1736. esztendőben Nyaron, a midőn a Militia le ment, circiter 12 nap négy Compania lovass Német rajtok lévén mindenekbűl ki élte őket.”

Az elköltözések fő okaként megnevezett megváltozott úrbéri feltételek megismerése szempontjából fontos szerepe van a már emlegetett, 1737. január 1-jén kelt kontraktusnak. A szerződés szerint kétnapi kaszáláson és gyűjtésen kívül semmiféle rendszeres robottal nem terhelték meg a falu lakosait, akik cserébe 65 forintot fizettek évente két részletben Szent György és Szent Mihály napján. Az említett összeget cenzusnak nevezték, és a robot megváltásán túl magában foglalta a házak után járó cenzust, azaz füstpénzt is.

Nagy kedvezményt, benefíciumot jelentett a falu lakói számára, hogy a különféle földesúri haszonvételek (halászat, vadászat, mészárszék, malom, kocsmáltatás joga) egy részét átengedte nekik a váci püspök.

A szőlőművelés serkentése érdekében a földesúr fél évre, október 1-jétől március végéig engedélyezte számukra a bor, a sör és a pálinka árulásának jogát, míg a jobban jövedelmező tavaszi és nyári időszakra magának tartotta fenn azt. Az alpáriak emellett lehetőséget kaptak arra, hogy egész éven át mészárszéket tartsanak fenn saját hasznukra.

A tíz évvel korábbi kedvező lehetőség elvesztését jelentette viszont, hogy a Tisza és a falu melletti halastó halászatának jogát teljes mértékben magának „reserválta” a püspök. A földesúri haszonvételnek számító nádasok saját szükségre történő szabad „élésére” engedélyt nyerő lakosok közül a telkes jobbágyok fejenként húsz kéve, a zsellérek tíz kéve nádat voltak kötelesek beszolgáltatni évente az alpári püspöki uradalom akkoriban készülő épületei számára. Ha helyben nem volt szükség annyi nádra, az alpáriak Kecskemétre szállították a maradékot.

A saját szükségre történő nádlás joga nem jelentette a náddal való kereskedés engedélyezését. Ha valaki efféle okokból vágott és szállított, minden negyedik kéve a földesúrnak járt.

A kontraktusban végezetül kikötötték, hogy a falu lakói bizonyos terményeikből (búza, árpa, zab, köles, bárány, méh, bor, kender) a váci püspöknek mint földesúrnak járó kilencedet és ugyanannak mint egyházfőnek járó tizedet az uradalom által megnevezett helyre szállítani kötelesek.

A korábbi gyakorlatnak megfelelően az alpáriakat bízták meg saját kilencedük és tizedük fuvarozása mellett a szomszédos, szintén a váci egyházmegyébe tartozó helységek egyházi tizedének elszállításával is. Az egy évig, december utolsó napjáig érvényes kontraktus legközelebbi megújítására a falu elöljárói kötelesek voltak megjelenni a Szent Gál-napi váci vásárban.

Az 1738 első napjától érvényes új szerződés néhány ponton ismét változásokat hozott. Ezek között megemlíthetjük, hogy ettől kezdve a kétnapi kaszálás és gyűjtés mellett a telkes gazdák kétnapi szántással is tartoztak. Az időközbeni elköltözések miatt megváltozott a cenzusfizetés rendszere: nem egy összegben, hanem személyenként fizették be a földesúri pénzjáradékot, amelynek összege a telkes jobbágyok esetében három, a zsellérek esetében egy forintot jelentett.

A szerződés keletkezésének idején tizernnyolc jobbágy és tíz zsellér lakott a faluban, ami összesen 64 forintos cenzusjövedelmet eredményezett a földesúrnak. Az összeget a korábbi módon két részletben, a már említett határnapokon fizették be.

A püspök a kontraktusban támogatásáról biztosította az Alpáron letelepedni szándékozó jövevényeket, akiknek mindenekelőtt természetesen a földesúr elé kellett járulni efféle kérésükkel. A mészárszéktartás, a nádasok használata és a kilenced, tized kérdései szempontjából nem történt változás. Nyilvánvalóan a falu megerősítésének szándéka vezette a püspököt, amikor az egy évvel korábbi kontraktushoz képest engedményeket tett a kocsmáltatás és a halászat terén. A bor, sör és pálinka árulásának korábban csak fél évre érvényes lehetőségét egész évre kiterjesztette a második félév, az áprilistól szeptember végéig tartó időszak bérbe adásával, korabeli szóval kiárendálásával. A falu lakói által fizetett bérleti díj, árenda összege harminc forint volt. A földesúr a halászat egy évvel korábban kizárólagosan a saját számára fenntartott jogát szintén egész évre átadta a falunak. A kontraktus értelmében az alpáriak negyven forint árenda fizetése ellenében szabadon használhatták az előző évben a Tisza öt pontján elkészített, viza és más hasonló halak halászatára alkalmas tanyákat, illetve halászhattak a Tiszában és a falu melletti halastóban. A kocsmatartás bérleti összegét a kontraktus megújításának napján, a váci vásár napján, a halászat árendáját december 31-én, majd 1739-ben negyedévente fizették be az uradalmi pénztárba a falubeliek.

Az 1739-ben kiadott kontraktus lényegi változásokat nem tartalmaz az egy évvel korábbihoz képest. Hasonlóképpen nagyjából megegyező képet mutatnak az 1740-es évek első feléből fennmaradt szerződések is. Az esetleges eltérések, elsősorban a falu lélekszámának folyamatos változásából fakadóan, az évi cenzus összegében mutatkoznak. Az 1742. évi kontraktus idején mindössze tizenöt telkes jobbágy és öt zsellér élt a faluban, akik ennek megfelelően csak ötven forint cenzust fizettek. Egy év múlva tizenhét jobbágy és tizenkét zsellér háztartásfő évi 63 forint, 1744-ben már 29 jobbágy és tíz zsellér évi 97 forint, míg 1746-ban 34 jobbágy és 42 zsellér 144 forint beszolgáltatásával tartozott.

Az úrbéri viszonyok terén nem elhanyagolható változások következtek be 1747-ben, amelyek az erre az évre kiadott kontraktus pontjaiban tükröződnek. Cenzus fizetésére csak a telkes gazdákat kötelezték, akik nem személy szerint, hanem a 45 és fél jobbágytelek után fizették a telkenként számított egy forint ötven dénáros összeget, amely 68 forint 25 dénárt tett ki. A bor kocsmáltatást a Szent Mihálytól újévig tartó negyedévre, a pálinka árulását a Szent Mihálytól Szent Györgyig tartó fél évre engedélyezte a földesúr az alpáriaknak. Kiegészítésként azonban kilátásba helyezték, hogy amennyiben az uradalom úgy látja jónak, a falubeliek ötven forint ellenében kiárendálhatják a borkocsmáltatás Szent Györgyig tartó újabb negyedévének és a pálinkaárulás másik fél évének lehetőségét. Cserébe azonban az uradalom területén folyó különféle kocsma, pálinka- és sörfőző, pince építkezéseknél segítkezniük kellett.

A kontraktus értelmében a földesúr megadóztatta jobbágyait a háznál tartott pálinkafőző üstök és a „Tisza béli csónokok” után is, miáltal minden egyes efféle eszközért egy forint ötven dénárt, míg a tiszai halászat hozamából harmadrészt követelt.

A mészárszék továbbra is egész évre a falu kezén maradt. A nádlás feltételei sem változtak. A falu határában található erdők és bozótosok védelme érdekében büntetés terhe alatt tilalmaztatott azok jobbágyi használata a földesúr helyi megbízottjának tudta és engedélye nélkül.

Nagy változást jelentett, hogy a robotmunka szinte teljes hiányával szemben ettől az évtől néminemű munkajáradékkal tartoztak uruknak az alpáriak. Ennek keretében ötven pozsonyi mérő őszi és ugyanannyi tavaszi vetést kellett a majorsági földeken elvetniük, learatniuk és a nyomtatás helyére beszállítaniuk. Az uradalmi földek fennmaradó részét viszont a falubeliek rendelkezésére bocsátották. A saját és szomszédjaik tizedén kívül más, Vácra irányuló szállításra nem kötelezték őket. Kaszálás idején a falu jobbágyai és zsellérei személyenként két napot kaszáltak pirkadattól alkonyatig az uradalom állatai számára, a szénát az igásállattal nem rendelkezők gyűjtötték és rakták boglyába, majd a szekeresek szállították el.

Az úrbéri viszonyok újabb változásainak mibenlétéről az 1754 karácsonyán megkötött kontraktusból tájékozódhatunk, amely három évre szólt. A népességi és gazdasági szempontból megerősödött falu a különféle földesúri haszonvételek, regálék és természetbeni szolgáltatások minél szélesebb körű pénzbeli megváltását tekintette céljának. Az említett benefíciumok közé sorolható a kocsmáltatás, a mészárszéktartás, a tiszai és tavi halászat, a nádasok szabad használata és a nád eladása, illetve az uradalmi földek és rétek használati jogának kiárendálása. A 42 jobbágytelek után járó úrbéri cenzus évi 144 forintos összegén túl az alpáriak a kocsmáltatásért hatvan, a mészárszéktartásért egy négy forint húsz dénárt érő körmöci aranyat, a tiszai és az urasági tó halászatáért negyven forintot, a nádlásért ugyancsak negyven forintot, az addig az urasági marhának lefoglalt uradalmi rétek használatáért nyolcvan forintot fizettek évente uruknak.

A természetbeni járandóságokat az évente beszolgáltatandó ezer kéve nád és az uradalmi réten lekaszált szénából az urasági juhásznak behordandó tizennyolc jól megrakott szekér jelentették. Régi szokás szerint a falubeliek kötelezettsége maradt továbbra is, hogy a saját kilencedüket, tizedüket, illetve a szomszéd falvak tizedét Vácra szállítsák, és onnan az alpári uradalom szüksége szerint különféle terhekkel és építőanyagokkal térjenek vissza. Hasonlóképpen az uradalmi épületek javítása és újak építése esetén kézi és szekeres munkára kötelezték őket, illetve rájuk hárult az uradalmi tiszt földjének felszántása, bevetése és termésének betakarítása. Utóbbiak nem teljesítése esetén a korábbi, jobbágyi alávetettségi állapotukba való visszahelyezésükkel fenyegették meg a falubelieket.

Az 1750-es években fölerősödött folyamat, amelynek keretében a jobbágyok pénzjáradékai és árendálásai kerültek túlsúlyba, a következő évtizedben érte el a csúcsát. Az alpári bírák 1768-ban tett vallomása szerint a fordulópontot az 1765. évi úrbéri kontraktus jelentette, ám e szerződés fennmaradt példányán világosan olvasható, hogy egy korábbi, 1761. március 7-én kiadott kontraktus felújításáról volt szó. Megerősíti ezt, hogy a váci püspöki uradalom jövedelmeinek 1761-ben készült kimutatásában Alpárnál már az új, a négy évvel későbbi kontraktusban lefektetett szolgáltatások olvashatók.

Az 1765. évi kontraktusban a telkek után fizetett cenzus összegét 168 forint ötven dénárban állapították meg. A földesúrnak járó természetbeni járandóságok egyik fajtáját, az úgynevezett kulinárékat, konyháravalókat (jobbágytelkenként egy lúd, két kakas, húsz tojás és egy icce olvasztott tehénvaj) húsz forintban váltották meg a helység lakói, akik emellett száz forintot fizettek a robotterhek elengedéséért, és további nyolcvan forintot a majorsági földek használatáért. Borkocsmáltatást fél évig ingyen, áprilistól szeptember végéig hatvan forint árenda ellenében folytathattak. A pálinkaárulás községi hasznáért tizenkét forint járt a földesúrnak. A mészárszék kiárendálása négy forint húsz dénárba, a nádlásé negyven forintba, míg a négy tiszai malom működtetése egyenként tíz forintba került. A beszolgáltatandó ezer kéve nádat is igyekeztek a falubeliek a kiszabott tíz forinton megváltani. A földesúri pénzjáradék végső összege tehát 534 forint hetven dénárra rúgott ebben az időben, amelyet két részletben, Szent György és Szent Mihály napján fizettek be. Ehhez járult hozzá 1768-ban az 1765-től tilalmazott tiszai halászat árendájaként kiszabott tíz forint.

Mindezen pénzjáradékok mellett némi természetbeni járandóságot jelentett, hogy az alpári úrbéreseknek a mészárszéktartás fejében tíz füstölt marhanyelvet, a kenderdézsma fejében húsz zsákot és a réthasználatért tizennyolc szekér szénát kellett adniuk.

A kevés megmaradt munkajáradékot az uradalmi tiszt kukoricaföldjének bevetése, kapálása és betakarítása jelentette, amit – 1768-ban tett vallomásaikból kitűnik – nem szívesen teljesítettek a falubeliek: „Kukoricza vetést ugyan már egynehány Esztendeje hogy nem tettünk, azért mindazon által Méltósághoss Földes Uraságunk fönt tartya önön kivánságát, de bizonyosan mennyit kölletik érette fizetnünk, még nem tudhattyuk.” Szállítási kötelezettségeik a „hosszú fuvar” (forspont) helyett mindössze az uradalmi építkezések körüli teendők, illetve a terményekből járó kilenced és tized Vácra juttatása terén voltak. Előbbiről 1768-ban azt állították, hogy „4 Lovakkal, két napok alatt, két ember azt el végzi”. Utóbbival egy „…egész helyes jobbágy 4 ökrű szekérrel nyomtatás után 8 napokat tölt. Midőn penig más némelly Helségek önnön Terméssikbül járó tizedgyeket ki nem tanállyák árendálni, ollyankor ezen tizedek viteliben egész helyes jobbágy 4 ökrű szekérrel 11 napokat vissza téréséig szolgál.”

A bemutatott szerződést változatlan formában hosszabbították meg a következő években egészen 1770-ig. Ezt több esetben könyörgő levélben kérték a falu elöljárói. Ezekben kifejtették azon óhajukat, „hogy mi igenis valakik mostanában Eő Eminentiája Kegyelmes Földes Urunk atyai szárnyai alatt Alpár nevű hellységeben tartózkodunk, továbbáis mostani Contractusunk mellett meg maradni kivánván, árenda fizetők, nem pedig Robota viselők akarunk és szándékozunk lenni.” A levelek azt bizonyítják, hogy a Mária Terézia által ekkoriban kiadott, és a falu számára 1770-ben elkészített urbárium feltételei szinte rémülettel töltötték el a szerződéses helyzetükkel tökéletesen elégedett alpáriakat. Az elégedettség tükröződik a kilenc kérdőpontra 1768-ban adott válaszaikban is, hiszen a falu legfőbb előnyeként éppen az árendálások lehetőségét hozták föl. A különféle úrbéres kötelezettségeket, köztük a robotot egységesítő és kötelezővé tevő országos érvényű urbárium az itt élők számára nem a gazdasági felemelkedést, hanem a terhek súlyos megnövekedését jelentette volna.

A falu bírái által sűrűn írogatott könyörgő levelek hatására a földesúr a szerződéses állapot megtartása mellett döntött. Az alpári úrbéri viszonyok terén 1770–74 között ennek következtében nem az urbárium, hanem az 1765 óta változatlan formában élő kontraktus maradt érvényben.

Az 1770-es évek második felében, miként az 1775. (lásd Függelék) és 1778. évi kontraktusokból kitűnik, az urbárium és a korábbi szerződések keverékeként létrejött kontraktus szerint éltek Alpár úrbéres jogállású lakói. Ennek lényege, hogy a Mária Terézia úrbéri rendeletében előírt földesúri járandóságok, köztük a robot egy részét pénzért váltották meg, és noha az eképpen létrejött kontraktus szerkezetében inkább az urbáriumot követte, mégis több földesúri haszonvétel és regále (kocsmáltatás, mészárszéktartás, nádlás) kiárendálásának lehetősége maradt meg a falubeliek kezén. Az 1775. évi kontraktus három évre szólt.

1777 augusztusában a falu bírái Burián Sámuel püspöki plenipotentiáriushoz írott, „El közelget már lassan lassan Urbáriális Contractusunknak ideje, el telvén naponkent és holnaponként a három esztendők” kezdetű levelükben azért esedeztek „lábaihoz boruló mély alázatossággal”, hogy a püspöki javak kezelője őket „a mostani Urbariális Contractus mellett megh hagyni”, és azt „annak értelme s modgya szerint egynehány Esztendőkre ki adni méltóztassék”.

Az 1778. január 2-án kelt kontraktusnak, noha szerkezetében és tartalmában nagyjából a három évvel korábbit követte, néhány kisebb változtatása érzékenyen érintette a falubelieket. Márciusban írott levelükben az alpári bírák kifejtették, hogy továbbra is nagy szükségük lenne a mészárszék és a majorsági földek kiárendálására. Ezek bérlési lehetőségről ugyanis nem volt szó az új szerződésben. Utóbbi kérésük egy év múlva teljesült, amikor az uradalom egy önálló kontraktusban évi háromszáz forint árendáért hat évre a falubeliek rendelkezésére bocsátotta a majorsági földeket.

Az 1780-as évektől kezdve a falubeliek kényszerűen belekóstoltak a robotosok keserű kenyerébe. A püspöki székhelytől igen távol eső Alpár úrbéreseinek munkájára leginkább a helyi uradalmi központban volt szükség. Egy 1787-ből származó kimutatás szerint az uradalmi és egyéb épületek (paplak, iskola) javításával, építésével, az uradalmi kaszálók kaszálásával, szénagyűjtéssel és -szállítással, téglahordással robotoltak. Robotos napjaik számát elvileg az urbárium szabta meg, amely szerint az egész telkes jobbágyok évi 52 nap igás, 104 nap kézi robottal, a többiek teleknagyságuk arányában, míg a házas zsellérek tizennyolc nap kézi, a házatlan zsellérek tizenkét nap kézi robottal tartoztak.

A falubeliek igyekeztek pénzen megváltani a robotos napok egy részét. A forrásokból úgy tűnik, hogy a XIX. század első felében a telkes jobbágyok kézirobot járadékát elengedték. A jobbágyfelszabadítást megelőző évtized úrbéri összeírásai mutatják, hogy a telkes jobbágyok és a házas zsellérek fejenként egy forint füstpénzt (cenzust) fizettek uruknak, míg az előbbiek 52 nap „szekeres napokat”, az utóbbiak tizennyolc napot robotoltak évente. A telkes jobbágyok szekeres robottal váltották meg hosszúfuvar-kötelezettségüket, a fonás helyett pedig zsákokat adtak. A házatlan zsellérek robotkötelezettsége az urbáriumnak megfelelően évi tizenkét nap kézi robot volt.

A robotolással kapcsolatos változások mellett megfigyelhető, hogy a korábbi szokástól eltérően a XVIII. század utolsó évtizedeitől kezdve a földesúr a falu helyett inkább magánszemélyeknek adta szívesebben árendába a különféle regálékat és haszonvételeket. A halászatot leginkább név szerint megnevezett alpári halászok, a mészárszéket egy-két vállalkozó kedvű alpári (1784-ben például Kovács József és Róza István), míg a kocsmáltatást részint a község, részint egy-egy magánszemély bérelte.

A falu úrbéri viszonyai sok más településéhez hasonló képet mutattak a magyarországi jobbágyvilág alkonyán. Az 1848–49-ben bekövetkezett történelmi változások, amelyek az úrbéres jogállásból a szabad paraszti státusba történő átmenet több nehézséggel és buktatóval járó folyamatát elindították, alapjaiban változtatták meg az alpáriak életét.

A kései feudalizmus korában a falu gazdálkodásának alapját a föld, illetve az azon folytatott agrártermelés jelentette. A határ szántóföldjeinek, rétjeinek, legelőinek és nádasainak használati rendjét számos írott és íratlan szabály alapján alakították ki. Az újkori Alpár első fél évszázadában jellemző határhasználatról a falu vezetőinek Mária Terézia kilenc kérdőpontjára 1768-ban adott válaszából tájékozódhatunk. „Határunk béli földek soványok, és homokossak, közöttünk Ház helyekhez képest Kerthelyekre vannak föl osztva, és minden Jobbágynak azon kert helyin vagyon ugar, és vetés alá való fölgye, és kaszálló réttye. A Szántó földeit penigh eképpen használlya: ugarlott földiben 12 1/2 Posonyi Mérőre való Őszi vetést tészen, Tavaszi vetéstis 12 1/2 Posonyi Mérőnyit úgy alkalmaztatt, hogy valamint a' béli Termésit le Kaszállya, és föl takaríttyí, azonnal az földet szántással le forgattya, és abban második szántás tételiben Őszel búza vetését teszi, Kert helin több meg maradott fölgyeit penigh rétnek tartya, és azon 6. ökrü 6. szekér szénát kaszál, Kert helyen kívül vagyon egy szántó földe, kiben 4. Posonyi mérő vetést tészen, vagyon másfél Posonyi Kender mag vetés alá való földeis.”

Az idézett vallomásból az úgynevezett szállásföldek rendszere rajzolódik ki szemünk előtt, amely lényegében a környéki mezővárosok (Kecskemét, Nagykőrös) mezei kertjeivel táplál rokon vonásokat. A leírás szerint az alpári jobbágyok – nyomásbéli szántóföldjeik és falu közeli kenderföldjeik művelése mellett – a „kerthelyekre” osztott határban tanyás gazdálkodást folytattak. A Mária Terézia-féle úrbérrendezést követő évtizedekben végrehajtott mérnöki beavatkozások következtében a határhasználat rendjét átalakították, és a háromnyomásos gazdálkodás felé közelítették.

Alpár 1770-ban kiadott urbáriumában negyven egész jobbágytelket, sessiót vettek számba a faluban, amelyet 71 telkes jobbágy birtokolt. Mellettük 22 fő egynyolcad vagy annál kisebb telket birtokló házas, és 17 házatlan zsellért írtak össze. A határ minősége alapján a 3. osztályba sorolt faluban egy egész jobbágytelekhez 28 szántó és tizenkét hold kaszáló tartozott. Mivel az alpári határ szűkölködött rétekben, a tizenkét hold úrbéres kaszálót szántóföld formájában illesztették a telkekhez.

Az úrbéri telki állományhoz tartozó szántóföldek mellett a határban elkülönült a váci püspöki uradalom majorsági földje, illetve a közösen használt, „el nem különözött” legelők területe.

Az állattartáshoz elengedhetetlenül szükséges rétek és legelők hiányával küszködő alpáriak számára a kezdetektől fogva kiemelkedő jelentőségű volt a falutól északkeletre, a Tisza öblös kanyarulatának ölelésében elterülő Tisza-rét használatának lehetősége. A majorsági földekhez tartozó, időszakosan víz járta Tisza-rét kaszálásra, legeltetésre és nádlásra egyaránt alkalmas területének egy részét a XVIII. század folyamán általában évi árenda ellenében, a többi majorsági földdel egyetemben használhatták a falubeliek. A gazdák házhelyek után járó illetményét évről évre nyilas osztással jelölték ki a falu vezetői. 1796-ban az alpári bírák egyik leveléből arról értesülünk, hogy évi ötven forint árenda ellenében használták a „réti földeket”.

A XIX. század elején az uradalom, hangoztatván, hogy „a nevezett Alpári Tisza Rétség törvényessen egyenessen a földes Uraságot illetné, és abbúl a községnek nem egyébbel tartozna az Uradalom, mintsem az urbariális nádlással a sessionalis gazdáknál”, továbbra is árendába adta a területet.

A fordulópontot az 1814-ben megkötött szerződés jelentette, amelynek értelmében a falu úrbéres gazdái nem a Tisza-rét egészét, hanem annak egy meghatározott részét használhatták.

A kontraktusban a következőképpen határozták meg a rét bérbe adott „legnagyobb terjedésű darabjának” határait: „a tó foktúl kezdődvén, felfelé a Tisza mellett egészen a felső Alpári határig, a felső Alpári homokos bodzás határtúl pedig lefelé a rétség kerületébe 350 ölnyire egy újonnan hányott hantsikig, onnant pedig egyenes lineában a tónak felső végin, belső oldalán végződvén”.

A körülírt terület hozzávetőlegesen az egész Tisza-rét háromnegyed részét tette ki. Az 1814. évi szerződésben az alpáriak „nádlásbéli competentiáját” messze felülhaladó, kaszálásra is alkalmas rétet „az Uradalom semmi árendát sem kérvén” szabad használatra engedte át a következő feltételek alatt: „köteles lészen a Község az Urbariumban meghatározott minden sessio utáni 40 kéve nádat, a kiszabott és nékiek átalengedett rétségbül megvágni, és azt az Uradalom számára, úgy szinte a helybéli Plébános Úr 400, a Kántor számára 200 kéve nádat hasonlóképen megvágni, és béhordani, a többi részit pedig rész szerint nádlás, rész szerint kaszáló gyanánt mindnyájok közt proportionate fogják felosztani”.

A nyilas osztást az uradalmi ispán jelenlétében kellett végrehajtani a jobbágytelkek arányában. A negyven egész jobbágytelek arányában kimért ugyanannyi nyilas mellett öt nyilast mértek ki a communitasnak, egy-egy nyilast a plébánosnak, a postamesternek és az uradalmi ispánnak, felet a kántornak, a jegyzőnek és az uraság két csőszének, negyedet a harangozónak. A szerződésben hozzátették, hogy ha az „urbariális házhelyet bíró gazdák” számára, a „sessiójok rendje és fekvése szerint” kimért negyven nyilas mellett „valamely dugvások maradnak, abban a házas zselléreket is részesitsék”. Az alpáriakat kötelezték a „Rétség körül kivántató töltések” karbantartására és az ott található füzesek megóvására, különösen „midőn a marhájokat a Rétségbe legelőre eresztik”.

A fenti szerződést lényegében megegyező szöveggel 1817-ben újabb három esztendőre meghosszabbították. A szerződés kiemelendő különbsége a bemutatott kontraktushoz képest, hogy a kiosztandó réti nyilasok között a házas zsellérek illetményét is kikötötték: „ugy szinte az házas Zselléreknek is kinek kinek 1/8-ad sessionyi edgyenlő nyilasokra az helybéli Uradalmi Tisztye által az házaknak fel bonthatatlan sorai szerint …fel osztani kötelesek lesznek”.

A Tisza-rét nagyobbik részének efféle jobbágyi használata – a háromévenként megújított kontraktusok értelmében – 1826-ig folyamatos maradt. Az alpári bírák 1836-ban írott levelükben eképpen fogalmaztak a tíz esztendővel korábbi változásokról: „azon esztendőben a Tekintetes Úri Szék által azon rétnek is használatából kivettetvén, azt azon időtöl fogva 3-ad részen való kaszálásra használtuk”.

Az uradalmi rét használati feltételeinek megváltozása rendkívül érzékenyen érintette az alpáriakat. 1836-tól kezdve több éven át kérelmekkel ostromolták a földesúri és a vármegyei hatóságokat. Az évekig elhúzódó, több bírói fórumot megjárt ügy 1840-ben érte el tetőponját. A szolgabíró vizsgálata alkalmával a falu „éltesebb Előljáróit” is megszólaltatták, akik az 1826-ot követő évek réti legeltetési rendjéről a következőképpen szóltak: „…tavaszkor mind addig, még az uraság jónak nem látja a tisza rétből a marhák ki hajtását, de rendesen Medardusig, az uraság marháival együtt átaljában legeltetik, ekkor eltiltatván a rét a hátas jobb részeken, midőn a fű jó az uradalom részére napszámban is kaszálnak; ha pedig nem a legjobb akkor ezen hátas részt is az uraság tisztje a fű minéműségéhez képest harmad 4. 5. 6. sőtt 7-ed rész dézsma fejében a lakosságnak kiosztja. Kaszállás után pedig ismét a lakosság marhái az uraságéval általjában járják. A midőn pedig a víz mint ez évben is, a hátas részekre is ki jön, a marha átaljában legeli a víz tetejére ki jött füvet.”

1840. szeptember 19-én, az Alpáron megtartott uradalmi tiszti ülés alkalmával, „tekintetbe vévén a könyörgő helységnek folyamodását, jelesen pedig tekintvén azt, hogy a lakosoknak télre való takarmányok e folyó esztendőben igen szűken termett”, végre határozatot hoztak a Tisza-rét használatáról. Ebben kifejtették, hogy „miután az uraságnak ezen esztendöbeli szükségeire a szigeten betakaritatott széna, s ugyan itten még ezután kaszálandó sarjú; de ezen felül az úgy nevezett Kanász háton, Nagyháton, és a Sulymos-ér mellett összegyűjtendő takarmány elegendő volna, a kérdéses rétnek ezen most előszámlált részeit (mellyeket az Uraság maga számára e folyó esztendőre megtart) kivévén, a többit ezen rétségböl …általengedi e folyó esztendőre az esedező községnek”. A használat feltételeképpen kikötötték, hogy „a lakosok közt ezen …átalengedett rész a helybeli uradalmi Számtartó úr által nyilasokra kiosztatván, mindegyik a neki jutott nyilason összegyüjtendő takarmánynak hatod részét az uraságnak kiadni, és az uraság tanyájára behordani köteles lészen”. A rét nádasainak kiélése tekintetében határozatba adták, hogy „az uraság a tón innen lévő nádlást továbbá is maga számára fentartja, a tón túl lévő nádlást pedig a jobbágyságnak általengedi ugyan, úgy azonban, hogy innen mind az uraságnak úrbéri járandóságát, mind pedig a Conventionatusoknak esztendőbeli illetőségét is kiadni tartozzanak”.

Az agrárgazdálkodás legfontosabb területe a faluban a szántóföldi növénytermesztés volt. Az úrbéres és a majorsági szántóföldeken elsősorban gabonát termeltek. A község legelső, 1728-ban készített összeírásában 176 pozsonyi mérő vetőmag alá való szántóföld volt a jobbágyok kezén. A három esztendővel későbbi járási összeírás adatai szerint a falubeli jobbágyok búzát és árpát termesztettek. Az ugyanezen évben készített dézsmajegyzékből az is kiviláglik, hogy a falubeliek által termesztett búza nem tiszta búzát, hanem rozzsal kevert búzát, kétszerest jelentett.

Az 1730-as évek közepén készített dézsmajegyzékek szerint a kiemelkedő jelentőségű kétszeres és árpa mellett tiszta búzát, zabot, kölest és lencsét is termesztettek. A XVIII. század közepére a falu megerősödésével az említett gabonafélék termőterületei is megnőttek. A homokos talaj rossz terméshozamai következtében fellépő gabonahiány időnként igen súlyos gondokat okozott a falu szegényebb lakóinak. Az 1796-ban történt eset valószínűleg nem volt egyedi. A falu elöljárói ekkor levelet írtak földesuruknak, amelyben a püspök „kegyességéhez és irgalmasságához térdfő hajtva” járulván előadták, hogy nagy gabonaínségükben súlyos veszélyek fenyegetik őket. A tehetősebbek arra kényszerültek, hogy máshol vásároljanak gabonát, a „tíz annyi” szegényebbeket viszont, „kik a pénznek szüke miatt másút csak magok szükségre valót sem szerezhettek”, már-már az éhhalál fenyegette. Vetni való gabonája szinte senkinek sem volt. Az alpáriak arra kérték földesurukat, hogy az uradalom tulajdonában lévő gabonából engedjen át nekik „szenvedhető áron”, „hogy így legalább, ha külömbben vetni valót nem szerezhetünk, marhánkat jövö tavaszal el adógálván, ezeknek árábúl vetni való veendő Gabonának árát potolhassuk”. A segélykérés meghallgatásra talált. A bírák újabb levele szerint a Vácon kiutalt gabonát Alpárra szállították, és ott a szegény lakosok között kiosztották. A „Kétszeres búzának Kilaját 2 forint, a Tiszta Buzának Kilaját őtt garassal fellyebb, az árpának kiláját pedig 1 forint 30 krajcárért” árusították.

A fontosabb munkafázisok közül leginkább a gabonanyomtatás kérdése kerül elő a forrásokban. A learatott gabona szemnyerési eljárásai közül az Alföldön szinte kizárólagosan elterjedt nyomtatás sok esetben időpont-meghatározó kifejezésként szerepel a korabeli szóhasználatot tükröző iratokban, hiszen a hozzávetőlegesen állandósult időpontú munkához való viszonyítás („nyomtatás után, nyomtatás idején”) minden másnál egzaktabb meghatározást nyújthatott a paraszti időszemléletben.

A falu úrbéreseinek egy csoportja saját gabonáján kívül az urasági dézsma nyomtatására is vállalkozott. Az „alpári nyomtatók” 1772 decemberében írott levelükben kifejtették, hogy „Tizenhét és enyihany Estendeje miolta Jobbagyi Kőteleségünk kivűl Méltóságos Uraságnak Desmáját Alpáron esztendőnkint nyomtatyúk, soha reánk semmi panasz nem halatott”. 1796-ban Benke István uradalmi ispán egy levelében arról írt, hogy „ami az nyomtatókat illeti, én nékem vagynak, de Helységbéliek; én Tekintetes Úrnak parancsolatya szerént akartam vidékieket fogadni, de nem kaphattam, és igen oltson kévántuk a nyomtatást”. A levelében a learatott gabona kapcsán arról is beszámolt, hogy „a szél egynéhánny boglyákat megpiszkált”, és „a tsomókat is elhorta két dölö földnyire is, és sok búzát kitséplött”.

A határbéli szántóföldek fontos terménye volt a kukorica, amelynek itteni termesztéséről már az alpári paptartás körülményeit szabályozó 1760. évi püspöki határozatból értesülünk. Ugyanebben az évben íródott a falu bíráinak azon levele, amelyben arról panaszkodtak, hogy a kecskemétiek „el hancsikolták …az Méltóságos Uraságnak számára való Kukoriczával bé vetetett földet”. A határszéli kukoricaföldek mellett a hasonló helyzetű dinnyeföldek is többször váltak a szomszédok általi önkényes foglalások áldozatává. Az 1785. évi uradalomleírásban arról tettek említést, hogy a csongrádiak a falu Újfalu felé eső határszélén lévő alpári dinnye- és kukoricaföldeket elfoglalták, és azokon marháikat kezdték legeltetni.

Az újfalusi határ közelében fekvő alpári dinnyeföld emlékét egy 1795-ben elmondott tanúvallomás is megőrizte, amelyben a megkérdezett az 1750-es évekre visszaemlékezve azt állította, hogy a „Határ mellett Dinnye földjeik voltak az Alpáriaknak”.

Az északi határszélen levő dinnyeföldek a kecskemétiekkel folytatott viták kereszttüzében álltak. 1760-ban a falu bírái kifejtették: „az határunkon belől való, valamelly darab földünket el osztottuk Közönsiges Hellysigünknek számára Dinnye földeknek”.

A XVIII. század derekától adatokkal alátámaszthatóan a falutól északra helyezkedtek el az alpáriak kenderföldjei. A len és a kender hozamából évente dézsmát adtak a földesúrnak. „Az alpári dézsma lenbül ki csépöltetett két és fél kila len mag, nem külőmben a Kenderbül ött kila kender mag” – áll az alpári ispán 1810. évi számadásában. 1815-ben „az alpári Zsellérektűl dézsma fejében bé szedett Kenderbűl 1 2/4 kila mag, és 31 2/4 font ki tilolt kender lett légyen”. Az uradalmi gazdálkodó ülés alkalmával meghozott határozat arra utasította az alpári számtartót, hogy „ezen mag, úgy nem külömben az kender is, adandó alkalmatossággal ide Váczra föll kűldetni rendeltetik, mindazon által az magra jól fell vigyázzon, ne hogy azt az egerek meg emészszék”.

Az alpári „kender földek végében lévő káposztás kis kertek” kialakításáról tanulságos leírással rendelkezünk a falu elöljáróinak egyik – földesúrhoz írott – levelében: „…réti földgyeinkbül …az leg ingoványosabb helyeket ki fejeszhetetlen fáradsággal föll forgattuk, és magunknak minden esztendőben meg trágyázván darabb részetskéjét káposztával bé ültettük.” A falu lakóinak nagy fájdalmára a helyi uradalmi ispán az 1790-es évek elejétől addig szokatlan módon e káposztásföld terméséből is kilencedet, illetve tizedet kezdett szedni.

A káposzta dézsmáltatása egyelőre nem tartott sokáig. A helység bíráinak Tisza-réttel kapcsolatos, 1836-ban írott leveléből tudjuk, hogy az általuk „eltöltött” és minden évben nagy szorgalommal művelt káposztáskertek, amelyek „olly kis mennyiségben vagynak, hogy csak tulajdon magunk élelmünk s szükségünkre valók”, 1814-ig dézsmamentesek voltak. Viszont az alpári ispánság számadásaiban 1815-ben már feljegyezték, hogy „Alpáron a Káposztás kertekben dézsma fejében minden kilentzedik sor …ki vágattatot, azután pedig meg tisztitatván” megolvasták a káposztafejeket. A 723 fej dézsmakáposztát, amelynek mennyisége jól jelzi a káposztáskertek nagyságát, két félegyházi és négy alpári gazda vásárolta meg összesen 22 forintért.

A XIX. század első felében fellendült földesúri majorsági gazdálkodás keretében dohányt is termesztettek. Az 1810-ben termett leveles dohány szárítás után összesen 2941 fontot nyomott.

Hauzman János alpári uradalmi ispán 1814. május 4-én a következőt írta jelentésében: „A dohány földet melyet az ország útnál fel fogadtam, másodszor meg szántattam; hanem a nagy fagy, mely most múlt pénteken, szombaton, vasárnap és hétfőn következet, nagy hó esővel a dohány palántát nagyon meg rontotta, ugy hogy a Kertész egészlen kétségben esset, már leis mondani akart a szolgálatrúl: mert ugy mond, ha dohányt nem termeszthetek, honnan lészen nékem élelmem, ha tsak vagy béresnek vagy más munkára nem adom magamat. Én a palántákat ponyvával is takartattam, dézsákban vizet tartattam, de mind haszontalan volt, mert oly fagyás lett, hogy Karátsony tájban is elég lett volna. (…) Bátoritván tehát a kertészt, hogy talán maid meg élhet valami módon még: s tsak ugyan elvárván az időt, azt tapasztaltam, hogy a palántának nagyobb része még tűrhető módon meg maradt a hidegtül.”

Egy esztendő múlva, a májusban tartott váci uradalmi tiszti ülése alkalmával kiderült, hogy a valahogy mégiscsak megtermelt dohány „bálákban megrothadott, azt a kereskedők meg venni nem akarják”. A számtartó elhatározta, hogy „azt széjjel szedeti, és a javát ki választván újonnan tsomóztattya”, majd mázsáját az Alpár táján abban az évben jellemző 24–26 forintos áron eladja. Az 1815. évi termés értékesítése jobban sikerült, hiszen az ugyanazon év decemberében tartott gazdálkodó ülésen a számtartó arról számolt be, hogy „a Méltóságos Uraságnak lészen az idei dohányból 40 vagy 50 mázsa, a zsidók pedig mázsájáért már 35 forintokat ígérnek”.

A szőlőtermesztés fellendítése a földesúr és a falu lakóinak közös érdeke volt a XVIII. század közepén, amelynek előmozdítása érdekében a földesúr az év egy részére – mint már utaltunk rá – lehetőleg árendába adta a községnek a kocsmáltatás jogát. Az első alpári szőlőhegy – promonthorium – létrejöttének időpontját nem ismerjük. Az 1785. évi uradalomleírás vonatkozó sorai szerint azelőtt körülbelül húsz esztendővel telepítették. Az alpári szőlősgazdák első ismert névsora mindenesetre 1773. január 1-jén kelteződött, amely 49 birtokos nevét tartalmazza. A gazdák különböző mértékű, általában egy–négy „fossor” (kapás) szőlővel rendelkeztek. Az alpári szőlőhegy összesen 92 kapást foglalt magába.

A falu bírái egy levelükben arról írtak 1782-ben, hogy mekkora áldást jelentett számukra a szőlőhegy létrehozása: „Ezeknek előtte a miglen a Szőllő hegyünk nem lévén adónkat melly nehezen fizethetűk ell anyira, hogy a Méltóságos Uraság Katonája két, három hétig is execution nálunk lévén még is alig kaphatot valamely kevés pénzt, mostanában penig már abúl szép hasznot tapasztalunk, mellybűl mint Nemes Vármegyét, úgy a Méltóságos Uraságot minden esztendőben ki fizethetűk.”

A XVIII. század végétől a helyi allódiumon is termesztettek szőlőt.

A szüret időpontját az uradalom jelölte ki. A majorsági szőlő leszedése után kezdődhetett a községi szőlőhegyek termésének szürete. Hauzman János uradalmi ispán már idézett, 1814-ben íródott jelentésében a dohánypalántákat elfagyással fenyegető zord április végi időjárás kapcsán megemlítette, hogy „a Szőllő és a Gyűmőlcs, kivévén a Megyet mind megfagyot”.

A XIX. század első felében megszaporodott a falu határában lévő szőlőhegyek száma. Az alpári határban termett borok 1850-ben készített dézsmaösszeírásában négy „hegy” szerepel. Az Öreg-hegyen 71, a Háleszi-hegyen 29, az Aranyosi-hegyen 106, a Világosi-hegyen 63 szőlőbirtokos nevét írták össze. Alpáron ekkor csak vörösbort készítettek.

A földművelés mellett a gazdálkodás másik fontos ágazata az állattartás volt településünkön. A haszonállatok közül a ló, a marha, a sertés és a juh tenyésztésének jelentősége emelkedett ki a korszakban. Az 1730-as évektől kezdődően fennmaradt összeírások segítségével jól nyomon követhető a faluban tartott lábasjószág számának változása. 1731-ben a falubeli jobbágyok többségének két igáslova és/vagy két igásmarhája volt, míg a kezükön lévő fejőstehenek száma egy–három között mozgott. Az említett évben ezenkívül hat disznót, és 41 juhot számoltak össze a faluban. Utóbbiak két juhászattal foglalkozó alpári gazda, Tóth István és Jakusics János tulajdonában koncentrálódtak.

Az 1734. évi uradalmi összeírás alpári oldalain jól látható, hogy a falu fokozatos megerősödésével arányosan nőtt az állatállomány száma is. A juhtartásba ekkor már az említetteken kívül újabb négy alpári gazda bekapcsolódott. Az 1735. évi dézsmalajstrom alapján jól látható, hogy a kiemelkedő juhtartó gazdák továbbra is Tóth István és az apja örökébe lépő Jakusics Márton voltak. Előbbi kezén 136 fejősbirkát és 86 bárányt, utóbbinál 75 fejősjuhot és 71 bárányt írtak össze. Az 1741. évi összeírásban tapasztalható súlyos visszaesés az 1730-as évek végi elköltözések és a falu lakosságszámában tapasztalható jelentős csökkenés egyenes következménye. A korábbi juhtartók közül egyedül Tóth István maradt a faluban.

Megfigyelhető, hogy a lovak száma a XVIII. század második felében fokozatosan visszaesett, a juhoké viszont növekedett. Az 1785-ben összeírt juhmennyiség legnagyobb része mindössze egynéhány jobbágy kezén koncentrálódott. Az alpári elöljárók egyik 1760-ban írott levelükben panaszolták, hogy „Hellysigűnk Lakossának Kovács Jánosnak, egy falka juhai törtinettel bé legelvén Csongrádi határban, Csőszök által” elragadtattak. Az alpári uradalmi majorsági gazdálkodás föllendülésével az állattartáson belül a juhtartás is megerősödött. Az 1810-es években új, nagy juhakolt építettek a majorság területén.

A jobbágyok állatállományának alakulása a XVIII. században

Év	1731	1734	1741	1752	1760	1782	1785
Igásmarha	18	90	14	147	158		188
Igásló	22	56	15	43	124		91
Fejőstehén	24	99	10	131	164		192
Juh	41	125	30	90	40	436	690
Disznó	6			75	55	132
Heverőmarha				83	73

A határ földesúrral közös használatú legelői általában szűknek bizonyultak az állatállománynak. Az 1785. évi uradalomleírásban feljegyezték, hogy az egyre homokosabb talajú falubeli legelők nem elégítik ki a helyiek igényeit. Az elöljárók 1774-ben írt levelükben úgy emlékeztek vissza az XVIII. század első felének időszakára, hogy akkor „még Lakossaink annyira el nem szaporodtanak, Legellő mezeinket sem a Szöllö-Hegynek minémüséghe (az holott legjobb, és legalkalmatossabb Pascuumunk vólt) el nem foglalta, sem pedigh az iszonyú Homokságh el nem boritotta”.

„Azon bóldog üdökben …soha semmi Majorságh béli Marha csekélly, kissded, sovány határunkban nem lévélt” – tették hozzá a falu vezetői.

A földesúri gulya alpári legeltetése az 1730-as években történt elköltözések egyik okozójaként is előkerült. Az 1770-es években a falubeliek számára ismét felrémlett ez a lehetőség. Az alpári legelőhiányra csak a sokat emlegetett Tisza-rét használatának kiárendálása nyújtott megoldást.

Hasonlóképpen a Tisza-rét igénybevétele jelentett kiutat a határbeli kaszálók szűkössége tekintetében is. A Mária Terézia-féle kilenc kérdőpontra adott válaszaikban a falu elöljárói a meglévő rétek minőségével kapcsolatban kifejtették: „Sarjút nem lehet kaszálni, mivel tilalomban tartanának is réttyeink, második kaszára az fű meg nem nyőlne az mint tapasztalásunkbul is mondhattyuk, hogy miólta ezen földet lakjuk sarjút az fű ujulásának nagy hősigek által el száradása miatt, nem kaszálhattunk.”

A réthiánnyal küszködő alpári communitas 1754-től vette bérbe a forrásokban „Semlyék”-ként emlegetett majorsági rétet. Az úrbéri változásokkal fenyegető 1770-es években a falu elöljárói többször a számukra létszükségletet jelentő rét kiárendálásának megtartásáért könyörögtek, majd az úrbéres rétek elkülönítése után a korábbi árenda összegének arányos csökkentését, illetve a földesúri kaszáló „feliben” történő kaszálását kérték a váci uradalmi prefektustól.

1810-ben a falu elöljárói által kiadott tanúsítólevél szerint „a Méltóságos Uraság Semlékin e folyó esztendőben termet szénájábúl öszve hordása és bérakása után Kilencz öll, 12 szekér és két vontató let légyen, mely két vontató az kazal igazítására föl rakatatott, a kazalnak pediglen szélessége három és az magosága is annyira rakatatott”.

A település társadalmának legfontosabb és legszélesebb rétegét a váci püspök földesúri fennhatósága alá tartozó úrbéres jobbágyok és zsellérek alkották. A falu 1770-ben kiadott urbáriumában összeírt 71 jobbágy közül 21 egész telkes, 26 féltelkes és 24 negyedtelkes gazdát írtak össze. Emellett 22 házas és 17 házatlan zsellér neve szerepel az urbáriumban. Az 1785. évi uradalomleírás alpári oldalain számba vett 68 jobbágy között már csak kilenc egész telkest írtak össze, míg a fél- és negyedtelkesek aránya megnövekedett. Ugyanekkor 48 házas és 31 házatlan zsellért vettek számba a faluban.

A falu úrbéreseinek fokozatos zselléresedése tovább folytatódott a XIX. század első felében. Az úrbéri összeírásokból kitűnik, hogy 1810-es években a telkes jobbágyok száma 57, a házas zselléreké 103, a háznélkülieké 15 körül mozgott. 1830-ban az 58 telkes jobbágy mellett 128 házas és

23 házatlan zsellért írtak össze Alpáron. Az 1848-as forradalom hajnalára a falubeli telkes jobbágyok száma 47-re csökkent, míg a házas zselléreké 172-re, a házatlanoké 76-ra növekedett.

Az úrbéres jobbágyok és zsellérek mellett eltörpült az egyéb társadalmi jogállásúak száma. Ezek közé tartozott a plébániát vezető pap, néhány nemes és egyéb, nem úrbéres jogállású személy, akiknek folyamatos alpári jelenlétét biztosra vehetjük, ám számarányukról meglehetősen kevés információval rendelkezünk. Az első magyarországi népszámlálás alkalmával az 1780-as évek közepén egy papot, öt nemest, egy „polgárt” és 24 egyéb (nem „paraszt” és nem „zsellér”) férfi lakost találtak a faluban.

Az úrbéresek közül kiemelhető az úrbéri szolgáltatásaikat pénzen megváltó úgynevezett taxalisták csoportja. Közéjük általában különféle vállalkozók (kocsmárosok, kereskedők, mészárosok), iparűzők, bizonyos tisztségeket ellátók, illetve az előrehaladott életkoruk miatt úrbéri szolgálatokat teljesíteni nem tudó személyek tartoztak. A taxalisták mellett mentesültek az úrbéri szolgáltatások alól a falu mindenkori elöljárói, az egyházi feladatokat ellátók (egyházfi, harangozó) és az uradalom alkalmazásában állók. Utóbbiak közé sorolhatók a bizonyos uradalmi javak (kocsma, mészárszék) árendálói mellett az urasági kocsisok, csőszök, hajdúk, bognárok, vincellérek, béresek, juhászok és gulyások.

A falubeli kézművesek, kisiparosok leginkább a házas zsellérek közé sorolódtak az úrbéri összeírásokban. Példaként említhetjük meg, hogy 1815-ben az uradalmi alkalmazottakon kívül nyolc molnárt, két-két kovácsot, takácsot, csizmadiát, szűcsöt, valamint egy-egy asztalost és kötélgyártót írtak össze a faluban. A molnárokon kívül nagy részük taxalista volt. A XIX. század első felének úrbéri összeírásaiban az említetteken kívül a következő falubeli mesterségek is szerepelnek: bognár, kerékgyártó, pintér, szabó.

A falu életében szerephez jutó foglalkozásfajták között akadnak olyanok, amelyek egyszersmind etnikai vagy vallási különbségekhez köthetők. Az első alpári cigányok például kovácsok voltak. A cigányok itteni megtelepedésére az 1760-as évektől vannak adataink. 1768-ban Alpáron két cigány család élt négy-négy taggal. A cigányok mellett aktív szerepet játszottak a falu életében a vándorárusok is, közülük elsősorban a tótok és zsidók emelhetők ki. A falu bíráinak 1770. évi számadásában bevételként könyvelték el a „gyótsos tóthtól” beszedett helypénzt. Ugyanitt feljegyezték a „zsidóktul” beszedett „álláspénz” összegét, illetve az említett évben egy „bizonyos zsidótul”, az általa elkövetett lopásért járó két forintos bírságot is elkönyvelték.

A kereskedő-tevékenységet folytatók közül leginkább görögök letelepedésére van adatunk, míg zsidók ebben a korszakban még nem választották állandó lakóhelyüknek Alpárt. 1817-ben György Miklós görög fizetett a kereskedésért évi tíz forint árendát az uradalomnak, 1843-ban pedig „Nestor Páll görög” fizetett huszonöt forintot „az aprolékos kereskedéstöl”.

A görögkeleti vallású Keller György kocsmáros az 1820-as évek közepétől működött Alpáron.

A helyi társadalomban nagy szerepe volt az ispánoknak, akik az alpári uradalom ügyeinek intézése révén keresztül szorosan kötődtek a falu mindennapjaihoz. Közülük a XVIII. század utolsó harmadából Hollósi János és Benke István, a XIX. század első feléből Hauzman János és Rigler Ferenc emelhető ki. Az 1785. évi uradalomleírásban az ispán házát jó állapotú, vertfalú, nádtetős épületként írták le, amely két szobából, valamint konyhából, négy lovat befogadó istállóból, kamrából és kocsiszínből állt. A XIX. században a határban elkülönített földdarabot hasítottak ki a mindenkori ispán saját használatára.

A település társadalmának különleges színfoltja volt a helyi postamester személye. A faluban 1788. március 1-jén állították fel királyi rendeletre a postafutár-állomást. A postamesteri teendőkkel a korábban Kecskeméten működő Pokomándy Ferencet bízták meg. Amellett, hogy állami fizetésben részesült, egy falubeli házhelyet, valamint két egész jobbágyteleknyi szántót és rétet is kiutaltak számára. A földek után járó földesúri kötelezettségeket és a dézsmát évi nyolcvan forinton váltotta meg a postamester. Az 1789-ben aláírt első kontraktusban azt is kikötötték, hogy a postaházban semmiféle földesúri jogokat sértő tevékenységet (például kocsmáltatást, vendéglátást) nem volt szabad folytatni.

Az alpári elöljárók egyik 1796-ban íródott leveléből tudjuk, hogy a postamester két házhelyes földje először az urbáriumban rögzített negyven alpári jobbágytelekből került kiadásra. A XIX. század elején annyiban változott a helyzet, hogy az említett földeket immár a majorsági földekből hasították ki. „Mivel ezen két sessiók Postamester úrnak az Uraság táblájábúl egy darabba kiméretve vannak, mely darabban Postamester úr …tanyát is tart” – írták 1811-ben.

A XIX. század elején változott a földek után fizetett árenda összege. Az 1807-ben megújított kontraktusban már csak negyvenforintos árenda szerepelt, amit két részletben, Szent György és Szent Mihály napján kellett befizetni az uradalmi pénztárba. 1811-ben annyival egészítették ki a szerződést, hogy „az Tisza Rétbűl legalább egy házhelyet illető nyilas adatasson az Község által” a postamester használatára. Egyszersmind az árendát ettől az évtől évi ötven forintra emelték. A szerződésben engedélyezték, hogy a postamester juhokat is tartson.

Az évtizedeken át Alpáron működő Pokomándy Ferenc az 1820-as években egy falubeli szőlővel is kiegészítette birtokát. A Világosi-hegyen elhelyezkedő szőlőföld dézsmáját szokásához híven igyekezett pénzen megváltani. A szőlődézsma megváltásáról szóló, öt esztendőre érvényes kontraktust 1827-ben kötötték. A 48 forintos évi megváltási összeget előre, Szent György napkor kellett beszolgáltatni. A postamesternek megengedték, hogy „az Uradalom által meghatározando nap előtt három nappal előbb kezdhesse a szedést”, „minthogy a M. Uraság a maga majorság béli szőlejének szedését egy nap tőkéletessen végre hajtatja, más nap pedig már a szedés közönségessen el kezdődvén, a Contrahens fél a szedésre szedőket éppen nem, vagy igen drágán kaphatna”. Pokomándy Ferencet fia, Sándor követte a postamesteri hivatalban. Az 1842-ben megkötött szerződése szerint a két egész telekért 65 forint árendát, míg a szőlődézsma megváltásáért 133 forintot fizetett.

A communitas elöljáróságát az évenként választott bírák és az esküdtek alkotta tanács jelentette a kései feudalizmus időszakában. A falu vezetésében a főbíró, vagy más szóval öregbíró mellett fontos szerepe volt az úgynevezett törvénybírónak, illetve a kisbíróknak. Utóbbiakból rendszerint négy működött a faluban. A forrásokból úgy tűnik, hogy a XVIII. század vége felé a törvénybírók szerepe némiképp visszaszorult a kisbíróké mellett. A szőlőtermesztés fejlődésével párhuzamosan megerősödött a helyi borbírók szerepe.

Az évente megújuló elöljáróság összetételét elsősorban a vagyoni tekintély határozta meg. A XVIII. században szinte kivétel nélkül az egész telkes jobbágyok közül került ki a bíró, és a tanács tagjai is szinte kizárólag tekintélyes földbirtokkal rendelkező gazdák lehettek. A főbíró és a törvénybíró, illetve a XVIII. század végétől a főbíró és a kisbírók a hivatali idejük alatt mentesültek úrbéri kötelezettségeik alól. Tevékenységükért egyéb díjazásban is részesültek. A bírói számadáskönyvekből kitűnik, hogy a XVIII–XIX. század fordulóján a főbíró fizetést (18 forintot), valamint egy pár új és egy „fejelés” csizmát, a kisbírók a főbíró fizetésének felét kapták évenként. A törvénybíró és a borbíró minden évben egy pár csizmában részesült.

A község működésének elengedhetetlen szereplője volt a jegyző (notarius), akit a falu évi járandóság megfizetése ellenében alkalmazott. A XIX. század hajnalán a következő járandóságok illették évente a falu nótáriusát: „Kész pénzben 70 forint. Hat száll tüzre való fa. Negyven ött véka búza. Őtven font székbéli hús. Ötven font só. Két pár csizma azaz egy pár új, és egy pár fejellés. Négy véka köles kása. Tizen ött font faggyú. Négy itze vaj. s. v. fél hízó sertés.”

A communitas állandó alkalmazottai a kocsis, a hadnagy és a pásztorok voltak. A „Helység kotsissa” negyven forint évi fizetésben, két pár csizmában és négy véka vetni való árpában részesült a XIX. század elején.

A hadnagy egy pár új csizmát kapott szolgálataiért. A falubeli állatállomány gondozására szerződtetett községi pásztorok között állandó helye volt a gulyásnak, az ökörcsordásnak, a tehéncsordásnak, a csikósnak, a borjúcsordásnak és a kanásznak, akiknek természetbeni járandóságai között ruhaneműk (suba, szűr, bocskor, csizma) is szerepeltek. A falu által alkalmazott egy-két mezei csősznek egy pár bocskor, három véka búza és ugyanannyi árpa, míg a „szöllő csösznek egy pár bocskor” járt.

A társadalmi élet fontos színtere volt a kocsma. A kocsmáltatás kizárólagos joga a XVIII. század végétől állandósulván az év egyik felében (Szent Mihálytól Szent Györgyig) a községet, a másik felében a földesurat illette. Az uradalom az 1780-as évektől kezdve arra törekedett, hogy az őt illető jogot magánszemélyeknek adja árendába. 1782-ben a falu elöljárói levelükben arra kérték az uradalom vezetőjét, hogy ne idegennek, hanem inkább a communitasnak adja bérbe az említett jogot. Két esztendő múlva a község nevében Bartus Ferenc kötött kontraktust a kérdéses tárgyban, amelyben évi kétszáz forint árenda fizetését vállalta a kocsmáltatás jogáért cserébe. Mivel az uradalom sokáig nem rendelkezett külön kocsmaépülettel a faluban, a tavasztól őszig tartó időszakban is a községi kocsmában folytatták az italmérést.

A forrásokban többször emlegetett Fekete csárda a falubeli kocsmáltatástól függetlenül az uradalom saját, kizárólagos hasznára épült föl az 1780-as évek elején a határban lévő majorsági birtokon, a csongrádi út mellett.

A helybeliek által is sűrűn látogatott csárdát leginkább falubelieknek adta bérbe az uradalom.

1781-ben az „újonnan föl épült Csárdát” Nagy István alpári jobbágy árendálta ki három esztendőre évi 125 forintért, amely „idő alatt azon Urasság Csárdájában mindennémű, és akár honnand szerzett italt szabadon” árulhatott. Az árendás megfogadta, hogy az épületet jó állapotban tartja, és „rosz csavargó embereket magánál tartani” nem fog. A csárda mellé fél jobbágyteleknek megfelelő föld és réti nyilas járt a bérlőnek. Nagy István 1784-ben levelet írt a püspöki uradalom vezetőjének, amelyben „ezen szomorú (mivel úgyis Feketének neveztetett) Csárda” árendálásának meghosszabbítását kérte. A levélben fájdalmát fejezte ki amiatt, hogy a csárdának nincs pincéje, amely körülményből károsodása származott. Panaszának adott hangot, amikor kifejtette, hogy a bírák a réti illetmények kiosztásakor számára „holmi veszendő gazt, csak csúfság képpen” vetnek. Mindemellett elégedetlen volt a csárdához járó föld minőségével is.

Burián Sámuel püspöki plenipotentiárius a következő rendelkezéseket hozta az ügyben: „1. Az Instans továbbá is Korcsmának Arendája mellet meg hagyatatik, és az Contractusnak ereje még egy esztendőre ki terjed. 2. Pinczének csinaltatása jövő nyára marad… 3. Bíráknak meg fog hagyatni, hogy kaszáló osztásban semi hátra maradása ne legyen. 4. Aki fölgyinek hasznát venni kiván, a trágyát tüle ne kimélye.” Az 1785-ben készített uradalomleírásban följegyezték, hogy azon év nyarán elkészült a csárda százötven akó befogadására alkalmas, tégla pincéje. Az épület két szobából, továbbá konyhából és kamrából állt, amelyhez hat ló befogadására alkalmas istálló és hat kocsi elhelyezésére alkalmas kocsiszín csatlakozott.

1788-ban újabb árendással kötöttek kontraktust a „Külső csárda” bérletére. Pokomándy József kecskeméti lakos minden bizonnyal az ugyanazon évben Kecskemétről Alpárra költözött postamester testvére volt. Az árenda összegét évi 131 forintban határozták meg. A Fekete csárda általunk ismert utolsó árendása az alpári Bartos Ignác volt, aki 1815-ben évi háromszáz forint bérletet fizetett. Miután az uradalom saját kocsmát nyitott a faluban, az 1810-es évek végétől a Fekete csárdát házilag kezdte működtetni. „Fekete Csárda Kortsmának haszonbére megszünik, miután bérlö nem találtatott” – jegyezték föl az 1843. évi úrbéri összeírásban.

Végezetül a XVIII–XIX. századi alpári hétköznapok nehézségei közül néhányat kiemelve röviden szólunk a járványokról és az elemi csapásokról. Az 1738-ban dúló pestisjárvány következményeit már bemutattuk. Alig egy évszázad múlva újabb országos járvány érkezett el Alpárra. Az 1831-ben pusztító kolera a faluban is áldozatokat szedett, ahol a járvány július 6-án kezdődött és szeptember elejéig tartott. Batta Sámuel járási főszolgabíró szeptember 9-i jelentése szerint a faluban 27 embert betegedett meg, közülük tizenhatan meghaltak, heten meggyógyultak, míg négyen a jelentés írásakor még betegek voltak.

Alighogy elmúlt a kolera réme, újabb betegség fenyegette a falubelieket. Egy 1833-ban kelt orvosi jelentés szerint „Alpár Helységben a Buja szenyv (syphilis) annyira elterjedett, hogy abba nem tsak a meglett embereknek nagyobb része, hanem 10, 12 esztendős, sőtt a csetsemős-gyermekek közzűl is sokan sinlődnek”. A jelentéstevők arra kérték a váci püspököt, hogy „az alpári Plébános úrnak olly rendeléseket adni méltóztassék, hogy az addig, míg ezen Nyavalya uralkodik, senkit …Házassági életre öszve ne adjon”.

Az elemi csapások közül a szélvihar és a tűzvész okozta károk emelhetők ki a korszakban, amelyek alábbi példái a plébánia historia domusában jegyeztettek fel. Az 1765. esztendő pünkösd utáni második vasárnapján hatalmas szélvész érte el a falut, amelynek következtében a learatott és összegyűjtött búzakévék és keresztek széthányódtak, a szénaboglyák szétszóródtak, a tiszai malmok elszakadtak. A szél egy révre várakozó szekeret is belefordított a Tiszába. Hasonlóan nagy szélvihar tombolt 1831. június 26-án, amely megrongálta háztetőket, kicsavarta a fákat, és az út menti kereszteket sem kímélte.

A szélviharokkal szemben a viszonylag sűrűn előforduló alpári tűzvészek mögött sok esetben emberi gondatlanság állt. 1834 decemberében Kún Ferenc uradalmi kerülő a földre szórta pipája parazsát, amely estefelé három szalmakazlat lobbantott lángra és égetett porig. A gyors oltásnak köszönhetően menekültek meg a tűztől az uradalom újonnan épített akoljai. 1839 szeptemberében az uradalmi kocsis hagyott gondatlanul égő gyertyákat az istállóban. A tűz az istállót, a szomszédos juhakolt, a juhász házát és egyéb épületeket egyaránt elemésztett. A kocsist Vácra szállították, majd néhány hónap fogság után visszaküldték Alpárra, hogy itt kapjon büntetésül tizenkét botütést. 1848 augusztusában az alpári főutcán, nevezetesen Tar Antal szérűjén támadt tűz a háziak gondatlanságából. A nádkerítés mellé letett hamuból kipattanó szikra okozta tűz este tíz óra körül tovaterjedvén rövid idő alatt négy házat elemésztett. A segítségül siető alpáriaknak vízzel és egyéb eszközökkel végül sikerült megállítaniuk a lángok tovaterjedését.