Épített világ | Száz Magyar Falu

Épített világ

A XVIII. században a többi Tápió menti településhez hasonlóan Bicskén is utcás-szalagtelkes település alakult ki. A növekvő népesség mintegy másfél évszázad alatt feszítette szét ezt a formát, és a XIX. század közepére a falu halmazos jellegűvé alakult. A két Tápió közt elterülő két beltelkes (a nagyállatok tartására szolgáló istállók a lakóháztól távolabb épültek) község „belrendezettségét” nem lehetett szabályosnak mondani. A főutca kivételével az utcái keskenyek, néhol a kerítetlen házak közt „csavargók” voltak. Sem a belső, sem a külső telket nem kerítették körül. A vert falú és nád-, zsúptetős (szaknyelven középmagyar, alföldi típusú) házak közt, különösen a Templomdomb környékén nemesi lakok ékeskedtek.

Az úrilakok közül a legszebbnek a – máig fennmaradt – Bicskey-kúria számított. A főutcán emelt épület alapjai már a XVII. században megvoltak. A kúria tizenhárom tengelyes udvari homlokzata népiesen klasszicista, közepén négypilléres, timpanonos középrizalit, a széleken szintén egy-egy rizalit helyezkedik el. Tizenegy tengelyes utcai homlokzatát a XIX. század végén alakították át. Az épület a századfordulón Bakach-Bessenyey Ferenc tábornok feleségéé volt, az 1920-as években Bitskey Bélánéé lett, majd a második világháború után a kisajátított kastélyt a rendszerváltásig a helyi termelőszövetkezet használta székháznak.

A másik megmaradt szép építészeti emlék a népiesen klasszicizáló, 1840-ben épült Zsille-kúria. Különös dísze héttengelyes homlokzatának közepén a négyoszlopos, timpanonos rizalit. Udvari homlokzata öttengelyes, oldalsó falain nincsenek ajtók vagy ablakok. Ezt a kúriát szintén közcélra (előbb napköziként, majd egészségházként) használták a második világháború után.

A Budapest felé vezető országút mentén a XIX. század második felében szép majorok sorakoztak, egy részük cseréppel vagy zsindellyel fedve. A pincét általában a házaknál helyben ásták ki, csak a módosabb helyeken építettek a háztól távolabb szép, oszlopos homlokzatú pincegádorokat. A községben szépítő bizottság működött, amely az épülő házak vonatkozásában felügyelt a rendre és a „csinosságra”. A bizottság szorgalmazásának köszönhetően a házak elejét – ahol csak lehetett – fákkal ültették be a lakosok. A két Tápión egy-egy fahíd, a köztük lévő vizenyős réten pedig töltésen vezetett az út Nagykáta felé.

Az egyszerű házak beosztása szoba és pitvar, esetleg még egy szoba vagy kamra volt. (A pitvar szót a XIX. század második felétől kezdi felváltani a konyha.) Az udvarról csak egyetlen ajtó nyílt a pitvaron keresztül az épületbe. Ennek volt egy belső és egy külső ajtaja. (A külső néha kétrészes, de legtöbbször csak az alsó részét – melyet Tápióbicskén varécének vagy verőcének mondtak – készítették el, ugyanis ennek alapvető funkciója a háziállatok kívültartása volt.) A XIX. század második felében jelent meg – kezdetben a módosabb portákon – a tornác, amely mindenképpen a parasztság gazdagodását jelezte.

Az alap nélküli vályogfal (a XIX. század végéig ez általában vert, utána sár-, majd a két világháború között vályogtéglából készült falat jelentett) még ennél is lassabban adta át a helyét az egészségesebb, szárazabb alappal – továbbra is zömmel vályogból, kisebb részben téglából – készült épületeknek. A házaknak 1900-ban kettő, 1941-ben négy, 1960-ban 18, 1970-ben 44 százaléka épült alappal.

Halász Péter kutatása szerint a vidéken a vert fal készítését úgy kezdték el, hogy karókat ástak le a készülő fal két oldalára nagyjából méterenként, ezeket felül összekötötték csatlókkal olyan magasan, hogy egy ember elférjen alatta. A karókhoz belülről gerendákat, deszkákat erősítettek, amely így kiadta a mintegy méteres falvastagságot. Utána a fal helyét vagy „lebunkózták”, vagy ki is ásták egy ásónyomnyira, és agyagos földdel (esetleg kaviccsal) kezdetleges alapot készítettek. Maga a falverés (bunkókkal, rudakkal) ezután következhetett a megfelelő nedvességűre pépesített agyagból. A legfeljebb egy hétig (ha többen voltak, akár csak három napig) tartó munka során a falat két méternél valamivel meghaladó magasságúra emelték. A nyílászárók helyét csak nagyjából hagyták ki, végleges formájukat a fal száradása után kapták. Az ilyen vert fal sokáig megtartotta a szilárdságát, amit többször megtapasztaltak azok is, akik jóval később lebontották a régi épületeket.

A vert falat a XX. század elején felváltó sárfalnak (vagy rakott falnak) nagy előnye volt, hogy – a benne lévő szecskának és pelyvának köszönhetően – fele olyan vastagságúra (fél méter) lehetett építeni. Itt már rendszerint készítettek alapot, kavicsból vagy téglából. A vert fal készítésénél nem kellett zsaluzat, viszont három menetben húzták fel, közben néhány napot szikkadásra kihagyva. A vályogtégla esetén szintén mintegy félméteres lett a főfal vastagsága, a közfalak pedig harminc centiméteresek. A hagyományos parasztház falában kisméretű és szimpla ablakok nyíltak, a kamra és az istálló ablakai pedig szinte lőrésszerűen keskenyek voltak. A tégla és a beton tömeges alkalmazása csak az 1960-as évektől kezdett elterjedni.

Az ágasfás tetőszerkezetek ollóágasos, majd később szarufás elemekkel készültek. Jellemző volt a hosszú ágas változat, ezeknél egy hosszú és vaskos, földbe ásott oszlop nyúlt a tető csúcsáig: a szelement tartotta. Egy háznál általában három ilyen hosszú ágas volt, de előfordult, hogy a középsőt vagy a hátsót félágassal helyettesítették. A hosszú ágas leginkább a falon kívül állt, de néha a falba épült. A faanyag közül a mestergerendának és a szelemennek való máramarosi fenyőt az első világháborúig Szolnokról szerezték be. A környék erdeiből került ki az ágas- és a szarufa. A hagyományos építkezésnél vasszöget nem használtak, az elkészítet furatba faszeget helyeztek.

A XIX. század közepétől a gyakori és sokszor az egész települést elpusztító tűzesetek miatt (Tápióbicskén 1832. március 12-én a falu jó része leégett, valószínűleg a rendkívül gyúlékony szérűskertek szomszédságában lévő kovácsműhelyből kiindulva) a hatóságok erőteljesen szorgalmazták a háztetők cseréppel való fedését a könnyen éghető nád, szalma helyett. Általában a módosabbak fedték a saját földjükön termett rozs szalmájával a házuk tetejét. A szegényebbek nádat vágtak tetőfedésre. (A tűz elleni védekezés a későbbi évtizedekben is az egyik központi kérdés maradt. Az 1899-ben alkotott községi tűzrendészeti szabályrendelet határozottan megtiltotta a „tűzveszélyes cselekmények”-et, úgymint szélvész vagy nyomtatás idején a szérűn, vagy nyílt helyen, szérűk, kazlak, csűrök, félszerek között a pipázást, szivarozást, a disznó pörzsölését, a kijelölt helyen kívül a gőzgéppel való cséplést vagy fedetlen gyertyával való járást.) A háztetők cseréjénél a nád és a zsúp rendkívüli tűzveszélyessége ellenére a modernebb tetőfedő anyagok (nevezetesen a cserép) csak a XX. század közepére váltak általánossá a faluban: 1990-ben a házaknak négy, 1920-ban 22, 1941-ben 56, 1970-ben 75 százalékát fedte cserép.

A fonott sövény- és fakéményeket a XIX. század közepétől vályogból vagy téglából rakott szabad kémények váltották fel, melyek elsősorban a tűzveszélyt csökkentették. A szabad kémények füstjét nagyon jól lehetett hasznosítani a húsfüstölésnél. A régi házaknál aztán a XX. század elejétől lassan megkezdődött a szabad kémények megszüntetése a zárt füstelvezetés – ahogyan Tápióbicskén nevezték: kaminok (vagy kamilok) – kialakításával. Ennek során előbb a kéményalját lepadlásolták, majd bő szájú kéményeket építettek, vagyis kialakították a melegkonyhákat. A század közepétől pedig a kaminok használata is sorra megszűnt, egyetlen funkciója a húsfüstölés maradt. A szobában felépített és a pitvarból fűtött alföldi búbos kemencék elterjedését általánosnak lehetett mondani. Ezeket a XX. század elején felváltotta a „szegletes” forma. A kemencéket szalmával, venyigével, kukoricával (sőt marhatrágyával) fűtötték.

Az 1960-as évekig a házak helyiségeinek túlnyomó része földes, azaz döngölt vagy tapasztott padlójú (1960-ban 75, 1970-ben 40 százalék). A tapasztáshoz marha-, ritkábban lóganéval kevert agyagos sarat használtak. A döngölt föld idővel a sok tapasztás következtében akár több mint húsz centiméterrel is megvastagodott. Arányuk csak az ezt követő nagy családiház-építkezések idején kezdett csökkeni, átadva helyét a fapadlónak, parkettának. A szobák számának alakulása szintén jó mérőszám a lakásminőség megítélésére. 1941-ben a lakások 81, 1960-ban 77, 1990-ben 32 százaléka volt egyszobás. A három- és többszobás lakások ezzel párhuzamosan rohamosan sokasodtak: 1941-ben egy, 1990-ben 18 százalék az arányuk.

A fenti adatok tükrében is nyilvánvaló, hogy a szocializmusnak nevezett korszaknak az egyik leglátványosabb életminőség-javulása az új lakások építésében és a régebbi lakások komfortosításában jelentkezett. A nagy építkezéseknek köszönhetően 1990-ben a lakásállománynak már csak a 12 százaléka épült a XIX. században, 31 százaléka 1900 és 1944 között, a többi pedig 1945 és 1989 között. A legdinamikusabb építés a hetvenes években folyt: ekkor 212 lakás épült, az 1990. évi lakásállomány 17 százaléka.

A vezetékes infrastruktúra területén a villanyhálózat (melynek kezdetei 1939-re nyúlnak) teljes kiépítése a Kádár-korszak végére történt meg: 1941-ben a lakások 11, 1949-ben 22, 1960-ban 42, 1970-ben 72, 1980-ban 91 százalékában volt villany. A komfort növelését saját fúrt kutakkal, derítőkkel, vegyes tüzelésű központi fűtéssel és palackos gázzal oldották meg a faluban: 1990-ben a lakások 22 százaléka összkomfortos, 17 százaléka komfortos, nyolc százaléka félkomfortos volt. Ugyanakkor még komfort nélküli a lakások nagyobb része (53 százaléka).

Az 1990-es rendszerváltás után nagy léptekkel indult meg a hiányzó vonalas infrastruktúra kiépítése, illetve bővítése. 1987-ben kezdték el a víz- és 1995-ben a gázhálózat létesítését. Alapvetően korszerűsítették a telefonhálózatot, a világ jelenleg legkorszerűbb rendszerét alkalmazva (32 csatornás tv-csatlakozással együtt kiépítve). Az ezredfordulóra teljesnek lehet mondani a közműrendszert, a szennyvízhálózatot nem számítva, melynek kiépítése a jövő feladata lesz. A magánerős lakásépítés – az állami támogatási rendszer függvényében – változó ütemben folyt a kilencvenes években. 1991 és 1998 között Tápióbicskén 93 új lakás épült.