Szatmár gyümölcsöse
Szatmár gyümölcsöse
A mai község területén két középkori falu: Hegy és Helmec olvadt eggyé. Ez utóbbit említik korábban az okleveleink, mégpedig először 1299-ben, egy nemes, Helmeci Györk nevében, aki Cibik föld szomszédos birtokosa. Ugyanakkor Márok határában délre egy Helmec (Hulmuch) nevű dombot is felsorolnak a határjáráskor. Hegy – mint olvashattuk – szintén Márok határjárásakor (1353-ban) tűnik fel. Mindkét birtok a borsovai, várjobbágy eredetű kisnemeseké volt. Feltehető, hogy Helmecet a tatárjárás (1241) után életben maradt várjobbágyok népesítették be, Hegyet csak ideiglenesen, a szőlőmíveléssel összefüggő munkák idején lakhatták. A két birtoktest Badaló és Tarpa közé szorult be, megközelítése Borsováról csak Badalón keresztül történhetett. A Kállóiak ezért mindkettőt szerették volna megszerezni, falujuk, Badaló határait tágítani. 1334-ben arról értesülünk Borsovai Abicsk fia Egyed panaszából, hogy nyolc évvel korábban Semjéni (Kállói) Mihály fia László Helmecen hatalmaskodott. Sikerrel, mert ezután a falu pusztán maradt, többé nem lakták, legfeljebb alkalmilag. Ezzel viszont rákényszerítették a számos borsovai kisnemest, hogy fokozatosan váljanak meg birtokaiktól.
Először 1356-ban Simon fia Tamás, Dezső fia Beke és más borsovai nemesek adták zálogba hegyi és helmeci birtokrészeiket Badalói (Kállói) István fia Istvánnak. Őket követte Szalacs fia Kilián, aki a hegyi és helmeci birtokait, az összbirtok hatodrészét húsz márkáért, egy márkát két aranyforintban számolva, zálogosította el. Majd ezt a részt és Borsovai Imre özvegyének és fiainak a részét 1359-ben negyven kassai értékű márkáért veszi zálogba István mester. De ekkora a szomszédok is átlátnak István mester szándékán, ezért neki és tiszttartójának a megye előtt kell eltiltani a tarpai és a vári telepeseket, a surányiakat, a csomaiakat, az asztélyiakat és a gelénesieket Hegy és Helmec használatától 1358–59 folyamán. A Borsovaiak – nem lévén képesek visszafizetni a zálogot – a két birtok eladásához folyamodtak 1362-ben, emiatt aztán Badalói István emelte fel a szavát.
A két birtok ezt követően gyakorlatilag a tarpaiak használatában volt, s hiába tiltakozott ellene például Badalói István szolgája, Bulcsui Beke fia János 1381-ben, nem járt eredménnyel. 1421-ben indult egy nagy per amiatt, hogy Kusalyi Jakcs György fia János székely ispán és rokonai szerették volna magukat Oroszi, Hegy és Helmec birtokába beiktattatni. Ez ellen az Orosziak és természetesen a Kállóiak, Lökös fiai, Miklós és István tiltakoztak. A per elhúzódásával a tiltakozók sora Borsovai Fülöppel és György-gyel bővült, s még 1429-ben is tartott. Időközben egy másik per is kerekedett: ebben Kállói Lőkös fia Miklós és fiai tiltják Borsovai Tamás fia Simont a hegyi és helmeci részei eladásától, Albert vránai perjelt és Báthori István fő étekfogómestert azok megvételétől. Ez a per is 1429-ben még folyamatban volt. A perjel azonban 1426-ban a számos Orosziba való nemestől és rokonaiktól, a Borsovaiaktól titokban megvásárolta mindkét birtokot, illetve pusztát. A későn felocsúdó Kállóiak előbb a leleszi konvent előtt tiltakoztak, majd Zsigmond király előtt vételi előjogukat hangsúlyozták. 1427-ben tehát Albert perjel és fiai tiltakozására került a sor, mert nem történt meg a beiktatásuk a már megvásárolt birtokba a Kállóiak és a Báthoriak közös ellenkezése miatt.
A számos per látszólag a Kállóiak győzelmét hozta, ugyanis 1428-ban, a havasalföldi hadjárat alatt birtokaikra a királytól új adományt kértek és kaptak, s ebbe belefoglaltatták Hegy birtokot és tartozékaként Helmecpusztát is. Bizonyára ezt látva, Albert perjel e két vitás birtoktól szabadulni kivánt, erre viszont a szomszéd birtokos, Várdai Miklós, a királyné főlovászmestere nyújtott be tiltakozást magánál a királynál.
A Kállóiak pere a Nagymihályiak ellen, a Nagymihályiaké a Kállóiak és a Báthoriak ellen még 1437-ben is folyt, de 1448 előtt megegyezéssel zárulhatott: a Kállóiak is részt kaptak a vitatott két birtoktestben. Ám az egyet-értés nem tartott sokáig, ugyanis Nagymihályi Albert fia György Tarpán szolgálatot teljesítő tiszttartói és jobbágyai 1448-ban a Kállóiak hegyi és helmeci részeit erőszakkal elfoglalták, és Tarpához csatolták.
Egy évtized múlva úgy tűnt, megint a Kállóiak kerültek nyeregbe: Mátyás király a hűtlenség bűnébe esett Oroszi Tamás fia Miklósnak a királyra háramlott javait Oroszi, Borsova és Kismuzsaj birtokokban, valamint Hegy- és Helmecpusztában lévő részeit a mellette kitartó vitézének, Kállói János fia Pálnak adományozta. Ám az Oroszi rokonság sem volt tétlen: húsz esztendőre az elkobzástól Péterfalvai, más néven Oroszi Beke fia István fia Kelemen és Szirmai Fórizs visszaszerezték a királytól a Kállóiaknak tett adományt.
A két birtok helyét a tarpai lakosok jól ismerik: Hegy azonos a Kis- és Nagy-heggyel, az egykori birtokot Tarpától a Domonkos-árka választotta el, míg Helmec helyét a községtől délkeletre az egykori Tisza-kanyarulat, a Helmec-szeg őrizte meg.
Tarpa kora újkori történetét a reformáció kálvini hitének feltehetően 1552-es felvétele és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc foglalja keretbe. Ezen idő alatt közigazgatásilag többnyire Szatmár vármegyéhez, egyházszervezetileg pedig a XVI. század utolsó harmadában megszerveződő protestáns beregi egyházmegyéhez tartozott. Ez magyarázza, hogy a conscriptorok hol Szatmárhoz, hol Bereghez írták össze. Ezen köz- és egyház-igazgatási bizonytalanság 1836-ban zárult le véglegesen. Az 1832– 1836-os diéta követei ugyanis nem álltak ki Szatmár vármegye sérelme mellett. Nem pártolták azon javaslatát, hogy az országgyűlés semmisítse meg az 1807. évi 28., valamint az 1827. évi 16. törvénycikk által életre hívott, az elzárt területek és enklávék törvényhatósági hovatartozásának rendezését végző Országos Bizottság azon döntését, amelyik Tarpát Szatmár vármegyétől átcsatolta Bereg vármegyéhez. Ezzel Tarpa véglegesen Bereg vármegyéhez került, ahová a középkorban is tartozott.
Mezővárosi fénykorát, közismertségét, országos jelentőségét tehát Szatmár megye kebelében, megalakulását, faluvá fejlődését, végül a XIX. századi polgárosodás és modernizáció periódusát, majd ismételt faluvá hanyatlását Bereg vármegye kebelében élte meg. 1549-ben egészében Báthori András tárnokmester birtokolta. 54 adózó portát, 51 átmenetileg elszegényedett jobbágyot, öt pusztatelket, öt új megtelepedőt és egy falusi bírót írtak össze belterületén. Tekintélyes falunak számított. Megközelítően öt-hatszáz lakója lehetett, akik a sajátos mikroregionális természeti adottságok közepette fő megélhetési forrásnak tekintették az állattenyésztést, a gyümölcstermelést, az erdőélést, s csak ezt követte fontosságban a szántóvető foglalkozás. Mindezen tevékenységüket kiegészítették halászattal, csíkászattal, fuvarozással, faművek készítésével, só- és borkereskedéssel. Gazdálkodásukban ez a sorrend akkor is domináns volt, ha a XVI. századi dézsmajegyzékek gabonatermelő falunak tüntették fel.
Tarpáról 1553-ban 124 háztartás adta természetben a gabonatizedet a kamarán keresztül az egri várhoz, s két háztartás csak évi hat-hat krajcáros kereszténypénzt fizetett. 1577-ben 116 gazdától vették ki termésben a tizedet, hattól pedig a hat-hat krajcáros kereszténypénzt. 1583-ban száznegyven gazdálkodó fizetett gabonatizedet, egy pedig a szokásos hatkrajcáros kereszténypénzt. Végül 1596-ban – már javában dúlt a tizenötéves háború – 124 szántó-vető gazdát dézsmáltak termésből, s három háznép fizetett kereszténypénzt.
Feltételezve a háztartásonkénti négy-öt embert, a XVI. században Tarpa lakossága – a járványok, hadjárások, a ki- és beköltözések, a szökött jobbágyok befogadása és távozása függvényében – 440–720 lélek között ingadozhatott. Ez nem volt jelentéktelen számú lakos az akkori viszonyok között. Tarpa létét ugyanis a XIX. század közepéig, végéig – a korszerű közlekedési infrastruktúra, a vasút- és közúthálózat kiépítéséig, a Tisza-völgyi nagy vízrendezési munkálatok befejezéséig, a polgári tulajdonviszonyok meggyökeresedéséig – alapvetően a természetföldrajzi adottságok határozták meg.
A Tiszától negyedórányi gyaloglásra lévő település törvényszerűen példázza az ártéri falvak belterületi elrendeződését és a lakosság, valamint a telkek folytonos számbeli gyarapodását. A domborulatok között elterülő lapályosabb részeket rendre járta az árvíz, tavasszal elárasztotta a belvíz. A házak, lakások, telkek egy-egy csoportja kezdetben szigetszerűen elkülönült egymástól. Részben a Tisza mederváltozásai, részben az erdőirtások, a szántóvető foglalkozás előtérbe kerülése lejjebb szállította a talajvizet, a szigetek közötti lapályosabb területek is megtelepíthető, telekké formálható szárazulatokká váltak. Ennek következtében azonban girbegurba utcák, szabálytalan telkek, rendezetlennek tűnő házhalmazok, szélesen terpeszkedő, hosszan elnyúló, hajlatokkal tarkított, patkó alakú térségek váltogatják egymást nehezen áttekinthető rendben. Ezt a szabályos geometriai alakzatokat mellőző halmaztelepülési formát máig sem sikerült szabályos főtérrel, központi falumaggal Tarpán felváltani.
Lakói megtelepedésük pillanatától rákényszerültek a regionális árucserére. Ezért folytonos mozgásban voltak. Korán megbarátkoztak a pénzgazdálkodással, az egyéni teljesítményhez igazodó életmóddal, az individuális sorsalakítás lehetőségével és kényszerével. Ugyanakkor a tájföldrajzi adottságok a közösségi összetartozást, a communitas együttes fellépésének szükségességét is evidenciává fejlesztették. Ennek a településnek igazán mindig önmagára kellett hagyatkoznia.
Talán nem véletlen – szoros összefüggésben a természetföldrajzi jellemzőkkel –, hogy Tarpának a rendiség korában sohasem voltak a határában jelentősebb szántóvető majorságot kiépítő földesurai. Azok a rendiség korában rendre taksára bocsátották, bérlőként dolgoztatták a tarpaiakat, ami a kényszerű regionális árucsere mellett tovább fokozta a lakosok pénzgazdálkodás iránti fogékonyságát. Ehhez társult a XVI. század közepén a reformáció korai elfogadása, amely szellemi és hitbeli áramlat ideológiai és erkölcsi megalapozással erősítette fel a tarpai communitas önszerveződését, önsorsának alakítását.
Nyolcezer holdnyi határát Szatmár megyétől a Tisza választotta el a maga rendezetlen és szabályozatlan szeszélyeivel, északnyugatra, északra rekesztve Szatmárcsekétől, Nagy- és Kisartól, a vele szomszédos szatmári településektől. Ebben a térségben kompot, révet, átkelőt is csak felettébb nagy nehézségek árán, és sohasem folyamatosan tarthattak a lakosok, mert a folyó sodra a velük szemben lévő meredek partot folyton szaggatta, s áthordta, lerakta fövenyét a tarpai parton, bővítve gyakorta határukat.
„Az itt folyó Tisza 150-180 lépés széles, egészen meredek, 2-3 öl magas partja van. Közepes vízállásnál 8-10 öl mély. Agyagos, néhol kissé homokos medre van, sehol sem lehet rajta átkelni. Tavasszal kiönt, és több mérföldnyire elárasztja az egész környéket, ebből kifolyólag a közlekedés megszűnik” – jellemezték a község sajátos helyzetét az első katonai térképet készítő mérnökök. Ha Mátészalkára, Fehérgyarmatra, Szatmárba, még inkább Ecsedre, az uradalmi központba kellett a tarpaiaknak menni, nagy kerülővel tehették, bár akkor sem biztonságosan. Egyáltalán kimozdulni a településről szinte soha és semerre nem volt könnyű. Legfeljebb télen, amikor befagytak a vizek, megdermedtek a mocsarak, s a mindent belepő hó fölött szánokkal baktathattak az ökrös fogatok, vagy száguldozhattak messze hallatszó csengőjükkel a lovas szánok. Érdemes meghallgatnunk erről is a hadmérnököket: „Az országút innen Beregszászra az erdőn át nagyon rossz. Kicsit hosszabb esős időben nehezebb járművel szinte egyáltalán nem járható. A rajta lévő két híd nagyon rozoga. A Badalón át a máramarosi Szigetre vezető országút valamivel jobb. Szélessége miatt az erdőben jobban kiszárad. A gyarmati országút kissé tartósabb eső esetén ebben a sectioban rossz.” Ez utóbbi a kisari réven átkelve volt használható, de csak akkor, mikor a Tisza annyira visszahúzódott a medrébe, hogy a meredek part lehetővé tette a folyón való átkelést.
Az 1782–1785 között rögzített mérnöki jellemzések a falu közlekedési viszonyairól vissza évszázadokig, és előre az időben, a Tisza szabályozásáig legfeljebb annyit változtak, hogy nagy szárazságok idején járhatóbbakká váltak az utak, kiszáradtak a kátyúk, s ha már teljesen használhatatlanná korhadtak a fahidak a beregszászi országúton, többszöri alispáni vagy megyegyűlési sürgetésre, a járási szolgabíró elrendelte azok javítását. Nem nagy odafigyeléssel, mert Beregszász Tarpáról való megközelítése alig-alig érintette a szatmári nemeseket. A faluban élők szorgalmán múlott hát, hogy szekérrel is járhatóvá tegyék a vízátfolyások, erek, patakok, mocsarak fölött átívelő fahidakat határukban. Mivel azonban legkevésbé a Beregszász felé járásra kényszerültek, hagyták hát olykor évekig romladozni, korhadni hídjaikat. A badalói, máramarosszigeti út számukra fontosabb volt. Onnan szekerezték ugyanis a sót, melynek fuvarozásával évszázadokon át bevételre tettek szert.
Tarpa nyolcezer holdnyi külterületű határa jellegzetesen tiszaháti erdős, vizenyős térség volt. Északi felét – Papi, Márok és Surány felé vízátfolyásokkal, haloványokkal, erekkel, mocsaras süppedékekkel tarkított összefüggő erdő borította, amely keleten, Badaló felé lehajlott a Tiszáig. Nyugatra – Hete és Fejércse irányában – terültek el a rétek, legelők, szántóföldek, de Gulács felé megint lehatárolta a mozgást és a szemhatárt a Károly-erdő, melynek évszázados mocsári tölgyei a Tiszához közeledve keveredtek az ártéri erdők jellegzetes fáival.
A település alatt délre, le a Tiszáig – Kis- és Nagyar irányában – ligetes erdők váltakoztak süppedékes mocsarakkal, soha ki nem száradó zsombékosokkal, gyümölcserdő foltokkal. Az erdők, rétek, legelők talaját állandóan nedvességgel táplálták a Tisza, a Szipa- és a Kőris-patak vize. A falut környező legelőket, szántókat, réteket pedig rendre megjárta a Tisza tavaszi, nyári, őszi áradása. Panaszkodtak is rá a tarpaiak: „a szegény földművesnek már majd markában lévő egész esztendei fáradtsága, verejtékkel megérlelt gyümölcsét aratáskor is kiragadja” az árvíz a kezéből – írták, panaszolták gyakorta a kamarának, földesuruknak, magának Rákóczinak is. Mindezek miatt a határvonalak pontos kijelölése is nehézségekbe ütközött. A Tisza Cseke, Kis- és Nagyar irányából folyton töltögette, nagyobbította a tarpai határt, leginkább a csekei partokat szaggatva a tarpaiak javára. Úgyannyira, hogy a Kende família zálogba is adta nekik a Csekétől átszaggatott határrészüket, mint például a Helmec nevű – gyümölcsfákkal teli – szeget.
Gulács felől sem volt változhatatlan maradandósággal lezárva a két település határa. Jelesebb fák, öregebb tölgyek, azokkal keveredő vadalma- és vadkörtefák, kézi szerszámokkal felhányt, egy-egy tavaszi áradáskor köny-nyen eltűnő hantok képezték a határvonalat. Nem kell hát csodálkoznunk azon, hogy a „tarpai berek” körül gyakorta villongtak egymással a szomszédok a település és egyben megyehatár gyakori kijelölésekor. Sok per, hatalmaskodások, csordák erőszakos befogása, jószágváltságok kikényszerítése, a levágott fák önkényes elszállítása tartotta izgalomban olykor évekig, évtizedekig a gulácsiakat éppúgy, mint a tarpaikat. Gulácssal – ahogyan a kortársak fogalmaztak – a „határ felől… sok verekedések, vagdalkozások, marhájokban való kárvallások gyakorta estenek” a határvillongások során. Onnan az egytelkes nemesek, kurialisták, armalisták kérkedtek és ügyeskedtek, lestek alkalmat a tarpaiak bosszantására.
Bár a Szipa vize állandó és karakterisztikus határt vont Papi és Márok felől, egy-egy nagyobb áradás, a szokásosnál gyorsabb tavaszi jég- és hóolvadás gyakorta megváltoztatta ennek a pataknak is a mederét. Ez a mederváltozás pedig holdszámra sodorta a makktermő tölgyeket a patak egyik, vagy másik partjára. Emiatt Márok lakóival gyűlt meg minduntalan a bajuk a tarpaiaknak. Különösen az őszi makkoltatások idején szaporodtak meg a villongások, amikor amúgy is szívesen megjáratták a kondáikat, juhnyájaikat a szomszéd tölgyesében mindkét település lakói. Egymást követő generációk hagyták örökbe leszármazottaikra a századokig tartó haragot, a gyanút és a gyorsan felforrósodó indulatokat.
Csoma felől a Kőris-patak, onnan Badaló felé a háromágú fa, majd a lóitató irányában a Tiszáig húzódó vonal képezte a határt, mikor azt kölcsönösen elfogadták. Többnyire azonban vitatták, s néha-néha erőszakkal, fegyveres kivonulásokkal is korrigálták. Megtörtént, hogy Badalótól fegyverrel foglalták el a vitás határrészeket, sőt gyújtogatással is gyakran fenyegetőztek a tarpaiak. Egy alkalommal be is váltották fenyegetésüket, felégették Badalót.
Ha ilyen mérges konfliktus támadt Tarpa és Badaló között, akárha évekre is megnehezült a tarpaiak sókereskedelme. Badalón keresztül jártak ugyanis Tiszaújlakra, Máramarosba sóért a tarpaiak, s olykor-olykor jól jött számukra egy kis pihenő, állataik számára – főleg visszafelé teherrel – egy kis legelő a badalóiak engedelméből.
Tarpának a Bereg vármegyei falvak felé meghúzott minden határa egyben Szatmár vármegye határa is volt, amit ha beregi emberek sértettek meg, nemcsak falunk, de Szatmár vármegye haragját is magukra vonták. Ezért is voltak kivételezett helyzetben határvonalaik védelmét, kiterjesztését illető küzdelmeik során a tarpaiak a velük szomszédos falvakkal szemben. Ezt a határt a beregi hatóságok, hajdúk nem léphették át anélkül, hogy Szatmár vármegye ne tiltakozott volna, akár az uralkodó vagy a diéta elé terjesztve a vármegye sérelmét.
A XVII. század végétől, a XVIII. század elejétől lankáin szőlővel, cseresznye és egyéb gyümölcsfákkal beültetett Nagy-hegy tetejéről a mindig éber csőszök, kerülők messzire, saját határukon túlra is elláttak. A katonai térképészek szerint ugyanis a „tarpai hegy uralja az egész környéket, meglehetősen messzi vidéket be lehet látni róla”. Hamar észrevették hát, ha valahol fát döntöttek ki, ha konda járta az erdőt, vagy juhnyájat csaptak át egy kis makkra, netán csordát, ménest kapattak tilosba a szomszédok. Ostorok, dorongok, fokosok, kampós juhászbotok, netán szekercék, fejszék, néha mordályok, puskák láttak munkát ilyenkor a szomszédok kárára. A határt igencsak vigyázni kellett. Minden hasznát, mert a tarpaiak számára nem rakott le az Úr annyi szántóföldet, hogy bővelkedtek volna a termésbeli áldást illetően. A rendiség korában – mindahányszor megkérdezték őket – a panasszal voltak tele szántóföldjeiket, rétjeiket, legelőiket illetően. Még akkor is, amikor saját erejükre és a vármegyei mérnökök terveire épülő közmunkával már mesterséges töltésekkel próbálták a Tisza szabad kószálását kordában tartani.
1755-ben éppúgy, mint 1772 májusában egyhangúlag vallották, hogy két fordulóra lévő „szántóföldei kevesek vagynak”, azokat is „az árvizek gyakran megfutyák”. A legtehetősebb gazdák is a két fordulóra mindössze tíz pozsonyi mérőt vethetnek. A szegényebbek pedig csak négy-öt pozsonyi mérőt. A szántóföldek sovány, silány voltára, a megtermett kalászos javak szűkösségére jellemző, ahogyan a Szepesi Kamarához 1697-ben írt levelükben panaszkodtak: „Vegye méltó tekintetben nyomorult helyzetünknek szűk és megromlott állapottyát, soványságát és az gyakor árvizek ottan való kiáradássát, s határunkon lévő maroknyi vetéseinknek elmosását. Ki miatt is annyira vagyunk sokszor, az mint ezen felső Magyar Országnak nagyobb részi tudgya, hogy amikor gyümölcsöcskénk vagyon, az is ha terem, azzal tengettyük és táplállyuk magunkat s cselédeinket.”
A gyümölcsöseikre büszkék is voltak a tarpaiak. 1755-ben azt vallották, hogy „…nagy gyümölcsöseik vannak, melyekből szép hasznot vesznek. Tarpa a »leggyümölcstermőbb« hely egész Szatmárban, úgy hogy a lakosok nem szántással, hanem gyümölcs-hordozással keresik kenyerüket, ezért csúfolják őket »ómahoppanás«-nak.” A gyümölcsöt részben szekereken hordták Felső-Magyarország gyümölcsben szegény falvaiba, másrészt „lábakon, szálakon, szályakon, tutajokon” az alföldi térségekbe, ahol a fát is igényelték a lakosok mind tűzre, mind építkezéshez, mind egyéb használati cikkek formájában. Így a gyümölcsöt, lekvárt, aszalványt, pálinkát, a fával, zsindellyel, dongával, küllővel, kerekekkel, hombárokkal, vékákkal, egyéb faragványokkal együtt eladták, s hazafelé már gyalogosan jöttek, hogy újabb tutajjal induljanak le Szolnokig, Szegedig, vagy a megszokott, kikötésre alkalmas Tisza menti falvakig. A XVII. században gyümölccsel, főleg aszalvánnyal és zsindellyel gyakran rótták le földesúri terheik egy részét is. Később azonban hasznosabbnak vélték szolgálataik minden tételét pénzen megváltani, s a megtermelt gyümölcsöt, aszalványt és egyéb gyümölcsből való készítményeiket, lekvárt, pálinkát, valamint a famíveket vásárokon, piacon értékesíteni.
A gyümölcs – szilva, alma, körte, dió, némi szőlő – mellett másik nagy kincse a tarpaiaknak az erdő volt. A XVI–XVII. században a falu határának több mint felét borította. A Téb-erdő és a Kőris-erdő az uraságé, a Hegy-erdő és a Nagy-erdő a falué volt. Az uraság erdejéből csak a hullott, esett fával élhettek a lakosok, legfeljebb gombát, málnát, szedret, vadgyümölcsöt szedhettek benne, amennyiben azt az uraság megengedte. Bérelhették a makkját, s olykor a gubacsszedést, a vad gyümölcsök hasznosítását. Külön erdeje is volt azonban a településnek. Nem is kevés. Az 1856 júliusában kezdődő és 1857-ben ítélettel lezáruló regulációs és határelkülönítő per során mérték fel először ennek a nagyságát. A Károlyi-ház által birtokolt Kőris- és Téb-erdő 1388 hold és 897 négyszögöl kiterjedésű volt, míg a város Nagy-erdeje 2800 hold és 125 négyszögölnek találtatott, ezerkétszáz négyszögöles holdakkal mérve. Ez az arány évszázadokra visszamenő erdőhasználati állapotot és hagyományt mentett át a polgári tulajdonviszonyok korszakába. Teljesen a lakosság birtokában maradtak a gyümölcsösök: szilvások, almások, körtések, cseresznyések, az ősi diófák.
Ez a nem lebecsülendő, mindig a lakosok által használt erdő és gyümölcsös többszörös hasznot hajtott. Egyrészt biztosította az épületfát. Fából, deszkából, vesszőből készítették a lakások, porták, belső telkek köré a kerítést, melyeket deszka kapukkal láttak el. A II. Rákóczi Ferenctől kapott privilégium után – bizonyára azt megelőzően is már évtizedekkel korábban – árokkal, karókkal és sövényfallal kerítették magát a mezővárost.
A saját célra felhasznált mellett jelentős mennyiségű feldolgozott fát szállított főleg a Tisza menti településekbe Tarpa lakossága. Főleg a hordódongák, hordófenekek és abroncsok voltak keresettek olyan nagy bortermő vidékeken, mint a Bihar megyei Érmellék vagy a zempléni Hegyalja, de nem vetették meg az innen hozott zsindelyt és hordót Ecsed várában és a beregszászi borvidéken sem. „Sok bodnár mesterek lakják a falut” – állította Tarpáról Vályi K. András.
Az erdő másik fő haszna a makk volt. A makkon hízott sertések az önellátás mellett árucikket is képeztek, s leginkább a fehérgyarmati és mátészalkai vásárokon kerültek eladásra. Az erdőnek egyéb haszna: juhok, szarvasmarhák legeltek benne. Nem voltak lebecsülhetők az ott zsákmányolható, gyűjtögethető javak sem. Gomba, gyógynövény, ecetnek való vadgyümölcs, kenyérsütéshez a komló, bőrcserzéshez a gubacs vagy a fiatal tölgyek csersavas háncsa. A málna, a szeder, a kökény, a vackor, a mogyoró, egyéb hasznosítható bogyósok és csonthéjasok. Egyben jó méhlegelő is volt az erdő. A XVI. században a decimátorok valahányszor összeírták Tarpát, mindannyiszor találtak húsz-negyven, néha kétszáz-kétszázhúsz vagy még több méhkast is.
És akkor még nem szóltunk a Tiszáról, az árterületéről, a határ egyéb halászható vizeiről, tavairól, a holtágakban, pangó erekben, lassú folyású patakokban bőven tenyésző sulyomról, csíkokról, teknősbékákról, amelyekért Debrecenben még pénz is adtak. Az ártér vesszőket, sást, kákát, gyékényt nevelt, vadludakat, récéket, egyéb vízimadarakat táplált. Az árvíz után visszamaradt nagyobb, ezért könnyen zsákmányolható halakkal, rákokkal, teknősbékákkal, csíkokkal évszázadokon át zavartalanul élhettek a tarpaiak.
A rendiség korában, a szabad rendelkezésű telekkönyvezett birtokok elterjedéséig, a polgári tulajdonviszonyok meggyökeresedéséig az a féle szegénység igazán nem volt jellemző Tarpán, amilyennel a kapitalizmus fordította arcát a birtoktalan falusi lakosok felé. A közbirtokossági tulajdonforma megléte, a rendiség korában a legelesettebbekre is tekintettel lévő felebaráti lelki viszony és érzékenység, a kaláka készség és kényszer, az emberekben erre meglévő hajlandóság megmentett minden mezővárosi lakost a kétségbetaszító szegénységtől, és a végzetes magány lelki nyomorúságától.
A református templom XV. századi ajtajának zárszerkezete (Boros György felvétele)
A XV. századi ajtó vasalása (Páll István rajza)
Tarpa az I. katonai felmérésen (1782–85). A sötét folt a Nagy-hegyet, a pontozott rész az erdőt jelöli
Ártéri gyümölcsösök (alma- és szilvaerdők) Tarpa határában a XIX. században (Frisnyák Sándor után)
