A Tápió mente szívében
A Tápió mente szívében
Tápióbicske a Tápió-vidék, más elnevezéssel a Tápió mente, régebbi meghatározással a Tápióság központi részén helyezkedik el. A vidék a névadó kettős folyó – az Alsó-Tápió (régebbi néven Kis-Tápió vagy Malomárok) és a Felső-Tápió (régebbi néven Nagy-Tápió) – vízgyűjtőjében fekszik, mint jól körülhatárolható, önálló arculatú kistáj (mintegy négyszázötven négyzetkilométeren).
Átmeneti területnek tekinthető a Duna-Tisza köze és az Északi-középhegység, illetve a Tisza síkja találkozásánál, egyben összekötő kapocs Monor, Cegléd környéke, a Közép-Tisza-vidék, a Jászság, a Gödöllői dombvidék és a fővárosi agglomeráció között. A nyugati része a Gödöllői-dombság középső, erősen tagolt vidékéhez, a keleti az egyesült Tápió síksági részéhez tartozik, a térszín magassága 94 métertől 214 méterig terjed. A viszonylag egyöntetű felszínen a széles völgyet kialakító vízfolyások (Tápiók, Hajta) és a korábbi szárazulati térszínek északnyugat-délkelet irányú garmada buckái jelentik a változatosságot.
Az ezer méternél is vastagabb pannóniai rétegekre csaknem ötven méter vastag – főként pleisztocénkorú – folyóvízi üledék rakódott. A lösszel és löszös homokkal fedett felszínen barna erdőtalajok, a folyóvölgyekben homokos és vályogos réti talajok alakultak ki. (A vízfolyások főként homokot szállítottak a magasabb helyekről, ezért a kavicsos szintek hiányzanak.) A keleti síksági részen öntés-, vályogos, mezőségi talajok a jellemzőek. Helyenként beékelődve megtalálhatók a homokos és szikes foltok is. A kistáj zömében a Duna-Tisza közi flórához tartozik. A természetes vegetáció jellegzetes típusai mára csak már foltokban lelhetők fel, a homokfoltokat erdősítették, a mocsarakat lecsapolták.
Az emberi beavatkozás tetten érhető a vízfolyások mesterséges rendezésénél is: a folyók, patakok többnyire szabályozott mederben folynak, de a vizekben még előfordul a réti csík, a compó és a csuka is. A két Tápió változó hozamú. A tavaszi hóolvadások sokszor veszélyes áradásokat okoztak, aszályos időben viszont csaknem eltűnik a víz a medrekből. A vizes réteken előfordul a pompás kosbor, és vízisiklóval is lehet találkozni. Sok fehér gólya él a környéken, de elvétve fekete gólya is látható. Éghajlata mérsékelten meleg és mérsékelten száraz, évi kétezer óra napsütéssel, tíz Celsius-fokos átlaghőmérséklettel és 560-600 milliméter csapadékkal. Az uralkodó szélirány északnyugati.
A domb- és síkvidék találkozásánál keletkezett Tápióbicske határának botanikai értékeit főleg a Pándi-völgy rejti, ahol kisebb populációkban megtalálható a tavaszi hérics, a tarka sáfrány. Madártani ritkaság a község határában lévő löszfalban kialakult gyurgyalag- és partifecske-telep. A két nagyobb vízfolyás mellett Tápióbicske „vízrajzához”tartozott még az Erzsébet-dűlő végén eredt – azóta már megszűnt – Kis-Tápió erecske, melyből a határos szőlőket lehetett öntözni.
A község talajadottsága változatos: az északi részen réti talaj (a közepén egy kelet-nyugati irányú futóhomokos sávval), a déli területeken csernozjom az uralkodó. A délnyugati, Pánddal határos földeket barna erdei talaj fedi. A talajféleségek alapvetően meghatározták és meghatározzák az ott folytatott művelési ágakat, melyek az utóbbi kétszáz évben alig változtak. Balla Antal 1793. évi térképén és a XX. század végi felméréseken egyaránt szántóként szerepel a határ déli – zömmel csernozjomos – része: a Török-völgy, az Erdő-völgy, az Őrhegy és a Szent Pál-hegy. A szántóterület aránya kétszáz év alatt 45 százalékról mindössze 54 százalékra nőtt. Füves terület maradt a nyugaton fekvő Nagy Rét és a Felső-Tápió menti sáv. A kaszáló és a legelő a XVIII. század végén még a terület felét tette ki. Ez az arány a XX. század végére tizenhárom százalékra csökkent.
A változás a belterülettől északra húzódó futóhomokos sávon történt, ugyanis itt a gyenge homoki legelőkön a XIX. század elején a földesurak erdőt telepítettek, de annak nagy része hamarosan kipusztult. Ráadásul ez az akció a jobbágyság heves ellenállását is kiváltotta. Jóval tartósabb lett aztán a múlt századi nagyarányú szőlőtelepítés az Öregszőlő, Kispánd, Tornyos-dűlő, Trecskó-dűlő, Hanolik-dűlő, Kislujzihegy, Nagylujzihegy, Erzsébet-dűlő, Kodehegy, Kossuth-dűlő, Salamonhegy, Hagyaték részeken. A XVIII. század végén a szőlő és az erdő aránya mindössze egy-egy százalékra rúgott. Kétszáz évvel később a szőlő nyolc, az erdő pedig tizenhárom százalékát tette ki a határnak. (A szántó kiterjesztésével eltűnt egy kis erdőrész a határ legdélebbi – jó talajminőségű – Erdő-völgyi részén.)
A Tápió mente a XVIII. században még erősen állattartó vidéknek számított, melyet csak lassan váltott fel a belterjesebb gazdálkodás úgy, hogy sokáig még az állattenyésztés volt az árutermelő, s az egyéb művelési ágak az önellátást szolgálták. A növénytermesztés előretörését a XIX. század elején hozta meg a gabonakonjunktúra és a lakosság szaporodása, ami nagyarányú legelőfeltöréssel járt együtt. Ezt a tendenciát tovább erősítette a vasút (elsősorban a területet átszelő Budapest-Nagykáta-Szolnok vonal) kiépítése is. A XX. század elejétől fokozatosan a legfontosabb termelt növény a munkaigényesebb és nagyobb hasznot hozó kukorica lett, egyes településeken elfoglalva a szántónak csaknem a felét. Az intenzívebb mezőgazdasági termelés irányába mutatott a megnövekedett szőlőterület és a gyümölcsösök gyarapodása is. A első világháborút követően a kedvezőtlenebbé váló bel- és külgazdasági feltételek (például a belső fogyasztás és az agrárexport beszűkülése) olyan változásokat indítottak el a földhasznosításban, melyekben a mai tendenciák gyökerei is felismerhetők: a szántó aránya csökkent, nőttek viszont az erdők és a beépített területek.
A harmincas évektől egyre nagyobb jelentőségűvé vált az ingázás (főleg a vasút melletti településeken), ugyanakkor a vasúttól távolabb fekvő falvakban megindult az elvándorlás, amely néhány településnél, például éppen Tápióbicskénél népességfogyással járt. Az 1945-ös földosztás néhány évig megakasztotta ezt a folyamatot, lekötve a fölös munkaerő egy részét, de az 1960 utáni szövetkezetesítés után már rohamléptekkel indult meg a tradicionális falusi közösségek bomlása, az agrárnépesség drasztikus csökkenése, a városokba irányuló ingázás. Ugyanakkor a mezőgazdaság – mint háztáji vagy kisegítő üzem – a családok fontos kiegészítő jövedelemforrása maradt, amely együtt járt a lakosság nagyfokú önkizsákmányolásával, a halálozási mutatók kedvezőtlenebbé válásával. Felgyorsult a családi közösségek bomlása, a születések visszaesése.
Az 1990-es rendszerváltás után a Tápió mente a magyarországi átlagos helyzetű kistérségek közé sorolható. A magyarországi átlagtól eltérően, de a Pest megyei viszonyoknak megfelelően az 1990-es években jelentősen növekedett a népesség, 1990-től 1998-ig 4,4 százalékkal. A népességgyarapodás nem a természetes szaporodásból, hanem a Pest megyére jellemző jelentős pozitív vándorlási különbözetből adódik. A kistérségben 1998-ban ezer lakosra 11,0 születés és 15,9 halálozás jutott. Ebben az évben az említett vándorlási különbözet ezer lakosra 13,4 volt.
A nagykátai kistérségnek jók a földminőség és a jövedelem alapján mért mutatói. Az ötfokozatú skálán négyes minősítést kapott mindkét területen. (1998-ban egy lakosra 187 ezer forint személyi jövedelemadó jutott.) Átlagos a foglalkoztatottsági jelzőszáma (1997-ben és 1998-ban hét százalék feletti, illetve alatti volt a munkanélküliség), viszont gyengék az iskolai végzettséget, valamint a csatornázottságot jellemző mutatók. 1998-ban csupán a lakások másfél százalékát kapcsolták be a közüzemi szennyvízcsatorna-hálózatba. (Pest megyében például ez az arány elérte a huszonhét százalékot.)
A korábbi nagyüzemi földek zöme magánkézbe került, amelyből viszont a legtöbb gazdálkodó megélni nem tud, így a családok jövedelemszerző aktivitására még inkább a kétlakiság lett a jellemző. Az ipari és egyéb munkahelyek tömeges megszűntével megjelenő munkanélküliségből a kitörési pontokat a – részben munkát kínáló, részben önfenntartó – kisebb-nagyobb vállalkozások jelentik. 1998-ban a kistérségben 348 jogi személyiségű vállalkozás és 2994 jogi személyiség nélküli – zömmel egyéni – vállalkozás működött. Ezer lakosra tizenhárom – egyéni vállalkozás nélküli – regisztrált vállalkozás jutott. Ez utóbbi jelzőszám lényegesen alacsonyabb a megyei (33) átlagnál. A foglalkozási szerkezet az ezredforduló előtt viszont megfelel a megyei átlagnak: az aktív keresőknek a mezőgazdaságban 16, az iparban 37 és a szolgáltatásokban 47 százaléka dolgozik.
A kistáj többé-kevésbé természetes közigazgatási kerete, a Nagykátai járás a XIX. század második felében jött létre, az akkori (nagy területű) Kecskeméti járás Felsőjárási kerületéből. A Nagykátai járás – a megyében szinte páratlanul – területi változás nélkül állt fenn. (1984-ig járásként, utána
a rendszerváltásig – a járási funkció teljes megszűntéig – mint Nagykátai körzet). Az 1997 óta – mint Pest megye tizenhat statisztikai kistérségének egyike – a nagykátai kistérség tizenkilenc települést foglal magába. Ezek közül tizenhármat a volt Nagykátai járásból, hatot a volt Monori járásból soroltak ide. Bár jelentős szlovák népesség is beköltözött a hódoltság után, a kistáj népessége a XVIII. század elejétől zömében magyar és római katolikus. Jellemző adat 1900-ból: a 34 ezer lakosnak csupán másfél százaléka volt nem magyar és egyötöde nem katolikus. A más vallásúak főleg a reformátusok és az evangélikusok közé tartoztak. A XX. század elejére a korábban itt élt zsidó családok száma a városokba – elsősorban Budapestre – történő rohamos betelepedésükkel megfogyatkozott (1930-ban az arányuk már alig haladta meg az összlakosság egy százalékát.)
A község madártávlatból
A falu és környéke Balla Antal 1793-ban Pest-Pilis-Solt megyéről készített térképén
Az agyagkitermelés során keletkezett gyurgyalag- és parti fecsketelep a temető mellett
Bicske és Nagykáta határfolyója, a Felső-Tápió
