A királyné jobbágyai | Száz Magyar Falu

A királyné jobbágyai

Ritka az a középkori település, amelynek története temploma említésével kezdődik. Ilyen település a Bereg megyei Tarpa, amelynek Szent András tiszteletére emelt temploma, s annak László nevű papja – mint kiküldött – 1299-ben tűnik fel, abban az oklevélben, amely a szomszédos Márok határjárásáról szól. Ugyanő végrendeleti tanú 1321-ben a közeli Bucsun, tehát hosszú ideig szolgálta egyházát. A feljegyzés töredékessége miatt nem tudjuk, hogy László vagy utóda fizette 1332-ben a pápai tizedet, ez nyolc garas volt, míg az 1334. évi második, s az 1335. évi első részlet fejében hat-hat garas.

Ha összevetjük az ekkor a megyében – pontosabban az esperesi kerületben – fizetett összegek nagyságát, megállapíthatjuk, hogy Tarpa a megye első öt legnagyobb települése közé tartozott a közeli Várival, a Munkács alatt fekvő Dercennel és a távolabbi Rákossal és Szentmiklóssal együtt, Munkácsot is megelőzve! Ezért is lehetett Domonkos, a tarpai egyház rektora 1344-ben az egri káptalanban helyet foglaló, s ott lakó borsovai (az Árpád-kori vármegye továbbélő egyházi megnevezése) esperes helyettese.

A falu története egy másik egyházi intézmény feltűnésével folytatódik. 1333-ban Visegrádon az országbíró előtt Gergely, Szent Ágoston-rendi tarpaszigeti perjel, azzal vádolta meg a Balogsemjén nemből származó Biri (Szabolcs megye) Tamást – tegyük mi hozzá: a szomszédos Badaló egyik részbirtokosát –, hogy két évvel korábban a perjel házát és kápolnáját – annak kulcsait magához véve – feldúlta, őt a házából kiűzte, megfenyegette, lábasjószágait szétzavarta, hatvan sertésnyi (!) kárt okozva neki. A perjel ezt az egri káptalan, az egri püspök, Dörögdi Miklós és Bereg vármegye nyomoztató oklevelével volt hajlandó bizonyítani. Azzal a váddal is előrukkolt, hogy tettét Biri rokona, Kállói Lengyel János – Badaló másik részbirtokosa – tanácsára és tudtával cselekedte.

Pál országbíró Birit ötvened-, Kállóit negyedmagával teendő esküre utasította, ami Váradon a káptalan előtt meg is történt. Biri Tamás esküjében külön is kiemelte, hogy a kápolna kulcsát nem vitte el, mint azt a perjel állította. Az eset után a remetékről még egyszer hallunk, mégpedig a híres pálos rendfőnök, Gyöngyösi Gergely mohácsi vész után összeállított rendtörténetében, a Vitae fratrum heremitarumban. Az 1434-ben az egész rend főnökének megválasztott Benedekről ezt írja: „Benedek testvér a káptalani atyák egyhangú beleegyezésével elhagyta a torpai kolostort, s magával vitt egy bizonyos könyvet Ungvárra, amelynek Eruditionale volt a címe.” Majd rövid jellemzéséből megtudjuk azt is, hogy „régi életét a szerzetesi életre cserélte fel, társai között olyan életet élt, hogy méltán nevezték Benedeknek”.

A volt remetelakot és a kápolnát a folyton változó Tisza szaggathatta, rombolta vagy talán be is temette, emlékét a tarpai nép nem őrízte meg. Pontosabban: Bereg megye kiváló monográfusa, Lehoczky Tivadar közlése szerint volt Tarpának egy régi (még a reformáció előtti?) pecsétje, amely Remete Szent Pált ábrázolta fejénél két rózsával, körirata pedig: „Tarpa Vi”.

A falu lakóiról az első adat 1338-ből való: ez évben és 1341-ben Mihály tarpai nemes királyi emberként küldetett ki a megyebeli Bilkére, illetve Makszemházára peres ügyek intézése dolgában, ám vele családja is kihalhatott, birtoka a királyra szállt, mert 1347-ben már a királyné tarpai jobbágyait emlegetik egy hatalmaskodás esetében. Mégis rendkivül fontos Mihály szereplése: ő minden valószínűség szerint várjobbágyból vált köznemessé, s ezzel Tarpa is beillleszthető azoknak a Tisza menti várbirtokoknak a sorába, mint amilyen Hete, Borsova (Vári), Halábor vagy tőlük északabbra, Cibik, Bakta, Gecse és Muzsaj volt. Azaz Tarpa múltja így visszavezethető egészen a XI. századra, a vármegye rendszer kialakulásának idejére!

Ám az is elképzelhető, hogy Mihály csak egy részét bírta Tarpának, míg a település nagyobb része mindig is a király birtokában volt. Erre következtethetünk az 1347. évi hatalmaskodásból, amikor Erzsébet királyné arra utasítja Somlyói Pál újvári (huszti) alvárnagyot, hogy adassa vissza Fülöp udvari apród jelenlétében mindazokat a holmikat Biri Tamásnak, amelyet az ő tarpai jobbágyai elvittek. Ha ez nem történik meg, akkor ő a falu bírájával, Bőddel, valamint János fia Pállal, tarpai hospesekkel (telepesekkel) jelenjék meg a színe előtt.

A királyné levelét megkapva az alvárnagy azt felelte: azokból a jószágokból, amit ő a tarpai jobbágyoktól elvett, mert azok Biri ellen vétettek, nincs már nála más, mint egy ló, két ökör, két tehén, 37 disznó – kivéve a Fülöpnél lévő tizennégyet – és harminc juh. Ezeket hajlandó átadni a királyné embere előtt Biri Tamásnak.

Az eset a benne szereplő telepesek miatt érdemel figyelmet. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy Mihály feltételezett, 1342-ben vagy azután bekövetkezett halála és 1347 között telepítették volna meg Tarpát. Éppen az 1332–35. közötti évek pápai tizedfizetéséből következő településméret (ötödik a megyében) alapján gyanakodhatunk arra, hogy a falu megtelepítése jóval 1332 előtt történhetett. Ha pedig feltételezésünk megállja a helyét, akkor Tarpa nagyobb részének már ekkor királyi tulajdonban kellett lennie. S nemcsak a XIV. század elején, de az Árpád-kor korábbi századaiban is.

A tarpai jobbágyok igencsak tudatában voltak annak, hogy ők a királyné jobbágyai. Vissza is éltek vele, mint azt számos hatalmaskodás bizonyítja. 1353-ban a szomszédos Márok birtokosa, Várdai (Szabolcs megye) László fia János panasza szerint a már említett János fia Pál bíró tört telepestársaival birtokára, s jobbágyainak húsz disznaját úgy megsebezték, hogy több meg is döglött. Két évvel később Bereg megye igazolja Kállói István fia István mester panaszát, miszerint a tarpai telepesek két badalói jobbágyát elhurcolták, s több férfit és nőt megvertek. 1357-ben maga a királyné utasítja főlovászmesterét, Marócsuk beregi ispánt, hogy adassa vissza István mesternek a tarpaiak által apáti birtokáról elhajtott százötven sertését. Az ügy már korábban megjárta a maga szokott útját: az egri káptalan vizsgálata a falu bíráját, Petőt és két esküdtjét idézte a királyné elé, sőt a királyné parancsát annak káplánja, György beregszászi plébános közölte az érintettekkel, ám a tarpaiak megmakacsolták magukat. Még 1359-ben nyolcvan sertés visszaadásával voltak adósak.

Szintén István mester volt a kárvallottja egy másik esetnek a fentivel egy időben. 1358-ban Bereg megye közgyűlése előtt eltiltotta minden szomszédját, különösen a beregszászi, tarpai és várii telepeseket Badaló, Hegy és Helmec nevű birtokainak a használatától. (E két, Tarpa területébe olvadt településről külön is szólunk.) Amikor a megye kiküldötte a következő évben ezt közölte a tarpaiakkal, ezek azt válaszolták, hogy ők egy bizonyos árokig használják a földet. A tiltást Bebek György királynéi tárnokmester és György mester, a királyi udvar jegyzője, mint a királyné megbízottja előtt Tarpán Badalói István mester megismételte. Ami olaj volt a tűzre: a tarpaiak megrohanták Helmecet, István mester Csenk nevű jobbágyán tizenhét sebet ejtve őt elhurcolták, 42 napig fogságban tartották, fogait kihúzták, haját és szakállát kitépték, majd Badalóról ötszáz ökröt és marhát, ezerkétszáz juhot elhajtottak, ebből negyven jobbfajta ökröt megtartva, a többit hagyták az erdőn szétszéledni, végül pedig Pongrác fia Jakab nevű szolgáját is megsebesítették. A név szerint is felsorolt tarpaiak – Pál fia István, Bőd fia Pető, esküdtek, Mihály fia Tamás és Kelemen fia István, telepesek – szóvivőjét, Imre fia Tamást a vármegye letartóztatta, mert válaszát nem fogadták el. A két hónapig fogságban tartott Tamás végül megegyezést kívánt István mesterrel, erre szabadon engedték.

Természetesen a királyné is érdekelt volt, mint földesuruk az ügyben, ezért ő a leleszi konventet kérte fel a vizsgálatra. A konvent ugyanazt állapította meg, azzal a különbséggel, hogy a tarpaiak 47 ökröt tartottak meg, Jakabot nemcsak megverték, de meg is ölték (vagyis sebesülésébe időközben belehalt), s bár a tarpaiakat felszólították a jószágok visszaadására, ez nem történt meg, ezért az időközben bíróvá előlépett Pál fia Istvánt, Bőd fia Petőt, András fia Petőt és még két esküdtet a királyné elé idézték.

A tarpaiak, illetve képviselőik ezután ingajáratban közlekedtek Tarpa és Visegrád között, perhalasztást kérve. Az ügyükben eljáró György és László litterátusok, azaz deákok akár a tarpai egyházban is szolgálhattak, egy esetben maga a bíró, Pál fia: András volt a királyi székhelyen. A két peres fél végül megegyezett: 1362. június 12-én, Beregszászon két királyi ember, a leleszi konvent küldöttje, Lack fia Pál mester beregi ispán, öt beregszászi, vári és ardói esküdt polgár és öt megyebeli nemes döntése alá bocsátják ügyüket. Ám mégsem született eredmény, mert egy későbbi oklevélből tudjuk, hogy Lelesz felszólította a tarpaiakat: 1363. október 6-ára legyenek Beregszászon, a Boldogságos Szűz klastromában – ám nem jelentek meg, míg Badalói István (az 1361-ben elhunyt István mester fia, a per továbbvivője) hat nemes társával igen. Egy újabb egyezség szerint Csarodán kellett volna fogott bírák döntése alá vetni ügyüket, ám ez sem járt sikerrel. Az ügy Bebek György királynéi tárnokmester elé került, aki arra kötelezte Remete fia Marcel tarpai telepest, hogy két társával tegyen esküt: nem okoztak semmi kárt. A per utolsó dokumentuma szerint a tarpaiaknak tíz márka kártérítést kellett volna fizetniük Badalóinak, ám Bereg megye tanúsította, hogy ezt sem tették meg, nem jelenve meg a kitűzött helyszínen.

Egy harmadik hatalmaskodásnak 1368-ban is a Kállóiak rokonai voltak a szenvedő alanyai. A Szatmár megyei Panyolán birtokos László 26 sertését hajtotta el Nagy Kelemen tarpai jobbágy, szerinte jogosan. László a királynénál keresett panaszára jogorvoslatot, aki János beregszászi plébánost bízta meg az ügy vizsgálatával. Ő kiszállt Tarpára, azonban a bíró, az esküdtek és az egész falu azt állította, hogy László ellenfele, Kelemen Visegrádon tartózkodik, s azt sem tudják, hogy a kérdéses disznókat Kelemen magánál tartja-e vagy sem. A királyné ismételt parancsa szerint a falunak kell helytállni a Kelemen és testvére, László által Panyoláról elhajtott tizennyolc (!) sertésért, ám erre még 1369 decemberében sem került sor. Panyolai 1370 egész januárját Visegrádon töltötte a tarpaiakra várva, de azok nem jöttek a királyi udvarba. 1381-ben Panyolai László elhunytával öccse, János vette át a pert, aki Szabolcs és Bereg megyék közös, karászi közgyűlésén Garai Miklós nádor előtt ismételte meg a panaszt a tizennyolc, összesen hatvan forintot érő disznó elhajtásáról, amiről a jelenlévő szolgabírák és az esküdtek tudtak, de már a disznók számára nem emlékeztek. Igazat mondtak, hiszen a per kezdete óta mégiscsak tizenkét év telt el!