Bő negyven év – kényszerpályán
Bő negyven év – kényszerpályán
A bevonultatott munkáskezek hiánya, a zsír- és szalonnarekvirálások, valamint a fejadagok miatt a háborús nehézségek már 1942 nyarán jelentkeztek. A csépléskor búzából egy felnőttnek 180 kilogramm, egy hét éven aluli gyermeknek 120 kilogramm és a cselédeknek 300 kilogramm fejadag járt. Közvetlenül 1942. szeptember 6-án csapta meg a falu népét a háború szele, amikor a belterülettől két kilométerre orosz repülők kilenc bombát dobtak le. Kár nem történt, de a támadásnak óriási volt a lélektani hatása. A főváros elleni 1944-es angolszász bombatámadások szintén többször keltettek pánikot a faluban: április 16-án és 17-én a becsapódások zaja annyira erős volt, hogy idáig hallatszott. Ennek az évnek a nyarán és őszén már nagyon sok menekülő érkezett Budapestről és a környező településekről. Tápióbicske lakossága készülvén az ostromra, a kertben, az utcán óvóhelyeket ásott.
A község és környéke 1944 októberétől a következő év tavaszáig volt hadműveleti terület. Maga a település november 12-én került a szovjet csapatok kezére, melyet Takács Mihály plébános a következőképpen örökített meg a plébánia háztörténetében: „1944. nov. 12-én az ágyúdörgés hangja mind közelebb érkezett. Vasárnap volt. 8 órakor a káplán még a szentmisét elvégezhette, de a 10 órai szentmisén a plébános csak az áldozásig juthatott, mert a templomot oldalról és elölről lövések érték, az ablakok kitörtek, a bejárati ajtó nagy robajjal szétesett, a torony egyik alappillérének téglái szertehullottak. A templomból a hívek kimenekültek a plébánossal együtt, csak egy ember halt meg. A harc este 5 óráig tartott. A templom oldalát folytonos lövések érték. Az egyik oldalon csaknem 2 méteres nyílás támadt a belövésektől... Mivel a sekrestye és a főbejárat ajtói tönkrementek, bezárni nem lehetett, a katonák a templomban levő képeket, szobrokat, angyalokat, lobogókat, szenteltvíztartókat, szentségházát, keresztelőkutat megrongálták. Az orgona sípjait szétszórták... a ruhákat, ami a romok alatt volt, elvitték, összeszaggatták. A rombolást megakadályozni nem lehetett.” (Nyilvánvaló, hogy a plébános feljegyzése nemcsak az ostrom napjának szenvedéséről szól, hanem a későbbi hetek rombolásáról is.) Más szemtanúk elbeszélései szerint egy kisebb (szakasznyi) német alakulat katonái védekeztek november 12-én a faluban, akik a Tápiószentmárton irányából támadó orosz tankok közül hármat kilőttek, majd a község központjába húzódtak (a mostani cukrászda épületének az udvarára, amelyet ma is úgy hívnak, hogy tankos ház), ahonnan szintén kilőttek két szovjet harckocsit.
A komikum határát súrolja az a történet, amely a falu híres orvosával esett meg a budapesti ostrom heteiben és amelyet ő maga mesélt el később. A főváros elleni hadműveleteket irányító Malinovszkij marsallnak a főhadiszállása egy darabig Tápióbicskén volt, közelebbről dr. Hercegh Sándor orvos házában, ahogy az épületet akkor faluszerte ismerték, a „Hercegh-kastélyban”. A parancsnok váratlanul rosszul lett, Hercegh doktor azt diagnosztizálta, hogy perforált vakbélgyulladása van. Malinovszkij kijelentette, hogy ebben az esetben Moszkvába viteti magát repülővel, ahol majd megműtik, utána pedig gazdagon megajándékozza a falu orvosát. Viszont ha tévedett a doktor, akkor rögtön agyonlöveti, mert nyilvánvaló, hogy a fontos harc irányításából akarta csak kivonni őt. „Természetesen” az első változat szerint, Hercegh doktorra nézve kedvezően alakultak a dolgok, aki jutalmat kapott. Az igazi jutalom azonban csak ezután következett, ugyanis a tekintélyes föld- és egyéb ingatlannal bíró dr. Hercegh Sándort az ötvenes évek elején többször is letartóztatták mint kulákot, de minden esetben Malinovszkij marsallra hivatkozott, aki rövid úton kiszabadíttatta őt. Ezekhez a hetekhez kapcsolódó történet az is, hogy Hercegh doktor néhány malacot elfalazott a házában (nehogy az oroszok elvigyék) és éjszaka titokban etette őket. Amikor az említett marsall végleg eltávozott a faluból, megjegyezte a házigazdának: „Idefigyelj papa, azt a két disznót sürgősen vágd le, mert ezek (ti. a oroszok) meg fogják enni.”
A falunak a második világháborúban csaknem ugyanannyi áldozata – 147 fő – volt, mint az első világégéskor. A legtöbbje katonaként esett el a fronton, a haláltáborokba hurcolt zsidók közül huszonöten nem tértek vissza. A háború áldozatainak – Bajdik György helybeli fafaragó által készített – emlékművét csak fél évszázaddal később, 1993-ban állíthatta fel a temetőben Tápióbicske Község Önkormányzata, a Baráti Kör és a Nyugdíjasklub.
A hadműveletek során több épület (az iskolát például belövés érte) kárt szenvedett a községben. Ezek helyrehozatala két évet vett igénybe. Megsemmisült az elöljáróság berendezése, és ami még súlyosabb következménynyel járt, az anyakönyvek, a birtokívek, a térképek egy része is elpusztult. Az iskolaépületbe a szovjet katonaság rendezkedett be több hónapra. A lakosságot terhelte a szokásos adókon kívül a rendkívüli, a szovjet hadsereg részére fizetett sarc. 1945 augusztusában szántónként tíz, szőlőnként tizenöt, rét után tíz, legelőnként öt, házanként 10-60, iparosoktól és kereskedőktől fejenként 100-250, egy lófogat után húsz, két ló után ötven pengőt számítottak. A közmunka újabb terhet jelentett, amelyre a vonakodó lakosokat általában fegyveres katonákkal kellett előállítani. A megszálló hadsereget negyedévente beszolgáltatott élelmiszerrel, takarmánnyal kellett ellátni. 1945 szeptemberében ez a mennyiség negyven mázsa burgonya, harminc mázsa búza (vagy rizs), öt mázsa zab, három mázsa bab (vagy borsó), nyolcvan mázsa kukorica volt. 1946 márciusában a falu egy, júliusban öt tehenet adott a szovjeteknek a húsellátásuk biztosítására. A földek megművelését az elpusztult és az idegen katonaság által elhurcolt igavonók hiányában csak nagy erőfeszítéssel tudták megoldani. A megmaradt lovakat kötött díjazás ellenében vehették igénybe szántásra a lakosok. (Az igaerőt két megmaradt traktor is segítette.) Természetesen nemcsak az igavonókat, hanem az egész állatállományt jelentős kár érte, többek között a község apaállatok nélkül maradt.
A „felszabadított” falu csak lassan eszmélt. A templomban az első misét csak december 8-án tarthatták meg, addig Földes László nyugalmazott jegyző házának pincéjében rendezték az istentiszteletet. A nyilas kiürítési parancsnak csupán Major Sándor bíró és Keczeli György főjegyző tett eleget, a többi tisztségviselő a helyén maradt. A megbénult közigazgatás újjászervezése 1945 első napjaiban indult meg.
Tápióbicskén tizenhat tagú nemzeti bizottság állt fel, öt párt (amelyek 1944. december 2-án Szegeden megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot) képviseletében, mindegyik három-három tagot delegált. Tizenhatodik tagja és egyben elnöke az első időszakban Benedek P. János jegyző volt, akit 1945 tavaszán a kisgazda Drabik Illés váltott fel. A Polgári Demokrata Párt részéről Králik György, Susztár Mihály, Tóth Illés, a Független Kisgazdapárt részéről Brezenszky Károly, ifj. Drabik Illés, Kovács Ferenc, a Magyar Kommunista Párt részéről Skorka Sámuel, Szigedi Gergely, Vörös Béla, a Nemzeti Parasztpárt részéről Gödöny Illés, Nagy Sándor, Szigedi József és a Szociáldemokrata Párt részéről Hajdú Gergely, Hercegh Lajos, Rybicska Antal volt a nemzeti bizottság tagja.
1945. január 25-én a nemzeti bizottság a legfontosabb feladatának eleget tett, vagyis megválasztotta az „ideiglenes”negyventagú képviselő-testületet, a tíz esküdtet, valamint a tisztségviselőket: bírónak Török Illést, törvénybírónak Drabik Ferencet, pénztárnoknak Drabik Illést, közgyámnak Gödöny Istvánt.
A kommunista párt kezdettől fogva a településeken működő alapszervezetein keresztül igyekezett az irányítást a kezébe ragadni, és ehhez minden eszközt felhasznált. Tápióbicskén az első választás után két nappal ismét összeült a nemzeti bizottság Skorka Sámuelnek a kommunista párt részéről – még január 25-én, rögtön az ülés után – benyújtott fellebbezése alapján. Az ülésen a kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt részéről nem jelent meg senki, viszont új tagként a Szabad Szakszervezetek részéről Ilics Sándor, Juhász István, Kalocsai Gyula, a Demokratikus Ifjúsági Szakszervezetek részéről Illés József és Oravecz Vencel részt vett a gyűlésen. Az új képviselő-testület és a tisztségviselők zömében kicserélődtek. A képviselőtestület negyven tagjából mindössze hetet választottak újjá. A tíz esküdtből nyolc a régi maradt. A legfontosabb változás a bírói tisztségben történt, ugyanis Török Illés helyett a kommunista Skorka Sámuel lett a falu első embere. Török Illést törvénybírónak, Gödöny Istvánt pénztárnoknak és Ilics Sándort közgyámnak választotta a nemzeti bizottság. Az átszervezések ezzel korántsem értek véget, ugyanis már március 1-jén a nemzeti bizottság a képviselő-testület soraiból „politikai magatartásuk miatt” egyes tagokat törölt és helyettük másokat jelöltek.
A végleges képviselő-testület megválasztására alig egy hónap elmúltával, április 7-én került sor, amikor szigorúan az egyes pártok és a szakszervezet tagjai közül választotta meg a nemzeti bizottság (most már) az ötventagú testületet. A Szabad Szakszervezetek Szövetsége tizenkét (Minik Kálmán, Vörös Béla, Juhász József, Gizúr Sándor, Oravecz Vencel, Szigedi Gergely, Gizúr László, Illés József, Lenge László, ifj. Gödöny Illés, Török Sándor, Száraz Illés), a Független Kisgazdapárt kilenc (ifj. Drabik László, Juhász Sándor, Brezenszky Károly, Drabik Illés, Juhász György, ifj. Nedeczki István, Bitskey Ferenc, Krajcz Dezső, id. Drabik Ferenc), a Szociáldemokrata Párt kilenc (Drabik Dezső, Berta József, Palásti Pál, Rácz Sándor, Fekete István, Nagy Pál, Bajusz Márton, Rybicska Antal, Herczegh Lajos), a Magyar Kommunista Párt nyolc (Kiss Sándor, Drabik Pál, Kiss Aladár, Juhász István, Páczi István, Juhász András, Sass Szilárd, Kocsis József), a Polgári Demokrata Párt hat (Czank Sándor, Fábián Ferenc, Fodor István, Váczi János, Drabik József, Drabik Sándor) és a Nemzeti Parasztpárt hat (ifj. Szigedi József, Czakó József, Gödöny Illés, Szőke István, Oláh Pál, id. Szigedi József) taggal vett részt a képviselő-testületi munkában.
A nemzeti bizottság bírónak három személyt jelölt: Skorka Sámuelt, Gizúr Istvánt és Török Illést, akik közül a képviselő-testület a kommunista Skorkát elfogadta és mellé a kisgazda Drabik Ferencet javasolta a jelöltek közé felvenni. A választást Drabik Ferenc nyerte fölényesen: a képviselő-testületből harmincegyen Drabik Ferencre, hatan Skorka Sámuelre szavaztak (tizenegy képviselő nem szavazott). A többi tisztségre a nemzeti bizottság csak egy főt javasolt, akiket egyhangúlag megválasztottak: Török Illést törvénybírónak, Gödöny Istvánt pénztárosnak, Hajdú Gergelyt közgyámnak és az elmenekült korábbi főjegyző helyett Benedek P. Jánost. A tíz esküdtet szintén a képviselő-testület választotta meg a saját soraiból. A mérsékelt jobboldal átmeneti megerősödésének (elsősorban a bírói és a törvénybírói tisztségek megszerzésével) két hét múlva vége szakadt. Ugyanis Skorka Sámuel a januári akciójához hasonlóan most is megfellebbezte az április 7-én történt választást, azzal az indokkal, hogy a bírót nem a képviselő-testület, hanem a nemzeti bizottság választja, és különben is „az orosz parancsnok kérdezte tőle, hogy miért nem ő a bíró”. A járási főszolgabíró utasítására április 20-án a közgyűlés az április 7-i bíróválasztást hatálytalanította és Skorka Sámuelt (a korábbi bírót) visszahelyezte a tisztségbe, akinek első reagálása az volt, hogy éles kirohanást intézett Drabik Ferenc ellen, amiért korábban a Magyar Hiszekegy elmondásával kezdte a gyűlést.
Egy hónap múlva, május 23-án ismét újjáalakult a képviselő-testület. Az ötvenfős közgyűlés tagjait öt pártból (FKGP, MKP, SZDP kilenc-kilenc, NPP, PDP nyolc-nyolc fővel) és három szakszervezetből (Szabad Szakszervezetek három, Iparosok Szabad Szakszervezete és Földmunkások Országos Szabad Szakszervezete két-két fővel) választották. Az ötven tagból 28-at választottak újjá, újként 22-en kerültek be a testületbe. A legfeltűnőbb változás a kommunista párton belül történt, ugyanis a kilenc tagból csupán három régi maradt, igaz, a vezetője, Skorka Sámuel az Iparosok Szakszervezetében bukkant fel. A nemzeti bizottság három jelöltje közt Skorka ismét szerepelt, de a képviselő-testületi szavazáson messze lemaradt (tíz szavazattal) Nagy János (32 szavazat) mögött. Törvénybíró Gizúr István lett. Amint várható volt, Skorka Sámuel újra fellebbezést nyújtott be, de ezúttal ezt nem orvosolták a felsőbb helyeken. Nagy János 1946 januárjában mondott le. Utódjául Csikós Sándor elöljárót bízták meg. A folytonosságot Benedek P. János jegyző jelentette, aki 1947-ben nyugdíjba vonult. Utóda Kenderessy Károly lett, helyettes jegyzőnek pedig Czinege Menyhértet nevezték ki.
Tápióbicske paraszti lakosságának életében is nagy változást jelentett az 1945-ös földreform, ennek során összesen 1400 holdat, a mezőgazdasági terület 18 százalékát vették igénybe és osztották fel. (A terület kétharmada jó minőségű feketeföld, harmada gyenge homokon feküdt.) A földreform elsődleges politikai súlyát jelzi egyrészt az, hogy a nyolc kisajátított birtok közül csak kettő esett a méretei alapján automatikusan a földosztás hatálya alá. A többi hat birtok tulajdonosa (Noszlophy, Angyalosi, Guttermuth, Anka, Stumft, Teleki) elmenekült vagy osztályidegennek minősült. A politikai elsődlegesség tetten érhető abban is, hogy a nagykátai szovjet katonai parancsnokság irányította a földosztást. Április 7-én megjelent egy szovjet őrnagy és hadnagy, akik a földosztással kapcsolatos irányelveket ismertették. A földosztó bizottság helyi „megbízottjaik”, Skorka Sámuel és Ilics Sándor vezetésével alakult meg. Skorka Pestről ittragadt „helybéli”, Ilics pedig a szovjet csapatokkal érkezett a faluba, a bicskeiek számára mindketten idegenek. Agresszív viselkedésükkel valósággal rettegésben tartották a falut.
A földosztással megszűntek a száz holdon felüli birtokok, és 1949-re már csak egy ötven hold feletti parasztbirtok maradt a faluban. A kiosztott föld zömében a korábbi cselédek vagy törpebirtokosok kezére került. Átlagosan öt-tíz holdakat osztottak, a nagyságát a minőség arányában megállapítva. Az 1940-es évek végén, az ötvenes évek elején állami tulajdonba kerültek az úgynevezett osztályidegen (kulák-) birtokok, melyek közül a legismertebb táblák a papi, a tanítói és kántori birtokrészek, a Juhász Andor-, a Schwarcz-, a Kecskeméthí-, a Drabik-féle tanya.
Az 1949. augusztus 20-án született „sztálinista” alkotmány határozta meg a szovjet típusú tanácsszervezet kiépítését Magyarországon. Az elvileg hármas funkciójú (államhatalmi, államigazgatási, népképviseleti) szervek lényegében csak a központi akarat végrehajtását teljesítették. A helyi tanács irányítása és ellenőrzése alá tartozott az összes gazdasági, társadalmi és kulturális tevékenység. A választók elvileg a Népfront jelöltjeire szavaztak, de a tanácsvezetőket a felsőbb párt- és igazgatási szervek jelölték ki. A „népképviselet” címén létrehozott, formálisan működő tanácstestületeknek (1966-ig 48, 1967 és 1972 között 43, majd 1973-tól 41 tagú tanácsnak és a héttagú végrehajtó bizottságnak) nem volt lényegi beleszólásuk az ügyekbe. A tanácstagoknak mintegy harmada volt tagja a kommunista pártnak.
Az 1956-os forradalom idején nemzeti bizottság alakult a községben, elnöke Borsos István vb-titkár lett. A gyakorlatilag feloszlott rendőrség helyére lépett nemzetőrség parancsnoka Kiss András földműves volt. Október 26-án a lakosok spontán módon összeverődött csoportja a községi könyvesboltban elégette a „szovjet könyveket”, illetve a hivatali irodákban lévő „Lenin-, Rákosi-, Sztálin- és szabadságszobrokat földhöz verték”. A tanácsházán összeszedték és elégették az adózással és begyűjtéssel kapcsolatos iratokat. Felolvasták a tizenkét pontot és elszavalták a Nemzeti dalt. A nemzetiszínű zászlókból kivágták a Rákosi-féle címert, leverték a pártházon lévő csillagot, ám komolyabb incidens nem történt a forradalom napjaiban. A legveszélyesebb helyzet akkor alakult ki, amikor a szovjet katonai szállító járművek Budapest irányában keresztülvonultak a falun, és egy csoport a község központjában megállította őket. A katonák a továbbhaladásuk érdekében golyószóróval lőni kezdtek a levegőbe, ennek során egy lakos megsérült. A forradalmi eseményekhez tartozik még az egyik tsz feloszlása is, valamint az, hogy a helyiek élelmiszert gyűjtöttek a főváros lakói számára, amit el is szállítottak teherautókon.
Az 1956-os forradalom leverése után évekig labilis volt a helyi tanácsapparátus helyzete, ami a sűrű személycserékben is megmutatkozott. 1957/58-ban három tanácselnök (Magyari József, Gizúr István, Pocsai István) és három vb-titkár (Drabik Ferenc, Borsos István, Juhász Mária) váltotta egymást. Magyari József elnök, Juhász László elnökhelyettes és Drabik Ferenc vb-titkár felmentésének alapvető oka a forradalomban vitt szerepükben rejlett. Magyari József, tekintélyes gazda 1956 novemberétől volt tanácselnök. Mint pártonkívüli úgy gondolta, hogy személyében biztosítja a rendet és a nyugalmat a községben. Ám hamarosan tapasztalta, hogy a hatalom azt várja tőle, a forradalmi tevékenységük miatt elhurcolt emberek ellen tanúskodjon.
Az 1971-es választás után felállt és önkormányzati szabadságát „komolyan vevő” végrehajtó bizottság 1971. február 22-én a járási tanács „javaslatát” (azt ugyanis, hogy vb-titkárnak válasszák meg az egyik újszilvási előadót) elutasította, ahogy Gizúr István vb-tag megfogalmazta, „a vb önállóságát sértik ezzel”. Bár közvetlenül az eset után a járási szervek kényszerítették a vb-t az újszilvási illető megválasztására, de az ténylegesen soha nem foglalta el hivatalát.
A kádári diktatúra „puhulásával” valamelyest nőtt a helyi tanács mozgástere. Ennek személyi feltételeit elsősorban azok a helyben dolgozó-lakó szakképzett és már korábbi munkájukkal bizonyított tanácsi vezetők biztosították, akik 1971-től kerültek a vezető pozíciókba Tápióbicskén. Különösen Láng Ferenc tízéves tanácselnöki tevékenysége emelhető ki. A község intézményeinek és infrastruktúrájának látványos fejlődése (óvodaépítés és -bővítés, út- és járdaépítés, második orvosi körzet és fogászati rendelés kialakítása, utcai világítás korszerűsítése, szemétszállítás intézményes megszervezése, vízmű építésének elkezdése) ezekben az években indult meg és alapozta meg a rendszerváltás utáni fejlesztéseket. Ezeknek az éveknek a történetéhez tartozik, hogy 1968-ban nyugdíjba vonult az 1891-ben született és a községben 1919 óta tevékenykedő dr. Hercegh Sándor körzeti orvos, akinek utóda dr. Lellei Sándor, majd 1970-től dr. Léder József lett.
Az 1990-es országos választásokon a szavazók döntő többsége nemet mondott a régi állampárt utódpártjára, de az őszi helyhatósági választásokon – ahol személyesen ismerték a résztvevőket – nem „büntették” a korábbi vezetőket, tanácstagokat. Láng Ferencet nagy fölénnyel választották meg polgármesternek, aki választási sikerét 1994-ben és 1998-ban megismételte.
1999-ben új címert alkotott a község, amelynek motívumait Tápióbicske történelmi hagyományaiban találta meg. A régi községi címerből (ekevas és csoroszlya), a Bicskei család címeréből (csillag) és a tápióbicskei csatára emlékezve (két huszárkard és katonacsákó) ötvözték egybe az új szimbólumokat.
A tsz-nek földalapot kellet kijelölni, ezt árverés útján adták el az igénylőknek saját jogon kapott kárpótlási jegyeikért. Itt az az érdekes helyzet állt elő, hogy több volt a föld, mint amennyit vásárolni akartak. Oka a falu határának rossz minőségében rejlik, különösen a két Tápió közti terület alkalmatlan a mezőgazdasági művelésre.
A gazdasági életben a magánosításnak, a szocialista típusú szövetkezeteknek a megszűnte számos új vállalkozást keltett életre, melyek száma a kilencvenes évek közepén már meghaladta a százat. Az új típusú szövetkezetek száma kicsi, de jóval nagyobb gazdasági erőt képviselnek, mint a fentebb említett egyszerű vállalkozások. Árnyoldala a fejlődésnek a munkanélküliség (1996-ban 18, 1997-ben 16 százalék).
A második világháború 147, a fronton hősi halált halt és a koncentrációs táborokban elpusztult áldozatának a rendszerváltás után állított emlékműve
)
)
Tápióbicske egy 1953-as képeslapon
A község címere a rendszerváltás után
