Egy szegény legény volt Esze Tamás

Teljes szövegű keresés

Egy szegény legény volt Esze Tamás
Kevés olyan település van a Kárpát-medencében, amelynek híre, neve, privilégiuma, közigazgatási státusa annyira összeforrott volna egy ember érdemeivel és tevékenységével, mint amennyire Tarpáé összekapcsolódott Esze Tamáséval. Amikor 1708. augusztus 25-én a jó emlékezetű fejedelem, II. Rákóczi Ferenc „örökösen és más szabad helységekben lakó vitézlő rendekhez hasonlókká” tette Tarpa minden lakosát – leszármazottaikkal együtt –, kiemelten hangsúlyozta, hogy a „kiváltság kiadásának alapját” Esze Tamás hűsége képezi. Ezért „mindaddig, míglen arra alkalmatos személy” az Esze nemzetségben találtatik, őket illeti a kapitányi rang. A hadi érdemekért hajdúvárosi kiváltságot elnyert Tarpa ugyanis bíró, főbíró helyett kapitány által igazgatott helységgé vált. Az első kapitány – Esze Tamás elhunyta miatt – „nemzetes és vitézlő Esze János” lett.
Az Esze família feltehetően már a XVI. század végén a településen lakott. Az összeírásokban először 1647-ben felbukkanó Esze családfő – akit Tamás névre keresztelt a prédikátor – jómódú, hatökrös gazda volt, akinek az egész igaereje mellett összeírták egy tehenét, hét egyévesnél idősebb disznaját, s aki szabados darabontként, gyalogos katonaként szolgált Ecsed várához. Az ő fia volt második Esze Tamás, aki – mint nincstelen – 1674-ben tűnt fel egy adóösszeírásban Kandia utcai lakosként. Lehet, hogy valóban szegény volt. Lehet, hogy faművességre adta a fejét vagy kereskedésre, vagy csak az összeírni szokott javakkal – vetéssel, adóztatható jószágokkal – nem rendelkezett. De érhette a családot súlyos csapás: tűzvész, árvíz, állatjárvány, kirabolhatták zsoldosok, szegénylegények, építhetett új házat is, ami miatt két-három évig mentesült a hadi, vármegyei, földesúri adók alól. Egyébként is ekkoriban táborozott itt Wesselényi Pál, aki 1672 októberében támadott Munkácsra, s csapatait Tarpáról mozdította a vár alá. 1670-ben pedig a „veszett fejedelem asszony… a Jezábel” – Báthori Zsófia – karabélyosai alkalmatlankodtak a mezővárosban, ahol nyomukban „veszekedés, ütés, verés, vágás” támadt katonák és parasztok között. Egy karabélyos meg is halt. Esze István kovácsmester is belekeveredett a ribillióba. Megyei vizsgálat indult ellene.
Az 1700-as összeírásuk során 57 telken 65 háztatást vallottak be a tarpaiak, s kilenc zsellércsalád mellett megemlítettek hét önálló háztartást vezető özvegyasszonyt. A számbavetteknek személyük és minden vagyonuk után 185 forint 28 dénár állami adót kellett volna befizetniük. Vagy elszólta magát valamelyik gazda, vagy az összeírók sejettek meg valamit, de „…a conscriptor ezen helynek ravaszságát észrevévén, az házakat megszámláltatta, és sok gazdákat tagadtak el. Világosan kitetszett az házak számlálásából. Azért vetett reájok magyar forint 220-at.” Lehet, hogy második Esze Tamás is így, „ravaszság” következtében szegényedett el? Nem tudjuk.
Vagyonát talán eltagadhatta második Esze Tamás, három gyermekét azonban nem. Márton, János és Tamás nevű fiainak – ez utóbbi Tamás, e néven harmadik a családfán, a mi hősünk – a nevét őrzik az összeírási ívek, és egy leánygyermekéét, Erzsébetét.
Kuruc brigadéros Esze Tamás 1666 körül született. Amikor apja nincstelenségét számba vették a conscriptorok, nyolcéves lehetett. Aligha gyötörték még a szegénység és gazdagság dilemmái. Inkább az alfabétizációval, az írás-olvasás elsajátításával bajlódott. Abban a korban nőtt fel, amikor a harmincéves háború minden borzalma tombolt a Felső-Tisza-vidék vármegyéiben. Nem a valóságtól elrugaszkodott fantázia nyitotta panaszra a föld népének ajkát: Vámok és harmincadok németnek adása, / Lehetetlen dolgoknak sűrű kívánása, / Sok rendbeli porciók hamis találása, / Annak újabb és újabb megszaporítása, / Egy talléros kősónak ára felcsapása, / Ötödfél forintokra egy mázsa hozása, / Sok bagazsiájának fel- s alájárása, / Rétek s vetéseknek lekaszáltatása, / A szegény jobbágyságnak verése, taglása, / Lovok mellett kötözve testök hurcolása, / Sok ártatlan csecsszopó fegyverre vetése, / Sok özvegyek, árvák ártatlan ölíse.
Megviselték ezek az idők Tarpán az Esze családot is. Amikor Thököly Imre 1683-ban összeíratta az ecsedi uradalmat, s benne a települést, második Esze Tamás már halott volt. Két gyermeke – Erzsébet és János – átköltözött Márokra. Márton és Tamás éltek itt özvegy édesanyjukkal.
Divat volt Thaly Kálmán idejében érzelmes romantikával körberajzolt hősnek, majd a messzi ágon rokon Esze Tamás történész munkássága során esett, uraktól, gazdatisztektől, harmincadosoktól, sótisztektől megnyomorgatott nincstelen embernek feltüntetni harmadik Esze Tamást. Pedig korának egyik legéletrevalóbb embere volt. Saját ökörrel fuvarozó, sóval Debrecent járó ügyeskedésével, talán még a harmincadot is megkerülő, feketén rakodott sószállítmánnyal éppúgy gyarapította önmagát és családját, mint az újlaki sókamara felverésével, vagy Rákóczit szolgáló hűségével, gyalogezredességével, brigadérosságával.
Érdemes odafigyelnünk életrevalóságára, társadalmi, történelmi érzékére, ösztönös igazságkeresésére, végtelenül fejlett szociális érzékére, saját értékeit ismerő öntudatosságára, olykor Rákóczival, gyakrabban a kuruc főtisztekkel is vitázó, a maga és társai igazát soha el nem hallgató szókimondására. Respektusa volt emiatt nemcsak a tarpaiak, Rákóczi, Bottyán János tábornok, sejthetően Károlyi Sándor generális előtt is. Utoljára talán Ady Endre előtt leginkább.
Hogyne lett volna respektusa egy olyan embernek, aki a Brezánból hazahozott zászlókat 1703 májusában Rákóczi engedelme nélkül is kibontotta, s egy-két nap elteltével azt írta Domahidy László szatmári alispánnak, hogy felzendülésükön „megszomorodniok nem volna szabad, inkább különösképpen örvendezniök kellene rajta”, bánkódni pedig legfeljebb azon, hogy Szatmár megye ellensége a fejedelemnek. Ugyanezen levélben követeli, hogy hírvivő postását sértetlenül bocsássák vissza, az alispán pedig küldjön kellő számú lovat a zendülő talpas sereg számára.
Nem egy lapuló, igaza után kullogó jobbágy szól ezekből a sorokból, hanem egy megyeszerte már évek óta ismert szegénylegény. Amikor igaztalanul megvádolták, hogy nemesek javait sarcolja, nemcsak tiltakozott a rágalom ellen, hanem emlékeztette is a fejedelmet: „Felséges Uram melyik úri, nemesi vagy közrendben valók merészlettek a német nemzetnek igája alatt édes hazájoknak hasznára célozó dolgot előhozni, annyival is inkább indítani és felségedet az idegeny országon felkeresni. És romlását édes nemzetünknek nem béhunt szemmel nézik vala-é? Mely alatt is előmenetelit és igaz hazafiúságomat megbizonyítani kívántam.”
A Bereg megyei Gersenőről örökös jobbágyként a Thököly talpasai közé álló, ott hadnagyságig emelkedő Kiss Albert révén került kapcsolatba Esze Tamás a szegénylegényekkel. 1695-ben feltehetőleg már szoros kapcsolat van közöttük. Károlyi Sándor császári katonák támogatásával indított hajszát ellenük. Kiss Albertet és Esze Tamást végül Károlyi anyósa, Barkóczyné adta a vármegye kezére. A nagykárolyi megyei tömlöcből Guquell alezredes Szatmárba hurcolta Kiss Albertet, Esze Tamást és a tarpai rektort. A megtortúrázott Kiss Albert Pap Jánosra vallott. Őt Váradra vitték, bebörtönözték.
Esze Tamás és a tarpai rektor tortúrázás nélkül is vallottak. Nem is esett bántódásuk. Szabadon engedték őket. Hősünk ekkor 32 éves volt. A szatmári vallatás után hazament Tarpára, a családjához. 1698-ban „csendes ember lett” – állítják róla a történészek, Köpeczi Béla és Esze Tamás. Sókereskedéshez látott, ezzel kereste magának és családjának a kenyeret. Pap István a társa, akivel a máramarosszigeti, a rónaszéki sóaknákról, a tiszaújlaki sóházból, a jándi portusról szekerezték a sót Debrecenbe.
Talán öregségéig járta volna az országutakat Tiszaújlak és Debrecen között, ha 1701-ben az újlaki sótisztek bele nem kötnek. Azzal vádolták meg, hogy lopott áruval kereskedik. Igaz vagy hamis volt-e a vád, máig kiderítetlen. Esze Tamás feltételezhető ártatlansága mellett szól, hogy Károlyi Sándor exponálta magát mellette. Igaz ember voltát bizonygatta. Az újlaki sótisztek ennek ellenére a házára mentek. Ökreit, minden marháját elkobozták, Tiszaújlakra hajtották, s ott a maguk marháival együtt legeltették. Esze Tamás tovább bizonygatta ártatlanságát, kérte vissza jószágát, mondván, hogy az elhajtott állatok között van a kereskedő társáé is. A sótisztek hajthatatlanok maradtak. Ő pedig megmaradt jószágait, családját Debrecen környékére költöztette, és összetoborozta barátait, jó embereit, hogy aztán egy szép napon „fegyveres kézzel… a maga marháit a sótisztek marhái közül” kiragadja, elhajtsa, hónapokra bevéve magát az erdők rengetegébe.
Újra törvényen kívüli, üldözött ember. Mint ilyen, társaival 1702 őszén egy éjszaka rátört az újlaki sóházra. Ott egy szolgát megölt, a pénztárat megrabolta. A sótisztek futva mentették életüket. Esze Tamás pedig visszahúzódott a Felső-Tisza-vidék erdőrengetegébe. Itt találkozott ismét a Váradról megszökött Kiss Alberttel és az 1697-ben kivett szelíd kihallgatásakor megvádolt Pap Jánossal. Kiss Albert 1697-es elfogóján állt bosszút. Megölte. Esze Tamás is gyilkosságba keveredett. Megölte Pap Jánost. Lehet, hogy a váradi raboskodásból Kiss Alberttel együtt megszökött Pap János felhánytorgatta Esze Tamásnak az 1697-es vallomását. Különös lehet a háttere ennek a tisztázatlan gyilkosságnak, hogy se vármegye, se senki más, soha nem kérte számon rajta. Annak sincs nyoma, hogy az őt ért sérelmek megbosszulása, esetleg vérdíj motiválta volna ezt a gyilkosságot. Az újlaki sóház felveréséért, megrablásáért, a sószolga megöléséért Bécsből adtak ki ellene császári körözvényt. Esze Tamás ismét együtt lappangott Kiss Alberttel a tiszaháti erdőkben. A császári körözvény mellett azonban 1702 őszétől „csípni kezdte őket a dér” is.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben a történelem és a politika kínált számukra mentőövet. A Habsburgok és XIV. Lajos között kirobbant a spanyol örökösödési háború. Császári rendeletre Magyarországról nyolc huszár- és négy gyalogosregimentet kellett kiállítani. Ezek közé nemcsak büntetlenül jelentkezhettek a bujdosók, szegénylegények, egyéb törvényen kívülre vetettek, hanem rendelettel kötelezték a vármegyéket az ilyen kószálók hadra fogására. Kiss Albert és Esze Tamás a kegyelem és a téli hónapok átvészelésének reményében önként jelentkeztek a Beregben és Szatmárban toborzó Bagossy Pál hajdúezredébe. Itt vészelték át mindketten a telet, ismerkedve a császári ezredek kemény kiképzésével és reguláival. Amikor azonban 1703 márciusában Bagosy Pál ezredét a spanyol örökösödési háború harcterére vezényelték, Kiss Albert és Esze Tamás húsz-huszonöt emberrel „ismét kiállottak a hegyekbe”
Az élet sok viszontagságát már az eddigiekben is megtapasztaló két férfihez egyre több szegénylegény csatlakozott. Már nemcsak jobbágyok. Nemesek is. Így történt, hogy az összeverődött kurucok erdei tanácskozást tartottak. Esze Tamás és Kiss Albert mellett részt vettek azon Pap Mihály benei nemes, Bige György Thököly óta híres kuruc, nemes Nagy Márton. Úgy döntenek, hogy Bige Györgyöt és Pap Mihályt az immár hosszabb ideje Lengyelországban bujdosó Rákóczihoz menesztik: jönne be az országba, s lenne vezérük egy császár elleni felkelésben. Három küldöttség járta meg Lengyelországot, Brezán várát, invitálandó Rákóczit a felkelés élére.
1703 májusában, amikor Barvinszky Gál, Bercsényi Miklós lovásza Rákóczi megbízásából szemlét tartott a szatmári-beregi Tiszahát és a Bihar megye erdeiben, hegyeiben lappangó kurucok fölött, vissza Brezánba már Pap Mihály és Esze Tamás kísérte. Ekkor találkozott Tarpa híres fia először Rákóczival. A köztörténetből ismert a találkozás minden mozzanata. Ismertek a zászlók, a május 6-ról, majd 12-ről dátumozott brezáni kiáltvány szövegei, és a jelszó is: Cum Deo pro Patria et Libertate! Az is tudott, hogy Pap Mihály II. Rákóczi Ferenc teljhatalmú megbízottjaként, Esze Tamás pedig gyalogezredeseként tértek haza május 17-én a zászlókkal. Az ígéret úgy szólt, hogy a zászlók csak akkor lobognak majd, ha üzen Rákóczi Ferenc.
Esze Tamás és a föld népe azonban türelmetlenebbek volt annál, semhogy üzenetre várjanak. A hegyekből, erdőkből gyalogezredesük vezetésével kitörtek a kurucok, és síppal, dobbal, kibontott zászlókkal megkezdték a toborzást, a falvak, mezővárosok felesketését. Május 20-án vonultak be Tarpára. Az egyik zászlót a bíró kapujába tűzték le, s a kapura felszegezték a kiáltványt is. A többi zászlóval körbejárták a mezővárost. Megszólaltak a harangok. Összedobolták, harangozták a mezőváros lakóit, akik megrendülve hallgatták Rákóczi hívó szavát: „a törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz, régi törvényeinket megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő, életünkön uralkodó és kegyetlenkedő birodalom ellen”.
A zászlók voltak a fontosak. Azok bizonyították, hogy „nem rablás szándékából” jöttek, hanem Rákóczi parancsát követik a szegénylegények. A tarpaiak esküdtek mindahányan: bíró, jegyző, prédikátor, rektor, hites testület és a lakosok mind, s negyvenhárom férfi a fegyvert is felvette. Másnap Váriban – ahol hetven körül volt a fegyvert felvevők száma – ismétlődött a toborzás. Május 22-én Beregszászra vonult a számban folytonosan gyarapodó kuruc sereg. Útközben Benénél szétugrasztották a beregi hajdúkat, tizenhetet el is fogtak közülük, akik mindjárt fel is esküdtek a zászlóra. Beregszászon borral, ökörsütéssel vendégelték a lakosok a kurucokat, akik az itt élvezett rokonszenvet kihasználva két-három napot a korábban elszenvedett sérelmek megbosszulására fordítottak. Esze Tamás május 24-én negyven lovas emberrel megrohanta a tiszaújlaki sóházat, ahol négy őrt megöltek, a pénztárat magukhoz vették, a sókészletet lefoglalták.
A frissen szerveződő sereg főhadiszállása Tarpa volt ekkor. Esze Tamás iparkodott a nemesség és az egyház rokonszenvét is megnyerni. Mikor kurucai elfogták Károlyi Sándor sóval rakott szekereit, visszaküldte azokat, s megüzente a szatmári főispánnak, hogy nem fogják bántani. Személyesen kereste fel Sárhegyi Márton beregszászi plébánost, megnyugtatandó, hogy nem lesz bántódása, ugyanis „nekik az ő urok – mondotta – megparancsolta életek és fejek elvesztése alatt, hogy semmiféle religióban levő egyházi rendeknek ne alkalmatlankodjanak”. Merészen megintette a Szatmár vármegye alispánját is.
A sereg folyton növekedett. Május 27-én Vásárosnaménynál átkeltek a Tiszán, majd 29-én visszahúzódtak Tarpára. Május 30-án Kiss Albert ötszáz és Esze Tamás kétszáz katonája felverték Munkácsot, majd döntöttek arról, hogy újabb követséget – immár a negyediket – menesztenek Rákócziért. Pap Mihály, Bige György, Majos István indultak a határra nyolcvan lovas és harminc gyalogos kíséretében. Nyomukban a sereg, hogy találkozzanak Rákóczival a határon. Az egyre nagyobb létszámú sereg élelmezése nem volt megszervezve, és a fegyelmezése sem volt kellően megszilárdítva. A borital mámorától ellazult, őrséget nem tartó, előőrsöt nem állító sereget június 6-án Dolhánál meglepte Károlyi Sándor. Bármiként szépítgette, magyarázgatta is néhány történészünk a dolhai kudarcot, Károlyi Sándor a hat zászlóból hármat elragadott, megszerzett két rézdobot és néhány trombitát, amit győzelmi jelként mutogatott Bécsben, és – ha nem is a császárnak jelentett százötven, hanem csak a vármegyének mondogatott hetven halott maradt is a dolhai porondon – a paraszthadat megtizedelte. Katasztrofális kudarc volt ez még akkor is, ha az emberi élet értéke ebben az időben kevésre becsültetett.
Június 14-én találkozott a lengyel–magyar határon a vert paraszthad és a fejedelem. Június 16-án megindult két-háromszáz elszánt ember – szívükben a dolhai kudarc szégyenével –, s június 18-án Vásárosnaménynál átkeltek a Tiszán. 1703. június 16-tól 1704. augusztus 29-ig szinte el sem mozdult Rákóczi mellől Esze Tamás. Ott vitézkedett paraszthadával mindenütt a fejedelem oldalán. 1704 őszén a Felvidékre vonult paraszthadával, 1705-1706-ban Erdélyben, majd Rabutin ellen harcolt. Megtartotta a kurucoknak Kassát. Aztán újra Erdély. Végül a második felvidéki hadjárat, melynek során Nyitránál beteljesült a végzete.
Pünkösd volt. A tábori mise és istentisztelet után Lóczi István lovasregimentje és Esze Tamás gyalogezrede összeakaszkodtak. A várból a verekedő kurucok közé ágyúztak. Az egyik ágyúgolyó Esze Tamást találta el, kioltva életét a fejedelem leghűségesebb, frissen megnemesített brigadérosának. Mások szerint Czelder Orbán ölte volna meg a felzendülés alkalmával. Nem tudni, hányan siratták meg. A nemesi, főnemesi tisztikarban néhányan becsülték csak. Bercsényi nem kedvelte, alighanem paraszti öntudata bosszantotta a grófot, s talán türelmetlen katolicizmusa is táplálhatta ellenszenvét a kálvinista brigadérossal szemben. Rákóczit is gyakran megmérgesítette a makacsságával, de a fejedelem mindvégig érezte, hogy személye, szókimondása és indulata annak az ország ügyét szolgáló jobbágyságnak az igaz és jogos hangja, amelyik a legtöbb anyagi és véráldozatot rakta folyamatosan a nemzet oltárára.
Ez a tisztelet és megbecsülés sugárzik a fejedelem által 1708. március 24-én hitelesített, az Esze Tamást és hozzátartozóit nemesítő oklevélből éppúgy, mint abból, hogy a talpas brigadérosa haláláról Egerben értesülő fejedelem adjutánsát, Máriássyt már május 30-án kirendelte a körülményeket kivizsgálandó. Károlyi Sándor is tisztelte Esze Tamásban a szavatartó, igazságot kereső, az országos ügyekig felemelkedni képes paraszti értelmet és életrevalóságot. A brigadéros halálának körülményeit feltáró jelentésről tájékoztatást is kért szárnysegédjétől, Stössel Kornéltól. A szerencsétlenség okozójának megbüntetését azonban az elhunyt feleségén kívül csak Bottyán János tábornok sürgette: „Kérem Excellentiádat – fordult határozott kérelemmel Becsényi grófhoz –, szegény ártatlan Esze Tamás uram megölésit nem szenvedje büntetlen, mert semminek oka, amint az egész város és militia bizonságot teszen.” Valós érdemeit Rákóczi méltányolta családjának és felnevelő szülőhelyének privilegizálásával. Helyét a szabadságharcban a kuruc kesergők jelölték ki. Életének társadalmi és történelmi summázatát pedig csak Ady volt képes versbe szedni.
Az intrikák, a személye elleni támadások közepette meg kellett érnie Esze Tamásnak azt is, hogy az 1703. május 20-án „az utolsó szál emberig a felkelők oldalára” álló Tarpán is zendülés tört ki 1706-ban. Fogyatkozván ugyanis a kuruc hadsereg, a harcosok számát a fejedelem és tanácsa a vármegyékre kivetett portális katonákkal akarta szaporítani, s a hadsereg élelmezését a falvakra kivetett élelmiszer kvótákkal megoldani. Az említett évben Tarpának négy harcost kellett volna kiállítania, s öt vágómarhával hozzájárulni a sereg élelmezéséhez. A mezőváros – alighanem a kezdetben hozott áldozatvállalásaira gondolva, és Esze Tamás befolyásában bízva – sem élelemmel, sem katonákkal nem akart szolgálni. Kölcsey Imre szolgabíró panasszal élt ellenük a fejedelemnél, írván: Tarpa sem katonát, sem élelmet nem ad, hanem „a Nemes Vármegye tiszteit öléssel fenyegetik ezen emberek”.
Nemcsak a státusnak, a földesurának sem szolgált a település. Ramocsaházy György, az ecsedi uradalom prefektusa ismervén Tarpa helyzetét, az itt élők makacsságát, azon családoktól semmi szolgáltatást nem követelt, ahonnan a családfő hadban volt. A rokonságtól azonban szerette volna behajtani a köteles szolgáltatást. Azok azonban megtagadtak mindenféle szolgáltatást, mondván: „akármennyi gazda legyen egy háznál, ha egy közülük hadban vagyon, a többi is, úgy mint atyja, öccse, bátyja, a szolgálattól mentes…” Félő volt, hogy makacsságukat mások is követik, ezért a fejedelem határozottan meghagyta, hogy „a jószágbéli szófogadatlan, megátalkodott s szolgálni nem akaró jobbágyoknak, legnevezetesebben a tarpaiaknak megtörésére és kényszerítésére” karhatalmat alkalmazzanak. Hosszú huzavona után Galambos Ferenc szatmári kapitány tizenkét hajdút küldött a tarpaiakra. A túltengő öntudatban leledző helybeliek, Esze Tamásra is hagyatkozva, felzendültek, s elverték a hajdúkat. Rákóczi fejedelem is értesült a tekintélyén esett csorbáról. Lévén szó azonban saját birtokáról, hűséges brigadérosa szülőhelyéről, a példát statuáló büntetés helyett megtalálta a legmegfelelőbb megoldást. Megnemesítette Esze Tamást, és hajdú-privilégiumot adott Tarpának.
Esze Tamás felszabadító levele tanúsítja, hogy a fejedelem mennyire méltányolta hűségét, mennyire átérezte a hazai társadalom gondjait, a jobbágyok nyomorúságát, s azt a sárospataki országgyűlésig viszonzatlan gesztust, amellyel a mellette harcoló jobbágyoknak adósa volt. A nemesi kiváltságot így indokolta: „Hozzánk mind méltatlan bujdosásunk, s mind amióta édes Magyar Nemzetünk az idegen német nemzetség törvénytelen igája által megrontatott régi dicsőséges szabadságának Istenünk segedelmébűl helyreállításának munkáját kezünkre vettük, igaz hűségét, s mind pedig, hogy édes Hazánk szabadulása mellett elsőben is, több igaz, szabadulását szívesen óhajtó s a végre életét felszentelni kívánó sok igaz magyarságnak s hazafiaknak csoportra való gyűjtéseknek, s hűségünk alá való hajlásoknak első eszköze s indítója volt. Kikkel együtt mellettünk Nemzetünk régi dicsőséges szabadságának s törvényeink megromlásának a német nemzet hatalmas s törvénytelen igája alól való felszabadításában hűségesen ellenségünk ellen fegyverkezett s alattvalókat is minden jó renddel a végre vezényelte.”

Esze Tamás szobra. Németh Mihály alkotása (1966)

Kuruc vitézt ábrázoló címerkép Esze Tamás nemeslevelén

Esze Tamás (Gy. Szabó Béla fametszete)

Esze Tamás levele Tarpáról II. Rákóczi Ferenchez (1707)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages