A Tisza és a Szipa ölelésében
A Tisza és a Szipa ölelésében
Tarpa Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti peremén, az ukrán határ közelében élő település. A Felső-Tisza-vidék két kistájának (Beregi-Tiszahát, Beregi-síkság) érintkezési pontján helyezkedik el, területe 49,76 négyzetkilométer (a beregi táj két és fél százaléka), határa a legnagyobb a hazánk földjén maradt beregi települések közül. Északról a Tiszából kiszakadó és abba érkező patakok és vízfolyások (a Makócsa, Szipa, Csaronda, Borzsava, Szernye) által kialakított Beregi-síkság, míg délről a Tisza és mellékfolyóinak (Szamos, Túr, Batár) ártéri síksága, a Szatmári-síkság határolja (Tarpai-szeg). A település területének több mint hatvan százaléka a Beregi-Tiszahát uralkodóan folyóhátakkal, gorondokkal jellemezhető „ősi települési szintjén” helyezkedik el, amelybe színező elemként ékelődik a falu életében oly nagy fontosságú tarpai Nagy-hegy 154 méterig emelkedő dacit kúpja.
Határának szűkebb-tágabb környezete természetföldrajzi (és gazdasági) szempontból két síksági tájtípusra tagolódik. Az ártéri síkságon a tengerszint feletti magasság 107,5–110,5 méter, az ármentes felszínen 110,5–154 méter között változik. A falu belsősége 110,4–112,2 méter magasságban az ártérperem ősi telepítő vonalán épült, a két síksági tájtípus találkozásánál. A különböző természeti-gazdasági területek egymást kiegészítő (komplementer) tevékenységet folytattak, s az ártérperem egyes energikus pontjain fejlődtek ki azok a települések (piacközpontok, védelmi központok), amelyek a gazdasági javak cseréjét is lebonyolították.
A Szatmár-Beregi-síkság tájainak geológiai múltja alapvetően két fő fázisra tagolható. A tájfejlődés első nagy periódusában, amely a miocén közepéig tartott, a tektonikus árkokkal és kismedencékkel tagolt ó- és középidei hegységek kialakulása és önálló mozgásai voltak a meghatározóak. (Az óidei kristályos és metamorf kőzeteket a 3446 méterig hatoló komorói mélyfúrás érte el 1978-ban, Nagyecsednél is négyezer méternél nagyobb mélységben található.) Erre az egyenetlen ó- és középidei tönkfelszínre a miocén elején – heves vulkáni működés eredményeként – ezer-kétezer méter vastag láva és tufatakaró települt. A Szatmár-Beregi-síkság és szűkebb környezete vulkáni képződményeinek (riolit, andezit, dacit és ezek tufái) kora tíz-tizenhét millió év, a löszbe temetkezett bádeni-szarmata sztratovulkáni kúpok (barabási Tipet, kaszonyi Nagy-hegy, tarpai Nagy-hegy, beregszászi Nagy-hegy) egy tektonikus (vulkanikus) vonal mentén átmenetet képeznek a zempléni vulkanikus hegysortól a nagyszőlősi hegyek irányába.
A fejlődés második szakaszában (a miocén közepétől) a Kárpátok flis övezetének gyűrődésével és kiemelkedésével egyidejűleg az alaphegységi rögök különböző mélységbe süllyedtek és ezzel megindult az alföldi medence kialakulása. A felső miocénben és a pliocénben az alaphegységi rögökre – partközeli – sekély vízi kifejlődésű tengeri és később beltavi üledékek (agyag, agyagmárga, homok) rakódtak le körülbelül ezer-kétezer méter vastagságban. A fokozatosan feltöltődő és szárazzá vált felszínen a negyedidőszakban a folyóvízi és eolikus lerakódásoknak, továbbá a kéregmozgásoknak volt tájalakító szerepe.
A pleisztocénban az Északkeleti-Kárpátokból érkező folyók (az Ung, Latorca, Borsava, Tisza ősi medrében) a pannon rétegekre rakták le hordalékukat, melyek vastagsága a Szatmár-Beregi-síkságon helyenként a kétszáz métert is meghaladja. Ezekből egymással fokozatosan összeérő-egybeolvadó hordalékkúpot építettek, köszönhetően annak, hogy medrüket gyakran változtatták, s vízhozamuk is erősen ingadozott a glaciálisok és interglaciálisok idején. Mindez – a tartósan déli irányú lefolyással együtt – azt eredményezte, hogy a Beregi-síkság a fenti ősfolyók völgyeivel és hordalékkúpokkal sűrűn átszőtt területévé vált.
A hordalékkúp-fejlődés fenti folyamata akkor szűnt meg, amikor a Szatmár-Beregi-síkság megsüllyedt – erre mintegy harmincezer éve került sor –, és a Tisza nagyjából húszezer, a Szamos tizenhatezer éve, elhagyva az Ér-völgyet, a fiatal süllyedékterületek felé fordult. A Szatmár-Beregi-síkság területén a Tisza és mellékfolyói tehát ennek következtében homok-, iszap- és agyagüledékekkel borították el a pleisztocén rétegeket.
A negyedidőszaki felszínfejlődés fenti folyamatától eltér a tájból szigetszerűen kiemelkedő szarmata sztratovulkáni kúpok fejlődése, melyek felszínén a pleisztocén vége felé – a mainál hidegebb és szárazabb éghajlaton – megindult a hullóporos képződmények (löszös homok, homokos lösz, típusos lösz) kialakulása és lerakódása. A tarpai Nagy-hegyen a típusos lösz vastagsága általában kettő–öt méter, de egyes pontokon megközelíti a nyolc métert.
A holocén éghajlatváltozások eredményeként a Beregi-síkság folyói gyakran változtatták medrüket, ezért a táj mai képében rendkívül jellemzőek a régi holtágak, feltöltődő medermaradványok, folyóhátak és gorondok. A folyók hét-nyolc méteres holocén üledéket halmoztak fel a Szatmár-Beregi-síkság felszínén, úgy, hogy a durvább hordalékanyag a meder két oldalán egy–három és fél méter magas, két-három kilométer széles folyóhátak formájában rakódott le. Az idősebb hordalékkúpból mindössze szigetszerűen kiemelkedő foszlányok maradtak, az úgynevezett gorondok, melyek szintén alkalmasakká váltak az emberi megtelepülésre.
A folyóhátak és gorondok közötti mélyedésekben kisebb mocsarak, feltöltődő morotvatavak és lápos térszínek alakultak ki, amelyek vízutánpótlását a folyókból kiszakadó erek – a fokokon keresztül – jelentették, elősegítve a folyók árvizeinek szétterülését az egész ártéri síkságon. Az atlantikus fázistól (Krisztus előtt 5300–3000-ig) kezdődően a Szatmár-Beregi-síkság beerdősült, mely folyamat a szubboreális fázisban (Krisztus előtt 3000–600-ig) is folytatódott, így a tájba érkező embert nagy erdőségek és ligeterdős tájak fogadták.
A Beregi-síkság a honfoglalás és a korai feudalizmus évszázadaiban olyan ligeterdős táj volt, ahol a folyók és a holtágak térségében gazdag hínár, mocsár és lápi vegetáció burjánzott. A társadalom mező- és erdőgazdasági tevékenysége, majd a XIX. század közepén meginduló folyószabályozó és ármentesítő munkája nyomán az ősi tájkép átalakult. A ligeterdők megfogyatkoztak, a szántók, kaszálórétek és ártéri legelők egyre nagyobb területeket foglaltak el. Mindezek ellenére ma is hazánk egyik olyan kultúrtája ez a vidék, amely a leginkább érintetlen maradt, s a legtöbbet őrzött meg természetes növény- és állatvilágból.
Az élővizek (Tisza, Csaronda) és egykori folyómeder-maradványok (Holt-Tisza, Ducskós, Solymos-tó) térségében a hínártársulások, a nádasok, majd a magassás- és mocsárrétek, a láprétek és az égeres láperdők (Nagy-éger-legelő, Kaszáló-dűlő, Legelő-dűlő) voltak jellemzők. Az égeres láperdőkben a mézgás éger és a magyar kőris (Kőris-erdő) a jellegadó, de ritkábban a kocsányos tölgy is előfordul. A magas ártereken kőris-szil ligetek alakultak ki, ezekben a kocsányos tölgy, a mezei szil, a magyar kőris és helyenként a szürke nyár az uralkodó fa. A kőris-szil ligeterdő legszebb állománya a Nagy-hegytől délkeletre elhelyezkedő Téb-erdő és a Nagy-hegytől keletre lévő Öreg-tölgyes. A közismerten csak Tarpai-tölgyesként emlegetett Nagy-erdő a Beregi-síkságra jellemző ősi erdőmaradvány (százhúsz-százharminc éves tölgyfákkal), gyertyános-tölgyes, ahol a Kárpátokból leereszkedett ritka alhavasi növény, a kárpáti sáfrány is megtalálható. Az egykori erdők irtványföldjein fajszegény ártéri legelők és kaszálórétek (Cseplesz, Galonyahát) hódítottak teret. A táj apró vulkáni szigethegyén cseres-tölgyes töredékek és sztyepprétfoltok figyelhetők meg, s a napsütötte déli lejtőkön szőlők és gyümölcsösök díszlenek.
A Beregi-síkság talajföldrajzi képe igen változatos, s ennek megfelelően eltérő természeti feltételeket biztosít a mezőgazdasági termelés. A község határában található talajok a földtani, domborzati, éghajlati, vízrajzi viszonyokkal szoros összefüggésben alakultak ki, magukon viselve az emberi beavatkozás évszázadainak nyomait. A tiszai hullámtérben ma is nyers öntéstalajok az uralkodóak, míg az egykori mocsári erdők és lápos-mocsaras térszínek helyét láptalajok és réti talajok foglalják el. Jobb termőképességű talajok csak a magasártéren, illetve ármentes térszínekben (Bodzás-dűlő, Derenye-hát, Dalma-hát-dűlő) alakultak ki, ahol réti csernozjomok és egyéb csernozjomszerű talajok találhatóak. Kisebb típusos csernozjom foltok csak a Nagy-hegy lösztakaróján fordulnak elő, erősen erodált állapotban.
A község területe vízrajzi szempontból is két részre tagolódik: az egykori tiszai ártér felszíni és felszín alatti vizekben gazdag, és a Nagy-hegy környékének vízhiányos területére.
A Tisza 13,2 kilométer hosszan szegélyezi Tarpa közigazgatási területét. A folyó mentén természetes és mesterséges holtágak (morotvák) sorozata jelzi a civilizáció tájformáló-környezetátalakító tevékenységét. A levágott kanyarulatok közül a Holt-Tisza a legjelentősebb, mai – feltöltődő – állapotában is másfél kilométer hosszú és hetven–kilencven méter széles. A Ducskós, a Solymos és a Dorongos, illetve néhány kisebb mocsaras mélyedés (Harasztosalj) is egykori medermaradvány. Kisebb tavak és vízállások a belterülettől északnyugatra a Téb-erdőben és délnyugatra, a Kőris-erdőben is megmaradtak.
A Tisza a belterülettől négy-öt kilométerre délre folyik, szélessége száz– százhetven méter között változik. A folyó esése magyar földön itt a legnagyobb: kilométerenként negyven centiméter. Vízállás- és vízhozamváltozásait nagy ingadozások jellemzik. A kis- és nagyvíz közötti különbség több mint nyolcvanszoros. A folyónak három árvize van: a kora tavaszi, a kora nyári („zöldár”) és a késő őszi. Az árvizek alkalmával felerősödik a Tisza egyébként is jelentős medereróziója és hordalékszállítása, amelyről köztudott, hogy Tivadarig durva és finom kavics, innen tovább homok. A folyó partját széles sávban ártéri erdők (uralkodóan nyár és fűz, de itt-ott akác is) szegélyezik, a gyümölcsösök (dió, szilva, alma) egyre nagyobb területeket foglalnak el, kiszorítva a szántó- és legelőterületeket.
A Beregi-síkság vizeit a Csaronda és a Szipa egyesíti. A Szipa-csatorna a Nagy-erdő keleti határát képezve lép hazánk területére, majd nyugat felé fordulva halad a Nagy-erdő északi peremén, s tovább a Nagy-hegy északi lábánál a Téb-erdő peremét érintve a község közigazgatási területén, mintegy tíz és fél kilométert megtéve. A Szipa-csatornába szállítja vizét a Deák-sánc-csatorna és a Derenye-csatorna is, amelyek egyes szakaszain még természetes állapotok is megmaradtak. A Szipa-csatorna több mint ötven kilométeres út megtétele után, Tiszaszalkánál folyik a Tiszába.
A honfoglaló magyarság, amely a Tarpa környéki megtelepedésében maximálisan figyelembe vette a helyi energiákat (művelésre alkalmas föld, erdő, ártéri gyep, a közlekedést biztosító folyó) és a helyzeti energiákat (tiszai átkelőhely, védelemre alkalmas térszín, fontos szárazföldi utak), valamint a korábban itt élt népek alkotásait (kisebb-nagyobb kultúrtájfoltok), zökkenőmentesen rendezkedett be tartós gazdasági tevékenységre. A falu határának tájhasználata nem változott az Árpád-kor után sem, illetve a korábbi erőforrás-hasznosítás tökéletesedett és fejlődött tovább a XVIII. századig, ekkorra stabilizálódott az a környezetgazdálkodási rendszer, amely korunkra is átöröklődött.
Az 1782–85 között készült első katonai térképfelvételek és a szöveges országleírás hűen tükrözi a korabeli állapotokat: „…Az itt folyó Tisza 150-180 lépés széles, egészen meredek, 2-3 öl magas partja van, s közepes vízállásnál 8-10 öl mély. Agyagos, néhol kissé homokos medre van, sehol nem lehet rajta átkelni. Tavasszal kiönt, és több mérföldnyire elárasztja az egész környéket, ebből kifolyólag a közlekedés megszűnik…”.
A gyakori elöntések miatt már a XVIII. században töltések épültek, közel a folyóhoz – a meder- vagy folyóháton – mert itt alacsonyabb gát is elegendő volt. Ezek a lokális kezdeményezések azonban nem hozhatták meg a sikert, a markáns változást csak az 1846-ban elkezdődött komplex Tisza-szabályozás jelenthette. 1846-ban az elsők között alakult meg a Bereg-vármegyei Ármentesítő Társulat, munkája eredményeként 1849-ig elkészült a Tisza-töltés a Borzsava-torok és Tarpa között (1855–56-ban Mátyusig, 1876-ig Csapig). Ez a réginek (a XVIII. századinak) a vonalán épült, azt gyakorlatilag megmagasították, miként 1881-ben és 1888-ban is az ismétlődő árvizek és szakadások miatt.
A Tisza és áradásai az egész település életében meghatározó jelentőségűek voltak, mind a mezőgazdaságban, mind a közlekedésben. Szintén az országleírás említi, hogy „a réteken a Tisza áradásából visszamaradó állóvizek fordulnak elő”, míg „az erdő mindenütt magas törzsű, némi bozóttal vegyes és mocsarak szelik át”. Ezek többnyire a Szipa felé igyekvő kisebb erek mentén alakultak ki. A közlekedési feltételek és lehetőségek igen mostohák: „Az országút innen (Tarpától) Beregszászra az erdőn át nagyon rossz. Kicsit hosszabb esős időben nehezebb járművel szinte egyáltalán nem járható, s a rajta lévő két híd nagyon rozoga. A Badalón át a máramarosi Szigetre vezető országút valamivel jobb, szélessége miatt az erdőben jobban kiszárad. A gyarmati országút kissé tartósabb eső esetén a sectióban rossz.” Nem maradhat el a tarpai Nagy-hegy korabeli jellemzése sem, mely szerint „uralja az egész környéket, meglehetősen messzi vidéket be lehet látni róla”.
A község XVIII. század végi térszerkezete a katonai felmérés térképéről jól rekonstruálható. A Tisza alacsony síkságán az ártéri erdő, rét és legelő, a folyóhátakon a belsőség és a szántók, vagyis az épített környezet és a kertek, valamint a szántógazdálkodás térszínei helyezkedtek el. A község területének több mint ötven százalékát kitevő erdők zöme az északi és keleti határrészeket borította, úgy, hogy összefüggött a környező települések (Márokpapi, Beregszász, Badaló, Mocsola, Asztély) kőris-szil ligeterdőivel, összesen több mint nyolcezer hektárt elfoglalva. A Téb-erdő is nagyobb kiterjedésű volt főként észak felé (a Márokpapihoz tartó Szipelve-dűlő, Legelő-dűlő) és összekapcsolódott az Öreg-tölgyessel (amely egészen a Tiszáig és Badaló, Mocsola településig húzódott), úgy, hogy körülölelték a tarpai Nagy-hegyet, amelyen már ekkor is jelentős szőlők és gyümölcsösök díszlettek.
A mai Nagy-Éger-legelő és Kis-Tóhát-dűlő is ligeterdős tájakként kapcsolódtak be a tarpai ember gazdálkodásába, míg az Éger-szög-dűlőt már akkor is szántóként és legelőként hasznosították.
Tarpától délnyugatra az első katonai térképezés felmérései szerint egy viszonylag kisebb – különálló – erdő helyezkedett el (Károly-erdő). A mai Kőris-erdő XVIII. századi elődjének már csak alig harmadára terjed ki, hiszen akkor még erdő borította a tarpai Nagy-rét (tengerszint felett 108,3– 108,7 méter) több mint kilencven százalékát, valamint a ma rét és legelőterület gyanánt hasznosított Ganyola-hát és Halas-patak-hát dűlőt is. Kifejezetten rét és legelő területek húzódtak a településtől délre a Tiszáig (Kerek-rét, Pazmics-, Vágás útja-dűlő) kisebb-nagyobb erdő- (Tölgyes-dűlő) és szántófoltokkal (Gacsán-szeg, Helmec-szeg), valamint holtágakkal, mocsarakkal tarkítva. A magasabb térszíneken a település és a szántóföldek helyezkedtek el, úgy, hogy a falu délkeleti határában a Tisza mentén kisebb foltokkal kezdődött, majd összefüggő zónát alkotva húzódott észanyugati irányban, összekapcsolódva Hete és Fejércse szántóival és belsőségeivel.
A mai Cseplesz-dűlő, Derenye-hát és Urai-dűlő szántói már a XVIII. század végén is a legjobb földek voltak a község határában, míg az Agyagos-dűlő, Berek- és Szilas-dűlő talajai keményebben próbára tették a gazdálkodó kitartását és szorgalmát.
A racionális környezetgazdálkodás egy-egy övezetét egészítette ki a Nagy-hegy szőlő- és gyümölcskultúrája, és az ártéri erdők jelentős, de igénytelenebb (szilva, dió, alma) gyümölcstermesztése. Tarpa szántóövezete – nagyobb kiterjedése miatt – jelentősebb lehetett (miként a szántógazdálkodása is) mint a környező településeké, így a rét- és legelő-gazdálkodás valamint az erdőélés gazdasági jelentősége valószínűleg másodrendűvé vált. Az állattenyésztés fontosságát azonban mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a községből a Derenye-csatorna mentén kivezető utat ma is Hajcsár út névvel illetik.
A XIX. század közepéig (az integrált folyószabályozási és ármentesítési munkálatokig) Tarpa a földművelés, az állattenyésztés és az erdőhasznosítás mellett halásztelepülés is volt. A több évtizedig tartó vízügyi munkálatok eredményeként Tarpa határában is megnőtt a szántóterület, a rét és legelőterület, valamint a szőlő- és gyümölcstermesztés területe, amelyek eredményeként a község határának 95 százalékát, egymást kiegészítő gazdasági ágak komplexitásával hasznosította és gazdagította a település mindenkori lakossága.
Tarpa kialakulásában és fejlődésében a földrajzi potenciál kiemelkedő szerepet játszott. A helyi- és helyzeti energiák értékét (intenzitását) a mindenkori társadalom fejlettsége és igénye határozza meg. Évszázadok óta kiemelkedő jelentőségű – még a látszólag homogén tájegységen belül is – a kedvező termelési és közlekedési adottság. Tarpa esetében a Vásárosnamény felől Máramarossziget felé vivő közlekedési és kereskedelmi út, valamint a Beregszászt Szatmárnémetivel összekötő út volt a legjelentősebb, az ezek kínálta lehetőségeket gazdagította a Tivadar és Kisar között összeszűkülő tiszai ártér átkelőjének és révjének közelsége, amely az év nagy részében biztosította a szárazföldi forgalmat, s egyben a kapcsolatot a folyami hajózással (tutajozással) és termékeivel.
A község mai belterülete 806 hektár (8,06 négyzetkilométer), amely a belsőségi telkek alaprajzformái alapján a halmazfalvak típusába tartozik. Ezek többféle eredetűek lehetnek, keletkezhetnek szórványból fokozatos besűrűsödéssel, vagy egyetlen magányos településből kifelé való növekedéssel. Feltételezhető azonban, hogy Tarpa az Alföldön jellemző halmazfalvak úgynevezett „kertes” (két beltelkes) települései közé tartozik. Ez az „osztott” településforma Győrffy István szerint az állattenyésztő magyarság téli szállásából fejlődött ki, és általában a belső alföldi tájakra jellemző.
A település belső magját a rendszertelenül épült lakóhelyegységek alkották. Ezek körül az ólak (kertek) által elfoglalt – nagytelkű – ólaskertöv alakult ki. Az ólaskertek eredetileg az állatok befogadását szolgálták, de később az intenzív földhasznosítás térhódításával a két beltelkes településrend felbomlott. A belső telkek gazdasági épületekkel, az ólaskertek lakóépületekkel bővültek, és fokozatosan eltűnt a két telektípus közötti funkcionális különbség. A XVIII. századi térképek már ezt az állapotot tükrözik, ahol a település külterülete (a faluhatár) funkcionálisan kapcsolódott a belsőséghez.
Az ólaskerteket a tejelő szarvasmarhák és az igavonó állatok legelője, az úgynevezett belső legelő vette körül. A legelőkön túl a szántóföldek övezete következett, ahol a falu lakói nyomásos gazdálkodást folytattak. Természetesen ezek az övezetek nem mindig alkottak szabályos gyűrűt, így előfordult, hogy a külső legelők (a rideg szarvasmarhatartás zónája) és a belső legelők érintkeztek.
A fejlődés további lépése, amikor a legelők (külső és belső) egy részét feltörik, és művelésbe fogják. Ez azonban a külső legelők esetében – az esetek többségében – csak úgy lehetséges, ha megkezdődik a tanyásodás folyamata.
Az övezetek felbomlása mindig külső hatásokra (gabonakonjunktúra, folyószabályozás és ármentesítés) vezethető vissza. Az elmúlt két évszázadban Tarpa mind területileg, mind népességszám tekintetében jelentősen gyarapodott, amelynek eredményeként a fenti tagoltság (amely korábban is csak deformálódva volt meg) megszűnt, s magával hozta a település képének változását.
A változások egyrészt területi nagyobbodással jártak (a badalói határrész Szatmár vármegyétől Bereg vármegyéhez került), másrészt új településrészek (pontos mérnöki munka eredményeként sakktáblás alaprajzzal) beépülésével. A népességszám gyarapodása (1787: 1512 fő, 1848: 2263 fő, 1870: 2870 fő, 1960: 3027 fő, 1998: 2504 fő) és a központi funkciókban való gazdagodás egyértelművé tette, hogy szűkebb régiója számára (hat-nyolc település) Tarpa centrum, olyan elemi centrum, amely a társadalmi-gazdasági változásokba csak nehezen tudott bekapcsolódni.
E Bereg vármegyei kis mezőváros jó esetben is csak stagnált (népességszáma alig emelkedett, az ipar és a vasút elkerülte), két-három központi funkciója is csak mezővárosi kiváltságaiból (három országos vásár, heti egy piaci nap) származott, s mivel a vármegye mint igazgatási központtal, Tarpával sem számolt, így menthetetlenül a községi jogállású települések sorába került a XIX. század végére. Tarpa a XX. században végig községi (nagyközségi) státusban maradt, mindezek ellenére még mindig (elemi) centrum, amelynek fejlődése és fejlesztése nem lehet közömbös egyetlen beregi ember számára sem.
A Beregi-síkság vízrajzi képe a folyószabályozás és az ármentesítés előtt (Pristyák Erika rajza)
A tarpai Nagy-hegy.
Jelmagyarázat: 1 – amfibol andezit 2 – lösz és nyirok 3 – folyami lerakódás
A tarpai Nagy-hegyen nyitott kőbánya részlete (Frisnyák Sándor felvétele)
A Beregi-síkság erdőségei a XVIII. században és 1980-ban (Pristyák Erika rajza)
A Tisza-kanyarulatok átvágása Tarpa tágabb környezetében (Pristyák Erika rajza)
Tarpa környékének környezetgazdálkodása a XVIII. század végén (Pristyák Erika rajza)
Tarpa környékének környezetgazdálkodása a XX. század végén (Pristyák Erika rajza)
